Molotov-koktél jéggel

DRMÁRIÁS

MOLOTOV-KOKTÉL

JÉGGEL

Válogatás drMáriás az Élet és Irodalomban publikált írásaiból

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Élet és Irodalom 2004

Korrektor: Békyné Kiss Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-768-0

©drMáriás

©Fapadoskonyv.hu Kft.

PARADIGMAVÁLTÁS A RÁKÓCZIN

Valamelyik reggelen elindultam a Rigó utcai központ felé, gondoltam, megpróbálok középfokú nyelvvizsgát tenni magyar nyelvből, így sikeres vizsgázás esetén ezt a későbbiekben hasznos nyelvismeretként feltüntethetném a pályázataimon, s különösen az önkormányzaton indított díjmentes esti menedzserképző tanfolyamot célozhatnám meg.

Már a Ferenc körúti metróállomáson valamilyen megmagyarázhatatlan meleg töltötte el a szívemet, hisz egy csomó paprika- és dzsekiárussal találkoztam, akik ugyancsak bírták a nyelvet. – Jó napot kívánok. Merre van a Rigó utca? – kérdeztem kissé bátortalanul. – Jó napot kívánok. Ön a Rigó utca közvetlen közelében van, tessék egyesen menni, majd a Macinál jobbra – válaszolta képzeletbeli nyelvi mentorom.

Egyre jobban izgulva, vajon elfogadják-e jelentkezésemet a nyelvvizsgára, megpróbáltam összegezni magamban a nyelvi tudnivalókat, és kibúvókat találni a kellemetlen kérdésekre:

– Ön mióta tanul magyarul?

– Öööö, néhány éve.

– Hogyan szeretné hasznosítani nyelvtudását?

– Szeretnék munkát vállalni külföldön…

– Milyen munkát szeretne vállalni?

– Bébiszitter szeretnék lenni egy szerb családnál Kanadában… – jöttek a jobbnál jobb ötletek.

Mire a patinás intézményhez értem, már teljes önkívületben voltam, s utolsó bátorságomat gyűjtve össze álltam ellen kényelmeskedőbb énemnek, mely a sarki kocsmába vezényelt volna átmeneti lazításra. Ahogy az épület elé értem, valaki megszólított:

– Hé, szépfiú, jössz?

Első ocsúdásomban azt hittem, hogy a vizsgabizottság egyik tagja szólított, lehet, épp a majdani vizsgáztatóm, de miután jobban megnéztem, némi gyanúm támadt. Egy harmincöt év körüli, meglehetősen kövér, iszonyatos nagy hátsójú nő volt, akinek egy pici, fehér nadrág feszült halálfélelemben radiátorra emlékeztető ülepén, ami egy Stallonét is simán megfojtott volna megfelelő helyzetben. Tanácstalanul nézhettem rá, mert folytatta:

– Na, gyere már! Elöl-hátul négy, mónikázás kettő, kézimunka egy.

Felrémlett előttem a katedra, a szigorú vizsgáztató bizottság, ahogy megnézik személyimet, s ő, ez a minden szempontból túl terebélyes, óriáskörtékből összeszerelt nő, az elnök, a hiperszigorú, aki korbáccsal kér tőlem számon módhatározókat, majd miután hibázom, gúnyosan simogatni kezdi magát, mutogat ezt-azt, s azt ordítja: – Éljen Mónika!

Még egy pillantást vetettem a termékenység karikatúrájára, majd búcsút vettem a hatalmas keblek, a széles fej, az elefántcombok, a görögdinnyepocak és a hetvenliteres hátsó tartály látványától, s bementem, illegális farmerkereskedőnek érezve magam, a nyelvvizsgaközpontba, mint átmeneti menedékhelyre.

Leültem egy padra a sok fiatal közé, s máris Amerikában éreztem magam. Mondjuk Washingtonban, úgy, mint ahogy egy ottani külvárosi feka érezheti magát akkor, amikor megpróbál egy japán turistacsoporttal kíváncsiságból besurranni és körülnézni a Fehér Házban.

Azt, hogy „elöl-hátul, még valahogy megértettem, bár logikailag a fizikai hozzáféréshez az átlagembernek egy minimum hetvencentis hosszabbításra lett volna szüksége a hölgy boldoggá tételéhez; meg a „kézimunka is érthető volt, gondolom, egy környéki kapualjban szolgáltatandó, marokkal történő ráncigálásra volt itt utalva, az ott nyüzsgő lakók bátorítása mellett, de a „mónikázás nagyon furcsán hangzott. Rövid töprengés után rájöttem, hogy az ő vizsgabizottságának legelső professzorára célzott, a „Nagy Monicára, akinek a fáraót sikerült boldoggá tennie. Szakmai továbbképzés, imidzsváltás ez a javából, mese nincs, új piaci megjelenés, menedzsmentfilozófia a borozói brainstormingot követőn. De miért nem a furulyázás, csőrözés, szájdömöcke, boldogító mosoly, kolbászkóstoló, tilinkózás, inascsók, ajakflipper, szájkrinolin vagy egyszerű lokálpatriotizmusból a rigózás kifejezést használta a hölgy? Lehet, hogy azok otthonosabban hangoznának egyes kuncsaftok számára.

