Krétarajzok

ILLÉS ENDRE

KRÉTARAJZOK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Könyvkiadó, 1957

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Boritó: Rimanóczy Andrea

978-963-374-444-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

KRÉTARAJZOK

CSÁTH GÉZA TRAGÉDIÁJA

„Korán keltem, hogy még lássam a világot. A virágok, színek, formák rémesen erős érzéseket keltettek bennem. Gyógyítottam a betegeket. Élveztem az evést, ivást, a tejet, a húst, mindent."

Csáth Géza kezdi így – az izgalom és a telhetetlenség szavaival – egyik töredék-naplóját. Miután egészen fiatalon elroncsolta életét, sokszor nekiült naplót írni. Mindig összegezni kívánt, összegezni – s a vallomás vad őszinteségével, vad önvizsgálatokkal és elhatározásokkal talán megmenekülni. De olyan mély szakadékba vetette magát, hogy csak a korai halál kegyelmezhetett neki.

Jelentkezése a kölyök Rimbaud indulására emlékeztet. Nyolcadik gimnazista, amikor Bródy Sándor a Jövendő-ben „feltűnőt" vár tőle. Húsz évesen megírja az izgalmas, feledhetetlen Anyagyilkosságot, novellairodalmunkban ezt a rokontalan, társtalan remekművet. A harmadéves medikust ott találjuk a Budapesti Napló szerkesztőségében, Vészi József híres gárdájában, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Bíró Lajos társaságában – vasárnapi tárcaíró és zenekritikus. És ugyanez a fiatal medikus írja a Nyugat első évfolyamaiban a legkeményebb, legszikrázóbb novellákat. Ekkor hallja az ifjú Bartók Béla első műveit, s nem tud betelni velük – a Nyugatban három év alatt négyszer ír Bartókról. (Igaz, hogy Puccinit is szereti, neki is nagyobb tanulmányt szentel. Ez a Puccini-tanulmány, s később kötet, legnagyobb írói sikere, németre is lefordítják, ott is feltűnést kelt.) Huszonkét éves, amikor 1909-ben megjelenik első novellás könyve, A varázsló kertje, teli izgalommal és meglepetéssel. És ezt az első könyvet négy év alatt négy újabb kötet, s kötetke követi, s ezenkívül zenei tanulmányai a Modern Könyvtárban. Közben a medikusból ideggyógyász lett, lázasan és szinte indulatos akarattal már a Moravcsik-klinikán dolgozik. Még mindig csak huszonnégy éves, amikor a Magyar Színház bemutatja két darabját: a Janikát, s a Hamvazó szerdát (az utóbbit saját kísérőzenéjével). Egy évvel később megjelenik első orvosi könyve – Az elmebetegségek psychikus mechanizmusáról. Egy nyarat szánt a megírására, orvosi rendelések és szerelmi kalandok között meg is írta. („Szakemberek dicsérték kristálytiszta kórrajzait, ösztönös orvosi sugallatait" – írja róla Kosztolányi Dezső.)

Csáth Géza rajzolt, festett, hegedült, zongorázott, zenét szerzett. Engedett minden izgalomnak, erőfeszítésnek, veszélynek és hívásnak. Elszánt mohósága programszerű. 1909-ben az ópiumról ír esszét. Ezt írja : „A megismerést, az isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról, hogy az isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: ő ennyit adott alamizsnaképpen az ostobáknak és a gyáváknak. De akik többet érdemelnek – mert többet akarnak –, azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes kockázattal. – A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek évszázadok alatt kapnak – egy órát. Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon, mielőtt megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni, és számot vetett magával, mint méltóságához illik, az raboljon magának minden nap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz generációnak nyolcezer éves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent. Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett, erős férfi kezded, és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására, amelyet legjobb ügyes orvosra bízni, tíz esztendeig elélhetsz. És ekkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára."

Ezt 1909-ben írta.

És 1910-ben valóban bőre alá szúrja az injekciós tűt. Egy naplófeljegyzéséből pontosan tudjuk a hónapot, a napot, az órát is: április huszadikán történt, egy átvirrasztott, félelmekkel és kétségbeeséssel teli éjszaka után, hajnali félhatkor.

A sors bekerítette.

Amilyen ragyogóan indult, merészen emelkedett, ugyanolyan gyorsan be is süppedt ez a fénylő élet.

Kosztolányi Dezső, aki unokatestvére és barátja volt, észrevette a változást, de jó ideig nem talált rá magyarázatot. „Csak utólag fedeztem fel életében és cselekedeteiben olyan jelenségeket, melyek idegenül hatnak rám és lassú pusztulására mutatnak. Annyi bizonyos, hogy kevesebbet írt, mint annakelőtte. Elkészült egy drámájával, de a fiókjába zárta. Néha csalódottan beszélt az irodalomról, azt mondta, hogy „boldog akar lenni. Aztán egy napon váratlanul és érthetetlenül megházasodott, választását pedig sem közeli hozzátartozói, sem a barátai nem értették meg, rejtélyesnek tartották. Nyilvánvaló volt, hogy ekkor már ketten gondolkodtak és cselekedtek: ő és a morfium, mely beivakodott a vérébe, és átalakította egykori egyéniségét.

