Kóborló kisfiú kalandjai

IGNÁCZ RÓZSA

KÓBORLÓ KISFIÚ KALANDJAI

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Könyvkiadó

Borító: Papp Norbert

978-963-374-384-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

A TENGERIG

Kitendzsi Kenyában született. Abban a szép, kelet-afrikai országban, amelyik a zsenge-zöldborsó-színű Indiai-óceán finomliszt-színűen homokos partjaitól a lábánál zöld, ormain örökké havas, Kilimandzsáró nevű hegyóriáson is messze túl terjed észak felé. Magányosan kóborló gyerekké akkor vált, mikor annak az országnak szénfekete, kékesfekete, vasszürke, mogyoróhéj-barna s még oly sokféle színárnyalatú, más-más népcsoporthoz – törzshöz – tartozó sötét bőrű őslakója már-már elnyerte teljes függetlenségét.

A fiúnak eredetileg Kitongó volt az első neve. Legalábbis úgy írták be egyszer egy kis időre egy szuahéli meg angol nyelven tanító iskolában, hogy Kitongó Mokmaji. Mokma nagyanya után, merthogy a kamba törzsnél az volt a szokás, hogy a legöregebb és legtekintélyesebb női családfő nevéről nevezték el az utódokat.

A kamba nagyanyák „kis vőlegényemnek" szokták volt becézni az első fiúunokájukat. Mokma még a többi, a sok unokáját kormányzó nagyanyáknál is jobban becézte, dédelgette a kisfiút, mert neki – ami nagy szégyen és szomorúság egy kamba családfőnek – csak ez az egyetlen unokája maradt. A fiú apjának még csak egy felesége volt: Ginra mama, és nem is lett több igazi testvére soha, mert Ginra elment dolgozni a szizálföldekre, apa meg – úgy mondta Mokma – a felkelésben volt. Az később történt, hogy a szizálföldet felgyújtották azok, akik a felkelést le akarták verni, és aki mégis életben maradt, az onnét mind elmenekült – ki tudná, hová, milyen messzire? Sokan a biztonságosabb városokba; Ginra mama is eltűnt örökre valahol. Mokma csak egyszer mondta, hogy apát meglőtték, és most Ngai Ngai istennél sír a lelke. Igen, ezek később történtek, azután, hogy már nagy gyereknek nyilvánította a fiút Kulele varázsdoktor, és a két első metszőfogát saját kezűleg meg is reszelte, hegyes háromszög formájúra, mert aki kamba, annak olyan foga legyen, az kés nélkül is tudjon a legkeményebb ennivalóból is tépni-harapni magának.

Azelőtt Mokma ráért olykor, leginkább akkor, mikor a tüzes kövön a kukoricapépnek a megsülésére vártak, hogy mondjon régi meséket. Nem is mese volt, hanem igaz történet, hogy a Mokma apja, Kutig, meg annak a testvére, Kitendzsi, mikor kisfiúk voltak, egy ideig egy hatalmas baobab fa ágai közé épített kis házikóban laktak. Mert a gyerekek apja – Mokma nagyapja – el kellett hogy menjen bozótot irtani meg még vadászni is, hogy élelmet szerezhessen a gyerekeinek.

Nem volt kire hagynia a kisfiúkat. Ők nem a telepen éltek, hanem az erdőben. Az apa féltette a gyerekeket, mert volt egy gonosz nőszemély, aki el akarta lopni a fiúkat, hogy azok az ő szolgái legyenek.

A történetet – hol az elején, hol a közepén kezdve, s ha megsült a poj, hirtelen abbahagyva – többször is elmondogatta Mokma. Az elejét azt mindig szó szerint ugyanúgy, s Kis Kitongó mihamar meg is tanulta. Úgy kezdődött, hogy:

„Élt egyszer közel az erdőhöz egy rettenetesen gonosz boszorkány. Fehér volt az arca, mint a hó a Ngai Ngai hegyén, és olyan fenyegetően kék, mint a mindenekfelett uralkodó égé a havas felett."

