Torockói gyász

IGNÁCZ RÓZSA

TOROCKÓI GYÁSZ

Történelmi regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Ferenc Könyvkiadó

Borító: Papp Norbert

978-963-374-374-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

ELŐSZÓ

ORBÁN BALÁZS SZELLEMÉBEN

Az a férfiú, aki a torockói székely bányászoknak a XVIII. század második évében lepergett forradalmáról írt munkájával felgyújtotta képzeletemet, ezekkel a szavakkal fogott írásához:

Minden ártatlanul kiontott vér oly kincs, mellyel a nevek hagyatékának tárgyalásánál lelkiismeretesen be kell számolnunk.

Orbán Balázsnak nevezték.

Abból az erdélyi nemességből származott, amelyik mindhalálig állta, hogy 1848-ban kiváltságairól a haza és a nép javára lemondott. Neve elől a rangjelzést, a címet elvetette. Egész vagyonát nagy munkájának, a Székelyföldnek megírhatására fordította. A székelység körében róla maradt fenn ez a népies szólásmondás: „Báró, de nem folytassa." Tudniillik az örökölt báróságot. Mert választott foglalkozását annál tántoríthatatlanabbul folytatta. Tudós író, dolgos polihisztor, valóságos mindenes zseni volt. Évszázadok mulasztását szinte egymaga szerette volna jóvátenni. Régészeti, építészeti, földrajzi, történelmi, nyelvészeti, népéleti szempontból egyaránt leírta, felmérte, lerajzolta – és a XIX. századi technikai lehetőségekhez mérten fényképekben is megörökítette hazája tájait. Az egész Székelyföldet saját lábán járta be. Könyvét a maga költségére adta ki.

A torockóiak XVIII. századi döbbenetes perének aktáit: az itt következő regény történelmi bizonyságait is ő ásta ki és közölte elsőként.

A nyelvészkedő Orbán Balázs szerint Torockó azonos lehetett Ptolomaeus Tiriscumával. De megemlíti azt is. hogy ismert tudósokat, akik ennek a városkának nevét a finn eredetű Tarras szóból származtatják, ami acélt jelent és később ehhez a finn szóhoz fűződött hozzá a magyar „kő vagyis „kő szavacska. Mondja Orbán Balázs azt is, hogy egyes XIX. századi nyelvészkedők szerint ó-zsidó szó, a „Thora" lenne a város nevének magyarázata, s hogy a rómaiak dák és zsidó rabszolgákkal műveltették itt annak előtte a bányákat, mielőtt új honfoglalókként fel nem tűntek volna itt: a székelyek.

A történész Orbán Balázs szerint a Déli-Kárpátok könyökhajlatában található székely-bölcsőből két-három évszázadonként rajzott ki új honfoglalásra a megélhetést kereső, túlszaporodott ember.

Mintha a mondának volna igaza, és a székely szilaj, kalandos nomád hun apától és szokásait ápolgató magyar anyától eredne, olyan vállalkozásra készen vágtak neki a világ minden tájának s rajzottak szerte az ősi székek: Csík, Udvarhely, Háromszék, Marosszék lakói. Ezerszámra jutott belőlük a Kárpátok megé; települtek Déva, Arad vidékére, átkeltek a Tiszán, elkerültek még az Atlanti-óceánon túlra is s ahová kalandos vállalkozó kedvük sodorta s a megélhetés kényszere hajtotta őket, oda mindenüvé magukkal vitték közösségi szokásaikat, összetartozásuk érzését és sajátos jogaik igényét.

Legelső Árpád-házi királyaink idejében az ősi székely székekből kiszakadt egy vándor csapat, ez az aranyport hengergető Aranyos folyócska partján eregélt felfelé, rengeteg lomberdők mentén, szűk sziklaszorosok víz vájta útjain. Nehéz volna ma már kétséget kizáróan bizonyítani, hogy ennek a vándorlásnak során mikor is települtek le pontosan az arany, ezüst, ón, vas és rézbányák vidékén.

