Százarcú ókor

RÉVAY JÓZSEF

SZÁZARCÚ ÓKOR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kaposvári Franciska

978-963-376-332-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Révay József jogutódja

I.

ISTENEK

KRÉTA, A BIKAISTEN SZIGETE

A sziget úgy lebeg a tengeren Görögország és Afrika közt, mint valami óriás hajó. S mivel valaha a legnagyobb művész lakta labirintusát, nem volna csodálatos, ha egyszer megindulna, a hitregék ismeretlen ködeibe burkolódzva, végtelen messzeségek felé, mint ama föníciai király leánya, Európé, akit a bika alakjában udvarló Zeusz erre a szigetre mentett, isteni nászra, a tengeren át. Ez a sziget a hitrege sugaraiban fürdik már évezredekkel Homérosz előtt; már az Iliász áhítattal beszél róla; Egyiptom diplomáciai, szellemi kapcsolatban áll vele, Görögország csodálattal tekint rá. Mert Kréta az európai műveltség ősi bölcsője.

Talán éppen a hitregék csodálatos elbeszélései jelölték ki a szigetet erre a kiváltságos szerepre, mert hiszen napfényesebb, pálmásabb, kápráztatóbb szigetek bőven úsznak a Földközi-tenger rejtelmes vizén, s közülük nem Kréta a legkülönb, és mégis Kréta a választott sziget. Földrajzi adatai nem mondanak semmi különöset: kiváltságos szerepét sem az nem magyarázza meg, hogy területe mintegy 8380 km², hosszúsága 260 km, szélessége pedig hol 15, hol 60 km. Ahol 60, ott mint gigászi árbocrudak emelkednek ki belőle a zord hegyfokok. Óriási hegyeinek ködbe burkolódzó csúcsain valaha valóban lakhattak istenek; komor erdők takarója borítja a csúcsokat: mind fölül vannak a 2400 m-en. Az erdős hegyek alatt dús alföldek füllednek a déli napsütésben, olajfák és szőlők termése érik a verőfényben, méhecskék halmozzák a mézet – valóban igazuk volt a régieknek, akik ezt a földet a boldogok szigetének nevezték. De már jó ezer esztendővel időszámításunk előtt városokkal hintette tele az emberi szorgalom a síkságokat és hegyoldalakat: hekatompolisz Krété – százvárosú Kréta néven magasztalja Homérosz. Ezek a városok most már több mint háromezer esztendeje élnek és virágoznak, miután végigharcolták a világtörténelmet.

Mindez csupa gyönyörűség volna, ha közben olyasmiről nem értesülnénk, hogy egy híres krétai ezt mondta: „A krétaiak mind hazugok" – ami éppenséggel nem túlságos dicséret a sziget népére, de egy ókori közmondás is megbélyegzi a kiváltságos sziget lakosságát, mikor ezt mondja: „Tria kappa kakiszta" – Három kappa a legrosszabb, ami annyit jelent, hogy három, kappával (ez a k betű görög neve) kezdődő nevű város: Kréta, Kappadokia és Karia lakosai a leggyalázatosabb emberek, kalózok, haslagok és hírhedt hazugok. Mégis ez a nép teremtette meg Európa kultúráját – azaz, legyünk óvatosak: ennek a népnek az elődje, mert Kréta mai több mint félmillió lakosának javarészt nem a krétai őslakosok voltak az ősei. Az ősi, ötezer évvel ezelőtti krétai lakosság olyan nyelvcsaládból származott, amely egyik mai nyelvcsaláddal sem rokon. Nem voltak indoeurópaiak; meglehet, hogy az etruszkok rokonai voltak, de ki tudná ezt megmondani?

