Allah nevében

RÓBERT LÁSZLÓ

ALLAH NEVÉBEN

Teheráni napló

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető kiadó Budapest, 1979

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Nádler Rita

978-963-376-348-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Róbert László

ELŐSZÓ

Okos szerző az előszót a végére hagyja, hogy valamiképp kijátszhassa a nyomdai átfutás magyar ördögét. Mert az a markába röhög, amikor az események átugranak az ember feje fölött.

Mindegy. Még ha akarnék, sem lehetnék okos. Tegnap jöttem haza Teheránból. Mire ez a könyvecske az olvasó kezébe kerül, ez a tegnap talán már tavaly lesz. De ha patetikusan villonos, John Reed-es epigon lennék, azt mondanám: a szobám az Elbrusz csúcsára nézett, és ott nem olvad el a tavalyi hó. Mondom is.

A sors kegyes volt hozzám. Átélhettem a forradalom első hónapját, amely a szemem előtt, fülem hallatára, szívem zakatolása közben rengette meg az iráni világot.

Ezen pedig nem változtat az sem, ha egyesek vagy sokan azt a szörnyűséget sem tartják lehetetlennek, hogy az iráni forradalom is felfalhatja saját gyermekeit.

Ezúttal is arról számolok be, amit átéltem. És reménykedem abban, hogy amit leírok, és amiben még – mindennek ellenére – hiszek, talán holnap is jelent valamit.

Budapest, 1979. március 1.

„Hogyan gyakorolhatjuk a legjobban az iszlámot? – kérdezte a tanítvány Mohamedtől. – Az a legjobb iszlám – felelte a próféta – hogy az éhezőket tápláld és üdvözöld azokat, akiket ismersz és azokat, akiket nem ismersz. Senki sem igazhitű közületek, amíg annyi jót nem kíván felebarátjának és szomszédjának, mint önmagának."

KHOMEINI CSÜTÖRTÖKÖT MONDOTT…

1979. január 27. szombat

Homályos a hajnal a Zugligetben. A tegnapból a ma erőltetetten, zavarosan csordogál át. Mint mondjuk – Bagdad alatt augusztusban a sárosan sovány vízér a Tigris félig kiszáradt medrében.

Szükséges a hasonlat, mert valahogy el kell jutnom a helyszín és a téma túlsó partjára.

Éjfél után kettőig Bill-lel és Leával ültem a Budapest-szálló emeleti presszójában.

(Bill: William Berger – húsz évvel ezelőtt a Broadway híres Hamletje, olasz partizán és piff-puff filmek egykori rettenthetetlenje – szabad idejében, tehát az év nyolc hónapján át egy szardíniái falu peremén él, a hegy és a tenger között. Villany nincs. Bill így érzi jól magát. Elvonult. Évente legfeljebb egy filmet vállal. Bill csak azért játssza most el a magyar-olasz koprodukcióban készülő Orient-expressz főszerepét, mert szereti Graham Greene kétségbeesett hőseit. Lea Padovanit – Bill filmbeli kedvesét, az ötvenes évek olasz sztárját – pedig csak egy régi, szomorú szerelem emléke hozta vissza a pesti kulisszák elé. Lea tíz év óta csak feleség. Exportőr férjét kísérgeti a Harmadik Világba.)

Beszélgetünk, csak úgy a vakvilágba:

Miért épp a Harmadikba jártok?

– A férjem szerint most ott az üzlet. Én meg azért – ha éppen tudni akarod, mert nincs egy negyedik.

Lea óriási, gunyorosan jóságos fekete szemével úgy néz rám, mint egy izgága taknyosra.

– Az az érzésem, hogy te nem vagy őszinte magadhoz. Úgy hallgatsz bennünket, mintha irigyelnél, hogy mi szépen kivonultunk a forgalomból.

– Mi köze Billnek és Leának itt, ezen a helyen az ajatollahhoz? Talán csak az, hogy Lea hallotta a Mafilmnél a pletykát.

– Hallom, Teheránba készülsz. Adok egy címet. Berthegar az egyik legnagyobb szőnyeges a bazárban. A férjem üzletfele. Bár nem tudom, mi lesz vele, ha az ajatollah hazakerül. Merthogy zsidó. De azért talán hasznodra lehet.