IV. Béla király adománylevele azt bizonyítja, hogy az Aranyos folyócska menti székelyek települési helyüket elnevezték Aranyosszéknek, s ebből a helyből lett az ötödik s a többi székely székkel mindenben egyenlő jogú székely terület. Ezek az aranyosszékiek az országnak olyan fontos szolgálatot tettek a mongol háború idején, amivel a hazának egyetlen másik sarka sem dicsekedhetett. A Torockó melletti Székelykő nevű hegyen épült sziklavárból nemcsak visszaverték a mongolokat, hanem a megdúlástól és megsemmisítéstől az egész gazdag bányavidéket is megmentették, s ezért ez a vár azóta, és évszázadokon át nem egy hatalmas földesúré, hanem ennek az Árpád-házi királynak rendeletéből az aranyosszéki székely közösségé lett. Még nevet is harcos katonáiról kapott: Székelyvár lett a neve.

A havasok tövénél saját várral bíró, földet is művelő székely eredetű bányász-telepesek éltek. A havas derekán és csúcsain túl román pásztorok, favágók és szénégetők.

IV. Béla Felső-Ausztria Eisenwürzeln nevű városából – a mai Eisenerzből – német bányászokat telepített közéjük. Utódai III. Endrétől Mátyás királyig meg-megújították az első királyi adomány- és kiváltságlevelet. A kiváltságlevél az egy közösséggé alakult székely–német–román torockóiaknak megengedte, hogy birtokukban háborítatlanul megmaradjanak; a Székelyvártól egy mérföldre terjedő területet minden erdeivel, szántóival, kaszálóival, vizeivel és bányáival együttesen birtokolják; a földet műveljék, teherhordó lovaikat legeltessék, saját törvényeik szerint éljenek, vásárt tarthassanak s királyi cenzust (adót) más bányászok szokásaként fizessenek.

A torockói székelyek közül még IV. Béla idejében kivált egy Andorás nevezetű várépítő katona, aki ettől a közösségtől függetlenül is javakat, királyi birtokot szerzett magának. Utódai idővel főúri rangra jutottak, Torockó bányavároskával átellenben, Torockószentgyörgyön várkastélyt emeltek s idővel Thoroczkay néven nevezték magukat. Mint a nagy hatalomra jutott, dúsan szaporodó főrangú családokból általában, került ki a Thoroczkayak közül is mindenféle fajta ember: vitéz katona is, harácsoló zsarnok is, tudós püspök is, népnyúzó kényúr is. Ezek a népből kiemelkedett Thoroczkayak szerették volna évszázadokon át igájukba hajtani azokat, akikből tulajdonképpen eredtek; ezek mesterkedtek azon, hogy a bánya birtoklása és értékesítése ne a torockói nép közösségéé, hanem saját főúri joguk legyen, s hajdani testvéreik ne közös bányabirtokosok, hanem az ő főúri jobbágyaik legyenek.

Mikor Mátyás király ellen összeesküdtek az erdélyi főurak, éppen egy Thoroczkay Illés nevű vezérkedett ebben az összeesküvésben.

Mátyás letörte az összeesküvést, és ez az Illés is elvesztette javait. Mátyás volt az utolsó király, aki a torockói bányász-földműves közösség kiváltságát megerősítette s az ellenlábas Thoroczkay főurak kiskirályságát megtiporta.

Az utána következő bábfejedelmek alatt: magasra emelte ezerfejű sárkány-nyakát az új életre kapott oligarchia – mint Orbán Balázs írja. Veszedelembe került, majd a főurak zsákmányául esett a bányász-polgárok minden szabadalma.

A kezdetben gyanútlan torockóiak királyi kiváltságlevelüket „biztonság okából" évszázadokon át a Thoroczkayak szentgyörgyi kastélyában tartották, s a Thoroczkay család ezt a felügyeletet hűséggel is látta el, egészen a Dózsa-féle felkelésig. Mikor Dózsa kurucai a szentgyörgyi várat felprédálták, az akkori Thoroczkayak állítása szerint az adomány- és szabadságlevél a lángok martaléka lett.

