Írók, színészek, dilettánsok

ILLÉS ENDRE

ÍRÓK, SZÍNÉSZEK, DILETTÁNSOK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Könyvkiadó

Korrektor: Horváth Zsuzsanna

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 9789632995458

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

ELSŐ KÖTET

AZ ALAPRAJZ

Ennek a könyvnek több alaprajza volt.

Először rég messzeszakadt barátom ültetési rendjét próbálgattam. Az ember az érzelmeiben mutatkozik meg igazán. Ő aszerint rendezte tízezer könyvét, hogy kik szerették és kik gyűlölték egymást. Ki volt a mester és ki a tanítvány. Kiknek kellett volna összekerülniük – és kik váltak szét haraggal, éppen mert életük valamiképp összesodorta őket. Ady jobbjára természetesen a Bibliát állította, baljára Móricz Zsigmondot. Verlainet sem szakította el Rimbaudtól, bár életük során viharosan elszakadtak egymástól, de köréjük ültette a párizsi Rue Madame kis éttermének híres vacsorázó társaságát: Herediát, Coppéet, Banvillet, Jean Aicardt és Léon Valadeot. Azt a Valadeot, akinek Rimbaud pimasz megvetéssel hátat fordít FantinLatour festményén. Bajzát az ellenfelei vették körül, a Puskinfordító Bérczy Károly, akiről bebizonyította, hogy novelláit plagizálta, a tehetséges Csató Károly, akit kegyetlenül kiterített, és Frankenburg és Garay és Kovacsóczy, akiket mindmind megsuhintott. Vörösmartyhoz közel engedte „a jó borok küldőit, Szemere Miklóst és Sárossy Gyulát. Epedő szerelmest boldoggá tett: ToulouseLautrec életrajza végre a vörös hajú, fekete kesztyűs Yvette Guilbert önéletírása mellé került. „Hát Nervalt, ezt a finom költőt, aki álmok és öngyilkosság között fuldokolt haláláig, hogyan társíthattad a vad pojácával, a Monté Christo írójával, az öreg Dumasval? – „Mert társszerzők voltak. Együtt gyártottak néhány darabot."

Megigézetten járkáltam barátom könyvfalai előtt – csupa ragyogó lehetőségeket kínált ez a titkokat felfedő, indulatokat visszaidéző, tréfálni is tudó rendezői elv.

Osvát Ernő egyetlen könyve és Hatvány Lajos soksok könyve átellenes polcokról méregette egymást, mint akik megismételni készülnek egykori zord pisztolypárbajukat. És Apollinairet – két vékony verseskötetét – jobbról s balról egyegy vaskos szakácskönyv fogta közre – „hiszen mesés evő volt, tudta, hol bukkan fel először a zöldfejű spárga, hol legjobb a szarvasgomba, és ha valaki felfedezett egy halkocsmát a vámnál, kiderült, hogy Apollinaire már rég tegeződik a gazdával".

Csábító példák.

És engedtem csábításuknak – legelőször magam is így rendeztem el ezt a kötetet, sokféle írásomat, a régi barátságok, haragok, félreértések, engesztelések és igazságtalanságok kötésében. És csak munka közben, a párokat összehozó, csoportokat szétfeszítő, ironikus és teremtő hevületben eszméltem rá: ami a könyvespolcon – a világirodalom méreteiben – szellemesen csatározó játék volt, egyetlen könyvbe szorítva laza, bomlékony kötés. Hiszen időnként még a barátom is csúfolta saját rendjét: erőszakosan belebelenyúlt a múltba, és könyveikkel ismét összehozott szétvált szerelmeseket, például egymás mellé helyezte Mussett és George Sandt. De azután megsajnálta a törékeny férfit, és megmentette a törhetetlen nőtől, s jóságos szellemként ismét csak szétrakta őket, különkülön, távoli polcokra.

Más alaprajzot kerestem hát.

És pasziánszjátékosként előbb ábécérendben sorakoztattam fel félszáz krétarajzomat, s rögtön elégedetlenül szemléltem ezt a sort – geometrikusán unalmas volt. Majd az egymásra következő századokat hívtam segítségül, és a lefolyt idő rendjében állítottam fel figuráimat – de szakadozott rend volt. Kristályosító magokat kerestem, akadtak is – de éppen az új kristályformák észrevétlenül eltorzították, amit egyegy írással, születése pillanatában, el akartam mondani.

Végül mégis el kellett jutnom a felismeréshez: miért ne választhatnám saját alaprajzomat? Miért nem mutathatnám be írásaimat abban a rendben, ahogyan tájékozódás, kedv, alkalom, a kor és a véletlen életre hívta őket?

Tudom, ez is szeszélyes labirintus. De aki végigjárja, megismeri az ötvenegyedik portrét is – az íróét.

Kettes sétára hívom hát az olvasót.

A kötet első írása a Csáthportré. Előtte tíz év kritikáit, tanulmányait dobtam el – hadd porladjanak tovább különböző napilapokban és fiatal éveim rangot adó folyóiratában, a Nyugatban. Eldobtam őket, nem azért, mintha a legtöbbjét nem vállalhatnám ma is – de a Csáth Géza tragédiáját felidéző írásban, talán itt sikerült legelőször elmondanom valamit abból, amit századunk irodalmára oly jellemzőnek érzek: a kegyetlenség témaváltozatait, önmagunk rossz kormányzását, a szecesszió múló és visszatérő formáit s mellékesen egy műfaj, a novella, szépségét és vállalását.

A következő portréban, a Révész Bélát idéző töredékekben, rögtön szólnom kell a kritikus – talán minden kritikus – kényes problémájáról: szembefordulhatunke önmagunkkal? Vitázhatunke saját írásunkkal? Ezek a töredékek a feleletet keresik: mikor és hogyan? Az eldobott tanulmányok és elhagyott mesterek közül mégis meg kell neveznem az Éducation sentimentale íróját, Flaubertt. ö tanított a stílus tiszteletére. A tökéletes stílusért folytatott küzdelem vezetett el Révész Bélához is. Több bírálatban tisztelegtem stílusművészete előtt, majd a gyötrelmesen szép stílusok helyett más eszményeket találva, meg kellett tagadnom a stílusok mestereit – és önmagamat.

A stílus – a tündén, a játékos, a földtől elemelkedő – foglalkoztatott továbbra is. Innen közelítettem meg a fiatal Gellérit és az öregedő, nagy muzsikust, a wagneri zenekar pompájával megszólaló Szomory Dezsőt. Mindkét portré további távolodás az ifjúkori szerelemtől, a stíluseszményektől és Flauberttől.

Hát mi az író feladata? Talán Shakespeare fogalmazta meg legszebben, leghatározottabban a Hamletben: „... hogy tükröt tartson mintegy a természetnek: hogy felmutassa az erénynek önábrázatát és a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát." Igen, a kor és a jelenidő bírálatát kell a stílus helyébe állítani – tűnődik a fiatal kritikus. És a saját korával kérlelhetetlenül szembeforduló bírálat, a magas vérnyomás, a szókimondás, a magára maradó bátorság szeretteti meg vele a magyar Don Kihótét, Tolnai Lajost, s persze túlzásokba téved szeretetével. És ő maga is különvéleménnyel, félreérthetetlen bírálattal próbálkozik a divatos Molnár Ferenc legdivatosabb műveiről szólva, a Liliomról és A Pál utcai fiúkról.

De ki kell lépni a hazai példák közül... Az ifjú bíráló már évek óta szorgalmasan gyakorolja a külhoni írók bírálatát is – és eljut a külföldi divatos íróhoz, az erejét fitogtató Montherlanthoz. Tetszik is neki, taszítja is ez a Nietzschetanítvány és Barrésalakmás. Csáth Géza állandóan visszatérő témájának, a kegyetlenségnek új arcát ismeri meg Montherlant regényeiben – és ismét erről kell szólnia, mert változatlanul, kegyetlenül időszerű életérzésnek, fenyegetésnek tartja.

Hét lépést tettem meg elképzelt olvasómmal. Egy vallomás hét mondatát mondtam el. Az ifjú kritikus hamarosan eljut kedves, szeretett íróihoz, Babitshoz, Móriczhoz, Stendhalhoz, Maupassanthoz... De úgy érzem, az olvasót itt már magára kell hagynom. Olyan olvasókat kívánok magamnak, akiknek nincs szükségük idegenvezetőre és útikalauzra...

A VARÁZSLÓ HALÁLA

(Csáth Géza)

1

„Korán keltem, hogy még lássam a világot. A virágok, színek, formák rémesen erős érzéseket keltettek bennem. Gyógyítottam a betegeket. Élveztem az evést, ivást, a tejet, a húst, mindent."

