Gerard brigadéros kalandjai

SIR ARTHUR CONAN DOYLE

GERARD BRIGADÉROS KALANDJAI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-344-760-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Német Zoltán, Varga István

ELŐSZÓ

Sir Arthur Conan Doyle 1859-ben, Edinburghban született, ír, katolikus szülők gyermekeként. Tanulmányait Stonyhurstben és Edinburghban végezte, majd miután orvosi diplomát szerzett, 1882-től 1890-ig a Csendes-óceán déli részénél praktizált.

Kevés olyan ember létezett a világtörténelemben – és még kevesebb a világirodalomban –, akinek zsenialitása ily sokoldalú lett volna, mint neki, és kevesen részesültek ennyire komoly elismerésben világszerte. Köztudott, hogy munkássága mekkora hatást gyakorolt a rendőrség nyomozási módszereire és a kriminológiára. Sherlock Holmes történetei alapján nyomozási módszerként alkalmaznak gipszet a finom bizonyítékok megőrzésére, szintén e történetek hatására lett módszerré a ruházatból nyert por vizsgálatával történő azonosítás, a különböző dohányhamuk eltérő minőségének analizálása; valamint az ő hatására alkalmazzák a következtetés módszerét a nyomozások során. A kínai és egyiptomi rendőrség hivatalos kiképző tankönyvként használta Conan Doyle munkáit; J. Edgar Hoover, mint az FBI igazgatója kijelentette, hogy a Szövetségi Nyomozó Iroda teljes egészében felhasználta a módszereit; a Francia Sûrité pedig róla nevezte el a Lyonban működő kriminalisztikai laboratóriumát.

Köteteinek témája rendkívül széleskörű. Sherlock Holmes híressége beárnyékolja a történelmi regényeit (dacára annak, hogy ezeket is a legjobb és legidőtállóbb művei között tartják számon). Rengeteg novellát köszönhetünk neki, valamint megírta a búr háború hivatalos történetét, illetve a Nagy Háború hatkötetes történetét. Találmányainak listája túl hosszú ahhoz, hogy teljes mértékben közöljük, de többek között ő találta fel a (hadi)tengerészeti mentőmellényt, ő vette rá a hadsereget az acélsisak bevezetésére, az I. világháborút megelőzően pedig hiába figyelmeztetett a tengeralattjárók fenyegető veszélyére. Közeli munkakapcsolatban állt Sir Winston Churchillel a Pilgrim Trösztben. Egyaránt kivívta az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország csodálatát.

Futballozott, krikettezett is országa nemzeti válogatottjában, sőt egy ízben a Gentlemen of England címért is játszott. 1911-ben tagja volt Anglia csapatának a Prince Henry Motor Versenyben – ami újabb jellemző példája az őt egész életében vezérlő úttörő szellemnek. Kiváló ökölvívó és biliárdjátékos volt, továbbá ő tette népszerűvé a síelést Svájcban.

1930-ban bekövetkezett halálát követően Sir Winston Churchill a következőket mondotta róla: „Rendkívüli módon csodáltam őt. Természetesen valamennyi Sherlock Holmes-történetet olvastam. De őszintén szólva a nagy történelmi regényeit még a detektívtörténeteinél is jobban kedveltem. Biztosra veszem, hogy ezek, Sherlock Holmeshoz hasonlóan, szintén állandó helyre lelnek az angol irodalomban."

1. HOGYAN VESZÍTETTE EL A BRIGADÉROS A FÜLÉT

Az idős brigadéros a kedvenc kávéházában mesélt.

Igen sok várost volt alkalmam látni, barátaim. Nem áll szándékomban eldicsekedni nektek azzal, mennyi volt a száma azoknak, ahová győztesként léptem be, mögöttem nyolcszáz csörömpölő, csilingelő harcos kisördögömmel. Lovasságunk a Grande Armée előtt járt, a Conflansi huszárok a lovasság előtt, én pedig a huszárok előtt vágtattam. De valamennyi város közül, ahol megfordultam, Velence volt a legtrehányabban megépített és a legnevetségesebb város. Erősen kétlem, hogy az építői számoltak volna a miénkéhez hasonló lovassági manőverekre. Még Muratnak, vagy Lasalle-nak is gondot okozott volna, hogy bevezényeljen egy századot a főterére. Ezért aztán Kellermann nehéz vérteseit és az én huszárjaimat eleve a szárazföldön lévő Padovában hagytuk. Suchet azonban, aki gyalogságával tartotta a várost, engem szemelt ki segédtisztjének erre a télre, annyira el volt ragadtatva az olasz vívómesterrel történt milánói afférom kimenetelével. Kétségkívül jó vívó volt a fickó, ám a francia fegyverek szerencséjére, én kerültem vele szembe. Ráadásul meg is érdemelte a leckét, mert ha valakinek nem tetszik a primadonna éneke, attól még tarthatja a száját, elvégre tűrhetetlen, hogy egy csinos nőt nyilvánosan megsértsenek. Nem csoda hát, hogy a szimpátia teljes mértékben mellettem állt. Miután pedig az afférunk véget ért, az özvegy pedig megfelelő ellátásban részesült, Suchet engem választott ki személyi futárjának. Ezért aztán követtem Velencébe, ahol ez a különös kaland történt velem, amit most megosztok veletek.