A torockói bányászok azonban esküvel állították, hogy az adománylevél nem semmisült meg, hanem a Thoroczkay család kezén „elveszett. Valóban, 1516-ban az akkori szentgyörgyi földesúr Thoroczkay Ferenc az elégett, megperzselődött adománylevélnek széttépett s megint összeragasztott darabjait a gyermekkirálynak, II. Lajosnak bemutatta és az az új adománylevelet ennek az összetákolt iratnak láttára úgy adta ki, hogy abban már nemcsak a szentgyörgyi uradalom, hanem a torockóiak vára is, mint a földesurak tulajdona szerepelt, mégpedig a „Torockó városhoz közeli vár szavak szerint. Ebből a négy szavacskából Torockó város bányásznépére két évszázadig tartó, gyötrelmes, véres pereskedés szakadt.

Ezen becsúsztatott pár szó – írja a torockóiakról szóló munkájában Orbán Balázs – a szegény torockóiakra századokig kiható szolgaság, szenvedés és üldöztetés kútforrása lett, mert ahogy a Thoroczkay család Lajos király fentebbi adománylevele birtokába jutott, azonnal elkezdette lassankint a torockóiak jogainak nyirbálását, bár úgy látszik – maga is megdöbbenve az elkövetendő jogtipráson –, egyelőre a jobbágyi szolgálmányok követelésével felhagyott s megelégedett azzal, hogy az akkor igen nagy mérvben űzött és nagy jövedelmet hajtó ezüst- és aranybányászatot kivette a torockóiak kezéből. Ez a virágzó bányaipar a család hozzá nem értése és a torockóiak ellenállása miatt csakhamar meg is bukott.

A mohácsi vész után, török fennhatóság alatt önálló fejedelemséggé alakult Erdély fejedelmeivel egyre-másra hozatták a jogfosztó rendeleteket a torockóiak ellen a Thoroczkayak. Rákóczi György rendelete halállal fenyegette a torockóiakat az esetre, ha az ónbányákat nem mívelnék jobbágyi hűséggel a Thoroczkayak számára, ha a bánya netán beomlanék. Mire a torockóiak nemcsak a bányaszolgálatot tagadták meg, hanem a cenzus-fizetést is és a földesurak erőszakos zsarolása ellen pert indítottak. Hogy Torockó nem volt jobbágyközség soha, annak ékes bizonysága az, hogy perüket felvették és a bányász-követeket az országgyűlésbe idézték.

Az 1659-i besztercei országgyűlés döntött a torockóiak sorsa felett. A földesurakat ezen az országgyűlésen nem férfiak, hanem zokogó özvegyek képviselték. Az egyik akkori Thoroczkaynénak éppen tatár fogságban volt az ura, másik akkor vált özveggyé és elsírták Barcsay fejedelemnek, hogy lám, ők szegény, férfitámasz nélkül maradt, gyámoltalan asszonyok nem tudhatják, jobbágyaik mily okból lázadtak fel ellenük, s a jobbágyi szolgálatot miért tagadták meg tőlük, s könyörögve kérték az ország fejedelmét és törvényhozóit, hogy nékik oltalmat nyújtsanak és Isten és az igazság szerint hajtsák fellázadt alattvalóikat a jobbágyság jármába.

A torockóiak követsége hiába érvelt. A Barcsay-féle országgyűlés „jó lelkiismerete szerént és részrehajlatlanul" örökös jobbágyságra ítélte őket. Amit a magyar királyok leggyámoltalanabbika, II. Lajos megkezdett, az erdélyi fejedelmek leggyámoltalanabbika, Barcsay bevégezte – volna, ha a török világ zűrzavarai közepette a besztercei határozatot végre lehetett volna hajtani.

Ha a torockóiak hagyták volna magukat.

De a szabadságára féltékeny, a függetlenség élvezetéhez szokott nép – írja Orbán Balázs – türelmetlenül hordozta a ráerőszakolt jármot. Emellett akarva sem teljesítheté az úrbéri robotot, mert bányászati életmódja, mely hónapokig a bányák földalatti üregeiben vagy a hámoroknál tartotta vissza, azt lehetetlenné tette.

A torockóiak ellenálltak. S ellenállásuk lángja akkor csapott magasra, mikor a törökök kiűzése után Leopold császár kiadta a Diplomát.