Csáth Géza kezdi így – az izgalom és a telhetetlenség szavaival – egyik töredéknaplóját. Miután egészen fiatalon elroncsolta életét, sokszor nekiült naplót írni. Mindig összegezni kívánt. Összegezni – s a vallomás vad őszinteségével, vad önvizsgálatokkal és elhatározásokkal talán megmenekülni. De olyan mély szakadékba vetette magát, hogy csak a korai halál kegyelmezhetett neki.

Jelentkezése a kölyök Rimbaud indulására emlékeztet. Nyolcadik gimnazista, amikor Bródy Sándor a Jövendőben „feltűnőt" vár tőle. Húsz évesen megírja az izgalmas, feledhetetlen Anyagyilkosságot, novellairodalmunkban ezt a rokontalan, társtalan remekművet. A harmadéves medikust ott találjuk a Budapesti Napló szerkesztőségében, Vészi József híres gárdájában, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Bíró Lajos társaságában – vasárnapi tárcaíró és zenekritikus. És ugyanez a fiatal medikus írja a Nyugat első évfolyamaiban a legkeményebb, legszikrázóbb novellákat. Ekkor hallja az ifjú Bartók Béla első műveit, s nem tud betelni velük – a Nyugatban három év alatt négyszer ír Bartókról. Puccinit is szereti, neki nagyobb tanulmányt szentel. Ez a Puccinitanulmány, s később kötet, legnagyobb írói sikere, németre is lefordítják, ott is feltűnést kelt. Huszonkét éves, amikor 1909ben megjelenik első novelláskönyve, A varázsló kertje, teli izgalommal és meglepetéssel. Ezt az első könyvet négy év alatt négy újabb kötet s kötetke követi, zenei tanulmányait is összegyűjti a Modern Könyvtárban. Közben a medikusból ideggyógyász lett, lázasan és szinte indulatos akarattal már a Moravcsikklinikán dolgozik. Még mindig csak huszonnégy éves, amikor a Magyar Színház bemutatja két darabját: a Janikát s a Hamvazó szerdát, az utóbbit saját kísérőzenéjével. Egy évvel később megjelenik első orvosi könyve – Az elmebetegségek psychikus mechanizmusáról. Egy nyarat szánt a megírására, orvosi rendelések és szerelmi kalandok között írta. („Szakemberek dicsérték kristálytiszta kórrajzait, ösztönös orvosi sugallatait" – emlékezik rá Kosztolányi Dezső.)

Csáth Géza rajzolt, festett, hegedült, zongorázott, zenét szerzett. Engedett minden izgalomnak, erőfeszítésnek, veszélynek és hívásnak. Elszánt mohósága programszerű.

1909ben az ópiumról ír esszét. Ezt írja:

„A megismerést, az isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehete beszélni arról, hogy az isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: ő ennyit adott alamizsnaképpen az ostobáknak és a gyáváknak. De akik többet érdemelnek – mert többet akarnak –, azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes kockázattal. – A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek évszázadok alatt kapnak – egy órát. Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon, mielőtt megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni, és számot vetett magával, mint méltóságához illik, az raboljon magának minden nap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz generációnak nyolcezer éves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent. Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett, erős férfi kezded, és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására, amelyet legjobb ügyes orvosra bízni, tíz esztendeig elélhetsz. És ekkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára."

Ezt 1909ben írta.

És 1910ben valóban bőre alá szúrja az injekciós tűt. Egy naplófeljegyzéséből pontosan tudjuk a hónapot, a napot, az órát is: április huszadikán történt, egy átvirrasztott, félelmekkel és kétségbeeséssel teli éjszaka után, hajnali fél hatkor.

2

A sors bekerítette.

Ragyogóan indult, merészen emelkedett, majd ugyanolyan gyorsan be is süppedt ez a fénylő élet.

Unokatestvére és barátja, Kosztolányi Dezső észrevette a változást, de jó ideig nem talált rá magyarázatot. „Csak utólag fedeztem fel életében és cselekedeteiben olyan jelenségeket, melyek idegenül hatnak rám és lassú pusztulásra mutatnak. Annyi bizonyos, hogy kevesebbet írt, mint annakelőtte. Elkészült egy drámájával, de a fiókjába zárta. Néha csalódottan beszélt az irodalomról, azt mondta, hogy boldog akar lenni. Aztán egy napon váratlanul és érthetetlenül megházasodott, választását pedig sem közeli hozzátartozói, sem a barátai nem értették meg, rejtélyesnek tartották. Nyilvánvaló volt, hogy ekkor már ketten gondolkodtak és cselekedtek: ő és a morfium, mely beivakodott a vérébe, és átalakította egykori egyéniségét."

Majd így folytatja:

„Az igénytelenség volt az első jel, mely tragédiájára figyelmeztetett. Egy ideig azt kellett hinnem, hogy vagy rossz megfigyelő vagyok, vagy valami ázsióveszteség történt benne. Talán túlbecsültem őt, gondoltam, s most látom helyes szinten. Idővel azonban új és új jelenségek mutatkoztak. Érthetetlen kispolgári szokásokat vett föl ez a garabonciás művésztermészet, s olyan bárgyú emberekkel szőtt barátságot, kiknek azelőtt biztosan a szemükbe röhögött volna. Budapestről elment – forró és aszfaltos pokol írta nekem –, a klinikai állását otthagyta, és vidéken fürdőorvoskodott. Mindenkitől eltávolodott, csakhogy zavartalanul élhessen szenvedélyének, akár egy emberkerülő alkoholista. Diákos szokásai, melyeket tízéves korából ismerek, tüntetően visszatértek. Leveleit kék, zöld, piros tintával színezte ki, minden mondatát apró rajzokkal kísérte. Egyegy szót gyászkerettel vett körül. Sokat beszélt olyan aprócseprő dolgokról, melyeket nem értettem. Pár évvel ezelőtt folyton a kis fehér kutyáját emlegette. Már alig írt valamit.

3

De az írásról hadd valljon már ő maga.

Még csak két éve, hogy bal alsó karjába befecskendezett két centigramm morfiumot – s az 1912es nyárról szóló összefoglaló feljegyzéseiben már ezt írja:

„Rettenetes és nyomasztó gondolat, hogy nincs többé kedvem az íráshoz... Az írás pedig gyönyört ad és kenyeret. Mégse! Nehezen megy, aggályokkal. A születő gondolatot mintegy csírájában megöli a kritika. A legbelső elintézetlen ügyeimet pedig nem tudom papírra tenni. Az gátol, hogy mások éppoly tisztán olvasnak bennem, mint én más írók írásaiban... Mégis vaserővel kényszerítem magam, hogy írjak. Írnom kell. Ha nem is lesz számomra többé az írás életműködés soha – legalább legyen játék. Játszanom kell, ha nem is mulatok, mert csak ez ad esélyt rá, hogy valaha sok pénzt keressek."

A szikrázó indulás, az Anyagyilkosság, a Vörös Eszti, a Fekete csönd, a Béka, az Apa és fia után egyegy novellája a késői évekből sokszor valóban inkább pepecselés, könnyebb játék, pénzkereset. Az írás már nem életműködés: már nem ad és nem tölt be semmit.

Az életműködést ezekben az években teljesen a morfium szabályozza. A keserves, vad harcról naplója ilyen részleteket közöl:

„1913. jan. 31. Egymás után számolok be a véres kudarcokról, melyeket saját magammal való ütközeteimben szenvedtem. A szerencse még így sem akar kedvezni nekem. A hét elég jól indult 0,044 és 0,046os napi adagokkal, melyeket három és négyfelé osztottam el, de tegnap és ma ismét belejutottam abba az iszonyú circulus vitiosusba, mely a legszégyenletesebb önvádlások forrása. Ilyenkor mindig onnan ered a baj, hogy nincs erőm bevárni a délelőtti defecatiót. Mert ha ez sikerül, és a bélből újra felszívódó morfiummennyiség távozott, akkor mindig jelentkezik egy egésznapos és kellemes morfiuméhség, mely a rendes adaggal csillapítható. Ha ellenben reggel még ágyban vagy székelés előtt megtörténik az első bűn, akkor az adag nem érvényesül rendesen, nem is okoz eufóriát. Vétkezni is, ártani is, és még nem is élvezni – ez a keserves gondolat üldöz ilyenkor; és sokszor, ha pisztoly volna a közelben, egy másodperc alatt szétrobbantanám ilyenkor a fejemet. Ehelyett azonban mit teszek? Rendesen még idő előtt, háromnégy órával az első adag után veszem a másodikat. Ez rendesen húszharminc percig tartó eufóriát ad, azután ismét jő a legszánalmasabb, legnyomorultabb közérzés, amelyben:

Minden emberi cselekedet, iparkodás, szorgalom, munka kinevetni és gyűlölni valónak tűnik fel.

Minden beszéd fárasztó és buta.

Minden terv kivihetetlen és rettenetes.

Minden nagyszerű, szép és nemes dolog elérhetetlen és céltalan.