Istenek nyomában

A görög hitrege az Égei-tenger napfényes szigeteit sorra istenekkel népesítette be, és így Krétának is jutott isten, nem is egy. Elegendő csak a legfontosabb mondára utalnunk: mikor az ősisten, az öreg Kronosz (a falánk Idő) sorra megette gyermekeit, felesége végül a legfiatalabbat, a későbbi hírneves Zeuszt úgy mentette meg, hogy pólyába bugyolált követ nyomott helyette a falánk öreg szájába, a gyermeket pedig Kréta szigetére mentette. Itt a nimfák táplálták vagy egy későbbi változat szerint az Amaltheia nevű kecske. Ez is kiváltságos kecske volt: midőn egyszer letört a szarva, egy erdei nimfa virágokkal aggatta tele, megrakta gyümölccsel, és Zeusznak ajándékozta: ez a bőségszaru máig is jelkép. Mikor e derék kecske elköltözött az árnyékvilágból, hálás nevelt gyermeke, Zeusz megszerkesztette bőréből az égiszt (aigisz), a védőpajzsot, amelynek neve máig is él. S végül megadta neki azt a tisztességet is, hogy odarakta a csillagos égre, csillagképnek. Szinte természetesnek érezzük, hogy a fellegtorlaszoló Zeusz, mikor végre atyját letaszította a trónról, és maga vette át a világ kormányzását, üres óráiban nemegyszer visszatért Kréta szigetére. Ide hozta – miután előbb bikaalakot öltött (hogy fel ne ismerjék) – Európét, a keleti királyleányt, akit a hízelgő és csinos állat rózsaillatú lehelete igézett meg. Nem kell hozzá óriási tudományosság, s hamarosan megértjük, hogy ez a bika nem más, mint a sziget ősi istenségének mondai változata. Kréta a bikaisten szigete. Zeusz és Európé nászából két gyermek született: egyik Rhadamanthüsz, a későbbi alvilági ítélőbíró, a másik Mínósz, a sziget első nagy királya. Nyilvánvaló tehát, hogy a sziget őslakossága állatisteneket tisztelt: Mínósz volt a bika, felesége, Pasziphaé a tehén. A bika-hagyomány utána is folytatódik: Mínósz és Pasziphaé házasságából már félig ember, félig bika szörnyeteg születik, a Mínótaurosz, és itt a hitrege homályán keresztül felderengenek előttünk a történeti idők körvonalai. Még csak annyit kell megemlítenünk, hogy a gyönyörűséges Európé, miután a csapodár Zeusz elhagyta, bánatában férjhez ment Aszterionhoz, Kréta egyik mondabeli királyához, és halála után Ellopisz néven istennővé lett, akinek fáklyaünnepe nevezetes volt a szigeten. Földrészünk, a vén Európa, mindenesetre tőle kapta nevét.

Mínósz, Európé fia és Európa apja

Ahogy a félig mondai, félig történeti adatok a nagy Mínósz uralkodását elbeszélik, abban szinte világosan felismerhetjük a krétai kultúra vándorlásának útját. Mínósz volt az Égei-tenger első ura, leverte a kariai hódítókat, Krétához csatolta a szigetek százait, kiirtotta a kalózokat. Mikor fiát, Androgeoszt az athéniek megölték, büntető hadjáratot vezetett Athén ellen, a várost emberadóra kényszeríttette, utána meghódította Megarát: békében bölcs, hadban hatalmas úr volt, lassanként ura az egész Földközi-tengernek. Alig több mint fél százada ismerjük e kultúra emlékeit, hagyományait, alkotásait. 1876-ban a híres német régész, Schliemann kiásta a peloponnészoszi Mükéné romjait, s már szinte negyedszázada ismeretes volt ez a különös görögföldi kultúra, mikor Sir Arthur Evans 1899-ben feltárta Kréta emlékhelyeit, elsősorban Knósszosz maradványait. Egyszerre világosság derült a mükénéi kultúrára; nyilvánvaló lett, hogy azonos az ősi krétai kultúrával. Ez a krétai vagy mínószi kultúra lett a mükénéi, majd a görög kultúra apja. Ennek a kultúrának nyomait megtalálták Egyiptomban is. Kréta őslakosai az etruszkok rokonai lehettek. A krétai műveltség elárasztotta az Égei-tenger egész szigetvilágát, meghódította Mükénét, nyomai ott vannak a peloponnészoszi Tirünszben, az egyiptomi Tell-el-Amarnában, a homéroszi Trójában, a szerbiai Vinca és Trebeniste rommaradványaiban, sőt Spanyolországban is előkerültek. Különös és csodálatos világ lehetett ez, az i. e. harmadik évezred táján: ha az emlékekbe belenézünk, szinte megtaláljuk bennük műveltségünk őselemeit, sejtszerű kezdetleges állapotban. Ezek az emlékek beszélnek, de az írásos agyagtáblák, amelyeket Evans tömegesen ásott ki Kréta földjéből, mélyen hallgatnak: írásukat senki sem tudja elolvasni.

„La Parisienne – „A Párizsi Hölgy

Spiridion Marinatos, az iraklioni Kritikon Musion (Krétai Múzeum) egykori igazgatója, 1939 óta az athéni egyetem tanára, mintegy négy évtizeddel ezelőtt pompás könyvben írta meg a krétai kultúra történetét. Összefoglalta a közönség számára azokat az adatokat, amelyek addig csak komor tudományos könyvekben voltak hozzáférhetők, vagyis inkább hozzáférhetetlenek. A tudományos megállapítások szerint a knósszoszi királyi palota az i. e. harmadik évezred végén épülhetett. Ez a palota az európai felsőbbrendű kultúra legrégibb emléke. Abban az ősi időben már építészek terve szerint épült, rengeteg szobája bizonyos szabályok szerint helyezkedik el, az udvarok, a lépcsők célszerűen és tervszerűen illeszkednek az épület egészébe, és ugyancsak egységes tervről tanúskodik a kincstár, a kis templom és a kamrák sorozata. A palotában találtak olajsajtót, olaj- és borraktárakat, a külön meg nem világított helyiségekben fényaknákat, megtalálták az emeletek nyomait, a vízvezetéket és a mai angol kényelem minden helyiségét. Egyébként valószínűleg ők a feltalálói ennek a kényelemnek, s tőlük származott át a római birodalom minden részébe: hiteles nyomait megtaláljuk az afrikai Timgadban, Leptis Magnában, a szíriai Palmürában.