Nem jártatok még Velencében? Nem, mivel a franciák csak ritkán utaznak oda. Az idő tájt viszont nagy utazók voltunk, Moszkvától egész Kairóig utazgattunk mindenfelé, csak épp a létszámunk volt nagyobb a szokványosnál, amint az a meglátogatottaknak tetszett volna, és mindig magunkkal hordtuk az útlevelünket. Nem válik Európa javára, ha a franciák újabb körutazásra indulnak, mert nehezen hagyják el az otthonuk melegét, de amikor megteszik, senki sem képes megmondani, hogy milyen messzire mennek, pláne ha olyan idegenvezető mutatja nekik az utat, mint a mi kis emberünk. No de a nagy idők elmúltak, a nagy emberek halottak, én pedig az utolsó közülük, itt ülök Suresnes borát iszogatva és régi adomákat mesélgetve a kávéházban.

Most azonban térjünk vissza Velencébe. A város lakói úgy élnek ott, mint a vízi patkányok egy saras folyóparton. Pedig maguk az épületek tagadhatatlanul nagyszerűek, sőt a templomok, főként a Szent Márk katedrális, vetekszik a legcsodálatosabbakkal, melyeket eddig láttam. A velenceiek mindenekfelett a szobraikra és a képeikre a legbüszkébbek, melyek egész Európában ismertek. Számos katonának más gondolata sincs a harcon és erőszakon kívül. Ott van például az öreg Bouvet – aki azon a napon esett el a poroszok ellen vívott harcban, amikor elnyertem a császár medálját –, nos, ha vele kiment az ember a táborból meg a kantinból, és a könyvekről meg a művészetről kezdett neki beszélni, csak ült és bambán bámult. A hozzám hasonló jeles katona ellenben az ész és lélek dolgait is képes megérteni. Igaz, hogy egészen fiatal koromban csatlakoztam a hadsereghez, és azt sem szegyelem, hogy egy szállásmester volt az egyedüli tanítómesterem, ám ha az ember nyitott szemmel jár-kel a világban, akkor szinte rákényszerül a tanulásra.

Így aztán csodálattal adóztam a velencei képtárnak, mi több, a nagy festők nevei sem voltak előttem ismeretlenek, Michael Titiens, Angelus, satöbbi, satöbbi. Senki sem állíthatja, hogy maga Napóleon ne csodálta volna őket, annál is inkább, mivel a város elfoglalása után első dolga volt, hogy Párizsba küldje a legjobb alkotásokat. Persze valamennyien igyekeztünk megszerezni, amihez hozzájuthattunk. Nekem két kép is jutott. Az egyiket, melynek „Meglepett nimfák volt a címe, megtartottam magamnak, míg a másikat, „Szent Borbálát elküldtem anyámnak ajándékba.

El kell azonban ismernem, hogy néhány bajtársunk igencsak faragatlan viselkedést tanúsított a szobrok és festmények vonatkozásában. Velence népe mélységesen ragaszkodott városa műkincseihez, főként ahhoz a négy alakból álló bronzló-szoborcsoporthoz. mely a velencei dóm kapuja felett díszelgett. Úgy rajongtak értük, mintha a gyermekeik lettek volna. Mindig is jó ítélőképességgel rendelkeztem a lovak terén, ezt túlzás nélkül állíthatom. A bronz paripákat is alaposan végigmustráltam, és úgy vélekedtem, hogy nincs róluk túl sok mondani való. A lábuk túlságosan durvának tűnt egy könnyű lovassági támadáshoz, az ágyúvontatáshoz viszont hiányzott a súlyuk. Mivel azonban élve vagy holtan csakis ez a négy ló létezett városszerte, így nem várhatta el senki, hogy az itteniek jobbat is ismerjenek. Keservesen megsiratták a lovaikat, amikor elrekviráltuk őket, majd még aznap éjjel tíz francia katonát találtunk a csatornák vízében lebegve. Büntetésképpen ezekért a gyilkosságokért még több képüket rekviráltuk el, a katonáink pedig szobrok egész sokaságát tördelték össze, és muskétájukkal szétlövöldözték a festett üvegablakokat. Ettől Velence lakossága valóságos dührohamot kapott, és a városban alaposan megromlott a közhangulat. Számos tisztünk és katonánk tűnt el azon a télen, és még a holttestüket sem sikerült megtalálni soha sem.