Ilyenkor szívom egyik cigarettát a másik után, míg azután az ízét sem érzem többé a füstnek. Eszem narancsokat, míg belé nem unok. Undorral zongorázom. Megmosdom. Olgához megyek. Az életet tűrhetetlennek találom. Igyekszem őt mulattatni, de hiányzik belőlem az igazi szexuális érdeklődés, tehát csakhamar nagyon unom magam nála. Hogy tehát elviselhetővé tegyen ottmaradásomat, újra 0,020,03ot helyezek el undorral a vécében. Este vacsora után ismét 0,02, majd 0,01 és újra 0,01 következik. Ez utóbbi azon ürüggyel, hogy ez már a holnapi napba számít."

Majd:

„Mérhetetlenül undok, megvetni való élet ez. Oly undok, gyenge és szánalmas vagyok, hogy valósággal csodálkoznom kell Olgán, hogy még szeret, és nem csal meg. Hogy nem undorodik meg végképp gyenge, fátyolozott hangomtól, folytonos tükörbe való nézegetésemtől, cinikus és töpörödött penisemtől, ványadt pofámtól, szellemtelen beszédemtől, impotens, munkanélküli életemtől, gyanús egzisztenciámtól, szemérmetlenségemtől, mellyel mindennap elég hosszú időre a vécére vonulok, butaságomtól. Azt hiszem, büdös is vagyok, mert a szaglásom romlott lévén, sem a rosszul kitörölt seggemnek, sem az odvas szájamnak a szagát nem érezhetem..."

Majd:

„A holnapi nap programja. Semmi morfium. Semmi pótszer. Semmi alkohol. Semmi nikotin. Csinos szenvedésekre van kilátás, de mindegy. Most már szenvedj, kutya, ronda, szemét ember, szenvedj, és rágd a falat. Éjjelre, de csak tizenkettő után, engedélyezve van 0,03 pantopon subcutan. – Édesanyám halála napjára, február hatodikára, teljesen szabad leszek. Utolsó injekció február ötödikén. A legutolsó az életben."

4

De nemcsak ez a harc oly szorongató. Talán még fájdalmasabb a visszagyerekesedés folyamatát figyelni.

A terveit, az álmait, a felelőtlenségét:

„Nem szabad csüggednem! Tehetségemben bízom, és kitartással eredményt fogok elérni. Megalkudni, lemondani (egy kényelmes, szép és gazdag életről) ma semmi kedvem. Újra fogom kezdeni, tízszer és százszor, és ha kell – ezerszer. Nem szabad eltévesztenem a célt! Arra kell néznem. Még mindig látom, és előttem van az irodalmi világsiker, egy könnyű és fényesen dotált fürdőorvosi állás szép hotelben, terasszal, fehér teniszcipő, jó szivar, finom hálószoba, elképesztően elegáns rendelő, könyvek. Finom, nem szorgalmas, de mindig előre haladó irodalmi működés, zene, harmincöt éves kor körül az első opera vagy némajáték teljes, nagy zenekari apparátussal, München, Párizs, utazások, színdarabjaimnak német premierjei, később gyermekek: egykettő. Mindaz a boldogság, ami e pillanatban, mikor gyenge hányingerem van a mai nagy dózis következtében (3,2 cgm morfium és 3,8 cgm pantopon) elérhetetlennek, soha el nem jövőnek tetszik. (1913)"

5

A háború ideoda veti ezt a roncsolt férfitestet. Bevonul, később leszerel. A Hajdú megyei Földes községben lesz orvos, majd BácsBodrogban, Regőcén telepedik le; itt folytatja a falusi orvos sivár életét. Egyszerkétszer még feltűnik Pesten, barátai, rokonai néha látják Szabadkán.

De akkor már alig bírta a harcot az akadozó, mérgezett és lelerogyó szervezettel.

A háború véget ért, de az ő harca tovább folytatódik. Leírhatatlanul sokat szenved. „Vértanú testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta, és szíjakkal kötötte át megdagadt lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon. Így dolgozott" – írja utolsó hónapjairól Kosztolányi Dezső.

És 1919 nyarán rendelőszobájában két revolverlövéssel lelövi feleségét. Magával is végezni akar, de megakadályozzák. Kórházba viszik. Hetek múlva megszökik innen, gyalog indul Pest felé.

A demarkációs vonalnál, egy erdő szélén, őrt álló katonákba ütközik. Rimánkodni kezd a szerb határőröknek, engedjék tovább. Pesti barátait, egykori tanárát, betegségét emlegeti. A katonák azonban visszaküldik. Erre kiszakítja magát közülük, és futni kezd. Elfogják. Dulakodás közben még szét tud morzsolni a szájában egy fiola gyorsan ölő mérget – és ott pusztul el, kint a szabad ég alatt, közel a határhoz, egy országúti árokban, az alkony világításában, egykét perc halálos kínjai és görcsei után.

Ez az élet olyan mérgezett, excentrikus, befüggönyzött, amellett olyan különös és mesterséges fényekkel megvilágított, mint egy századeleji festmény. Mintha a NaConxypanról álmodó Gulácsy Lajos festette volna, vagy a Magányos cédrust idéző Csontváry Tivadar.

6

Élete Rimbaudt, életműve sokszor Baudelairet juttatja eszembe.

Legelőször is Baudelaire félelmetes mondatát a Paradis artificielsből: „Aki egy méreghez fordul, hogy segítségével gondolkodhassék, az hamarosan egyetlen gondolatra sem lesz képes a méreg segítsége nélkül."

De Csáth Géza minden kötetébe mottóul be lehetne írni a baudelairei Eszmény strófáját is:

Örvénylő szívemet te vonzód, diadalmas

lélek, Lady Macbeth, gaztettre is hatalmas,

Aishylos álma, mely zord északon virít;

vagy akár te, nagy Éj, Michelangelo lánya,

ki furcsa pózban és békén heversz, kitárva

titánt ajkakhoz mintázott bájaid.

(Szabó Lőrinc ford.)

Szép férfitest. Ragyogó tehetség. Szerelmi sikerek. A pénz, az egészség, a karrier s minden siker tisztelete. „Élveztem az evést, ivást, a tejet, a húst, mindent."

Valóban – igazi szerelmi partnere Michelangelo nagy női kolosszusa, az Éjszaka lehetett volna. Mert mindent ilyen nagy tömegben kívánt, a szépséget, a tökéletes formát, az egészséget, ilyen nagy csókot és nagy ajkat. S nem is mohóságból, de félelemből.

Félt. Iszonyúan félt. Az élet szükségszerű fájdalmai elől menekült. Azért harapott bele oly mohón a sikerbe, a rendbe, az alkotásba, a munkába, a női testbe, hogy ittmarasztalják.

Mert állandóan hallotta a másik hívást. Mert olthatatlan szomjúságot érzett minden iránt, amit az élet elfátyoloz. És éppen ezt a kívánságot és kíváncsiságot akarta elnyomni, eltaposni.

Szigorúan az anyagra esküdött; és az anyag foglya maradt haláláig. De életének és írásainak éppen az ad tragikus megrendültséget, hogy mindennél jobban ismerte a homályt, a testetlen éjszakai riadásokat, a szörnyű formátlanságot, mely meghúzódva, a legsötétebb zugokban él bennünk. Iszonyú, sötét érzéseket rejtegetett magában, melyektől visszahőköl a fény. Novellái mind ezekről az érzésekről és torzulásokról szólnak. A két Witman fiú kutyákat, elfogott baglyokat boncol élve, éjszaka, a padláson, majd megismerkednek egy utcai lánnyal, s hogy anyjuk ékszereit neki adhassák, a boncolókést beledöfik alvó anyjukba. A gyáva földbirtokos félelemből megöli a kiuzsorázott testű, szánalmas betörőt. Idegbetegek iszonyú békákkal viaskodnak a sötétben. A féltékeny, idősebbik testvér gonosznak, erősnek állatinak látja kisöccsét, és csak amikor megfojtotta, döbben rá: milyen szép, milyen ártatlan és milyen gyenge ez a fiatal test. Egy szép, fiatal kislányt játszótársai játékból felakasztanak.

Mindenütt s mindenhol a fájdalom, a kéj véglete. És az iszonyat, mely megint csak a kéjbe torkollik. Nagy novelláinak ugyanaz a váza, az anyaga, a hangja, mint a nagy Baudelaireversnek, a Dögnek.

És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,

ilyen ragály és borzalom,

szemeim csillaga, életem napvilága,

te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,

az utolsó szentség után,

csontod, penész eszi, húsodból vadvirág nő

s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön

vad csókjaival megehet,

én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm

elrothadt kedveseimet!

(Szabó Lőrinc ford.)