A legszebb az volt a történetben, hogy a boszorkány hiába próbálta utánozni Kitendzsiék apjának hangját, hogy a fiúcskákat rábírja: engedjék le a szizálkötélből készült hágcsót a fáról, hogy ő azon felmehessen hozzájuk. Másképpen nem lehetett oda felmenni, mert dédapa, mikor megépítette a házat odafönt a fán, előbb ugyan peckeket vágott a fa törzsébe, amin mint valami lépcsőn, úgy lehetett oda fellépkednie. De mikor elkészült a lombok rejtette, fű fekvőhellyel, takaróval is felszerelt házikó, akkor a fa törzséből a peckeket kiütögette, az alsó ágakat mind levagdosta, hogy csakis a kötélhágcsón lehessen oda feljárnia annak, akinek a hágcsót Kitendzsi lelengeti. Úgy beszélték meg, hogy ha az apa megérkezik, akkor a fa alá áll, ott egy kis dalt énekel, arról ismerik meg, hogy ő az, aki fel akar menni hozzájuk. Ez azért kellett, mert a nagyon magas fű sűrű lombjai közül, ha kiléptek volna a házikóból, egykönnyen akkor sem láthatták volna meg, hogy ki áll ott alant. De az apjuk dalát meghallhatták, és a hangjáról ráismerhettek, hogy ő van odalent. Az apa ezt énekelte:

Kitendzsi, Kitendzsi,

hagyd hágcsónk lengeni,

hadd kúszok a fára,

hús lesz vacsorára.

A boszorkány megleste a hazaérkező apát, eltanulta az énekét, és megpróbálta utánozni a hangját. Cseppet sem hasonlított az a vékonyan kornyikáló hangja az apáéhoz. Ezért aztán fehér, fekete és vörös hangyákat is nyalt fel, hogy azok összecsípjék-marják, és rekedtes férfiasra karcolják, változtassák a hangját, és bizony egyik estefelé, mikor ha a lombok nem takarták volna, akkor sem lehetett jól lelátni a házikóból a fa alá, Kutig, Mokma apja hasonlónak hallotta a hangot, olyannak, mint az apjáé, és már engedni akarta a hágcsót, mikor felhangzott, hogy:

Kitendzsi, Kitendzsi!

De a jó hallású és okos Kitendzsi megrázta a fejét, kiugrott a házikó parányi ajtaján, felkúszott a házikó fölé nyúló legeslegmagasabb és legvékonyabb ágra, amelyik még a kedves, máskor ott ugrándozó majompajtásokat is alig-alig tartotta meg.

Lehajolt vele az a vékony ág; átvetődött a lombkoronán. Kitendzsi fél kézzel fogózva, félig a levegőben lógva, arccal lefele nézett azzal a félsötétben is jól látó szemével. Azt kiáltotta, hogy:

– Takarodj!

A testvérének, Kutignak meg, hogy: – Ne! Ne engedd a hágcsót!

Őalatta abban a pillanatban eltört a vékony, lehajlott ág, és zuhant lefelé, de volt ereje, hogy a fa alsó vastag törzsét elkapja, s azon – már elég közel a földhöz – megkapaszkodott. Addigra, hogy csaló énekét felfedezték, eliszkolt a boszorkány, Kitendzsi apja meg akkor érkezett haza vacsorára való finom varkocsosdisznó-hússal, mikor Kitendzsi már éppen csak a végső erejével tudta a fa vastag törzsén átvetett, összekulcsolni próbált reszkető lábaival magát megtartani. De tartotta!

– Én is éppen olyan Kitendzsi leszek – mondta kis Kitongó, és Mokma nem bánta, hogy akármit írtak is abba a papírba, mikor Kitongó született, nevezze csak magát Kitendzsinek, az a papír nincs is meg, még az iskolában sem, mert az is leégett. Csak legyen az unokája olyan bátor, ügyes és okos, mint a régi Kitendzsi. Sohase hagyja magát becsapni és elcsalni, senki se kényszeríthesse rá, hogy ingyenes szolgája legyen.