Ami engem illet, tele voltam tennivalókkal és sosem maradt időm a semmittevésre. Bevett szokásommá vált, hogy minden országban, ahol csak megfordultam, megpróbálkoztam az ottani nyelv elsajátításával. Ez okból mindig körülnéztem egy olyan hölgyet keresve, aki lenne olyan kedves, és oktatásban részesítene, hogy aztán együtt gyakorolhassunk a továbbiakban. Kétségkívül ez a legélvezetesebb módja a nyelvtanulásnak, és még a harmincadik életévemet sem töltöttem be, amikor már csaknem valamennyi európai nyelvet tűrhetően beszéltem. Bár azt is el kell ismernem, hogy amit így tanul az ember, annak vajmi kevés hasznát látja a gyakorlati életben. Mivel rendszerint katonákkal meg parasztokkal hoz össze a sors, így nem sok előnyöm származik abból, ha el tudom mondani nekik, hogy csakis őket szeretem, és feltétlenül visszajövök hozzájuk, ha véget ér a háború.

Sehol sem találtam olyan édes tanítót, mint Velencében. A keresztneve Lucia volt, a vezetékneve pedig… no, de egy úriembernek illik elfeledni a vezetékneveket. Teljes diszkrécióval elmondhatom azonban, hogy Velence egyik tanácsosi családjának sarja, és a nagyapja a város dózséja volt. Rendkívüli szépségű nő volt – már pedig én, Etienne Gerard, nem szoktam a „rendkívüli" jelzővel felelőtlenül dobálózni. Megfelelő az ítélőképességem, az emlékeim pedig jó alapot szolgáltatnak az összehasonlításhoz. Valamennyi nő közül, akik szerettek, nem találok húsznál többet, akikre ezt a kifejezést joggal alkalmazhatnám. De Lucia esetében újra csak ismételni tudom magam, valóban rendkívüli szépség volt. A sötét női fajtából nem is igen tudnék hasonlót felidézni, hacsak a toledói Dolorest nem veszem számításba, akit Santaremben volt alkalmam szeretni, amikor Massena alatt szolgáltam Portugáliában. Persze az ő nevét is elfelejtettem. Ő is tökéletes szépség volt, viszont sem az alakja, sem a kecsessége nem volt Luciához mérhető. Hacsak Ágnes nem volt szebb nála. Nem tudnám egyiküket a másik elé helyezni, de biztosan nem vagyok igazságtalan, mikor azt mondom, hogy Lucia a legszebbek között volt.

Festmények ügyében találkoztam vele először, mivel az apjának volt egy gyönyörű palotája a Grand Canal túloldalán, a Rialto hídnál. Az épület úgy tele volt faliképekkel, hogy Suchet odaküldött néhány katonát, vágjanak ki néhányat, és küldjék Párizsba. Magam is velük tartottam, és miután megpillantottam Luciát a szemeiből patakzó könnyek közepette, úgy éreztem, hogy ettől a látványtól még a vakolat is megrepedezne. Szóvá is tettem a dolgot, mire a fickók hamar visszavonultak. Így aztán a család barátja lettem, és számos palack Chiantit nyitottam fel atyja társaságában, és hasonlóan sok édes nyelvleckét vettem a lányától. Nem egy francia tisztünk nősült meg Velencében ezen a télen, és jómagam is közéjük tartozhattam volna, hiszen teljes szívemből szerettem, csakhogy Etienne Gerardnak ott volt a kardja, a regimentje, az anyja, a Császára, meg a karrierje. Egy vidám huszártiszt szívében lehet helye a szerelemnek, de nincs helye feleségnek. Legalábbis így gondolkodtam akkoriban, barátaim, de nem számolva az elkövetkező magányos napokkal, amikor arra vágyom, hogy megérinthessem azokat a tovatűnt kezeket; amikor elfordítom a fejem, mikor azt látom, hogy megvénült bajtársaim székét körülállják nyurga gyermekeik. Csak most döbbentem rá, hogy a szerelem, amit korábban tréfának, játéknak tekintettem, valójában az emberi élet megformálója, vagyis minden dolgok közül a legkomolyabb és a legszentebb... Köszönöm, barátaim, köszönöm! Igazán kitűnő ez a bor, hogy is árthatna meg még egy üveggel!