Ennek az ősi építészetnek értékes maradványai kerültek elő még Phaisztoszban, Malliában s az egykori királyi nyaralóhelyen, a mai Hagia Triada területén. Ezeket az épületmaradványokat majdnem ötezeréves romjaikban is bámulatos gazdagság, pompa és nagyszerűség jellemzi. Hatalmas nyitott csarnokok, gigászi falak lepik meg minduntalan a látogatót. Nyilván ezek az ősi krétaiak találták fel a kő- és téglaépítészetet itt Európa területén, ugyancsak a kőfaragást is, és ami a legfontosabb, ők használtak először vasat – ha csekély mértékben is – ezen a kultúrterületen. Alkotó nép volt a krétai: a görög műveltség nekik köszönheti a kitharát (pengető hangszer, széles nyakú, lapos testű hangszekrény hét vagy tizenegy húrral), a hexametert, a pénzt és a sportot. Mínósz népe alig ezeréves kultúrélete alatt elhintette az európai műveltség magvait. A rompalota művészi díszítése meglepő; szobordísz semmi sincs, de falfestmény annál több. Bizonyos, hogy tehetséges és eredeti művészek éltek itt. A férfi- és nőalakok ruhája, testtartása meglepőn elegáns, egészen különös, mai ízű; a férfiak derékfűzőt viselnek, a nők mélyen kivágott, kackiás ruhákat; egy ritmikus mozdulatú, karcsú férfialakot Virágos Hercegnek nevez a művészettörténet; liliomok közt áll, bal keze messzire lendül, jobbja behajlik, hullámos haját díszes diadém szorítja rendbe, s mint remek sisakforgó, úgy leng fölötte három hajlékony pávatoll; egy különös, pikáns szépséget La Parisienne-nek: hajviselete egészen mai, művészi fodrait és hullámait a mai hölgyek is megirigyelhetnék; harangos szoknyája fölött afféle tunika, amely keblét szabadon hagyja, derekán az ősi krétai fűző, a kígyóöv: ezt a férfiak is használták; vékony szemöldöke, pisze orra, csöpp szája, puha karja, finom keze – valósággal a mai női szépségeszmény megtestesülése.

Egy másik falfestményen virágos hajdíszű, gazdag ruhájú nők fordulnak érdeklődéssel valamerre: ezt a Páholynak szokták nevezni; három mosolygó hölgy, egy balra néz, kettő jobbra; díszesen hímzett mellénykéjük krétai szokás szerint szabadon hagyja keblüket, finom kezük riadt mozdulata meglepetést árul el: talán bikaviadalt néznek (a bikaviadalt is megörökítette az egyik festmény), hajuk hármas hullámban nyugtalankodik fejükön, gyöngyfüzérek és drágakő pántok abroncsaiban, fülük mellett előrecsapott hajcsigák, homlokukon diadém szorítja le a csintalan, de szabályos fürtöket – s mindehhez a vékony, tépett szemöldök: bizony, ez a néhány ezer év nyomtalanul suhant el a hölgyek fölött. Különös, érdekes és vidám világnak látszik ez az ősi krétai világ, az embereket az élet vágya és lendülete fűti, s nem csoda, ha egy monda a tűzrabló Prométheuszt is kapcsolatba hozza Kréta szigetével. A rompalotában lépten-nyomon ott szerepel a bika és a kettős balta, a labrüsz, az ősi bikaisten jelképe, melyről a sziget legnagyobb nevezetességét, a labürinthoszt is elnevezték. Ezek a jelek figyelmeztetnek rá, hogy istenek nyomában járunk.

S még az élet komor pillanatai sem indították e művészeket komor ábrázolásokra: az élők a gyógyulásért a meggyógyult testrész művészi mintájával adtak hálát a bikaistennek. A szobrászatot mindössze néhány elefántcsont faragvány képviseli; az elefántcsontot Egyiptomból hozták, mert hajóik sűrűn keresték fel ezt a gazdag országot.

Valamennyi rompalota közt a legnagyszerűbb Mínósz knósszoszi palotája: külön városrész, valóságos útvesztő. A késői látogató, aki ötezeréves romján mereng itt a kék ég alatt, a kék tenger fölött, élénken el tudja képzelni Mínósz király valamelyik udvari ünnepélyét, amelyen finom és előkelő hölgyek koszorúja gyönyörködött az udvari felvonulásban, miközben a trónteremben, éppen a trón mellett, halkan és frissen csobogott a művészi medencében a hegyek forrásvize.