A Thoroczkay földesuraknak két felnőtt sarja volt ebben az időben, a császárhű Mihály, aki hivatalt is vállalt, mint konzihárius az erdélyi kormányzóságnál, az úgynevezett Guberniumnál. Ennek Zsuzsánna nevű felesége és egy kamasz fia volt: Sámuel. A fiatalabbik Thoroczkay földesúr, István, Aranyosszék székely kapitánya lett. S mint ilyen, a császári rabságban szenvedő Rákóczi Ferenccel tartott titkos összeköttetést, kinek későbben – már történetünk után – Erdély-részi országos kuruckapitánya is lett. A két különböző természetű és meggyőződésű Thoroczkay földesurat nagyeszű, hatalmas öregasszony kormányozta: az anyjok, özvegy Thoroczkay Zsigmondné, Ürmössy Krisztina. Kuruc meg labanc földesurak és az erdélyi kormányzóság fölött is, a felszabadító hadsereg Nagyszebenben székelő vezére J. L. Rabutin de Bussy gróf, tábornok uralkodott; akit egykorú erdélyi történetírók egybehangzóan: „Rabbá-tőn generális"-nak neveztek.

A torockói bányászok a Leopoldi Diplomában bízva elhatározták jogaik visszaszerzését és ismét perre mentek. Ez a per robbantotta ki azt a lázas, tragikus kimenetelű bányász-forradalmat, minek sárguló lapokon őrzött emléke egy évtizede nem hagyja nyugodni e sorok íróját. Ennek a XVIII. század első évéiben lezajlott tragédiának történetét szeretném úgy elmondani, ahogy sok-sok tanulgatás, olvasás, kutatás után megelevenedett bennem és arra ösztökél, hogy azt, ami bennem képekben él, másokban is életre keltsem.

Torockó keletkezése, történelmi múltja, különleges és mégis igen jellemző sorsa annyira regényes a szónak literátori értelmében, hogy az magát Jókai Mórt is regényírásra csábította, s megalkottatta vele az Egy az Istent. Ennek a XVIII. századi bányász-forradalomnak a hátterét sejtetve Gyallay Domokos régebbi erdélyi író is írt egy Torockón ebben az időben játszódó regényt. Vaskenyér címen. Annak az Orbán Balázsnak alapvető művéből merítettek mind a ketten, aki bizonyos értelemben ihletőm nekem is.

Ez a fáradhatatlan múlt-kutató – a falukutatás őse és első úttörője – munkájában még a torockói bányászcsaládok neveit is feljegyezte. 1870-ben hiteles anyakönyvekből másolta ki azoknak a családoknak nevét, akik több száz év óta megszakítás nélkül Torockón éltek. Ő örökítette meg az Ekkárt, Göndöl. Tóbis, Székely, Boncza, Mózes, Koncz, Lázár, Csukor, Fosztó, Séra, Salamon bányászneveket. Az iskolai rektorok, kántorok, unitárius lelkészek között ilyen neveket sorol fel: Vinczi, Kriza, Brassai. Tőle tudjuk meg, hogy 1846-ban – egy általa megvizsgált feljegyzés szerint – Torockón 50 bányatulajdonos, 127 bányászlegény, 164 szénégető, 6 vaskészítő mester, 52 segéd, 84 szénhordó, 30 vasváltó és 10 szekeres dolgozott. S hogy nem így volt ez történetünk idejében, 1702-ben, mikor ötször ennyi volt az összes bányászatban dolgozók száma és 200-nál több bánya- és hámortulajdonos mellett legalább 400 olyan bányászlegény dolgozott, akiknek a régi szokásjog értelmében nem pénz-fizetése, hanem a termelt ércből munkájának arányában, természetbeni részesedés jutott.

Orbán Balázs az utolsó hiteles szemtanú, aki látta még azon a módon működni a torockói bányászokat, ahogy történetünk idejében is dolgozniok kellett. Látta a régi, kezdetleges vasművelésnek, a „lábítók" által űzött termelésnek – a nyomait. Az ércet ugyanis ebben az időkben hordozható kohókban olvasztották, a kohókat pedig úgynevezett lábítók segítségével szállították.