Majd így folytatja:

„Az igénytelenség volt az első jel, mely tragédiájára figyelmeztetett. Egy ideig azt kellett hinnem, hogy vagy rossz megfigyelő vagyok, vagy valami ázsió-veszteség történt benne. Talán túlbecsültem őt, gondoltam, s most látom helyes szinten. Idővel azonban új és új jelenségek mutatkoztak. Érthetetlen kispolgári szokásokat vett föl ez a garabonciás művész-természet, s olyan bárgyú emberekkel szőtt barátságot, kiknek azelőtt biztosan a szemükbe röhögött volna. Budapestről elment – „forró és aszfaltos pokol írta nekem –, a klinikai állását otthagyta, és vidéken fürdőorvoskodott. Mindenkitől eltávolodott, csakhogy zavartalanul élhessen a szenvedélyének, akár egy emberkerülő alkoholista. Diákos szokásai, melyeket tízéves korából ismerek, tüntetően visszatértek. Leveleit kék, zöld, piros tintával színezte ki, minden mondatát apró rajzokkal kísérte. Egy-egy szót gyászkerettel vett körül. Sokat beszélt olyan apró-cseprő dolgokról, melyeket nem értettem. Pár évvel ezelőtt folyton a kis fehér kutyáját emlegette. Már alig írt valamit.

De az írásról hadd valljon már ő maga.

Még csak két éve, hogy bal alsó karjába befecskendezett két centigramm morfiumot – s az 1912-es nyárról szóló összefoglaló feljegyzéseiben már ezt írja:

„Rettenetes és nyomasztó gondolat, hogy nincs többé kedvem az íráshoz… Az írás pedig gyönyört ad, és kenyeret. Mégse! Nehezen megy, aggályokkal. A születő gondolatot mintegy csírájában megöli a kritika. A legbelső elintézetlen ügyeimet pedig nem tudom papírra tenni. Az gátol, hogy mások épp oly tisztán olvasnak benne, mint én más írók írásaiban… Mégis vaserővel kényszerítem magam, hogy írjak. Írnom kell. Ha nem is lesz számomra többé az írás életműködés soha – legalább legyen játék. Játszanom kell, ha nem is mulatok, mert ez ad csak esélyt rá, hogy valaha sok pénzt keressek."

A szikrázó indulás, az Anyagyilkosság, a Vörös Eszti, a Fekete csönd, a Béka, az Apa és fia után egy-egy novellája a késői évekből sokszor valóban inkább pepecselés, könnyebb játék, pénzkereset. Erőlködés, hogy még írónak tartsák.

Nem; az írás az ő számára már nem életműködés. Már nem ad és nem tölt be semmit.

Az életműködést ezekben az években teljesen a morfium szabályozza. A keserves, vad harcról naplója ilyen részleteket közöl:

„1913. jan. 31. Egymás után számolok be a véres kudarcokról, melyeket saját magammal való ütközeteimben szenvedtem. A szerencse még így sem akar kedvezni nekem. A hét elég jól indult 0,044 és 0,046-os napi adagokkal, melyeket három és négy felé osztottam el, de tegnap és ma ismét belejutottam abba az iszonyú circulus vitiosusba, mely a legszégyenletesebb önvádlások forrása. Ilyenkor mindig onnan ered a baj, hogy nincs erőm bevárni a délelőtti defecatiót. Mert ha ez sikerül, és a bélből újra felszívódó morfium-mennyiség távozott, akkor mindig jelentkezik egy egész napos és kellemes morfium-éhség, mely a rendes adaggal csillapítható. Ha ellenben reggel még ágyban vagy székelés előtt megtörténik az első bűn, akkor az adag nem érvényesül rendesen, nem is okoz eufóriát. Vétkezni is, ártani is, és még nem is élvezni – ez a keserves gondolat üldöz ilyenkor; és sokszor, ha pisztoly volna a közelben, egy másodperc alatt szétrobbantanám ilyenkor a fejemet. Ehelyett azonban mit teszek? Rendesen még idő előtt, három-négy órával az első adag után veszem a másodikat. Ez rendesen húsz-harminc percig tartó eufóriát ad, azután ismét jő a legszánalmasabb, legnyomorultabb közérzés, amelyben:

1. Minden emberi cselekedet, iparkodás, szorgalom, munka kinevetni és gyűlölni valónak tűnik fel.

2. Minden beszéd fárasztó és buta.

3. Minden terv kivihetetlen és rettenetes.

4. Minden nagyszerű, szép és nemes dolog elérhetetlen és céltalan."

„Ilyenkor szívom egyik cigarettát a másik után, míg azután az ízét sem érzem többé a füstnek. Eszem narancsokat, míg belé nem unok. Undorral zongorázom. Megmosdom. Olgához megyek. Az életet tűrhetetlennek találom. Igyekszem őt mulattatni, de hiányzik belőlem az igazi szexuális érdeklődés, tehát csakhamar nagyon unom magam nála. Hogy tehát elviselhetővé tegyem ottmaradásomat, újra 0,02–0,03-ot helyezek el undorral a vécében. Este vacsora után ismét 0,02, majd 0,01 és újra 0,01 következik. Ez utóbbi azon ürüggyel, hogy ez már a holnapi napba számít."

„Mérhetetlenül undok, megvetni való élet ez. Oly undok, gyenge és szánalmas vagyok, hogy valósággal csodálkoznom kell Olgán, hogy még szeret, és nem csal meg. Hogy nem undorodik meg végképp gyenge, fátyolozott hangomtól, folytonos tükörbe való nézegetésemtől, cinikus és töpörödött penisemtől, ványadt pofámtól, szellemtelen beszédemtől, impotens, munkanélküli életemtől, gyanús egzisztenciámtól, szemérmetlenségemtől, mellyel minden nap elég hosszú időre a vécére vonulok, butaságomtól. Azt hiszem, büdös is vagyok, mert a szaglásom romlott lévén, sem a rosszul kitörölt seggemnek, sem az odvas szájamnak a szagát nem érezhetem…"

„A holnapi nap programja. Semmi morfium. Semmi pótszer. Semmi alkohol. Semmi nikotin. Csinos szenvedésekre van kilátás, de mindegy. Most már szenvedj, kutya, ronda, szemét ember, szenvedj, és rágd a falat. Éjjelre, de csak tizenkettő után, engedélyezve van 0,03 pantopon subcutan. – Édesanyám halála napjára, február hatodikára, teljesen szabad leszek. Utolsó injekció február ötödikén. A legutolsó az életben."