Hic habitat Minotaurus

Egy pompejibeli iskolás fiú, talán kétezer évvel ezelőtt, furcsa ákombákomokat rajzolt az egyik ház falára, s aláírta: Hic habitat Minotaurus – Itt lakik a Mínótaurosz. Az ákombákom a krétai labirintust ábrázolta, ezt a szövevényes útvesztőt, amelyet Mínósz király Daidalosszal, a művészek ősével építtetett. A pompejibeli útvesztő első pillanatra csak vonalak zűrzavara, de ha pontosan végigmegyünk folyosóin, rájövünk, hogy agyafúrt útvesztő bizony. Kedvelt játékuk ez a régieknek; az idő megszépítette a labürinthoszt, amely valamikor a borzalmak tanyája volt. A krétai labürinthosz mondája valószínűleg a Gortüna melletti kőbányák tekervényes és úttalan föld alatti folyosóin alapul. Különben a történelem sok ókori labürinthoszról tud, de az igazi, az ősi, a hamisítatlan labürinthosz a krétai volt.

Építése – mint említettem – Daidalosz nevéhez fűződik. Daidalosz (Daedalus), az ókori feltaláló szellem jelképes képviselője, a monda szerint Erekhteiosz athéni király fia volt. Az istenektől kapta a művészet titkait, s oly csodás alkotásokkal lepte meg a világot, hogy seregestül tódultak hozzá a tanítványok; sajnos, nemcsak a művészetek megalapítása, hanem az első művésztragédia is az ő nevéhez fűződik; mert mikor észrevette, hogy egyik tanítványa, Kalosz (Szép), feltűnően tehetséges, művészi féltékenységből megölte. Ezért menekülnie kellett a büntetés elől, s eljutott Kréta szigetére; ott a hatalmas Mínósz király szolgálatába állt. A gyönyörű paloták építésében természetesen bőven akadt munkája, a monda szerint dolgozott a knósszoszi palotában is, de legnagyobb alkotása mégis a labürinthosz.

A labürinthosz falait a labrüsz (kettős balta), a bikaisten ősi jelvénye díszítette: ebből nyilvánvaló, hogy a labürinthosz tulajdonképpen a bikaisten temploma volt. Mínósz király, mikor szörnyeteg fia, a Mínótaurosz megszületett, a monda szerint ide záratta be, s éppen erre a célra építtette a labürinthoszt. A mondának ez az adata világosan utal a bikaisten (vagy legalábbis bikafejű isten) tiszteletére. Mivel pedig az athéniek megölték Mínósz király egyik fiát, a hatalmas király büntető hadjáratot vezetett ellenük, megalázta őket, és arra kényszeríttette a várost, hogy kilencévenként hét fiatal fiút és hét fiatal leányt küldjön áldozatul a Mínótaurosznak. A mondának ebben az adatában a régi emberáldozatok emléke kísért. A labürinthoszba zárt fiatalokat elpusztította a szörnyeteg, vagy pedig megszöktek előle, és az útvesztő kanyargóiban nyomorultul elpusztultak.

Ez a sors várt Athén nagy hősére, Thészeuszra is, aki ugyancsak emberáldozat fejében került a labürinthoszba. Történt azonban, hogy Ariadné, Mínósz király leánya meglátta az ifjú hőst, s meglátni és megszeretni őt már akkor is egy pillanat műve volt. Kétségbeesve rohant a mindentudó művészhez, Daidaloszhoz: adjon neki tanácsot, hogyan menthetné meg szerelmesét, és Daidalosz, a nagyszerű feltaláló, ekkor feltalálta Ariadné fonalát. Thészeusz az egyik labrüszhöz erősítette a gombolyagot, kezébe vette a fonál végét, s addig járt-kelt az útvesztőben, míg meg nem találta és meg nem gyilkolta a szörny Mínótauroszt. Utána aztán a fonal mentén szerencsésen visszaérkezett.

Thészeusz a győzelem után a férfiaknak immár több mint ötezeréves szokása szerint elhagyta Ariadnét, és elvitorlázott, a király pedig felelősségre vonta a művészt vakmerő cselekedetéért, s büntetésül őt záratta a labürinthoszba.