Nagyon régen történt ez a mesélés és az, hogy ő Kitendzsi lehet, ha jól iparkodik. Hát a Kitendzsi-mesét sohasem is felejtette el, pedig volt úgy, hogy sok mást el kellett felejtenie.

– Mert beteg lettél – mondta Mokma –, amikor a nagy tűzvész volt. Olyan tüzet még az igazi Kitendzsi sem láthatott. Benned ijedtségbetegség volt sokáig, de már elmúlt.

Egyszer aztán, később, azt mondta, hogy most már ők ketten is vándorútra kelnek, örökre elhagyják ezt a kiégett, elnéptelenedett falut.

Mokma nagyon öreg volt már, alig tudott járni. Szandálja sem maradt; mezítláb nehéz menni a szúrós, göröngyös, sokszor úttalan utakon. De elindultak, hogy maguknak élelmet s idővel valami alkalmasabb hajlékot keressenek.

– Én fán épült házban szeretnék lakni, mint az igazi Kitendzsi – mondta a fiú.

– Dolgoznod kell, hogy megélhess, és igazi Kitendzsi lehess – mondta Mokma, de már nagyon lihegve beszélt, csak úgy kapkodta a levegőt. Mindegyre meg kellett állnia.

– Mit dolgozzam és hogyan, Mokma?

– Mindent, amit… másoknak… helyettük, amit ők nem akarnak, de adnak érette, ha te segítesz, enni, ruhát, meg majd… még hogy mit még?

Azt már nem tudta elmondani. A szava elfogyott.

Egy ernyőakácfa alá ültek le pihenni. Mokma nagyon sokára tudott újra megszólalni:

– Keveset járhattál szkulikba (ők így hívták az iskolát, szkuliknak). Bár tudnál írni és olvasni is!

– A nagybetűket tudom, Mokma. Olvasni is egymás után.

– De írni? A nevedet bár tudod-e írni?

– Kitendzsi Mokmaji, ugye? Azt nagybetűkkel talán tudom.

Mokma a kebelére kötött rongyos kendő alatt keresett valamit. Nem találta. Pedig sokáig őrzött ott egy ceruzavéget, amely a fiáé volt, aki elment a felkelésbe, és a ceruzavéget otthon feledte. Valamit motyogott Mokma, valami papirosról, amely úgysincsen meg, és úgyis hiába. Aztán egyszerre hirtelen, furcsán elaludt. Kitendzsi csak később gondolta, hogy elájulhatott, ájult embert nem látott addigelé, csak egészen halottat, aki nem szuszogott, meg olyant is, aki részeg volt, és mintha aludt volna, de szedte a levegőt hörögve, akárcsak Mokma most. Azokat vízzel szokták feléleszteni, és volt még nekik néhány korty vizük a magukkal hozott kivájt lopótökben, meleg és áporodott víz, de mikor azt Kitendzsi Mokma arcára öntötte, az öreganyó csak felébredt, és zihálva, hörögve mondta, parancsolta:

– Hagyj magamra! Menj tovább, menj! Magad. Én most… itt… te menj, a ten-ge-rig… a tenger mellett senki sem é-he-zik, ha… ha…

Mindkét lába egyszerre rugódott-rándult ki alóla, és a mélyfekete szeme tiszta fehér lett.

A kambák sohasem teszik ki az erdőszélre azokat, akik örökre elaludtak, hogy majd a hiéna falja fel őket. Olyat csak más törzsbeliek tesznek, hogy a dögevő állatot „szent Hiéna Apának" tiszteljék, és neki engedjék át a halottaikat. De földbe sem ássák őket, hanem száraz ágakat raknak alájuk és föléjük, és Kulele varázsdoktor énekel és táncol előttük, majd meggyújtja a száraz ágakat. De gyufája sincsen Kitendzsinek, és az csak a régi mesékben volt, hogy két követ összeütöttek, és úgy csiholtak tüzet valaha. Mikor az a nagy tűzvész volt, akkor nem kellett gyufa hozzá, hogy akik örökre elaludtak – mert meg is ölték őket –, el is égjenek.