Most pedig elmondom nektek, hogy éppen Lucia iránt érzett szerelmem lett az oka egyik legszörnyűségesebb kalandomnak, valamennyi csodálatos eset közül, mely valaha is megesett velem. A történetből kiviláglik, hogyan veszítettem el a jobb fülem felső részét. Gyakorta tettétek fel a kérdést, hogy vajon miért hiányzik. Nos, ma este először ezt mondom el nektek.

Suchet akkoriban a lagúnában álló Dandolo dózse régi palotájában ütötte fel főhadiszállását, nem túl messze San Marco palotájától. Vége felé jártunk már a télnek, amikor egy éj szakán, miután hazatértem a Goldoni színházból, néhány soros üzenet és egy gondola várt Luciától. Arra kért, hogy haladéktalanul keressem fel, mert bajban van. Egy francia számára, aki ráadásul katona, csak egyetlen válasz létezhet az ilyen üzenetre. Egy pillanat alatt a gondolában termettem, ami elindult velem a sötét lagúnában. Emlékszem rá, hogy amikor leültem a csónakban, megdöbbentett a férfi hatalmas termete. Nem volt túl magas, ellenben ő volt az egyik legszélesebb ember, akit életemben valaha láttam. Ám a velencei gondolások többnyire erőteljesek, és nem ritka közöttük a termetes férfi. A fickó elhelyezkedett mögöttem és evezni kezdett.

Egy jó katonának ellenséges ország területén mindenütt és mindenkor készenlétben kell állnia. Mondhatom, hogy azért sikerült megérnem az ősz öregkort, mert ezt az aranyszabályt mindig be is tartottam. Ezen az éjszakán azonban mégis oly meggondolatlanul viselkedtem, mint egy könnyelmű ifjú regruta, aki ha nem is fél, de legalább gondolnia kellene rá. A pisztolyaimat a nagy sietség hevében elmulasztottam magammal hozni. Szablyám ugyan az övemen függött, ám az nem mindig a legmegfelelőbb fegyver. Hátradőltem a gondola ülésén, és kis híján álomba ringatott a víz sustorgása és az evező ritmikus csobbanása. Keskeny csatornahálózaton vezetett át az utunk, melynek két oldalán magas házak tornyosultak, felettünk pedig a csillagokkal borított égbolt keskeny szalagja látszott. Itt-ott a csatornát átívelő hidakon olajlámpás halvány fénye pislákolt, és néhol fény villant valami fali rekeszből, ahol gyertyaszál égett valamelyik szent szobra előtt. Ezen kívül azonban koromfeketeség borított mindent, és az ember csak a csónak hosszú, fekete orra körül felkavart fehér hab következtében sejthette a vizet. Az álmodozás helye és ideje vett körül. Végigpergett előttem az életem, mindazon nagy tettekre gondoltam, melyek részese lehettem, a lovakra, melyeket kedveltem s a hölgyekre, kiket szerettem. Aztán drága jó anyám jutott az eszembe, és elképzeltem örömét, amikor meghallja, hogy a falu népe a fia hírnevéről beszél. Aztán a Császárra gondoltam és Franciaországra, drága szülőhazámra, a napsugaras Franciaországra, a gyönyörű lányok és daliás ifjak anyaföldjére. Szívemet még most is elárasztja a boldogság, ha arra gondolok, mint vittük el trikolorját oly sok száz mérföldnyire a határain túlra. Életem bármikor felajánlom a nagyságáért. Kezemet szívemre téve éppen megesküdtem erre, amikor hátulról váratlanul nekem ugrott a gondolás.

Mikor azt mondom, hogy nekem ugrott, nem egyszerűen arra gondolok, hogy megtámadott, hanem valósággal a teljes súlyával rám zuhant. A gondolás az ember mögött és felette áll evezés közben, így az ember nem láthatja és nem lehet felkészülve egy ilyen orvtámadásra. Egyik pillanatban még ott ültem, nemes gondolatokkal teli lélekkel, a következőben pedig már a gondola fenekén hevertem leszorítva. A szörnyeteg úgy lelapított, hogy a lélegzetem is kipréselte a testemből. Tarkómon éreztem ziháló, forró leheletét. Pillanatok alatt leszakította a kardomat, majd egy zsákot húzott a fejemre és szorosan gúzsba kötötte a testem. Oly tehetetlenül feküdtem a gondola alján, akár egy megkötözött csirke. Kiáltani sem tudtam, nemhogy megmoccanni. Nem voltam egyéb egy odavetett csomagnál. Aztán a következő pillanatban újra hallhattam a víz sustorgását és az ütemes evezőcsobbanásokat. A fickó sikeresen elvégezte feladatát és most oly csendes zavartalansággal folytatta útját, mintha megszokott programja lenne, hogy a hét minden napján zsákot húz egy huszárezredes fejére.