A szárnyas ember legendája

Egy ókori dombormű, amelyet a római Villa Albaniban őriznek, kalapácsos embert ábrázol, amint karosszékében ül, s a szerszámpadon éppen hatalmas szárnyakat eszkábál össze, előtte sudár ifjú áll, jobb vállán szárnnyal, amelyet mellén átfutó hevederek szorítanak testéhez: Daidalosz és Íkarosz a két szárnyas ember, apa és fia, a repülni vágyó ember örök jelképei. Daidalosz menekülni akar, mivel azonban a labürinthoszból Thészeuszon kívül emberi lény még nem jutott ki, rendes úton ő sem menekülhet. Így jut arra a gondolatra, hogy szárnyakat készít magának és fiának, s kirepül az útvesztőből. „Mínószé lehet az egész világ, de a levegő tengere nem az övé" – mondja a mester Ovidiusnak abban a szép versében, amely mondáját megörökítette. De van Ovidiusnak még egy kifejezése, amely az ember fölfelé vágyódását klasszikus tömörséggel örökíti meg: „Caeli cupidine tactus" – Elfogta a magasságok vágya. Természetesen a monda semmit sem tud még motorról és légcsavarról, még csak ott tart, ahol a régi századok repülőkísérletei: a mechanikus és mozgatható szárnyaknál. De már él a gondolat, s ez a gondolat többé nem fog elaludni soha. Daidalosz viasszal ragasztja össze a szárnyak tollait, merész ívben fölrepül fiával együtt, s egyre messzebb-messzebb távolodik a borzalmak szigetétől. Magasba törő és meggondolatlan fia, Íkarosz egyre följebb repül, egyre közelebb kerül a naphoz, a nap forrósága felolvasztja szárnyai viaszát, a szárnyak lehullanak, s ő a tengerbe zuhan, mint egy másik mondában ama másik engedetlen fiú, Phaéthón, Apollón fia, aki ugyancsak lezuhant az égről tüzes szekerével. Az ember lezuhan és elbukik, de a szárnyas ember legendájának mégis az a tanulsága, hogy a repülés vágya és gondolata örök és elpusztíthatatlan.

Mínósz, a földi ember, üldözőbe vette a szárnyas művészt, de nem tudta utolérni. Daidalosz eljutott Szicíliába, Kókalosz királyhoz, s mikor Mínósz király odaérkezett, Kókalosz megölette. Hérodotosz meséli, hogy Szicíliában temették el a bikaistent; az a tény, hogy sírját sok helyen mutogatják, Gadesben is, Kréta szigetén is, jelzi, a mínószi kultúra elterjedésének állomásait.

Új idők dala

Kréta lassanként kibontakozott a mondák ködéből. Történeti életének adatai azonban kevésbé érdekesek. I. e. 1500 körül néhány évtized alatt sűrű rajokban szivárogtak be a szigetre magas termetű, harcias emberek: az akhájok. Valamikor Kréta adta a kultúrát a világnak, de maga elpuhult a bőségben és jólétben. A mínószi ország hadseregének a tőr volt az egyetlen fegyvere és a pajzs a védőeszköze. Mikor i. e. 1450 táján a mükénéi hadsereg az éj leple alatt váratlanul megjelenik Kréta keleti partjain, a királyi hadsereg nem tud ellenállni neki, a rajtaütés teljes sikerrel jár; a partra szállt mükénéiek sorra megrohanják és felégetik a városokat, a megrettent királyt békére kényszerítik, s többé nem távoznak az országból, hanem letelepednek. Azonban ezzel még nem telt be a mérték: alig ötven év múlva rázúdul a második mükénéi hullám is Krétára. Ez a második hadsereg már komolyan vette a dolgát: földig rombolta Kréta városait, s ekkor pusztult el Knósszosz is, a királyi palotával együtt. Néhány száz év múlva, valamikor i. e. 1100 körül, a dórok betörése véget vetett Mükéné hatalmának, de Mükéné pusztulásával elpusztult a krétai kultúra is.

A történelem földbe temette a csodás sziget városait és emlékeit, föld alatt szunnyadt a Virágos Herceg és A Párizsi Hölgy, s mintegy félezer évig Homérosz szavai zengtek az Égei-tenger partvidékén és szigetein.

A NAPISTEN NÉPE

A Közel-Kelet legértékesebb földje az a roppant fennsík, amely a Tigris és az Indus, továbbá a Kaspi-tenger s Aral-tó és a Perzsa-öböl és Arab-tenger közt terül el. Ez a föld, az ókorban Ariana, ma iráni fennsík, nagyjából megfelel a mai Irán területének, és természetesen csak részben fennsík, mert égbe nyúló hegyek mellett (Elbrusz) puszta homoksivatagok éppúgy előfordulnak benne, mint termékeny alföldek. Pompás vizei és legelői kiválóan alkalmassá tették a lótenyésztésre, s valóban, néhány híres lovas törzs lakott e területen, mint például a parthusok, a római birodalom veszedelmes ellenségei. A terület változatos felületi tagoltsága mindenféle kultúrát lehetővé tett: az állattenyésztést és földművelést éppen úgy, mint az erdőgazdálkodást és a bányászatot. Északon a Kaukázus nyúlványai húzódtak a Kaspi-tenger partján, majdnem 4000 méter magasságban, nyugatról délkeletnek pedig 5000 méterig emelkedő hegyóriások keretezték az iráni fennsíkot egészen Harmoziáig, a mai Perzsa-öböl bejáratáig. A tengerparton pálmák díszlettek, s bőven megtermett a datolya, a folyók és tavak ontották a halat, csak egyet nem tudtak az ókoriak: hogy ez a föld, a szomszédos Irakkal együtt, a világ leggazdagabb olajtermő vidéke.