Görbe, kurta kis késével zöld gallyakat vagdosott az ernyőakácról kis Kitendzsi. Mi az neki, felkúszni erre a sikamlós törzsű fára, friss, nagy gallyakért, olyan sokért, hogy Mokmát egészen beborítsa velük! Az ernyőakác nem olyan igazi pompás fa, mint a hatalmas baobab, hogy házikót lehetne építeni rája, nem biztonságos azon a fán időzni, mert a zsiráfok nagyon is szeretik azzal a hosszú nyakukkal oda felnyúlva, a felső zsenge leveleket leszedegetni róluk. Igaz, a zsiráf nem veszedelmes állat, otthon is mennyi volt régebben, azok inkább elszaladnak, ha ember közelít feléjük. De ha mégis lehetne, házat építene is erre a fára; Mokmát már hiába vinné fel oda, mert mit sem lát már, hogy csak a szeme fehérje néz Kitendzsire. De milyen parancsolóan néz! Mintha most is mondaná: „Menj! Menj a tengerig egymagád, indulj már, Kitendzsi!"

Mokma ott maradt az ernyőakác alatt. Kitendzsi egy-egy akácfalevéllel azt a két, fehéren parancsoló szemét is befödte. Vette a kis motyóját, és ha egyszer azt parancsolta Mokma, hogy menjen, útra kelt.

Lopnia nem kellett a hosszú vándorúton, mert bár úgy kétnaponként csak akadt valaki járókelő, aki juttatott-vetett Kitendzsinek egy kevés éhenhalás ellen valót. Kitendzsi, mikor fejükön nagy bádogedényben vizet hordó asszonyok csapatával találkozott, melléjük állt, és a legkedvesebb arcútól megkérdezte:

– Segíthetek?

A legkedvesebb arcú kinevette, de egy öregecske nő azt mondta:

– No lám, vidd hát helyettem, ha bírod, a keresztútig.

Elbírta, a fején éppen úgy, mint az összes többi asszony. Egy csöpp drága víz ki nem loccsant. Az öreg nő nevetett, mikor a keresztútnál átvette tőle a kannát, intett a fiúnak, hogy tartsa a két markát, és löccsintett abba egy maréknyi egészen jó vizet. Kutya sem tudja olyan ügyesen fellefetyelni a vizet, ahogyan Kitendzsi nyalta fel. Nagyon jólesett. Utána éhes sem volt egy ideig.

Hogy a vándor egy őrizetlen kókuszpálmás területen nekirugaszkodik, felkúszik a fára, és tép egy még nem is érett kókuszt, az nem lopás. Kitendzsi le tudja tépni a kókusz héját azokkal az ásó formájú kamba fogaival, a baj csak az volt, hogy a kókuszt fel is kellett törni; otthon régen, míg volt otthon, recés késsel szokták fűrészelni, hogy a tejét ki lehessen önteni, hát nem volt könnyű a rece nélküli kis görbe késével megnyitni a kókuszt, de valamennyire sikerült, aztán a megnyitott, kitágított résen át próbálta kiszipogatni a még kicsit sem édesre érett kókusztejet, meg egy kis kókuszgyümölcs húsát is ki tudott kapargatni.