Erről tanúskodnak – írja – az erdőszéleken és a legtávolabbi zugokban is sűrűn mutatkozó tarack (vassalak) halmok, melyek azért olyan gyakoriak, mert abban az időben nem a szenet hordták az olvasztókhoz, hanem azokat vitték az erdők közelébe s mikor az erdőt leélték, a fa erét követve vándoroltak kisszerű és kezdetleges kohóikkal tovább.

A régi s az ő idejében már javarészt kimerített bányákat bejárta, hason csúszva, kapaszkodva előre a törpe bányafolyosók recsegő deszkáin, melyek alatt a sáros bányavíz hömpölygött; tulajdon szemével látta, hogy a függőleges bányafalon, kezdetleges lajtorjákon, egyik kezükben bányalámpájukat tartva, másikkal kapaszkodva, hátukon zsákban, hörgő, fújtató, lihegő tüdővel cipelték fel vontató művek hiányában a bányászok a kitermelt ércet. Végignézte, hogy a kibontott égető kemencéből, a kenyérvasnak nevezett vastömzset kézzel tartott fogókkal hogyan emelik a szénporos gödrökbe és felkiáltott:

– Ó, gépészet – jöjjön el a te országod!

A torockói népélet minden ágát feltárta. Leírta hagyományaikat, sajátos bányász-ünnepeiket, a Vaskenyér ünnepét, ismertette népviseletüket, vagyoni helyzetüket, leírta hogyan étkeznek, mik az emlékeik, panaszaik és vágyaik és ismertette vallásukat. Az unitárius vallásról tudni kell, hogy keletkezése idejében és fennállása alatt mindvégig nemcsak az emberi léleknek, a láthatatlan szellemi erőkhöz való viszonyát igyekezett rendezni, hanem reális földi világszemléletet is hirdetett. A maga korában a „leghaladottabb", legkevésbé transzcendens, leginkább földi viszonylatban moralizáló, vagyis hívők szerint a leghitetlenebb, pozitivisták szerint a legésszerűbb, legmaterialistább vallás volt.

A háromféle nemzetiségből egy városközösséggé ötvöződött Torockó bányaváros társadalma már a XVI. században ezt a vallást választotta világnézetének és életformájában erkölcsi értékmérőjének.

A torockóiak nemzetköziek voltak abban, hogy az egyik legnemzetközibb foglalkozást, a bányászatot művelték és társadalmukba ötvözték a legkülönbözőbb nemzetiségből származott munkásokat is. A világ bányászaival a lehetőségekhez képest összeköttetést tartottak fenn. De városukhoz való ragaszkodásukban olyannyira patrióták voltak, hogy azt életük odaáldozásával is bizonyították. Idegen bányászt bevettek maguk közé, ha az törvényeiket és szokásaikat magáévá tette. De más városból, faluból való leánnyal fiaik soha össze nem házasodtak.

Még a nyelvük is háromféle nemzetség nyelvéből ötvöződött. A sírokat például a sziklafalba csá­kányolták, s mivel a hegy németül Berg, s a sziklába temetkezést nyilván az eisenwürzeli németségtől tanulták, a Berg szót másították el a sziklasír torockói megnevezésére s azt mondták rá: birgej. A birgejt viszont csokonálták, azaz csákánnyal vágták. Hogy ezt a műveletet csokonálásnak nevezték, az a román cioconit szó torockóiasítására utal. Német és román szót egyaránt magyar szófűzéssel és ízes székely hanglejtéssel ejtettek.

Miután vallásukat senki sem erőltette rájuk, hanem azt annak idején maguk választották világnézetükül, papjaikkal, kántoraikkal s egyházi iskoláik tanítóival a legszorosabb barátságban éltek. Nem akárkik kerültek ki a torockói unitárius értelmiségiek közül. Történetünk idejében egy Kriza Áron nevű ember a papjuk. Őse annak a Kriza Jánosnak, akiből nemcsak unitárius püspök, hanem a székely népdaloknak, balladáknak legkiválóbb gyűjtője és feldolgozója lett. Ugyancsak történetünk idejében költő volt iskolájuk rektora is, Vinci uram, akinek „Korán kelő híves szellő fú tégedet Kolozsvár" kezdetű versét irodalomtörténetünk is őrzi. Torockói unitárius papi származék az európai hírű polihisztor: Brassai Sámuel is.