El sem tudom mondani, micsoda megaláztatással vegyes düh töltötte el a lelkem, amint ott kellett feküdnöm kezes bárány módjára, melyet éppen a vágóhídra hurcolnak. Én, Etienne Gerard, a könnyűlovasság hat brigádjának bajnoka, a Grande Armée első vívója, akit ily megalázó módon gyűrt le egyetlen fegyvertelen ember! Mindennek dacára, mégis nyugodtan feküdtem, elvégre megvan az ideje a dacos ellenállásnak és annak is, hogy az ember takarékoskodjon az erejével. Folyamatosan éreztem karomon a fickó szorítását, és ebből kiviláglott, hogy jelen helyzetemben játszva elbánhat velem. Csendben várakoztam hát, miközben a szívem dühtől lángolt, és izgatottan vártam a kedvező alkalomra.

Nem tudnám megmondani, hogy meddig hevertem ott a csónak aljában, de számomra hosszú időnek tűnt, és továbbra sem hallottam egyebet a vízsusogáson meg az ütemes evezőcsobbanáson kívül. Néhányszor befordultunk egy-egy sarkon, ilyenkor evezős támadóm azt a hosszú, szomorkás kiáltást hallatta, mellyel a gondolások egymást figyelmeztetik az érkezésükre. Végül, meglehetősen hosszú utazás után éreztem, amint a gondola oldala csikorogva nekiütődik valami kikötőhelynek. Ekkor a fickó hármat koppantott az evezőjével, mire a bejelentkezésére válaszul keresztrudak recsegését és kulcsok elfordulásának nyikordulását hallhattam. Ezután egy nagy ajtó sarokvasainak csikorgása hallatszott.

– Na, sikerült elkapni? – érdeklődött egy hang – olaszul. Szörnyetegem röhögve belerúgott a zsákba, melyben feküdtem.

– Itt van, – felelte.

– Már vár – mondta a férfihang, aztán hozzátett még valamit, amit nem értettem.

– Akkor hát vigyük, – mondta fogva tartóm. Karjába emelve néhány lépést tett felfelé, majd ledobott a kemény padlóra. Egy pillanattal később újra megreccsentek a keresztrudak, és ismét kulcs csikordult a zárban. Fogoly voltam valami épületben.

A hangokból és lépésekből ítélve, úgy tűnt számomra, hogy most már többen vesznek körül. Ami engem illet, sokkal jobban értem az olasz nyelvet, mint amennyire beszélem, így egész tűrhetően sikerült kivennem, hogy miről folyik a társalgás.

– Remélem, nem ölted meg, Matteo!

– Ugyan mit számít, ha megöltem volna?

– Becsületemre, felelni fogsz érte a tanács előtt.

– Úgyis kivégzik, vagy nem?

– De igen, csakhogy ez nem a te dolgod, sem pedig az enyém, hogy kivegyük a kezükből.

– Hát jó!Nem öltem meg. A halott ember nem harap, ennek az átkozott féregnek a foga pedig találkozott a hüvelykujjammal, amint a fejére húztam a zsákot.

– Ugyancsak csendesen fekszik.

– Oldozd csak el a köteleit, és majd meglátod, hogy nagyon is eleven.

Kioldozták a zsineget, amivel megkötöztek és lehúzták rólam a zsákot. Behunyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem a padlón.

– A szentekre, Matteo, mondom, hogy kitörted a nyakát!

– Dehogy törtem. Csak elájult. Bár akkor járna a legjobban, ha sose térne magához.

Egy kezet éreztem a mentémen belül.

– Matteonak igaza van – szólalt meg egy újabb hang. – A szíve úgy ver, mint egy kalapács. Hadd heverjen csak, rövidesen eszméletére tér.

Vártam még néhány pillanatig, aztán óvatos pillantást vetettem feléjük a szempillám alól. Eleinte semmit sem láthattam, mivel oly sokáig voltam sötétben. Félhomály vett körül. Hamarosan azonban sikerült kivennem egy magas, boltozatos mennyezetet, melyet különféle istenek és istennők freskói borítottak a fejem felett. Nem valami torokmetélő odúba hurcoltak, hanem