Régen elfogyott már az a kis útravaló, amit Mokma csomagolt egy háromarasznyi, összekötött kendőbe. A száraz poj utolsó morzsáit is megette már; üres volt a szíjon lógó lopótök is. Ha az a kivájt lopótök valami csoda révén jóféle zebutejjel telnék meg reggelig! Estére kelve, ott, ahol rásötétedett, ezt az üres lopótököt tette a nyaka alá támasztékul, mikor egy-egy fa alatt, bokor tövében álomra fészkelt. Négyrétre összehajtogatva a kis, fekete klottgatya is ott volt a kendőből lett „útitáska" alján. Mikor város közelébe érkezett Kitendzsi, azt a gatyát magára is húzta, a kendőből meg a vállára kanyarított egy köpenyfélét, mert a városokban már minden ember ruhában járt, olyan is volt, aki egészen bokáig érőben; a férfiak lábát, külön a jobbikat, külön a balikat, ruha takarta, a nőknek meg egyben volt a két lába betakarva bokáig, éppen úgy, mint Mokmának, csak sokkal szebb és nem rongyos. Kitendzsi csak ágyékkötőt viselt, mikor Mokmával útra kelt.

Úgy lehet, koldusnak nézték őt abban a városban, amelyiknek egyik magas tetejű háza előtt megállt pihenni egy kicsit. Nem volt valami kellemes ott álldogálnia. A napsütéstől forró kockaköves járdán a lábait váltogatta; hol a jobbra, hol a balra billent, úgy állt ott fel-felhúzott fél lábon, akár a rabai tó mellett a hulladékot, szemetet evő marabu madarak. Úgy perzselt a kő, hogy talán még a poj is megsült volna rajta, ha lett volna poj. De nem volt, és Kitendzsi fekete lába fejének rózsaszínű talpa hiába lett már a hosszú gyaloglástól kérges és szürke-poros, csak forró volt az a kockaköves járda. De másként nagyon érdekes volt ott nézelődnie, a háznak több ablaka is volt egymás felett. Az egészen szűk utca volt, szemközt, túloldalon felpóckolt deszkára rakva csodálatos ennivalókat lehetett látni. Kövér, sötétbarna arcú nő ült az ennivaló-rakomány mögött, férfiak és nők mentek oda hozzá, és ő adott nekik azokból az ennivalókból. Gondolkozott, hogy vajon adna-e neki is, ha odaállít. Olyan szomjas volt, hogy nyál sem akart lenni a szájában, és folyton szárazon nyelnie kellett. Tátogott, mint a hal, amelyet puszta kézzel fogott volt az otthoni tóban. Hát akkor egy földig nadrágos fekete arcú férfi ért elébe, megállt egy pillanatra Kitendzsi előtt, nem kendő volt a vállán, hanem olyan fehér ruha, ami a két karját külön-külön is befedte, a nyakába volt kötve egy kis kendőcske, éppen olyan urasan volt öltözve, mint a rabai szkulikban – amíg volt ott szkulik – a fehér arcú tanító úr; aki ilyen ruhában jár, az úr, vagyis miszter, úgy kell azt mondani, tudta Kitendzsi.

A fekete miszter erősen csóválta a fejét, és gyorsan mondott valamit olyan nyelven, amit Kitendzsi nem értett; úgy rázta a fejét, mint aki haragszik, ebben semmi kétség sem lehet – és akkor a nadrágja zsebébe nyúlt, és egy fényes, nagy sárga lyukasat vetett a földre Kitendzsi elé. Pénz volt, a közepén lyukas, egy darab afrikai shilling.

Kitendzsinek még sohasem volt pénze, megörvendett ennek a nagy kerek ércdarabnak; sok mindenre jó lehet. Felvette, meg is szagolta, akkorra már a nadrágos úr továbbment. Az a nő meg szemközt, az élelemmel rakott deszka mögött, látta, hogy pénzt kapott Kitendzsi. Hívogatóan odaintett a fiúnak. Akkor éppen senki más sem állt a deszkája előtt. Kitendzsi át is szaladt a keskeny utcán hozzá. Az a nő olyanokat is mondott nagy gyorsan, amiből néhány szót értenie is lehetett, hogy na, láttalak, ide vele, mit adjak a pénzedért? Aztán ne lopj! Valahogy így. Egy fiatal leány ment a deszkás nőhöz, annál is éppen ilyen kerek lyukas pénzek voltak, de sok. Annak ananászt meg sok érett mangót rakott a kosarába, meg még sok kis fényes papírba csomagolt valamiket, és az a lány