Hogy történelmi időkben egy közösség milyen benső viszonyban tudott élni papjaival, ehhez e sorok írójának szükségtelen régi erdélyi történelmi dokumentumokat felkutatnia, elég, ha a saját gyermekkorára emlékszik vissza és a falunak, a közösségnek sorsát annak az értelmiségnek szemével nézi, melynek vérébe itatódott öröksége volt, hogy ő a „közösség szolgálója".

Mindez azonban inkább állásfoglalás lenne, s nem regényíráshoz szükséges és elégséges indíték, ha nem tudnám a visszaálmodott múlttal megeleveníttetni azt az életérzést, ami az 1702–1704-es éveknek torockói lakóit átaljárta. Sem az izgalmas történet, sem az életre keltett jellemek ábrázolása nem elégséges ahhoz, hogy egy 1958-ban 1702-ről írt regény hiteles lehessen. A történelmi okmányok sárguló, zörgő papirosok; azoknak újkeletű ideológiai magyarázata fontos elmeköszörülő munka, s ha megírása sikerül: szórakoztatóan, regényesen előadott oktatás. Föltettem magamnak a kétkedő kérdést: átérezheti-e, s ha igen, ábrázolhatja-e a mai író régi emberek életérzését?

Sokáig töprengtem ezen akkor, mikor már könyvem egész menetét lejegyeztem, történetét kidolgoztam, szereplőit névvel neveztem és arra a megállapodásra jutottam magammal, hogy még csak elképzelni sincs erőm, milyen fizikai gyötrelem lehet háton, mázsányi ércet cipelni fölfele függőleges létrákon. Milyen lehet fiatalon, vőlegénysorban – mert ez történt Torockón – akasztófára jutni. Mit érzett az egész világgal szemben az a Székely Borbála nevű bányászleány, aki két vőlegénye közül nem tudott választani s bitófán kellett látnia mind a kettőt? Nem éltem át fegyveres, duhaj katonák által félbeszakított esküvői szertartást; sohasem volt semmi nemzetségemnek sem sok száz hold földje és főúri várkastélya, hogy ismerhetném a vagyonért és hatalomért rettegve és rettegtetve küzdő özvegy Thoroczkayné érzéseit. Politikai összeesküvést sem szőttem, hogy tudnám, s a bőrömön érezném, mit érzett Thoroczkay István, mikor Rákóczi Ferenc oldalán felkelést szított.

De azt át tudom élni, hogy néhai Kriza Áron unitárius papnak akkor, 1702-ben tizenhat éves, eszes, de kissé ferde vállú, gyenge idegalkatú és nagyakaratú leánya hogyan látta és hogyan érezte a körötte lezajló véres forradalmat, mert pontosan ismerem az olyan családból szakadt leány életét, akinek anyja nincsen, s akinek apja a népért való közösségi, társadalmi szolgálatban ég el. Aki a magával hozott szellemi képességeit korának társadalmi fejletlensége miatt nem fejtheti ki szabadon.

Nem állítom azonban mégsem, hogy egyszerűen csak kinevezem magamat néhai Kriza Katalinnak, és – apokrif módon – naplót írok ennek a hajdani papkisasszonynak nevében, az ő szemével láttatva a bányászforradalom tragédiáját, mert a sok tanulás és kutatás arra késztet, hogy a tényeket más megvilágításban is szemléltessem. Kiderült például kutatásaim során az is, hogy a tragédia közvetlen okozója és végrehajtatója, Rabutin gróf nemcsak történelmi, hanem irodalomtörténeti érdekességű alak is: édes unokaöccse a francia széppróza egyik első nagy művelőjének. Madame de Sévignének, aki őt egy másik, szintén Rabutin de Bussy nevű unokafivéréhez írt leveleiben igen figyelemreméltó módon és egészen másként jellemzi, mint teszem azt Önéletírásában Bethlen Miklós, vagy Erdély Históriájában a jó emlékezetű Cserei Mihály.