Azok az indoiráni, vagyis árja néptörzsek, amelyek ezt a területet lakták, akármilyen közeli rokonai voltak is egymásnak, mégis külön-külön, független életet éltek, mindaddig, míg az Eufrátesz és a Tigris áldott medencéjében elhatalmasodott asszír birodalom szemet nem vetett rájuk. Asszíria, a mai Irak őse, előbb csak egyet harapott le Ariana testéből: elvette Médiát. Aztán a harcias és büszke médek is kedvet kaptak a hódításra: lenyelték Persziszt (Farszisztan), a későbbi perzsa birodalom magját, a nagy Kürosz szűkebb hazáját, híres fővárosával, Perszepolisszal együtt. A méd uralom majdnem száz évig tartott; Phraortész, Küaxarész és Asztüagész méd királyok egész Ariana urainak érezhették magukat, hiszen a többi iráni tartomány (Karmania, Gedroszia, Drangiane, Arakhoszia, Parthia, Baktria) javarészt a nyugati, gazdag és műveltebb Persziszhez igazodott. Nem is tűrte sokáig Perszisz a méd uralmat, csak hívatott férfiúra várt, aki kivívja az ország függetlenségét, s egyúttal egyesíti Ariana tartományait egyetlen hatalmas birodalomban. Ez a férfiú az i. e. VI. században meg is érkezett Kürosz személyében.

Asztüagész álma

Küaxarész méd király uralkodása alatt (i. e. 634–594) a médek már úgy elhatalmasodtak, hogy Asszíriát is leigázták, Ninoszt (Ninivét) elfoglalták, és dús harácsolások után elpuhult életre, tivornyázásra adták magukat. Mikor Küaxarész fia, Asztüagész került a trónra (593–559), a médek már sejtették, hogy a fegyelem meglazulásának s a mérhetetlen tékozlásnak rossz vége lehet; de még inkább sejtették ezt a perzsák, akik lesték az alkalmat, hogy visszaszerezzék függetlenségüket. Maga Asztüagész tele volt komor sejtelmekkel, legalább erre mutat az, hogy uralkodása alatt két ízben is furcsa álmot látott. Egyszer azt álmodta, hogy leányából, Mandanéból oly forrás fakadt, amely ellepte városát, sőt elborította egész Ázsiát. Kétségtelen, hogy e furcsa álom hallatára mi nyomban Emese álmára gondolunk: Emese, az Árpád-ház ősanyja, Ögyek felesége, egyebek közt azt álmodta, hogy méhéből hatalmas folyó támadt, amely messze idegen földeket is elárasztott. A szkíta jósok úgy magyarázták ezt az álmot, hogy Emese utódai messzi földeket fognak meghódítani, és népüket új hazába vezetik. A perzsák sokat érintkeztek a Kaspi-tenger és az Aral-tó környékén tanyázó szkítákkal, s nem lehetetlen, hogy ennek a nagy jelentőségű álomnak a mondája közös kincsük volt valamikor perzsáknak, szkítáknak és talán a magyarok őseinek is…

Asztüagész mágusai megértették az álmot, s Mandane gyermekének világuralmára magyarázták. Asztüagész megijedt, s hogy megelőzze a bajt, leányát nem méd főemberhez, hanem ismeretlen perzsa köznemeshez adta feleségül: Kambüszészhez. Leánya házasságának első évében Asztüagész megint álmot látott: leánya ágyékából óriási szőlőtőke fakadt, és egész Ázsiát elborította. Most már komolyan megrémült a közeledő végzettől, és leányát elhozatta Perzsiából, hogy a gyermekét, amint megszületik, nyomban megölesse.

De minden emberi mesterkedés hiábavaló a végzet ellen; hiába tették ki Oidipúszt, Mózest, Romulust és Remust; az istenek akarata teljesült. Hiába parancsolta meg Asztüagész is leghívebb emberének, Harpagosznak, hogy pusztítsa el a gyermeket, akinek születése után a Kürosz nevet adták. Kürosz életben maradt. (Ezeknek a mondáknak az a céljuk, hogy hangsúlyozzák a jövendőbeli harcosnak, a gondviselésszerű férfiúnak isteni küldetését és jelentőségét.) Nos, Harpagoszban fölébredt a lelkiismeret, színleg vállalta ugyan a megbízatást, de rögtön magához hívatta Asztüagész egyik gulyását, Mithradatészt, és átadta neki az aranyruhákba pólyált csecsemőt, Asztüagész parancsával együtt. Mithradatész felesége, Künó (kutya), éppen akkor halott gyermeket szült; a házaspár tehát a halott csecsemőt tette ki a vad hegyekbe, a királyi gyermeket pedig fölnevelte, mintha a maguk gyereke volna; még más nevet is adtak neki. Harpagosz pedig jelentette a királynak, hogy végrehajtotta a parancsot, meg is mutatta a királyi ruhákba pólyált holttestet, s így esett, hogy a gulyás gyermeke királyi temetésben részesült.