De nemcsak ez a harc oly szorongató. Talán még fájdalmasabb a visszagyerekesedés folyamatát figyelni.

A terveit, az álmait, a felelőtlenségét:

„Nem szabad csüggednem! Tehetségemben bízom, és kitartással eredményt fogok elérni. Megalkudni, lemondani (egy kényelmes, szép és gazdag életről) ma semmi kedvem. Újra fogom kezdeni, tízszer és százszor, és ha kell – ezerszer. Nem szabad eltévesztenem a célt! Arra kell néznem. Még mindig látom, és előttem van az irodalmi világsiker, egy könnyű és fényesen dotált fürdőorvosi állás szép hotelben, terasszal, fehér teniszcipő, jó szivar, finom hálószoba, elképesztően elegáns rendelő, könyvek. Finom, nem szorgalmas, de mindig előre haladó irodalmi működés, zene, harmincöt éves kor körül az első opera vagy némajáték teljes, nagy zenekari apparátussal, München, Páris, utazások, színdarabjaimnak német premierjei, később gyermekek: egy-kettő. Mindaz a boldogság, ami e pillanatban, mikor gyenge hányingerem van a mai nagy dózis következtében (3,2 cgm. morfium és 3,8 cgm. pantopon) elérhetetlennek, soha el nem jövőnek tetszik. (1913)"

A háború ide-oda veti ezt a roncsolt férfitestet. Bevonul, később leszerel. A Hajdú megyei Földes községben lesz orvos, majd Bács-Bodrogban, Regőcén telepedik le; itt folytatja a falusi orvos sivár életét. Egyszer-kétszer még feltűnik Pesten, barátai, rokonai néha látják Szabadkán.

De akkor már alig bírta a harcot az akadozó, mérgezett és le-lerogyó szervezettel.

A háború véget ért, de az ő harca tovább folytatódik. Leírhatatlanul sokat szenved. „Vértanú testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta, és szíjakkal kötötte át megdagadt lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon. Így dolgozott" – írja utolsó hónapjairól Kosztolányi Dezső. És 1919 nyarán rendelőszobájában két revolverlövéssel lelövi feleségét. Magával is végezni akar, de megakadályozzák. Kórházba viszik. Hetek múlva megszökik innen, gyalog indul Pest felé.

A demarkációs vonalnál, egy erdő szélén, őrt álló katonákba ütközik. Rimánkodni kezd a szerb határőröknek, engedjék tovább. Pesti barátait, egykori tanárát, betegségét emlegeti. A katonák azonban visszaküldik. Erre kiszakítja magát közülük, és futni kezd. Elfogják. Dulakodás közben még szét tud morzsolni a szájában egy fiola gyorsan ölő mérget – és ott pusztul el, kint a szabad ég alatt, közel a határhoz, egy országúti árokban, az alkony világításában, egy-két perc halálos kínjai és görcsei után.

Ez az élet olyan mérgezett, excentrikus, befüggönyözött, amellett olyan különös és mesterséges fényekkel megvilágított, mint egy század eleji festmény. Mintha a Na-Conxypanról álmodó Gulácsy Lajos festette volna, vagy a Baalbecket idéző Csontváry Tivadar.

Élete Rimbaud-t, életműve sokszor Baudelaire-t juttatja eszembe.

Legelőször is Baudelaire félelmetes mondatát a Paradis artificiels-ből: „Aki egy méreghez fordul, hogy segítségével gondolkodhassak, az hamarosan egyetlen gondolatra sem lesz képes a méreg segítsége nélkül."

De Csáth Géza minden kötetébe mottóul be lehetne írni a baudelaire-i Eszmény strófáját is:

Örvénylő szivemet te vonzod, diadalmas

lélek, Lady Macbeth, gaztettre is hatalmas,

Aischylos álma, mely zord északon virit;

vagy akár te, nagy Éj, Michelangelo lánya,

ki furcsa pózban és békén heversz, kitárva

titáni ajkakhoz mintázott bájaid.

(Szabó Lőrinc ford.)

Szép férfitest. Ragyogó tehetség. Szerelmi sikerek. A pénz, az egészség, a karrier, s minden siker tisztelete. „Élveztem az evést, ivást, a tejet, a húst, mindent."

Valóban – igazi szerelmi partnere Michelangelo nagy női kolosszusa, az Éjszaka lehetett volna. Mert mindent ilyen nagy tömegben kívánt, a szépséget, a tökéletes formát, az egészséget, ilyen nagy csókot és nagy ajkat. S nem is mohóságból, de félelemből.

Félt. Iszonyúan félt. Az élet szükségszerű fájdalmai elől menekült. Azért harapott bele oly mohón a sikerbe, a rendbe, az alkotásba, a józanságba, a munkába, a női testbe, hogy itt marasztalják.

Mert állandóan hallotta a másik hívást. Mert olthatatlan szomjúságot érzett minden iránt, amit az élet elfátyoloz. És éppen ezt a kívánságot és kíváncsiságot akarta elnyomni, eltaposni.