Mégis megálmodni és főként megindítani az itt következő regényt leginkább azzal az érzéssel és szemlélettel tudom és merem, amely meggyőződésem szerint a kisvárosi népből fakadt, fiatal értelmiségi leányé, Kriza Kataliné lehetett.

Ifjúkoromban székelyek között éltem magam is. Jól ismerem Torockót és környékét, a városkának akkori lakóit. A zsindelytetős, fehérfalú házak fakeretes ablaka köré meszelt különleges torockói jelt: a veres kört – magam is láttam még az egykori bányászok ivadékainak otthonán.

Ebben a regényben nem is Orbán Balázs munkáját használom fel első sorban és kizárólagosan. Orbán Balázsnak leginkább emberi és írói példáját szeretném itt – képességeimhez mérten – követni. Abból a fajtából fakadt ő, mint Körösi Csorna Sándor is. A lehetetlennek tetsző, de már halaszthatatlannak érzett feladatnak egymagukban nekivágok fajtája ez. S nekem is szinte lehetetlennek, de egyben halaszthatatlannak tetszik, hogy a bányász-hagyományok leghívebb ápolóinak, s történelmünk idáig oly kevéssé ismert, tragikus bányász-hőseinek valamiféle írott emléke álljon.

Szó szerint idézem Orbán Balázs szavait, s ezzel az idézéssel, az ő nevében és szellemében zárom ezt az invokációt:

Nemcsak a történeti homály százados fátyolát kell fellebbentem, hanem egyszersmind a hosszú időn át megvesztegetett történelmi jogot kell igazolni, midőn egy jogtalanul leigázott s galádul eltiport népnek kell igazságot szolgáltatni. Örömmel teszem ezt, mert bennem az elnyomott mindig védőre, a zsarnokság mindig ellenségre fog találni, mert lelkem a szabadságszeretet emlőin növekedett fel, mely önkényt és jogtalanságot, bárhonnan jöjjön, tűrni nem tud. Azért Torockónak kedves népe, tekints engem úgy, mint oly soká durván elnémított jogigényednek legjobb indulatú védőjét, tekints úgy, mint aki végtelen szenvedésed iránt… rokonszenv és részvéttel viseltetik; tekints úgy. mint olyan népbarátot, kit semminemű tekintetek részrehajlóvá tenni nem lógnak soha.

Kezembe veszem azért az igazság iránytűjét – írja Orbán Balázs –, hogy az általa jelölt irányt követve kezdjem meg ismertetésemet, mely mindenekelőtt Torockó eddig homályba burkolt, mi több, elferdített történelmét fogja felhatolni, hogy a múltnak tudata a jelent megérthetővé tegye, hogy a tiszteletet gerjesztő jelen a múltnak helyes ismeretén találja meg biztos alapjait!

KRIZA KATALIN

NAPLÓJA

KRIZA KATALIN

Kezdem soraimat Isten nevében, az 1702. esztendőben, annak is december hónapjában, karácsony után és újév között, mikor a hó már vastagon megülte azokat a sziklába vájt sírokat, melyeket a mi torockói nyelvjárásunk szerint birgejeknek neveznek.

Nevem Kriza Katalin; tizenhat esztendős múltam ezen hónap 21-én. Apámuram Kriza Áron, a helybeli unitárius pap. Egy hónapi meggyötörtetés után most karácsonyra engedték szegényt szabadon a gyalui tömlöcből. Egy testvérem vagyon: Gergely, ő meg máig is odavan. Édes asszony anyámat nem ismertem, akkor halt meg, mikor én lettem. Göndölné asszony, a bába úgy beszélte, hogy hibásan feküdtem édesanyám méhében a születésem előtt, és ő hiában iparkodott abban, hogy helyesen segítsen a világra, mert a hátam félrehajlott maradt és a bal lapockám máig is szúrósan és soványan kiáll egy kicsinyég azokból a szűk ujjasokból, amiket minálunk manapság viselnek. A bányászleányok bő, hímzett ingéből nem állana ki, ha olyat viselhetnék, talán nem is látszódna, de én papkisasszony létemre úgy kell, hogy járjak, ujjasban, amilyet kicsi korom óta Vinci kántorné asszony szokott nekem csináltatni egy évben egyet Enyeden. Mikoron pedig tizennégy esztendős koromtól fogva a torockószentgyörgyi udvarházba kerültem, hogy az öreg Thoroczkayné nagyasszony kerekes székét tologassam és felolvassak neki, többet már ünnepnapokon sem öltözködhettem torockói bő rokolyába s hímzett vállú, szép kenderingbe, mert ezt a viseletet az öreg nagyasszony idétlennek mondotta és nem engedélyezte.