Meglesni a romló anyag iszonyú elváltozásait, a magány esszenciáját, az őrületbe csukló fintorokat, a test titokzatos kiterjedéseit, a halál kiütköző tigrisfoltjait: ezek a pillanatok Csáth Géza novellatémái. Ugyanide jutott el halála előtt, legutolsó novelláiban, az Esti Kornélsorozatban Kosztolányi Dezső is. Az Esti Kornéltörténetek közül a legdöbbenetesebbet, az őrült lány csókját, akár Csáth is megírhatta volna.

Az anyag, az érzékek írója volt, a testé, a fájdalomé, a gyönyöré, de mindenekfelett annak a kísérletezésnek az írója, melybe belepusztul a test.

7

A legelső romantikus stílusgyakorlatokat elhagyva, életműve a valóság teljes és biztos megidézésével kezdődik. Az ember olvassa néhányoldalas rövid novelláit, s csodálkozik a szinte művészietlen és különös megformáláson. Főnevek meztelen, nagy tömbjei, majd néhány hanyag, rövid mondat. Ezután váratlan indás, hosszú elkanyarodás. A jelző mindig állapothatározó, sohasem dísz. A puritán igék úgy viselkednek és mozdulnak, mint a fogó, a véső, a fúró, a kalapács.

Orvos volt. És ez a módszer a kórtörténetek eszméletlenségig begyakorolt tökéletessége és személytelensége. Amikor más művész pontosan megállapítja a dolgok belső összefüggését – ünnepel és ujjong. A kórtörténetnél ez a tökéletesség nem diadal, de a legalsó lépcsőfok. Itt kezdődik minden. Itt kezdődik Csáth Géza tömörsége is. Figuráit a klinikus kereste össze, s még természetesebb, hogy az idegorvos szemével vizsgálta őket. A művész szerepe a továbbfejlesztés: a kórtörténetformát ő leleményesen kiterjesztette mindenre, élőkre és holtakra, anyagra és tájra. S így lesz egy fürdőhely őszi elnéptelenedése a legtökéletesebb és legtömörebb betegség leírás, olyan biztos szavakkal, telitalálatokkal, hogy mármár fuldokolva érezzük az őszi levegőtlenségben az asztmát. Az emberi bajok, a kín és a halál felszívódnak a természetben. S megfordítva: a kozmosz lesújtó ritmusa áthullámzik belénk.

De milyen ösvény vezethet feljebb ebből a kemény valóságidézésből?

Talán az a szédület, mely lecsalogat a csúcsokról. A sötétség, ami benne rejlik minden élőben. A leggonoszabb kísérletek mindig azok, amiket önmagunkon hajtunk végre. Csáth Géza mintha egyszer kísérletképpen eltávolította volna a szemhéját, hogy ne aludhasson el leshelyén. És azóta nem tudja lehunyni egyetlen pillanatra sem a szemét, mindörökre arra ítélte magát, hogy lássa a teljes életet, végig az egész folyamatot, nemcsak a fiatal anyagot, a diadalmas erőket, de a szörnyű véget is: a rothadás szivárványkarikáit, az elmúlás félelmetes titkait. Hősei az élet és a halál peremén tántorognak, állandóan szakadékok felett egyensúlyoznak, a legmagasabb csúcsok szédületében inognak. A halál előtt belesnek az élet kulcslyukain. És amikor már ismerik a végső titkot, összetört tagokkal terülnek el a szakadékok mélységeiben.

Itt mosódik össze Csáth Géza életművében az első és a második korszak. A húrokat az elmondhatatlanig feszítette már a hegedűre, s amikor a vonó a húrokhoz ér, sohasem tudhatjuk előre: a borzadály sikolte fel a megkínzott anyagból vagy az elviselhetetlenül magas hang átcsap az önkívület irrealitásába. Az Anyagyilkosság, ez a néhány oldalas remeklés, az első korszak csúcsa, melyre a második korszakban a morfium víziói, a tébolyda vasajtaján túl a csillagtalan űr meghasadt figurái következnek, majd A kis Emma halála.

Amikor Csáth Gézának a morfium egyre nagyobb adagjaival végleg sikerült kimenekülnie a valóságból és a romlásból a napi tizennégy órai űrbenlebegésbe: a novellák, mint a kipukkasztott léggömb, visszazuhannak a földre. De milyen más ez a földi valóság, mint az indulás remeklései. A formáló kéz reszket, a látótér egészen kicsi, az írás a felületre szorul. Pesti jeleneteket lát meg: házasságtöréseket, egyegy érdekesebb beteget. De már nem a titkaik felől közelítjük meg az embereket, az orvos kopogtató ujjával csak kívülről tapogatjuk a testüket. A baudelairei látomások írója sokszor mármár egészen könnyű anekdotákhoz és kedvesen jelentéktelen gyerekkori emlékekhez fordul. Egyegy bátrabb, merészebb ötlet néha mégis felvillan.

Utolsó novellája – több éves hallgatás után – 1918ban jelenik meg az Esztendő augusztusi kötetében. Megint kórtörténet, de már reszketeg írás. Az író ekkor már egy másik bolygón él, a betűket egy súlyosan morfinista vidéki orvos rótta – és nem sokra ment velük.

8

Csáth Géza tömör, félelmetes életművében megtalálhatjuk a magyar novella későbbi legjelentősebb változatait. A legmerészebb ihlető volt, sokszor felülmúlhatatlannak látszó előd. Kosztolányi Dezső két évtized múlva jut el addig a varázslatos egyszerűségig, dallamos pontosságig, ami Csáth korai novelláiban, már a Szombat estében vagy az Apa és fiában és A vörös Esztiben megejt. Nagy Lajos keménysége, brutális tárgyilagossága előtt olyan Csáthírások járnak, mint a Tor vagy a Trepov a boncolóasztalon, s ezek a legkorábbi írások közül valók. De ha 1906 táján napról napra olvassuk a Budapesti Napló tárcarovatát, nem kerülhetjük ki a felismerést: olyan írásaival, mint a Gyilkosság s olyan figuráival, mint a Gyilkosság földbirtokos hőse: Adyra, a novellista Adyra is hatott. És talán Karinthy Frigyes Holnap reggelének vakmerő sebészi fordulatát és egzotikumát sem szállítjuk le, ha Csáth egyik novellájában, A sebészben felismerjük a Karinthydráma magját, az agysejtekből sebészi késsel kimetszhető félelmet és rontást.

A kegyetlen, szorongató valóságot, mely forrpontján törvényszerűen átcsap az ellentétes halmazállapotba, a megfoghatatlanba, a látomásba, az anyagtalanba: a kettősséget talán csak három írónak sikerült megvalósítania századunkban s a megelőző tizenkilencedikben: az időben és térben egymástól oly távol álló Barbey d’Aurevillynak a Les Diaboliquesben és Franz Kafkának jóformán minden írásában. E két életmű összeszövésével és elképzelt keresztezésével jellemezhetjük talán leghívebben Csáth Géza írásait. Ő az a harmadik, akinek sokszor a valószínűtlen is sikerült.

Mert még mindig van valami, ami csak Csáthé, egyedül az övé: A kis Emma és az Anyagyilkosság rezzenéstelen vakmerőségét csak a holdkórosok ismerhetik.

9

Gyilkossága és öngyilkossága előtt konokul már csak önmagával tudott foglalkozni. Penelopeszerűen egyre írja és egyre szétfejti naplóit. Ezekben a naplószerű feljegyzésekben visszavisszatér egy Kosztolányivershez – a szavait, a sorait régen elfelejtette, de a tartalom és a dallam tisztán él benne.

Ezt idézi minduntalan:

Most úgy szeretnék egy párnát keresni,

csak oly kicsit, mint egy kislánykebel,

vagy még inkább a földre arccal esni

és elfeledni mindent, csendben, el.

SISYPHUS

(Révész Béla)

1

Önmagammal kell vitatkoznom.

Fiatalon – megejtve Révész Béla hőseitől és élményvilágától –az elragadtatás szavaival írtam róla.

Így:

2

A kimondanivágyás. – „Valahol, a képzeletvilágom mögött, fölbuzduló izgalmakkal, mindig újra születő hangulatokkal, vár, adná magát régi nyugtalanságom: a kimondanivágyás!" – egyik vallomásában, összegyűjtött munkái elé szánt írásában írja ezt Révész Béla.

Kis cédulákra írt vallomásokkal számolok most be egyik könyvéről (Egyedül mindenkivel). Szaggatott melegségükben adom a mondatokat, minden elrendezéstől menten, ahogy olvasás közben kényszerű őszinteséggel papírra kívánkoztak. Az érzelmi túltelítettségnek bizonyos fokán a meginduló kristályosodás első pillanatait rögzítik ezek a jegyzetek. Vonalaikat jóval meg kell még hosszabbítani, formáikat alakítani, összefüggéseiket kibogozni, s mindezt soksok más részlettel kiegészíteni.