Szigorúan az anyagra esküdött; és az anyag foglya maradt haláláig. De életének és írásainak éppen az ad tragikus megrendültséget, hogy mindennél jobban ismerte a homályt, a testetlen éjszakai riadásokat, a szörnyű formátlanságot, mely meghúzódva, a legsötétebb zugokban él bennünk. Iszonyú, sötét érzéseket rejtegetett magában, melyektől visszahőköl a fény. Novellái mind ezekről az érzésekről és torzulásokról szólnak. A két Witman fiú kutyákat, elfogott baglyokat boncol élve, éjszaka, a padláson, majd megismerkednek egy utcai lánnyal, s hogy anyjuk ékszereit neki adhassák, a boncoló kést beledöfik alvó anyjukba. A gyáva földbirtokos félelemből megöli a kiuzsorázott testű, szánalmas betörőt. Idegbetegek iszonyú békákkal viaskodnak a sötétben. A féltékeny, idősebbik testvér gonosznak, erősnek, állatinak látja kisöccsét, és csak amikor megfojtotta, döbben rá: milyen szép, milyen ártatlan és milyen gyenge ez a fiatal test.

Mindenütt, s mindenhol a fájdalom, mely a kéj véglete. És az iszonyat, mely megint csak a kéjbe torkollik. Nagy novelláinak ugyanaz a váza, az anyaga, a hangja, mint a nagy Baudelaire-versnek, a Dögnek.

És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,

ilyen ragály és borzalom,

szemeim csillaga, életem napvilága,

te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,

az utolsó szentség után,

csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő

s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön

vad csókjaival megehet,

én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm

elrothadt kedveseimet!

(Szabó Lőrinc ford.)

Meglesni a romló anyag iszonyú elváltozásait, a magány eszenciáját, az őrületbe csukló fintorokat, a test titokzatos kiterjedéseit, a halál kiütköző tigris-foltjait: ezek a pillanatok Csáth Géza novellatémái. Ugyanide jutott el halála előtt, legutolsó novelláiban, az Esti Kornél-sorozatban Kosztolányi Dezső is. Az Esti Kornél-történetek közül a leg-döbbenetesebbet, az őrült lány csókját, akár Csáth is megírhatta volna.

Az anyag, az érzékek írója volt, a testé, a fémeké, a földé, a fájdalomé, a gyönyöré, de mindenekfelett annak a kísérletezésnek az írója, melybe belepusztul a test.

A legelső romantikus stílusgyakorlatokat elhagyva, életműve a valóság teljes és biztos megidézésével kezdődik. Az ember olvassa néhány oldalas rövid novelláit, s csodálkozik a szinte művészietlen és különös megformáláson. Főnevek meztelen, nagy tömbjei, majd néhány hanyag, rövid mondat. Ezután váratlan indás, hosszú elkanyarodás. A jelző mindig állapothatározó, sohasem dísz. A puritán igék úgy viselkednek és mozdulnak, mint a fogó, a véső, a fúró, a kalapács.

Orvos volt. És ez a módszer a kórtörténetek eszméletlenségig begyakorolt tökéletessége és személytelensége. Amikor más művész pontosan megállapítja a dolgok belső összefüggését – ünnepel és ujjong. A kórtörténetnél ez a tökéletesség nem diadal, de a legalsó lépcsőfok. Itt kezdődik minden. Itt kezdődik Csáth Géza tömörsége is. Figuráit a klinikus kereste össze, s még természetesebb, hogy az idegorvos szemével vizsgálta őket. A művész szerepe a továbbfejlesztés: a kórtörténet-formát ő leleményesen kiterjesztette mindenre, élőkre és holtakra, anyagra és tájra. S így lesz egy fürdőhely őszi elnéptelenedése a legtökéletesebb és legtömörebb betegség leírás, olyan halálosan biztos szavakkal, hogy érezzük a kis gyógyhely lehulló lombjában az egész szervezet sárgaságát, az erekben lerakódó meszet, az őszi levegőtlenségben az asztmát. Az emberi bajok, a kín és a halál felszívódnak a természetbe. S megfordítva: a kozmosz lesújtó ritmusa áthullámzik belénk.

De milyen ösvény vezethet feljebb ebből a kemény valóságidézésből?

Az a szédület, mely lecsalogat a csúcsokról. Az a sötétség, ami benne rejlik minden élőben. A leggonoszabb kísérletek mindig azok, melyeket önmagunkon hajtunk végre. Csáth Géza mintha egyszer kísérletképpen eltávolította volna a szemhéját, hogy ne aludhasson el leshelyén. És azóta nem tudja lehunyni egyetlen pillanatra sem a szemét, mindörökre arra ítélte magát, hogy lássa a teljes életet, végig az egész folyamatot, nemcsak a fiatal anyagot, a diadalmas erőket, de a szörnyű véget is : a rothadás szivárványkarikáit, az elmúlás félelmetes titkait. Hősei az élet és a halál peremén tántorognak, állandóan szakadékok felett egyensúlyoznak, a legmagasabb csúcsok szédületében inognak. A halál előtt belesnek az élet kulcslyukain.

És amikor már ismerik a végső titkot, összetört tagokkal terülnek el a szakadékok mélységeiben. Itt mosódik össze Csáth Géza életművében az első és a második korszak. A húrokat az elmondhatatlanig feszítette már a hegedűre a hangoló kéz, s amikor a vonó a húrokhoz ér, sohasem tudhatjuk előre: a borzadály sikolt-e fel a megkínzott anyagból, vagy az elviselhetetlenül magas hang átcsap az önkívület irrealitásába. Az Anyagyilkosság, ez a néhány oldalas remeklés, az első korszak csúcsa, melyre a második korszakban a morfium víziói, a tébolyda vasajtaján túl a csillagtalan űr meghasadt figurái következnek.