Nos, körüljárván eme üzleti ajánlat jelentéskörét, a Pentagon-hangulatú folyosón üldögélve eldöntöttem, mégse jelentkezem a vizsgára. Még alapfokúra se. Hiszen még ha le is teszem, az esti iskola menedzsertanfolyamával már úgysem tudnék megbirkózni, a Monicákkal boldogulni.

De ha egyszer majd nagyon magányos leszek, lehet, hogy egy német gyártmányú kínzószerelést veszek, osztrák fotótapétával borítom be kis szobám falát, meghívom a megismert hölgyet egy szeánszra, s ezerrel Monicára gondolok, míg ő, Bözsike, nyöszörögve munkálkodik előttem.

(2001. április)

ÉLJEN A VILÁGŰR ÉS TÁGULJON!

Képzőművészeink vidám munkamegosztásban dolgoznak választott vadászterületeiken: van, aki fejeket fest (Birkás), van, aki tréfás szöveget és képet (Gerber), van, aki erektáló koporsókat (ef Zámbó), van, aki állandóan a szexre gondol (Wahorn), van, aki ember-állatkerti történeteket mond el (Roskó), van, aki a pusztai tájból hámozza ki az emberit (Bukta), s még oly sokan mások. Ők a világ történeteinek egy-egy saját fejezetét mondják el, és történeteikkel egy nagy lexikont, mondjuk a Mindenség Helyi Képes Lexikonát írják meg, mely nem fog megjelenni egyik könyvhétre se.

Ezen a nagy munkamegosztáson belül azonban vannak csintalan, huncut alkotók is, akik nem nyugszanak bele abba, hogy nekik a világnak csak egy szelete jut, szarnak a munkamegosztásra, s a világot csapongva értelmezik, szárnyalni akarnak, felülről látni az Egészt, a Teremtővel egy perspektívából nézni a Végtelent, a Földet teljes sokszínűségében és idejében. Ilyen alkotó Šwierkiewicz Róbert, akinek szelleme és képi nyelve örökösen változó, stílusává maga a megfoghatatlanság, az örök változás nőtte ki magát. Kerámia, küldeményművészet, xerox, ventillátorok és sarokképek, felújított koloniálok és a csend szubsztanciája, meteorológia jelentések és muffok, enigmák, és még oly sok minden más fér bele alkotói nyelvébe, hogy azt reménytelen sorolni, lévén a műfaj mellékes, az érintés, a kibontakozás meg maga a csoda.

Utóbbi kiállításán ismét megdöbbentette a közönséget. Šwierkiewicz Tavaszi primőr – Levegő és rongyszőnyeg című tárlatán a hőlégballon, léghajó, lufi a téma, vagyis az, hogy térjünk vissza az egyszerű, barkácsolásszerű repülési technikákig, hogy mint önjelölt űrutasok, tiszta szívű gyermekek fedezhessük fel a világot. Kiállítva egy gyönyörű hőlégballon, a falon rongyszőnyegek, melyekből egyenlő méretű kockaformákat vágott ki, s bekeretezte a szemközti falon őket; összehajtott, amorf lepedők mint összepréselt felhők, s rajzok, fényképek, dalai láma– és Marlboro-kollázsok, szekrényvillanyrendőrök, koponyák mint hangszerek, napórák, Párizs és a láma örökre összezárva, megfoghatatlanul. A jelek, szimbólumok, tárgyak egymást tágító, továbblövő időzónákként felrepítik a tárlatlátogatót, aki metaturistaként elszállva kormányozza a csapongó ballont, petárdákat szórva.

Šwierkiewicz ezúttal poétikailag konkrétabbnak, egyértelműbbnek, megfoghatóbbnak tűnik. Üzenete talán azért ilyen, hogy könnyebben megérthessük: a technológiában kitágult, ám szellemiségében beszűkült világunkban vegyünk egy mély lélegzetet, fújjunk egy nagyot, s repüljünk fel, emelkedjünk el a földtől, a halálos racionalitástól vidáman eleresztett kötőnként, szent Zeppelinként, bogárként, önjelölt Gagarinként vagy bármi másként oda, ahonnan jobban látunk majd, s szebbet.

S ha sikerül felszállnunk, repül majd velünk Buddha is, a dalai láma is, minden és mindenki, amit csak képzeletünk vagy álmunk meg tud jelölni, s legfőképpen varázs rongyszőnyegen repít majd bennünket a gondolat oda-vissza, abba a rég volt, gyermeki világba, ahol papírcsákót kap a király, a Nap járásától függ, hogy a giliszták hová vándorolnak, hogyan békül ki Pumukli és a sárban felfedezett bivalykoponya. Mindezek ott tökéletesen megférnek egymással, s kiegészítve egymást egy barátságosabb, melegebb tájat képeznek. Ott benépesíthetjük majd az eget, ahol már, hál’ istennek, nem lesz parkolóóra, APEH, nem lesznek pártok, erőszakos micisapkások, miegyebek.