A nyúl meg a sarló

De hát a mesében, csakúgy mint a valóságban, előbb-utóbb ki kell derülnie az igazságnak. Mikor Kürosz tízéves lett, nevezetes dolog történt. A falusi gyerekek királyosdit játszottak, és természetesen Küroszt választották királyuknak. Kürosz, a kiskirály, kiadta parancsait: a gyermekek egy részét építésre rendelte ki, másokat követeknek, s mindenkinek adott valami munkát. Egy előkelő méd nemesnek, Artembarésznek fia nem akarta teljesíteni a parancsot, Kürosz tehát lefogatta, és megvesszőztette. A gyerek otthon felpanaszolta a gulyás fiának kegyetlenségét, Artembarész felháborodottan a királyhoz rohant, s elégtételt kért. Asztüagész maga elé hívatta a gulyást is, Küroszt is, és felelősségre vonta őket. Kürosz önérzetesen védekezett: király volt, tehát joga volt megbüntetni az engedetlent; ha a király méltónak tartja a büntetésre, ám büntesse meg. Asztüagésznek úgy rémlett, hogy az önérzetes válasz és a nemes magatartás előkelőbb származást takar; a fiú kora is szöget ütött fejébe, hirtelen furcsa sejtelme támadt. Artembarésznek teljes elégtételt ígért, elküldte, a gulyást pedig kivallatta. Mithradatész ugyan csak a kínpadon vallott, de Asztüagész végül mégis megtudta Harpagosz csalafintaságát. Harpagosz, mikor vallatóra fogta, őszintén elmondta, mit tett (hiszen ő nem tudta, hogy a gulyás elcserélte az élő és a halott gyermeket), de a király nem hitt neki. Úgy mutatta, mintha nagyon boldog volna, hogy unokája megkerült, s ezért lakomát rendezett; meghagyta Harpagosznak, hogy küldje el fiát a kis Küroszhoz játszani, maga pedig öltözzék díszbe, és jöjjön el a királyi lakomára. A lakomán aztán a fiát tálalta fel Harpagosznak, aki végigette az ételsort, s mikor a király meg is mondta neki, hogy a tulajdon fia húsából evett, halálos bosszút esküdött Asztüagész ellen, bár színleg alázatosan belenyugodott a király büntetésébe.

Most még egyszer megkérdezte a mágusokat a király, hogy mit tartanak egykori álma s a gyermek felől, aki, íme, él és megkerült. A mágusok megnyugtatták Asztüagészt, hogy semmitől sem kell tartania, mert a gyermek nem az ő trónusát fogja elfoglalni, hiszen máris király: a falubeli gyermekek királya, testőrökkel, ajtónállókkal, hírnökökkel és követekkel; ha pedig máris király, akkor többé már nem fog uralkodni, mert az álomlátás ezzel beteljesült. A mágusok tanácsára tehát a fiút nyugodtan visszaküldte Perzsiába szüleihez. Kambüszesz és Mandane most ébredtek rá, hogy fiuk az istenek kegyeltje; már az is erre mutatott, hogy csodálatos módon megmenekült, és Künó, vagyis a kutya, Ahuramazdának, az irániak főistenének szent állatja táplálta.

Kürosz férfiúvá serdült, és nemes kortársai közül is kivált bátorságával és vitézségével; ő volt Perszisz legnépszerűbb embere, s benne látták honfitársai a jövő szabadítót. De útját nemcsak ő maga, hanem Harpagosz is egyengette; a bosszúra szomjazó Harpagosz egyenként megnyerte a méd főurakat tervének: hogy vessenek véget Asztüagész kegyetlen uralmának, és Küroszt tegyék meg uruknak. Most már szerette volna Küroszt is értesíteni, de az utakat a király katonái őrizték, hogy Asztüagészt meglepetés ne érhesse; ennélfogva Harpagosznak cselhez kellett folyamodnia. Fogott egy nyulat, felhasította, beledugta levelét, aztán megint bevarrta, s odaadta egyik leghívebb szolgájának, hogy vigye el Persziszbe Kürosznak, de mondja meg, hogy maga bontsa fel a nyulat, és senki se legyen akkor mellette. Így kapta meg Kürosz a fontos levelet, amelyben Harpagosz felszólította, hogy beszélje rá a perzsákat az elszakadásra, szervezze meg a perzsa hadsereget, és támadja meg Asztüagész hadát: ő maga gondoskodik róla, hogy a méd főurak csapataikkal együtt átpártoljanak Küroszhoz a csata döntő pillanatában. Kürosz, mivel tudta, hogy Persziszben még sok híve van Asztüagésznek, s ezek félelemből nem mernek majd fölkelni ellene, ravasz cselt eszelt ki: levelet hamisított, összehívta a perzsákat, felolvasta a levelet, amelyben Asztüagész őt nevezi ki a perzsák vezérévé. Kürosz most azt a parancsot adta nekik, hogy másnap valamennyien sarlóval jelenjenek meg a gyűlésen. Kürosz legodaadóbb hívei a nemesek voltak, ezek közül is leghűségesebbek a paszargadák, a perzsa arisztokraták; közéjük tartozott az Akhaimenida család, amelyből Kürosz is származott. Ennek a családnak a tagjai uralkodtak Persziszben a méd hódoltság előtt is, utána is. De nemcsak a harcosok s a nemesek gyűltek össze Kürosz parancsa szerint, hanem a földművelők és a nomádok is: a perzsa egység ezzel máris megvolt. Perszisz tartománynak volt egy tövisekkel benőtt vidéke, s most Kürosz megparancsolta, hogy a töviskórót az egész óriási területen egy nap alatt irtsák ki. A perzsák elvégezték a nehéz feladatot, s ekkor Kürosz meghívta őket másnapra lakomára.