Amikor azután Csáth Gézának a morfium egyre nagyobb adagjaival végleg sikerült kimenekülnie a valóságból és a romlásból a napi tizennégy órai űrben lebegésbe: a novellák, mint a kipukkasztott léggömb, visszazuhannak a földre. De milyen más ez a földi valóság, mint az indulás remeklései. A formáló kéz reszket, a látótér egészen kicsi, az írás a felületre szorul. Pesti jeleneteket lát meg: házasságtöréseket, egy-egy érdekesebb beteget. De már nem a titkaik felől közelítjük meg az embereket, az orvos kopogtató ujjával csak kívülről tapogatjuk a testüket. A baudelaire-i látomások írója sokszor már-már egészen könnyű anekdotákhoz és kedvesen jelentéktelen gyerekkori emlékekhez fordul. Egy-egy bátrabb, merészebb ötlet néha mégis felvillan.

Utolsó novellája – több éves hallgatás után – 1918-ban jelenik meg az Esztendő augusztusi kötetében. Megint kórtörténet, de már reszketeg írás. Az író ekkor már egy másik bolygón él, a betűket egy súlyosan morfinista vidéki orvos rótta – és nem sokra ment velük.

Gyilkossága és öngyilkossága előtt konokul már csak önmagával tudott foglalkozni. Penelope-szerűen egyre írja, és egyre szétfejti naplóit. Ezekben a naplószerű feljegyzésekben vissza-visszatér egy Kosztolányi-vershez – a szavait, a sorait régen elfelejtette, de a tartalom és a dallam tisztán él benne. Ezt idézi minduntalan:

Most úgy szeretnék egy párnát keresni,

csak oly kicsit, mint egy kislány-kebel,

vagy még inkább a földre arccal esni

és elfeledni mindent, csendben, el.

(1934, 1956)

RÉVÉSZ BÉLA

A felidézett ifjúság – a keleti mesék bűvös palackból szabaduló dzsinnjeinek szilajságával – nagyon kevéssé tűr meg bármiféle korlátot. Inkább hőfok, mint anyag. Inkább érzés, mint történet. Előbb lángba borítja, azután felrobbantja a nehezen vállalt műfajt. Révész Béla utolsó könyve, az ifjúsághoz visszamenekülő Esztergomi lélek is ilyen műfajfeszítő áradás. De Révésznél nemcsak a műfaj, hanem a felkísértő ifjúság is – szétrobbant világ.

Keménykalapos, sápadt kispapok végevárhatatlan sora kanyarog a hegyre… örökös harangzúgás… a Duna felett királyian áll a Bazilika… hajlanak a fák a szigeten, barka integet, virág porzik a tavaszban… fényt lövellő káprázatból bíboros kehely hasad ki, s benne egy fehér ember, a papi város büszke legendája, a csizmadia fia, bíborban… kisgyerekek fecskeraja a mennyei hintán: a megkonduló harangok himbálódzó kötelén… templomok sziluettjei… a prímáskert vakító felgyúlása… nyomott mellékutcák lidérces figurái… érzések, illatok, hangok lassú füstszállása…

És nincs központi mag, hiányzik minden vonzás, mely összetartaná az álomvilág szétszóródó csillagait. Révész minden kompozíciós törekvése bonyolult állványrendszerek összeomlása. Tér és anyag helyett tükrök villantják egymásba egy széthulló világ képeit. És e tükörképek irrealitása között időfelettivé válik az idő is – kifényesedve, meghalványodva emlékek keringenek a felállított tükörrendszerben.

Révész Béla erőfeszítése egy fájdalmas, régi alulmaradásról és az új stíluskeresés bizonytalan tapogatózásairól árulkodik.

Hívebben alig kívánta valaki idézni az életet, a „naturát", mint a Proletárok írója. S ami a fényképezőgépnek és a fényképezés módszerével dolgozóknak is oly könnyen sikerült – Révész Béla kezéből kihullt. (A nagy realistákat ne is említsük.) A valóság nem jelentkezett a legszigorúbb idézésre sem, figurák és történet agyaglábakon mozogtak. Az író Zola világát szerette volna felépíteni magyar földön, itthoni sorsokból – monumentálissá és döbbenetté fokozni a tömegek életét, mellékutcák pinceodúinak rémségeit, vergődő és lebukó emberek lázadását, az alkoholt, a pénzt, a betegségeket, s mindezek fölé kifeszíteni, mint a megváltást, szocializmussá érett hitvallását. Zolai elszánás vezette a borzalmak feltárásában, s Zola romantikus lendülete is.

De a nagy lélegzetekből csak hosszabb-rövidebb novellákra futotta, s ezekben az írásokban is, a gyufagyári Autodaféban, vagy a tüdőbaj borzalmait kiteregető Vörös nyúlban, a Gépszedőkben, A csörömpölő gonoszban, a kezdet ismert Révész-novelláiban, éppen a valóság vált valószínűtlenné, a figurák nem teljesedtek típussá, de még kevésbé egyéni életté. A sok borzalom panoptikumi viasz-halmozás lett, az író s a művész jelenlétét csak az anyagtalan felfokozás, a szavakat áttüzesítő fehérizzás jelezte.

Révész Béla rádöbbent, mert rá kellett döbbennie: eszközei nem alkalmasak a valóság formálására, történetek szövésére, figurák mozgatására.

Következő írásaiban – alkimista bűvöléssel – erénnyé igyekszik változtatni a hiányokat és a fogyatkozásokat – és egykor híres, sokat emlegetett próza-verseiben, a Miniatűrökben már felszaggatja, szétfeszíti és elejti a valóságot. Az embereket érzéssé komprimálja, a mesét belső ritmus helyettesíti, írásművészete társadalmi forradalmasítás helyett mindinkább stílusforradalommá válik. Szókincsének jelentős, s ma már avuló része – az Ady-szókincs. írásai egyre egyénibbek, mindenki mástól elkülönülőbbek, s éppen ez a túlzott egyéniség, a sokszor fárasztó elkülönülés valóban fáraszt.

Révész Béla megtalálta útját.