Egyetlen víz vagy vércsöpp analízise is mindent elmond már a vízről vagy a vérről. Ez a kötet is minden bizonnyal megszólaltatja Révész Béla egész skáláját s minden húrját, noha csak egy hosszabb novelláját (Szegénynek lenni) és egy lírai vallomását (Beethoven) fűzi egybe. De az alkalom mégsem a legkedvezőbb – annyi Révészportré után – egy teljességre törekvő, újabb portrékísérlethez. Jegyzeteim szerény lényege: a meztelen kimondás s ez a torlódó szavú őszinteség talán nem lesz teljesen méltatlan a kimondanivágyás mindig s újra megvérzett, mindent elölről kezdő művészéhez.

Szegénynek lenni. – Annak a mindenki másétól különböző, egyéni és sajátos skálának, melyet a magyar írások között Révész Béla neve jelez, kétségtelenül ez az alaphangja. Szegénynek lenni... Sóhajtás? Indulat? Az egyik is, a másik is. És a kettő összehangzásának egyiktől a másik felé erősödő, ezer változata.

Mennyire ismeri Révész ennek az orgonának minden sípját! És hogyan tud játszani rajta! Erősödő bugással és elhalkuló jajongással hintáztatja kis lélekvesztőjén ég és föld között hőseit és olvasóit egyszerre. Ismeri a titokzatos rúnákat: az ólomgőzben elpetyhüdt férfiarcokat, a gyufagyári munkáslány kihullott fogait, a szegénység és a szenvedés zarándokait, jutahalmok, papirosboglyák, kén és foszforgőzök, kohók piros tüzei körül szolgálók seregét: „a robot megbélyegesedett jelöltjeit..."

Az életet nem lehet elviselni. – Ezt az életet legalábbis nem. Révész emberei mind belerokkannak, idejük előtt meghalnak, belebetegszenek, belepusztulnak az életbe; kivel a robot végez, kivel a betegség, kivel a kenyértelenség, kivel rendőrkard. Valamivalaki feltétlenül végez velük. Az életet nem lehet elviselni, csak ideigóráig kijátszani, kis ravaszságokkal, szánalmas cselvetésekkel, szomorú esettséggel, tetszhalott lárvával kitérni a végzet útjából. Például ahogyan ez a Géza is teszi, a Szegénynek lenni kábultfejű hőse, családfenntartó, állástalan könyvelő; ahogy kereset és lehetőség nélkül bolyong a biztos elutasítás hitével címről címre, míg végül egy beteges raktárnoknál köt ki; a raktárnoknál, akinek epilepsziája mellől mindenki elszökik, csak ő ragad ott, állásba tapad; ez az állás azonban nem az ismeretlen és számára megtanulhatatlan raktárnoki munka, állása igazában a beteg főnök vigyázása és ápolása; ebbe a betegségbe kapaszkodik egész élete. Ez a betegség a kenyere, egészsége, testvéreinek, anyjának holnapja. Meggyógyule vagy belepusztul a beteg raktárnok? Nekik mindenképpen halálos csapás. Ehhez a betegséghez kell imádkozniuk, hogy sokáigsokáig tartson. Mert csak kijátszani lehet a Révésznovellákban az életet. Megbirkózni nem lehet vele.

A munkásasszony három évig szoptatja gyerekét. Mert amíg szoptatja, nem lesz új gyerek.

Kijátszani nemcsak az életet, de még a legfelsőbb, irányító hatalmakat is: a lelkiismeretet és az istent is. Jótékonykodással például. A piszkos üzletekben könyökig vájkáló, gazdag nagybácsi, amikor nagyon közelről fenyegeti már a veszély, kéretlenül is megsegíti szegény rokonait, akik az ő kétes köreiből élnek.

És mennyire ismeri Révész a takart nyomornak leghalkabb, áruló lélegzetvételeit is. A szegény kispolgárcsaládban, ahol három eladó, selyemcsipkés lány van, milyen áruló a fiútestvér felöltőjének naftalinszaga. Persze, megint a zálogházban volt. Ebből telik a férjfogó, szomorú selyemre és csipkére.

De hogyan és hol végződik mindez?

Álomvilág. – Révész Béla egy álomvilágot helyez műveinek gyújtópontjába. Oázisígéretként ezt az eljövendő világot csillogtatja meg a szegénység Szaharáján. Ez a világ a szocialista utópia. Megvalósulás helyett egyelőre szervezkedés, május elsejei gyűlések, felvonuló tüntetők, sztrájk, a bizalmiak kizárása, az agitátorok bebörtönzése, rendőrkard és vér. De majd... Ó, lassan fordul majd a világ. És nem véres kataklizmákat hoz, de több egészséget, több kenyeret, több életet.

Szocializmusnak – úgy gondolom – kissé halk szocializmus Révész Béla hitvallása. Emberiességnek annál fénylőbb és sugarasabb szívdobbanás. És mégis... Az olvasó, akit Révész Béla a szegénység poklának fülledt, földalatti körein idáig vezetett – az olvasó itt megáll.

Az olvasó, aki most csak olvasó, csak egy igaz művésztől megigézett lélek, itt egyedül marad. Az embert, az igazságot szívesen követné továbbra is. De az írót nem tudja. Az író most elengedi a kezét.

Révész Béla, aki oly élesen tudja megfigyelni a talajtalanul bolygó, kispolgári társadalmat, a szeizmográf pontosságával jegyzi fel lélegzésének görbéit – a szegény és a legszegényebb emberek bírója, aki végigkíséri útján a születő életet három évig tartó szoptatós korától minden nyomorúságán át izmai, tüdeje, szíve megszakadásáig –, a művész, aki a részrehajthatatlan igazság emésztő szomjúságával ismerkedik hőseinek életével: itt, álomvilága kapujában leteszi fegyvereit. És valahogyan úgy, ahogyan a római pápa szava csalhatatlan: emberi tulajdonságokkal megrajzolt emberei az álomvilág küszöbén rögtön tisztává, makulátlanná, testiségükkel hibáikat is levetett héroszokká válnak – akár a nyolcórai munkaidőről beszéljenek, akár sztrájkra agitáljanak, akár egyszerű, párttagdíjat fizető egyedei legyenek a nagy testvériségnek.

A biztos vonalakkal rajzoló toll megakad itt, stílust vált, elveszti szuggesztív erejét és nemességét, ahogyan a szervezkedés erejét parabolákkal szolgáló példaállítás vágya fölébe kerekedik Révészben a művészi látomásoknak. Ennek a kompromisszumnak kényszerűségében szinte Jókai világának angyalfigurái és ördög torzrajzai támadnak életre az írói eszményítés és befeketítés gyakorlatában. Akiket eddig szenvedéseikben, tévedéseikben, elesettségükben embereknek ismertünk: nem emberek többé – angyalok. Angyalok vagy ördögök.

Az érző ember így is láthatja a dolgokat, mert így kívánja látni. De a megtéveszthetetlen művész tudja: innen is, túl is. mindenütt élet van és emberek vannak.

Realizmus. – Álomvilág Révész Béla realizmusa is. Csakhogy ez az álom egy költő álma – valóbb a valóságnál. Tavaszi napsütésben párolognak úgy ég felé fordult arccal a földek, mélyből feltörő forrás oldja ki ennyire kőzetek és ásványok sóit, ízeit, ahogyan Révész Béla szavai a kimondanivágyás mindent megmutató forróságában duzzadásig magukba oldják és szívják az élet valóságon túli ízét. Ez a realizmus nem a világ belső valóságának realitása. Inkább fizikai jelenség: belső atomrezgés, felszabadított, áttüzesedő forróság.

Beethoven. – Ez a megrendítő írás vallomás a magányosságról. Két megfordított kagylóalak, örökre csak az önmaga tengerének zúgását hallgató lélek vallomása. Csupa mozgás, morajlás, neszezés és suttogás itt minden, egy ember heroikus teremtéskísérlete, hogy hideg és hangtalan világát benépesítse hangokkal. Hangokkal, amiket nem hall. Páratlan s a remeket súroló írás. Mint egy gordonkaszóló.

3

És éppen ez a „gordonkaszóló" riasztott meg később. Riasztott, hogy ez a próza szép és egyre szebb hangokba menekül, és a meggyötört szép hangzásért felad olyasmit, amit prózaírónak sohasem szabad feladni. Több hódoló írás és a titkon, lassan növekvő kétely után eljutottam az ifjúkori hit elszánt módosításához.

Öt év múlva új könyvéről, az Esztergomi lélektől már így kellett írnom – várva és vállalva, hogy elhagyott, régi hitemmel szembesíteni fognak:

4

A felidézett ifjúság – a keleti mesék bűvös palackból szabaduló dzsinnjeinek szilajságával – nagyon kevéssé tűr meg bármiféle korlátot. Inkább hőfok, mint anyag. Inkább érzés, mint történet. Előbb lángba borítja, azután felrobbantja a nehezen vállalt műfajt. Révész Béla könyve, az ifjúsághoz visszamenekülő Esztergomi lélek is ilyen műfajfeszítő áradás. De Révésznél nemcsak a műfaj, hanem a felkísértő ifjúság is – szétrobbant világ.