Édesapám engem kicsi koromtól fogva úgy járatott oskolába, később meg ő maga úgy oktatott, mint a fiúkat szokás. Megtanultam: írni, olvasni, számolni magyarul, latinul és németül; jól értem az oláhok beszédét is, de olyan embert egyet sem ismerek szegények közül errefelé, aki írni és olvasni is tudna az ő nyelvükön; írást sem láttam soha, amit az ő nyelvükön írtak volna, melyet ők maguk között nem oláhnak, hanem romun-nak mondanak.

Én nem fogok sokáig élni, mert mindig is gyenge voltam és mikor most őszön az a rettenet történt nálunk, leestem a toronyból. Göndölné úgy mondta, belső vérzésem volt. Ő szedett össze, ő vallotta a poroszlók előtt azt, hogy én nem vagyok ép elmémben sem. Az Isten fizesse meg neki. Tudom, hogy az elmém ép, de tudom azt is, hogy az a belső zúzódás nem múlott el nyomtalanul. Én azzal nem fekhettem le. Nem is lehetett és nem is akartam. Most meg már késő is volna orvosolni kezdeni magamat. Boldog vagyok, hogy a pennát megbírom, és nagyon sietek, mert érzem, hogy már csak egy kevés ideig élhetek. Ha teleírok két árkus papirost, az édesapám anyakönyvkészítésre használandó vonalazott papírjainak a tiszta oldalára, hát elgyengülök, szédülés fog el, megfehéredem. Én sietve, s jól egybegondolva, el akarom mondani, amit én tudok, addig, amíg lehet.

Mi közből való emberek vagyunk, de a bányász parasztsághoz húzunk a szívünk szerint, minthogy belőlük is származunk. Apám apja ugyan szintén pap volt, de öregapám csak olyan bányász-paraszt, mint Ekkárték és Boncza Mózsiék; édesanyám pedig idevalósi bányászleány: Székely Ilona, Isten nyugosztalja szegényt. Nekem Székely Borbála, aki ugyanott szolgált cselédi sorban, a szentgyörgyi udvarházban, ahol én felolvasó leány voltam, édes unokatestvérem. Jobban szerettem én Borbálát, mint a saját testvéremet, pedig ezt nehéz megvallanom. Hogyan is kezdjem el?

Könnyebb leírni még a legborzalmasabbat is, ha az megesett velünk, mint arról hallani, ami ott, bévül van az emberben. Nem is tudom, hogy lehessen betűbe tenni azt, ami akkor fogott el, mikor tizenhárom esztendős koromban a mi fatornyos, zsindelyfedeles, bévül tarkára festett, fafaragással ékes templomunkban édesapám hitünk parancsolatja szerint engem is megkonfirmált, a többi korombéliekkel egyetemben. A nagy leányok s közöttük Borbála, csipkés, szalagos pártában, hófehér, rakott rokolyában, piros-hímes kötényben odafenn állottak a leánykóruson baloldalt, s énekelték a megterített Úrasztala dicséretét, míg mi, konfirmálandók, ott sorakoztunk lent, a templom közepén, az Úrasztala előtt s készültünk, hogy magunkhoz véve a kenyeret és a bort, az egyistenhívő unitárius egyház immár hitvalló tagjaivá váljunk. A felserdült legények karzata jobbra, szemközt vagyon a leányokéval s azon ugyancsak vasárnapias legénygúnyában, feszes fehér harisnyában, hímzett ingben, hímzett gerezna bundicában, ott sorakoztak a