De ez a második út már a kényszerűség útja is. Mély benne az alulmaradás sajgása, sok a túlzás, és legtöbbször akart, erőszakolt a heves szembefordulás a valósággal. Ezen az úton Révész eljutott olyan területre, olyan anyagformáláshoz, ami erősen elválasztotta kortársaitól – stílusa és modora ránehezedő csigaház lett.

A kényszerű csigaház azonban az írót egyre jobban foglyul ejti. Hogy a valóság révészi valósággá váljék, ahhoz állandóan hatalmas orkeszternek kell zengenie. És az örökös orkeszterzúgásba menthetetlenül belefájdul fejünk.

Az Újra és mindig volt Révész Béla utolsóelőtti elbeszéléskötete. Azóta még jobban eloldotta magát minden realitástól, még fontosabb lett számára a szó – az írás kifejezésbeli bonyodalmak felé hajtja képzeletét, a forma minduntalan megszegi „a históriát". Legutóbbi kötete, az Esztergomi lélek, ennek a parttalanságnak jegyében indul: „rejtelmeket lebegtet körülöttem a világ, történetüket nem tudom, csak az érzést őrzöm, amivel ocsúdtam."

Így igaz is – emlékek, érzések lassú ködvonulása ez a könyv. Még felépítésében is az. Az emlékezés ömölve áradó, arcokat feloldó, szürke gomolygása néha megszakad, pillanatokra felvillan egy-egy tisztább táj, azután a tovább vonuló köd megint felissza az élesebb színeket, végleg elmossa a képet.

Itt is a történés az a veszedelmes szirt, melyet a betűk bizonytalan hullámzásán óvatosan elkerül a múltakra emlékező hajós, vagy félig bontott vitorlákkal ring a zátonyok között. A fellobbanó merészség néhányszor mégis nekiviszi a szikláknak.

Az Esztergomi lélekben Révész Béla – jobban, mint előző köteteiben – ember, történet, társadalom helyett az emlék atomokra bontott kifejezésére törekszik.

Kifejeződést kívánó érzése az a magas hő, mely elolvasztja saját vezetékét. Az a roppant feszültségű villamos áram, mely mindig túlerővel rohan a világító körtébe. Minduntalan szemvakító fehérséggel izzanak fel a szavak, de azon nyomban ki is lobbannak – megolvadnak, elégnek a „terheléstől. Ez a stílus – fájdalom – nem világít, ellenkezőleg el-elsötétül. A modorosság kényszerű betétei ezek az elsötétülések – Révész felizzó, ritka képeinek drága ára.

És nemcsak nehézkes, megcsomósodott salaktorlaszok kedvetlenítenek el. A salak mindig eltakarítható – a fölöslegesen meredek kapaszkodó, a lihegő erőlködés azonban a táj lelkéhez, geológiájához tartozik.

Színek és zene határolják Révész prózáját, s az író valóban e két határterület felé sarkallná szavait. Miért ne sikerülhetne egyszer a muzsika tüzéből legalább egy lobbanásnyit átlehelni a próza agyagtestébe? S miért ne lehetne szavakat ecset hegyére venni?

A cél nem a legmagasabb, s Révész bűnhődése mindig ugyanaz. A megvalósíthatatlan zenei és szín-törekvések vége: erőlködés, kifulladás. Seregnyi írás után, melyek megjelenésük idején hol kibogozhatatlanul csomósak voltak, hol tisztulást ígértek, a megtett útra visszatekintő kötet, évtizedek erőfeszítése csúcsán: beszámoló is, zsákutca is.

Zsákutca az Esztergomi lélek. Mert ez a forróra hevített vallomás valaminek a berekesztése. Itt már nem lehet tovább menni. Az állóvíz tükre alatt csak az iszap emelkedhetik egyre magasabbra.

De némiképp furcsa és szomorú eredmény is. Az író végleg lemond ugyan sorsok megidézéséről, útja a valóságtól egyre messzebb vezet – a gondolat és a szó egymáshoz közeledésének izgalmas perceiben néha mégis sikerül valamilyen súlyos, bonyolult, hármas zenei, szín- és szó-fonat illúzióját kelteni. Ez a „megszőtt emlék" néha Esztergom sok harangjának zúgását, néha színek, illatok, fény keveredését, máskor elferdült lelkek minden testiségtől megfosztott rezdüléseit idézi. Révész prózája a hármas fonatnak mindig csak a szóágát emeli valósággá a teljesség bizonytalan lebegéséből – s ez a szóág a láthatatlan egész mondatnak néha valóban állítmánya vagy alanya, legtöbbször azonban csak jelzője, sokszor felkiáltójele vagy kötőszava.

De hogy éppen az elől kellett meghátrálnia, aminek megjelenítésére valamikor vállalkozott: kudarc, fájdalmas kudarc. Ennek nyomait őrzi a sok írásjel, a mondatok megszakadása, a folytonosságbeli törések, a kihagyások – a lélegzetvételek oly gyakori szünetei, s közben csak a szív dobog.

Különös rendelés és sors: Révész Béla a legnagyobb súlyokat görgető magyar író. Nem mintha az emberi lét és a magyar élet igazi problémáival birkóznék – egyszerűen a szó és a mondanivaló már-már tragikus Midas királya. Amihez nyúl, az mázsás súllyá változik a kezében. Könnyed iskolai emlék, egy matematikai lecke régi viszontagsága, vagy más felelőtlen írói játék, például egy mit sem sejtő párizsi házaspár sorsának önkényes továbbszövése – bármelyik írótársánál könnyű tollrajz; nála dörgés, orgonazúgás és harsonaszó. Szívszorongásos, halálos álom, torokba fúlt, kikívánkozó sikoly.