Keménykalapos, sápadt kispapok végevárhatatlan sora kanyarog a hegyre... örökös harangzúgás... a Duna felett királyian áll a Bazilika... hajlanak a fák a szigeten, barka integet, virág porzik a tavaszban... fényt lövellő káprázatból bíboros kehely hasad ki, s benne egy fehér ember, a papi város büszke legendája, a csizmadia fia, bíborban... kisgyerekek fecskeraja a mennyei hintán: a megkonduló harangok himbálódzó kötelén... templomok sziluettjei... a prímáskert vakító felgyúlása... nyomott mellékutcák lidérces figurái... érzések, illatok, hangok lassú füstszállása...

És nincs központi mag, hiányzik minden vonzás, mely összetartaná az álomvilág szétszóródó csillagait. Révész minden kompozíciós törekvése bonyolult állványrendszerek összeomlása. Tér és anyag helyett tükrök villantják egymásba egy széthulló világ képeit. És e tükörképek irrealitása között időfelettivé válik az idő is – kifényesedve, meghalványodva emlékek keringenek a felállított tükörrendszerben.

Révész Béla erőfeszítése egy fájdalmas, régi alulmaradásról és az új stíluskeresés bizonytalan tapogatózásairól árulkodik.

Hívebben alig kívánta valaki idézni az életet, a „natúrát", mint a Proletárok írója. S ami a fényképezőgépnek és a fényképezés módszerével dolgozóknak oly könnyen sikerült – Révész Béla kezéből kihullt. A valóság nem jelentkezett a legszigorúbb idézésre sem, figurák és történet agyaglábakon mozogtak. Az író Zola világát szerette volna felépíteni magyar földön, itthoni sorsokból – monumentálissá és döbbenetté fokozni a tömegek életét, mellékutcák pinceodúinak rémségeit, vergődő és lebukó emberek lázadását, az alkoholt, a pénzt, a betegségeket, s mindezek fölé kifeszíteni, mint a megváltást, szocializmussá érett hitvallását. Zolái elszánás vezette a borzalmak feltárásában, s Zola romantikus lendülete is.

De a nagy lélegzetekből inkább csak hosszabbrövidebb novellákra futotta, s ezekben az írásokban is, a gyufagyári Autodaféban vagy a tüdőbaj borzalmait kiteregető Vörös nyúlban, a Gépszedőkben, A csörömpölő gonoszban, a kezdet ismert Révésznovelláiban, éppen a valóság vált valószínűtlenné, a figurák nem teljesedtek típussá, de még kevésbé egyéni életté. A sok borzalom panoptikumi viaszhalmozás lett, az író s a művész jelenlétét csak az anyagtalan felfokozás, a szavakat áttüzesítő fehérizzás jelezte.

Révész Béla rádöbbent, mert rá kellett döbbennie: eszközei nem alkalmasak a valóság formálására, történetek szövésérc, figurák mozgatására.

Következő írásaiban – alkimista bűvöléssel – erénnyé igyekszik változtatni a hiányokat és a fogyatkozásokat, és egykor híres, sokat emlegetett prózaverseiben, a Miniatűrökben már felszaggatja, szétfeszíti és elejti a valóságot. Az embereket érzéssé komprimálja, a mesét belső ritmus helyettesíti. Írásművészete társadalmi forradalmasítás helyett mindinkább stílusforradalommá válik. Szókincsének jelentős s ma már avuló része – az Adyszókincs. Írásai egyre egyénibbek, mindenki mástól elkülönülőbbek, s éppen ez a túlzott egyéniség, a sokszor fárasztó elkülönülés valóban fáraszt.

Révész Béla megtalálta útját.

De ez a második út már a kényszerűség útja is. Mély benne az alulmaradás sajgása, sok a túlzás, és legtöbbször akart, erőszakolt a heves szembefordulás a valósággal. Ezen az úton Révész eljutott olyan területre, olyan anyagformáláshoz, ami erősen elválasztotta kortársaitól – stílusa és modora ránehezedő csigaház lett.

De a kényszerű csigaház az írót egyre jobban foglyul ejti. Hogy a valóság révészi valósággá váljék, ahhoz állandóan hatalmas orkeszternek kell zengenie. És az örökös orkeszterzúgásba menthetetlenül belefájdul fejünk.

Az Újra és mindig Révész Béla előző elbeszéléskötete. Azóta még jobban eloldotta magát minden realitástól, még fontosabb lett számára a szó – az írás kifejezésbeli bonyodalmak felé hajtja képzeletét, a forma minduntalan megszegi „a históriát. S most az Esztergomi lélek ennek a parttalanságnak jegyében indul: „rejtelmeket lebegtet körülöttem a világ, történetüket nem tudom, csak az érzést őrzöm, amivel ocsúdtam.

Így igaz is – emlékek, érzések lassú ködvonulása ez a könyv. Még felépítésében is az. Az emlékezés ömölve áradó, arcokat feloldó, szürke gomolygása néha megszakad, pillanatokra felvillan egyegy tisztább táj, azután a továbbvonuló köd megint felissza az élesebb színeket, végleg elmossa a képet.

Itt is a „történés" az a veszedelmes szirt, melyet a betűk bizonytalan hullámzásán óvatosan elkerül a múltakra emlékező hajós, vagy féligbontott vitorlákkal ring a zátonyok között. A fellobbanó merészség néhányszor mégis nekiviszi a szikláknak.

Az Esztergomi lélekben Révész Béla – jobban, mint előző köteteiben – ember, történet, társadalom helyett az emlék atomokra bontott kifejezésére törekszik.

Kifejeződést kívánó érzése az a magas hő, mely elolvasztja saját vezetékét. Az a roppant feszültségű villamosáram, mely mindig túlerővel rohan a világító körtébe. Minduntalan szemvakító fehérséggel izzanak fel a szavak, de azon nyomban ki is lobbannak – megolvadnak, elégnek a túlterheléstől. Ez a stílus – fájdalom – nem világít, ellenkezőleg – elelsötétül. A modorosság kényszerű betétei ezek az elsötétülések – Révész felizzó képeinek drága ára.

És nemcsak nehézkes, megcsomósodott salaktorlaszok kedvetlenjének el. A salak mindig eltakarítható – a fölösleges kapaszkodó, a lihegő erőlködés azonban a táj lelkéhez, geológiájához tartozik.

Színek és zene határolják Révész prózáját, s az író valóban e két határterület felé sarkallná szavait. Miért ne sikerülhetne egyszer a muzsika tüzéből legalább egy lobbanásnyit átlehelni a próza agyagtestébe? S miért ne lehetne szavakat ecset hegyére venni?

A cél nem magasabb, s Révész bűnhődése mindig ugyanaz. A megvalósíthatatlan zenei és színtörekvések vége: erőlködés, kifulladás. Seregnyi írás után, melyek megjelenésük idején hol kibogozhatatlanul csomósak voltak, hol tisztulást ígértek, a megtett útra visszatekintő kötet, évtizedek erőfeszítése csúcsán: beszámoló is, zsákutca is.

Zsákutca az Esztergomi lélek. Mert ez a forróra hevített vallomás valaminek a berekesztése. Itt már nem lehet továbbmenni. Az állóvíz tükre alatt csak az iszap emelkedhetik egyre magasabbra.

De némiképp furcsa és szomorú eredmény is. Az író végleg lemond ugyan sorsok megidézéséről, útja a valóságtól egyre messzebb vezet – a gondolat és a szó egymáshoz közeledésének izgalmas perceiben néha mégis sikerül valamilyen súlyos, bonyolult, hármas zenei, szín és szófonat illúzióját keltenie. Ez a „megszőtt emlék" néha Esztergom sok harangjának zúgását, néha színek, illatok, fény keveredését, máskor elferdült lelkek minden testiségtől megfosztott rezdüléseit idézi. Révész prózája a hármas fonatnak mindig csak a szóágát emeli valósággá a teljesség bizonytalan lebegéséből – s ez a szóág a láthatatlan egész mondatnak néha valóban állítmánya vagy alanya, legtöbbször azonban csak jelzője vagy kötőszava.

De hogy éppen az elől kellett meghátrálnia, aminek megjelenítésére valamikor vállalkozott: kudarc, fájdalmas kudarc. Ennek nyomait őrzi a sok írásjel, a mondatok megszakadása, a folytonosságbeli törések, a kihagyások – a lélegzetvételek oly gyakori szünetei, s közben csak a szív dobog.