Felírtam a címet, beültem a Zsiguliba. Hazafelé – szerencsére – csak én szondáztam magamat: Ez lesz az utolsó riportút! Vagy nem lenne-e normálisabb befejezni a kommunistává lett, de jezsuitának maradt spanyol papokról készült sorozat vágását? Miért nem ülök le végre, hogy papíron is megmaradjanak a Tisztelendők. Mit rohangálok még? Most a sutákhoz – akikről alig tudok többet, mint a Vallástörténeti lexikon negyvenöt sora.

Talán menekülök az elől, hogy én is kivonuljak a forgalomból? Csak a hiúságom ösztökél, hogy megint beszéljenek rólam?

Úgy ülök itt az asztalomnál, mint egy foghíjas taggyűlés: határozatképtelen vagyok. Ilyenkor magam mögé nyúlok. Előszedem a polcról a kezdettől kusza kéziratokat. Úgy teszek, mintha rendet akarnék rakni nosztalgiáim tanúi között. Véletlenül – fenét véletlenül – a Népszava 1958. augusztusi kivágásai kerülnek elém. Sárgán, mint az iraki sivatag.

Az volt a legelső riport utam. Újságírói életem első kalandja:

„Iraki különtudósítónk jelenti: …Kasszem tábornok külön-nyilatkozata a Népszavának a Nuri Said-monarchia megdöntéséről… Interjú Kasszem segédtisztjével, aki elfogta és megölte a női fátyolruhába, a csadorba bújt Nuri Saidot."

Becsukom az iraki dossziét. Már nem izgat. Az izgat, amit még a sorok között sem olvashatok. Csak az, amit élményként újratermelhetnék, amiből még profitálhatok.

1958. augusztus elején vízum nélkül indultam. Két kolléga, S. L. és Á. I. azt mondták: Menjünk Kairó felé. Én úgy gondoltam, hogy Damaszkusz van közelebb Bagdadhoz, és úgy éreztem, nemcsak földrajzilag. Megállapodtunk: ki-ki a maga útján próbál szerencsét.

Nuri Said halála után – ha jól emlékszem, két vagy három nappal érkeztem Damaszkuszba. Bementem az iraki nagykövetségre. Beküldtem a névjegyemet a nagykövethez. Akkor még nem világosítottak fel, hogy keleti, nem kommunista országok számára egy újságírói névjegyen legalább az álljon: Dr., Prof., Chef., Editor of… Az enyém így szólt: L. Róbert. Népszava. Budapest.

De ez a nagykövet vagy félt attól, hogy az új rendszertől kis nyugdíjat, illetve sok börtönt kaphat, vagy pedig… nem is tudom. Mindenesetre úgy fogadott, mint aki már a „horthysta" Nuri Said-rendszerben is a Népszavára fizetett volna elő.

Közöltem vele: szeretném lefényképezni, amint éppen belenyomja a vízumot az új Irakba látogató, első magyar újságíró útlevelébe. Nyomta a szöveget is: ő már régen nem értett egyet Nuri Saiddal… és hogy kér, lehetőleg a képet még Bagdadban hívassam elő, ha pedig ez nekem nem okoz fáradságot, adjam át a külügy sajtófőnökének…

Nem, nem egy Boeing–747-es szupergép, csupán egy kétmotoros Dakota vitt Szíriából Irak felé pár nappal a bagdadi Bastille bevétele után. Most megpróbálom visszajátszani az első órákat.

Délután 4 óra volt. Fél ötkor a gép kanyart vett, és visszafordult. Este 8-kor szálltunk fel újra. A steward közölte, semmi baj, kedves utasaink, sikerült a másik motort is rendbe hozni. Akkor tanultam meg a Közel-Kelet cinikus riporteri kiszólását, amelyet a mellettem ülő Reuter-tudósító sóhajtott el:

– Ha nem tudná, kolléga, mi Ins’Allah gépen utazunk. Vagyis: ha Allah is úgy akarja, meg is érkezünk…

Bagdad. 9 óra 10 perc. Ezekre a percekre hajszálpontosan emlékszem. Magam elé engedem a reuterest: Irakban ő mégis inkább otthon lehet. Egy forradalmasan borostás állú ifjú hadnagy közli keményen: A reptéren kell aludnunk, fél kilenckor ugyanis beállt a kijárási tilalom. Rajtam a sor. Mutatom az útlevelemet, hogy please, hungarian vagyok, és holnap kora reggel interjút kell készítenem Kasszem tábornokkal. A tisztecske nézi az útlevelet, aztán megint nézi, majd int: álljak félre.

Már az összes utas bevonult a váróterembe. Az angol kolléga is. Én még mindig a gép mellett ácsorgók. A hadnagy megölel:

– Hangeri szosialiszt. Én mondom:

– Es aj kámoniszt.