Állandóan sziklákat görget fölfelé meredek lejtőkön, s a mázsás súlyok néha már az indulásnál, sokszor azonban csak a csúcs előtt rettentő robajjal hullnak vissza. Az Esztergomi lélek is hangos e visszarobajló mázsáktól: a dobogókői ének, a Bastille melletti kis bolt, a hídon talált kabát, a menedékházi öregek története csupa ilyen nekifeszülés és ugyanannyi visszahullás.

De legjobb négy-öt oldala villantja meg legtisztábban Révész Béla írásainak tragikus bonyolódottságát, vállalkozásának nehézségeit és céltalanságát. Írásaiban évek óta úgy igyekszik megszabadulni az élet megvívhatatlan és megformálhatatlan anyagától, a keményebb történéstől és figuráktól, hogy minden valóságot gőzzé, köddé, párává, káprázattá forral. Színt váltva, zúgva, összezsúfolva kavarog azután együtt minden. ízek, szavak, hangok egymásba ömlenek, s ez a fehér-izzás, ez a villogás formát és tartalmat az olvasóban nyerhet csak, mint a vízbe öntött, megolvadt ólom.

Milyen szeszélyes formákba ugrik a hidegebb közegben az izzásig hevített érzés? Ezt a titokzatos folyamatot a különböző anyagok kiszámíthatatlan és követhetetlen törvényei szabják meg. Révész aggodalmas szóválogatása, nyugtalan mondatfaragása e kiszámíthatatlanság titkára tör – de némi rezignációval lankadtan tudja és panaszolja: „az áhítat pátoszát, az orgonazúgást a mondat mögött csak az író tudja – és mélyebb piktúra van a szó mögött, mint amilyet és amennyit az láttatni enged."

Végül még valamiről.

Ady hűséges barátja volt. Borozásokban borozó társ, hallgatásokban hallgatag barát.

Ady-könyveiről szándékosan nem írok.

Nyersanyaga nem túl jelentős. Nem is hiteles. De ezt oly bódult nagyot akarással, wagneri hangszereléssel és zúgással közli – a bíráló inkább félreáll és elhallgat.

Ady barátjának mindig joga van Adyra emlékeznie.

SZOMORY DEZSŐ ALKONYA

Egészen fiatal novellista voltam, amikor Mikes Lajos, felejthetetlen szerkesztőm, Szomory Dezső jóbarátja, megismertetett a Habsburg-királydrámák ünnepelt írójával. Szomory Dezső akkor, ezerkilencszázhuszonöt táján, a Belváros egyik valószínűtlenül rövid mellékutcájában lakott. A hatalmas bérházban a felvonó az ötödik emeletig tört fel velünk; onnan gyalog kellett tovább mennünk. Mikes kissé lihegett, megállt.

– Aztán méltóságosnak is szólíthatja! – hunyorított rám ironikus, cinkos mosollyal.

Elámultam.

– Kit?

– Hát őt!

Ezt az Őt a jó lapszerkesztő csodálatos tipográfiai érzékével tudta mondani, nagy kezdőbetűvel, kurziválva, valósággal reflektorfénybe mártva.

– Kinevezték? – hüledeztem.

– Ő nevezte ki sajátmagát.

Nem tudtam, tréfál-e?

De már megérkeztünk, s kopogtunk egy ajtón. Magas, jól öltözött, fiatal nő bocsátott be, egy hallba jutottunk. Ez volt a kevésbé díszes, első számú hall. Ebből a helyiségből csigalépcsőn értük el a magasabb és pompázatosabb második hallt. Csak innen léphettünk be a dolgozószobába – a látványosságba és a káprázatba. Ez a szoba kettémetszett kör volt; két nagy asztal görnyedezett a szobában, megrakva bronzokkal, meg selyembe és bőrbe kötött könyvekkel. A keleti szőnyegek magasak és puhák, a világítás rejtélyes. De még mindig nem találkoztunk az íróval. Szomory a szomszéd szobában várt minket.

Itt már nem is csodálkoztam: ez a kisebb helyiség brokátok és miseruhák között – nemes fogolyként – egy beépített, valódi templomi orgonát őrzött. Ennek az orgonának támaszkodott A Nagyasszony, Az isteni kert, A rajongó Bolzay lány írója, bordóvirágos feketeselyem házi öltözékben, álla alatt magasan és művésziesen megkötött zöld, fehér, piros, fekete csíkozású selyemkendő.

Beszélgetésünket már nem mondom el – nem jellemző. Mikes kedélyesen támadott, Szomory inkább védekezett, és mindinkább engedett méltóságából. Sokkal jellemzőbb volt a lakás, a bronzok, a selymek, az orgona – ha magam elé akarom idézni Szomory Dezsőt, mindig a templomi orgonával látom őt.

De Szomoryhoz a bőség és a pazarlás illik – hadd keressek más kelléket is. Ifjúkori barátja, Bíró Lajos, Párizsban találkozott vele. Szomory tizenhét évig élt Párizsban; az öreg Wilde, a halódó Verlaine, a boldog Alphonse Daudet ültek akkoriban a művészkávéházak kisasztalainál. A század eleji Párizs ez, a tragikus alkonyú Munkácsy Mihály Párizsa. Bíró Lajos feljegyzi Szomory Dezső öltözékét: „Abban az időben abbénak öltözött. Szűk, fekete ruhában járt, fekete kalappal, fekete nyakkendővel, és a homloka egészen fehér volt…"

Szerette a káprázatos jelmezeket és a bűvölő díszleteket – első Habsburg-drámáját, A Nagyasszonyt, Párizsban kezdte írni, Rómában folytatta, Londonban fejezte be; ott másolta, s ott köttette be. S végül a könyvkötő műhelyéből alig tudta kiváltani. Mert Londonban akkoriban a legolcsóbb panzióban, koldusszegényen élt.