Különös rendelés és sors: Révész Béla a legnagyobb súlyokat görgető magyar író. Nem mintha az emberi lét és a magyar élet igazi problémáival birkóznék – egyszerűen a szó és a mondanivaló mármár tragikus Midas királya. Amihez nyúl, az mázsás súllyá változik kezében. Könnyed iskolai emlék, egy matematikai lecke régi viszontagsága vagy más felelőtlen írói játék, például egy mit sem sejtő párizsi házaspár sorsának önkényes továbbszövése – bármelyik írótársnál könnyű tollrajz; nála dörgés, orgonazúgás és harsonaszó. Szívszorongásos, halálos álom, torokba fúlt, kikívánkozó sikoly.

Állandóan sziklákat görget fölfelé meredek lejtőkön, s a mázsás súlyok néha már az indulásnál, sokszor azonban csak a csúcs előtt rettentő robajjal hullnak vissza. Az Esztergomi lélek is hangos e visszarobajló mázsáktól: a dobogókői ének, a Bastille melletti kis bolt, a hídon talált kabát, a menedékházi öregek története csupa ilyen nekifeszülés és visszahullás.

De legjobb négyöt oldalai villantják meg legtisztábban Révész Béla írásainak tragikus bonyolódottságát, vállalkozásának nehézségeit és céltalanságát. Írásaiban évek óta úgy igyekszik megszabadulni az élet megvívhatatlan és megformálhatatlan anyagától, a keményebb történéstől és figuráktól, hogy minden valóságot gőzzé, köddé, párává, káprázatta forral. Színt váltva, zúgva, összezsúfolva kavarog azután együtt minden. Ízek, szavak, hangok egymásba ömlenek, s ez a fehérizzás, ez a villogás formát és tartalmat az olvasóban nyerhet csak, mint a vízbe öntött, megolvadt ólom.

Milyen szeszélyes formákba ugrik a hidegebb közegben az izzásig hevített érzés? Ezt a titokzatos folyamatot a különböző anyagok kiszámíthatatlan és követhetetlen törvényei szabják meg. Révész aggodalmas szóválogatása, nyugtalan mondatfaragása e kiszámíthatatlanság titkára tör – de némi rezignációval lankadtan tudja és panaszolja: „az áhítat pátoszát, az orgonazúgást a mondat mögött csak az író tudja – és mélyebb piktúra van a szó mögött, mint amilyet és amennyit az láttatni enged."

5

Bírálatomra keserűen válaszolt Révész Béla.

Kesernyésen szembeállította elvetett, régi bírálataimat a megváltozott hittel.

Fájdalmától érintetten mit felelhettem volna neki?

Neki semmit.

De válaszából okulva úgy gondolom, leghelyesebb, ha az olvasóval becsületesen közlöm mindkét hitemet: az elhagyott régit is s azt a másikat, amelyikkel megbántottam őt. Nem tehettem másként.

VÁLASZÚTON

(Gelléri Andor Endre 1935ben)

Hídverés ég és föld között – első jelentős novellája, a Szabadulás után, ilyesféle varázslat volt Gelléri majd mindegyik írása. Híd – szakadékok és örvények felett; oly vékony fonálból, mint a póké, de még a fénynél is illanóbb anyagból.

Ennek a fiatal írónak volt egy szerencsés és bátor korszaka, amikor mindent célba mert venni. Kétely nélkül bízta magát az első szóra, mely eszébe jutott, s ez úgy suhant a magasba, mint feszesre húzott íjból a nyílvessző. S kilőtt nyilai nyomán, mintha láthatatlan fonál maradt volna a levegőben: a pók ügyességével siklott fel rajtuk a legveszedelmesebb és a megközelíthetetlen csúcsokra is.

Egyegy írása mármár varázslat volt. De ha a varázslatot sokszor ismétlik, mutatvány lesz belőle. Ez történt Gellérivel is.

A Szomjas inasok egyes darabjai még varázslatként fogtak meg. De hogy utánuk már csak a mutatvány következhetett volna, azt legtisztábban talán maga az író érezte, amikor a szerencsés sorozat után fájdalmas zavarodottsággal elhallgatott. Elhallgatott, mert nem akarta olcsón s egy második könyvben kiárusítani az első titkait. S el kellett hallgatnia azért is, mert amikor a fiatal évek öntudatlan merészsége után az eszmélés derengésében látni kezdte, milyen szakadékony az ő hídja, milyen mélységek fölött áll: szédülni kezdett a magasban.

S aki annyit járt ég és föld között – az eszmélésnek ebben a pillanatában egyszerre az egyik parton rekedt. Nem tudott többé a régi hidakra lépni.

Megtörténhetett volna, hogy az a part a túlsó lesz: az anyag ellenállását alig ismerő író a tündérmesék és káprázatok világába hull. De éppen az ellenkezője történt. Gelléri szédülni kezdett, mert őrá is kiterjesztette hatalmát a nehézkedés. S amilyen arányban nőtt a földi vonzás, úgy súlyosodtak el a szavai, fájdalommal és sóval teltek meg a könnyei, olvadt ólomként forrtak az érzései. S mint akinek eldobhatatlan súlyokkal rakták meg a zsebeit, itt maradt a földön.

A repülés az égiek adománya. Meg sem kell szerezni; egyszerűen megvan. Földön járni – meg kell tanulni. Gelléri novelláskötete (Hold ucca) lényegében önkéntelen vallomás: mennyivel fáradságosabb, hosszabb és sokszor keservesebb stúdium – a második, a földön járni.

Az új novelláskönyv vékony füzet. Nyolc rövid novella. Ezek közül az Üvegház még a régi korszakból való. Az új novellák olyan írót mutatnak be, aki most ismerkedik azzal a darab földdel, melyet új otthonául kijelöltek, most emelgeti a szerszámokat, melyek hivatva lesznek szolgálni őt.

Igazán teljes írás csak egy van a kötetben: a Ház a telepen. Téglát téglára rakó realizmussal írja le, hogyan építi fel az üres grundon a magányos és elhagyott ember, téltől való félelmében, nyomorúságos viskóját. Hogyan lop a hideg falak közé az ócskavas telepről egy kidobott rozsdás vaskályhát. Hogyan szedegeti össze fás és szenesszekerek után órákig járva a tüzelőt. Hogyan szerez az ágyhoz útszélen szeretőt. S amikor már ketten vannak, tűz van, étel van, tél van, és útban a gyerek is – hogyan jön ki az üres grundra egy délután a tulajdonos, hogyan dühödik meg, amikor meglátja őket, s hogyan űzi ki a felsőbb hatalom a paradicsomból az embert és a párját.

Forró líra árad szét ebben a kis írásban, s amikor az utolsó kép megmutatja a nagyságos urat, amint vastag sétabotjával vak indulattal löki szét a rozoga ház falait, s dühe nőttönnő, amint meglátja a szemérmetlenek kis kuckóját az összelopott rongyokkal, a szemétből kiszedett lábosokkal – a lopott kályhában égő tűz hirtelen kicsap és lángba borítja az egész novellát. S ekkor már megcsukló és fuldokló önvallomás ez az írás: hogyan űzte ki az írót önmaga kételye, olvasók várakozása, kritika sürgetése a megszerzett műfaj biztos fedele alól a bizonytalanságba, egy barbár, rideg és kegyetlen világba.

Ez az önmagában zárt és tökéletes kis írás is mutatja, milyen más lett a szegénység Gelléri újabb írásaiban. Valamikor a Vén Panna tükrében, a Szakácsnő kegyében vagy akár a Rablásban szárnya volt még a szegénységnek, amellyel bármely pillanatban elröpülhetett az irrealitás síkjára, árnyékot nem vető napsütésbe vagy különös grand guignolokba – s a nyomorúság kelepcéje mindig üresen csapódott össze. De most olyan megváltozhatatlan állapot a szegénység, mint egy sztigma. Egy élet is kevés rá, hogy szabaduljunk tőle. Nincs más hátra: szembe kell fordulni vele, s vállalni.

Ez a feladatvállalás az új Gellériírások nagyon rokonszenves tulajdonsága. Hangos hitvallás, mint a Találkozás száz évvel című novellában is: a méhzümmögés, a zsongó álmok helyett a valóság, a szabad emberi élet választása. Bátor vallomás, nagy feladat vállalása, csak az a baj, hogy túl hangos – nyers, meztelen és átlátszó a szándék. Emberhez méltó hit és kiállás, de egyelőre ösztövér művészet. Az innenső parton rekedt Gelléri a minduntalan kiütköző szándéknál kezdi fájdalmasan elölről az írást: azelőtt csodáltuk, hogy öntudatlan vakmerősége milyen biztosan röpíti át veszedelmes szakadékok felett is; ma meglepődve ütődünk meg, tudatos elszánása milyen könnyen marad alul egészen kis feladatokban.

De ahogy lehajlik a dolgokhoz, megmegemeli a tárgyakat, beszél az embereiről: már alakul és formálódik írásaiban valami új és intim realizmus.