Šwierkiewicz azért van, hogy megfricskázza az egész művészetet mint nyelvet, stílust vagy divatot, megfricskázza az öncélú technológiai modernséget, s belopja szívükbe a mesét arról, hogy szárnyalni milyen jó és mennyire nélkülözhetetlen – mindeközben nyelve nemesen elvonatkoztatott marad.

A Bazovsky Galériában rendezett tárlatmegnyitója záróakkordjaként megtartott Balkon-kerekasztal résztvevőihez intézett mondata visszhangzik most is fülemben: – Gyerekek, nem egy túlságosan beszűkült témáról beszélünk itt?

Igaza van. Éljen a világűr és táguljon!

(Šwierkiewicz Róbert kiállítása, a K. Bazovsky Házban)

(2001. május)

SAJÁT BOMBÁZÓ

A hétvége a jutalmak ideje. Mivel egész héten jól dolgoztunk, szenvedtünk, igyekeztünk, mosolyogtunk, igazodtunk, így hétvégén végre kapunk.

Mivel befizettem a jövedelemadót, a veszteségadót, a társasági adót, a magányadót, a kamarai tagságot, az anarchistaklub-ellenes engedélyt, a haszonadót, a súlyadót, a könnyadót, s mivel lelkiismeretemet végre egy degenerált mosóporral eurokonformmá tettem, elindultam a jutalomért. Beültem az öreg autóba, s irány a bevásárlóóriás.

Megérkeztem, s izgatottan egyenesen a hatalmas, vörös hajú nőhöz rohantam. Ott állt teljes pompájában: hatalmas, vörös ajak, feszes, fekete ruha, alatta mélyen dobogó mellek, keskeny derék, hosszú láb, s felháborítóan vonzó magas sarkú piros cipő. Nem bírtam tovább várni, bedobtam egyet a kosárba, mellé egy pumpát, majd egy Élet és Tudományt tartva az arcom előtt elbóklásztam a kasszáig, fizettem, s elindultam haza.

Az autóban azon gondolkoztam, hogy milyen szörnyű is ez a világ. Egy csomó rendes ember egész héten dolgozik, szenved, tűri a megalázást, húzza az igát, hogy végül a hétvégén egy kicsit játsszon, más meg lopja a napot, s hülye bombákkal bajlódik, nem fizet adót, ellopja a vak muzsikustól a furulyát, vagy egy eltérített repülővel felrobbant egy gigakonzervet, tele apró emberekkel.

Hátranéztem, s láttam, hogy a csaj, elneveztem Krisztinek, becsomagolva fekszik a hátsó ülésen, rácsúszik lassan a pumpa, s rám vár. Igen! Ő megért! Ő meg fog engem érteni!

Megérkeztünk. Micisapkámat levettem, az aranyhalaknak enni adtam, megnéztem kis városmakettjeimet, majd beöltöztem diver-zánskatona-ruhámba, hónom alatt gázálarc, tököm mellett két gránát, arcomon napszemüveg, alatta terepszín smink, s elkezdtem Krisztit felfújni.

Gyönyörű volt, s éreztem, hogy ő az egyetlen, aki megért. Felfújtan tökéletes formájú volt, s bizalommal nézett rám. Kis bárpultomnál ült. Biztosan rágyújtott volna, de hát ez egy babának nem megy. Sálat, bundát adtam rá, majd így szóltam:

– Kriszti, mi egy degenerált világban élünk. Az emberek nem becsülnek meg semmit. Nem becsülik az életet, a halált, a munkát, minket pedig főleg nem. Pedig mi milyen jó kis pár vagyunk! Profik, elkötelezettek, szépek…

A bundát lassan lecsúsztattam válláról és megcsókoltam.

– Te és én vagyunk az ideális pár, az őstípus, melyről a teremtő is álmodott. Te vagy az igazi nő, aki sose fog megcsalni, s mindig kéznél leszel. S mindig hallgatni fogsz! – üvöltöttem, majd lerántottam bundáját, és elkezdtem rángatni a sálját.

– Tele van a kofferem a sok genya naplopóval, művésszel, munkanélkülivel, retardálttal, hülyével, léhűtővel, diverzánssal! Csak Te és Én, mindörökre!

Éreztem, hogy elmosolyodik, s izgulni kezd. Mondana nekem valami szépet, de inkább bölcsen hallgat. Hihetetlen, de valós. Ő, egyedül ő, ezzel a robbanékony testtel, ő, a Kriszti!

– Kriszti, bazeg, én elviszlek bárhová, csak szeress, és hallgass rám. Légy velem egységes, elszánt, harcias és brutális, könyörtelen, kegyetlen és igazságos. Teperj le és forogj velem, hogy együtt bombázhassunk az élvezetek aknamezején