Így élt, hogy drámájához megírhassa az előszót: „E zengő tumultus Párizsban ébredt, a háztetők, kürtők és kémények felett, egy kis sárga lámpa fényében, és odalent a babyloni éjszakának vörhenyes selyemfátyla lengett; – s a nagy olasz kertekben íródott ez a darab, ahol kaméliák virultak a szélben, és az arcom egészen sápadt volt; – a távoli kis angol folyók partján, amit nem szabad, hogy elfelejtsek, mert a víz oly üde, tiszta, s illatos volt, mint egy fiatal női kéz a homlokomon…"

Mint a ritka lepkéket, úgy gyűjtötte Szomory Dezső emlékei bádogdobozába a híres embereket; a szenvedély korán hatalmába kerítette. S ha zsákmányát kergetve kifulladt, méltóságát tréfával, s öngúnnyal mentette. Egyik önéletrajz-kísérletét így kezdi: „Mindenki roppant örült, amikor megszülettem… A dajkám kirohant velem a nagy udvarra, és felmutatott, mint a dauphint volt szokás Versailles-ban. Éppen akkor jött arra Podmaniczky Frigyes Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt, s azt mondta: „Ejnye, be jó szaga van! Réveteg kék tekintetem Liszt fehér sörényén pihent, s ezt gondoltam: „Zenész leszek, mint ő.

Ha valaki nem ismerné Szomory Dezső életművét, annak számára Szomory írásait legalább is templomi orgonákkal, a Boboli-kerttel, Liszt Ferenc fehér sörényével, zongorahangokkal, Párizzsal, csodálatos félvilági nőkkel, selymekkel, a „kegyelem hegyére" épült zálogházakkal, s megint csak Párizzsal lehet érzékeltetni.

De ha valaki Szomory Dezsőt igazán meg akarja érteni, meg kell idéznie a szülővárost, a századforduló Budapestjét.

Ez a békebeli, század eleji város lomha és szenvedélytelen. Hiába dicsérik a pesti humort és szellemet – hazug önhittség! Pestnek nincsenek jó bordázatú gondolatai, nemesebb indulatai. Ötletei vannak. Pest legfeljebb a pletykának és a hírlapi szenzációnak jó talaja. Ez a kamaszváros malterszagú, szegény, és mindenestül belefér egy déli riportlap rendőri rovatába. Klasszikus bírálata: „Kéjgyilkosairól kiderül, hogy rablógyilkosok; báránybőrbe bújt farkasairól, hogy szamarak." A pestiek élete egyhangú, sivár létezés; a nők öltözködésükkel kínosan leplezik garasos, kényszerű takarékoskodásukat, a férfiak eladósodnak, és cserzetté válnak; a híres kávéházak tükrös ételkimérések: főzelék-feltét szaguk van. Pest nem ismeri a lázadást, a művészetet, a szabadságot. A század eleji Pest: hizlalt műveletlenség. Tanúvallomás kell, bizonyság kell? Minden korban az író a leg-éberebb tiltakozás; s a század eleji Pest igazi írói, a nagy Nyugat-nemzedék tagjai mind elfordulnak a várostól. Ady Endre alig ereszti be versébe, Móricz Zsigmond sehogyan sem tud megbarátkozni vele, Babits Mihály inkább kimegy a külvárosba, Kosztolányi Dezső csak az Üllői úti fáknak vall szerelmet, Karinthy mulattatja és megveti Pestet, s Pest kegyetlenül az alkalmi grimaszba fojtja az írót.

A század eleji, áporodott Pest ellen fel kell lázadni – és Szomory Dezső úgy lázad, hogy a zsíros, takarékos, bugris Pestet el akarja képeszteni. Fényes csodákkal elkápráztatni a város szemét, merész zenékkel meghökkenteni maradi fülét. Ez a talmi-város nem ismeri a napnyugati országokat – Szomory kitárt karokkal rohan hát Párizs és London felé. Pest még ott tart, hogy Wagnertől lúdbőrzik, amikor már Debussy is muzsikál – Szomory erre wagneri orkesztert zendít meg írásaiban, s megismertet a legfinomabb zenei csattanókkal. A pestiek „paplan helyett hamis váltóikkal és hamis gründolásaikkal takaróznak" – Szomory válaszképpen csak szenvedélyekről, szépségről, királynékról, villogó szerelmekről, kívánatos bűnökről, káprázatos pillanatokról, fénylő titkokról hajlandó énekelni.

Szomory áriáit, fényjeleit mindig Pest felől kell figyelni. A tunya, fantáziátlan, fiatalon hájas, század eleji város nélkül Szomory színessége: jelmez. Merészsége: kissé megráncosodott hetvenkedés. Dallamossága: már-már makacsság. Gazdagsága: illatszer-kirakat, szűcs-kirakat, párizsi női kirakat.

Szomory Dezső ismeri a szó és az írás mágiáját, a szenvedély áramlását, a szép dalolást, a magas ívet. Jó író és erőszakos író; a magyar nyelv ellenében is tud szólni. Amit megragadott, jól tartja. Életművében mégis sok, nagyon sok a romlandó anyag.

A várost, a szülővárost igazában mindig csak el akarta kápráztatni, megbabonázni. S pontosan ez az örök kápráztatás: ez a romlandó anyag. Persze, megbotránkoztatni is akarta, felkavarni, akár maga ellen fordítani. De elkápráztatás és botránkoztatás mindig rokonok. Szomory Dezső magasra csavarta lángját, hogy az nagyon fényes legyen; s ez a magasra csavart káprázat kormozott.

De a veszélyből nyílt kivezető út. S volt Szomorynak egy évtizede, kilencszázhúsztól harmincig, amikor igazi kritikával fordult Pest felé. Valósággal balzaci évtized ez, természetesen Szomoryba oltva. Balzaci