Más hang a Hold ucca, mint a Szomjas inasok volt. Más az egymás mellé szerkesztett fejezetekből álló s egységgé kikerekedni nem tudó regénynél, a Nagymosodánál is. Egy utat kereső író tájékozódása a valóságban, melyet álomfények világosságában egyszer már meghódított. De az élesebb és leleplezőbb nappali világításban, úgy látszik, elölről kell kezdenie a birkózást.

ZENÉSZ LESZEK!

(Szomory Dezső)

1

Egészen fiatal novellista voltam, amikor Mikes Lajos, felejthetetlen szerkesztőm, Szomory Dezső jóbarátja, megismertetett a Habsburgkirálydrámák ünnepelt írójával. Szomory Dezső akkor, ezerkilencszázhuszonöt táján, a Belváros egyik valószínűtlenül rövid mellékutcájában lakott. A hatalmas bérházban a felvonó az ötödik emeletig tört fel velünk; onnan gyalog kellett továbbmennünk. Mikes kissé lihegett, megállt.

– Méltóságosnak is szólíthatja! – hunyorított ironikus, cinkos mosollyal.

Elámultam.

– Kit?

– Hát őt!

Ezt az Őt a jó lapszerkesztő csodálatos tipográfiai érzékével tudta mondani, nagy kezdőbetűvel, kurziválva, valósággal reflektorfénybe mártva.

– Kinevezték? – hüledeztem.

– Ő, saját magát.

Nem tudtam, tréfále?

De már megérkeztünk, s kopogtunk egy ajtón. Magas, jól öltözött, fiatal nő bocsátott be, egy hallba jutottunk. Ez volt a kevésbé díszes, első számú hall. Ebből a helyiségből csigalépcsőn értünk fel a magasabb és pompázatosabb második hallba. Csak innen léphettünk be a dolgozószobába – a látványosságba és káprázatba.

Ez a szoba kettémetszett kör volt; két nagy asztal görnyedezett a szobában, megrakva bronzokkal meg selyembe és bőrbe kötött könyvekkel. A keleti szőnyegek magasak és puhák, a világítás rejtélyes. De még mindig nem találkoztunk az íróval. Szomory a szomszéd szobában várt minket.

Már nem is csodálkoztam: ez a kisebb helyiség brokátok és miseruhák között – nemes fogolyként – egy beépített, valódi templomi orgonát őrzött. Ennek az orgonának támaszkodott A Nagyasszony, Az isteni kert, A rajongó Bolzay lány írója, bordóvirágos feketeselyem háziöltözékben, álla alatt magasan és művésziesen megkötött zöld, fehér, piros, fekete csíkozású selyemkendő.

Beszélgetésünket már nem mondom el – nem jellemző. Mikes kedélyesen támadott, Szomory inkább védekezett, s mindinkább engedett méltóságából. Sokkal jellemzőbb volt a lakás, a bronzok, a selymek, az orgona – ha magam elé akarom idézni Szomory Dezsőt, mindig a templomi orgonával látom őt.

De Szomoryhoz a bőség és a pazarlás illik – hadd keressek más kelléket is. Ifjúkori barátja, Biró Lajos, Párizsban találkozott vele. Szomory tizenhét évig élt Párizsban; az öreg Wilde, a halódó Verlaine, a boldog Alphonse Daudet ültek akkoriban a művészkávéházak kisasztalainál. A századeleji Párizs ez, a tragikus sorsú Munkácsy Mihály Párizsa. Bíró Lajos feljegyzi Szomory Dezső öltözékét: „Abban az időben abbénak öltözött. Szűk, fekete ruhában járt, fekete kalappal, fekete nyakkendővel, és a homloka egészen fehér volt..."

Szerette a káprázatos jelmezeket és a bűvölő díszleteket – első Habsburgdrámáját, A Nagyasszonyt, Párizsban kezdte írni, Rómában folytatta, Londonban fejezte be; ott másolta, s ott köttette be. S végül a könyvkötő műhelyéből alig tudta kiváltani. Mert Londonban akkoriban a legolcsóbb panzióban, koldusszegényen élt.

Így élt, hogy drámájához megírhassa az előszót: „E zengő tumultus Párizsban ébredt, a háztetők, kürtők és kémények felett, egy kis sárga lámpa fényében, és odalent a babyloni éjszakának vörhenyes selyemfátyla lengett; – s a nagy olasz kertekben íródott ez a darab, ahol kaméliák virultak a szélben, és az arcom egészen sápadt volt; – s a távoli kis angol folyók partján fejeztem be, amit nem szabad hogy elfelejtsek, mert a víz oly üde, tiszta s illatos volt, mint egy fiatal női kéz a homlokomon..."

Mint a ritka lepkéket, úgy gyűjtötte Szomory Dezső emlékei bádogdobozában a híres embereket; a szenvedély korán hatalmába kerítette. S ha zsákmányát kergetve kifulladt, méltóságát tréfával s öngúnnyal mentette. Egyik önéletrajzkísérletét így kezdi: „Mindenki roppant örült, amikor megszülettem. A dajkám kirohant velem a nagy udvarra, és felmutatott, mint a dauphint volt szokás Versaillesban. Éppen akkor jött arra Podmaniczky Frigyes Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt, s azt mondta: „Ejnye, be jó szaga van! Réveteg kék tekintetem Liszt fehér sörényén pihent, s ezt gondoltam: „Zenész leszek, mint ő.

Ha valaki nem ismerné Szomory Dezső életművét, annak Szomory írásait legalábbis templomi orgonákkal kellene megidézni és a Bobolikerttel, Liszt Ferenc fehér sörényével, zongorahangokkal, Párizzsal, csodálatos félvilági nőkkel, selymekkel, a „kegyelem hegyére" épült zálogházakkal s megint csak Párizzsal.

2

De ha valaki Szomory Dezsőt Igazán meg akarja ismerni és érteni, meg kell idéznie a szülővárost, a századforduló Budapestjét.

Ez a békebeli, századeleji város lomha és szenvedélytelen. Hiába dicsérik a pesti humort és szellemet – hazug önhittség! Pestnek nincsenek jó bordázatú gondolatai, nemesebb indulatai. Ötletei vannak. Pest legfeljebb a pletykának és a hírlapi szenzációnak jó talaja. Ez a kamaszváros malterszagú, szegény, és mindenestül belefér egy déli riportlap rendőri rovatába. Klasszikus bírálata: „Kéjgyilkosairól kiderül, hogy rablógyilkosok; báránybőrbe bújt farkasairól, hogy szamarak." A pestiek élete egyhangú, sivár létezés; a nők öltözködésükkel kínosan leplezik garasos, kényszerű takarékoskodásukat, a férfiak eladósodnak és cserzetté válnak; a híres kávéházak tükrös ételkimérések, főzelékfeltét szaguk van. Pest nem ismeri a lázadást, a művészetet, a szabadságot. A századeleji Pest: hizlalt műveletlenség.

Tanúvallomás kell, bizonyság kell?

Minden korban az író a legéberebb tiltakozás; s a századeleji Pest igazi írói, a nagy Nyugatnemzedék tagjai mind elfordulnak a várostól. Ady Endre alig ereszti be versébe, Babits Mihály inkább kimegy a külvárosba, Kosztolányi Dezső csak az Üllői úti fáknak vall szerelmet, Karinthy mulattatja és megveti Pestet, s Pest kegyetlenül az alkalmi grimaszba fojtja az írót.

A századeleji, áporodott Pest ellen fel kell lázadni – és Szomory Dezső úgy lázad, hogy a zsíros, takarékos, bugris Pestet el akarja képeszteni. Fényes csodákkal elkápráztatni a város szemét, merész zenékkel meghökkenteni maradi fülét. Ez a talmiváros nem ismeri a napnyugati országokat – Szomory kitárt karokkal rohan hát Párizs és London felé. Pest még ott tart, hogy Wagnertől lúdbőrzik, amikor már Debussy is muzsikál – Szomory erre wagneri orkesztert zendít meg írásaiban, s megismertet a legfinomabb zenei csattanókkal. A pestiek „paplan helyett hamis váltóikkal és hamis gründolásaikkal takaróznak" – Szomory válaszképpen csak szenvedélyekről, szépségről, királynékról, villogó szerelmekről, kívánatos bűnökről, káprázatos pillanatokról, fénylő titkokról hajlandó énekelni.

Szomory áriáit, fényjeleit mindig Pest felől kell figyelni. A tunya, fantáziátlan, fiatalon hájas, századeleji város nélkül Szomory színessége: jelmez. Merészsége: kissé megráncosodott hetvenkedés. Dallamossága: mármár makacsság. Gazdagsága: illatszerkirakat, szűcskirakat, párizsi női kirakat.

Szomory Dezső ismeri a szó és az írás mágiáját, a szenvedély áramlását, a szép dalolást, a magas ívet. Jó író és erőszakos író; a magyar nyelv ellenében is tud szólni. Amit megragadott, jól tartja. Életművében mégis sok, nagyon sok a romlandó anyag.

Mindig a várost, a szülővárost