Politikai lakoma

A fehér asztal a politika kitűnő eszköze volt már az ókorban is. Az a lakoma, amelyet Kürosz a perzsa előkelőknek adott, talán éppen minden politikai ebéd és vacsora őse volt. A perzsák szerették az ételt-italt, és különösen szerették a bort; legjobban szerették hivatalos tanácskozásaikat is borozgatás közben elvégezni, nemegyszer tökrészegen hozták a legfontosabb határozatokat – melyeket aztán józan fővel felülvizsgáltak –, de a józanul hozott határozatokat is még egyszer megvitatták részegen. Ez a mostani lakoma szokás szerint bőséges volt; Kürosz levágatta apja kecskéit, juhait és marháit, s nemcsak ezeknek húsát tálalta fel, hanem még sok egyéb ízes ételt is meg bort bőségesen. Ebéd után, az emésztés és a mámor kellemes hangulatában, megkérdezte a perzsákat, vajon a tegnapi nehéz munkát választanák-e inkább vagy a mai bőséget. A perzsák felelete nem lehetett kétséges; Kürosz pedig kapott rajta, s megígérte, hogy ha parancsait követik, mindig részük lesz ebben, ha ellenben nem engedelmeskednek, akkor szolgaság lesz a sorsuk. „Vagytok ti olyan legények, mint a médek – szavalta –, elbántok velük akár csatában is. Hallgassatok rám, és szabadok lesztek. Azt hiszem, az isteni végzet bízta rám ezt az ügyet!" Kürosz hivatástudatát igazolta a történelem.

Lázasan szervezkedtek a perzsák, de Asztüagész sem maradt tétlen; érezte, hogy a végzet tornyosul fölé, gyorsan akart cselekedni. Magához hívatta Küroszt; Kürosz a követtel azt üzente vissza, hogy sokkal hamarább ott lesz, mint Asztüagész gondolná. A méd király tehát megindította seregét, és a fővezérséget – ez is a végzethez tartozik – éppen a bosszúért lihegő Harpagoszra bízta. Az eredmény Küroszt igazolta: a méd sereg java része átpártolt a perzsákhoz, a többi pedig gyáván harcolt, és hamarosan megfutamodott. Asztüagész serege maradékával visszavonult Ekbatanába, rendbe szedte a méd harcosokat, és kirohant velük, hogy megsemmisítse Kürosz hadseregét. Ez azonban hiábavaló erőlködésnek bizonyult: seregét az utolsó szál emberig elvesztette, s maga foglyul esett. Harpagosz a csata után kárörvendőn kicsúfolta a bukott királyt, Kürosz azonban nagylelkű volt: megbocsátott neki, és haláláig magánál tartotta.

Hérodotosz elbeszélése tele van mondai elemekkel, de alapjában véve fedi a történeti valóságot: a babiloni és perzsa ékiratok megerősítik fontosabb adatait. A lényeg, amit a görög történetíró elbeszélésének mélyén találunk, az, hogy Kürosz túszként a méd királyi udvarban élt, majd hazakerült Persziszbe, ahol ősei, az Akhaimenida királyok, méd fennhatóság alatt már i. e. 650-től uralkodtak; elődei voltak Theiszpész, I. Kürosz és Kambüszész; ez a Kambüszész, Kürosz apja, tehát nem egyszerű köznemes volt, hanem vazallus király. Az ékírásos adatok szerint valóban Kürosz, vagyis II. Kürosz nevéhez fűződik a méd uralom lerázása; Kürosz előbb szövetséget kötött a Médiával szomszédos Armenia királyával, I. Tigranesszel, s felszabadította Persziszt, aztán győztes seregével Média hatalmát is megtörte, s a médeket bekebelezte a most már birodalommá növekedett Perzsiába. A perzsa trónt 559-ben foglalta el, a médeket 550-ben győzte le. Húsz év alatt egyetlen birodalomban egyesítette az iráni fennsík valamennyi