– Az mindegy – legyint a tiszt. – A lényeg az, hogy maga maguktól az első.

Még ma, húsz-egynéhány évvel később is azt hiszem – álmodom. Öt perc múlva egy őrmesterrel páncélkocsin kocogok a bagdadi belváros felé. A reuteres ámulva bámult a váróterem üvegén át. Pedig én mondtam a hadnagynak, hogy vegyük fel őt is, merthogy baloldali.

A Harun al Rasid Street sarkán az őrmester fékez:

– Sir, hova vigyem?

Mondtam, hogy csip hotel. Vagyis, hogy olcsó szállodába. Ez őt is megnyugtatta, hogy én tényleg szocialista országból jövök.

Koszos kis garni, koszos portás. Az őrmester kiteszi pisztolyát a kosztól ragadó pultra, és ordít valamit a portásnak. Majd elköszön.

A szoba – bármilyen hihetetlen – két dolláromba került reggelivel. Igaz, hogy a szoba és a reggeli álmomban se jöjjön elő. Másnap reggel ½ 8-kor viszont bekopog hozzám egy másik hadnagy, egy banktisztviselő tolmáccsal, aki egyébként az illegalitásban Nazim Hikmet arab fordítója volt, és közli:

– Kasszem tábornok, a Nuri Said-monarchia megdöntője, a forradalmi Irak (azóta meggyilkolt) első miniszterelnöke fél tízkor fogad.

Kasszemnál csupán az volt a kellemetlen, hogy a protokollfotós megkérdezte: hova küldje a képet, amelyen meghatottan figyelem, amint a tábornok a Népszavának dedikál. Mondtam, hogy a Plazába, a Rasid Streetre. Az ugyanis háromcsillagos hotel volt, kb. húszdolláros; ott lakott a tudósítók zöme. S én is adtam magamra. Kasszemtől jövet beszóltam a Plaza főportásának: Hajon a Miniszterelnökségtől egy boríték a nevemre, legyen szíves, vegye át, még ha nincs is náluk szobaszámom. És átadtam neki két dollárt. Ennyit megért, hogy megvédjem a magyar újságírók szálloda-devizakeretének jó hírét.

Ez eddig rendben is van. De hogy adjam le Pestnek az interjút? A telefon-összeköttetést ugyanis előző nap megszakították a külvilággal. A postán közlik, csak arab nyelvű táviratot vesznek fel, hogy az először átmehessen a katonai cenzúrán. Nazim Hikmet fordítója pedig éppen nem volt kéznél. Csak a reptéri szimpatizáns hadnagy telefonszáma. Neki sírtam el bajomat. Mondta, fél óra múlva menjek be Ahmed Horani őrnagyhoz, a posta helyettes katonai parancsnokához. Az őrnagy röviden közölte: közvetlen katonai rádiótávíró vonaluk egyelőre csak Damaszkusszal van. Írjam le nyomtatott betűkkel a Kasszem-interjút. Ő leadatja Irak damaszkuszi nagykövetségére azzal az utasítással, hogy a nagykövet küldje át a magyar külképviseletre, és az rádión leadhatja Pestnek.

Mondtam, hogy nagyon köszönöm, de az arab ábécét még írott betűkkel sem tudom.

– De a saját anyanyelvén csak tudja! Írja magyarul!

Körmöltem, mint az őrült.

Délután átmentem a Plázába. Megjött a fénykép, és megérkezett útitársam, a reuteres is. Első kérdése természetesen az volt hozzám: Hogyan küldöm haza a tudósításokat? És én bolond, elmondtam neki.

Másnap az őrnagy meg sem ismert.

A többit nem részletezem. Négy nap múlva megérkezett Kairón keresztül S. L. és Á. I. Újra elmentünk Kasszem tábornokhoz, mármint magyar újságíró delegáció. Ám még mindig nem volt telefonösszeköttetés Pesttel. A damaszkuszi külön vonalat – mint tudjuk – már megbuktattam. S mivel időközben sem tanultunk meg arabul, eszünkbe jutott, hogy a forradalmi bagdadi rádió igazgatója – mint politikai emigráns – Pesten végzett jogot. (Sajnos, ő sem él már.) De emléke azért is megmarad bennem, míg élek, mert aznap este tízkor a kétszer tíz perces angol–francia nyelvű középhullámú rádióadás elmaradt. Az igazgató segítségével feladtunk egy arab és egy magyar nyelvű táviratot az MTI rádiófigyelő szolgálatának: „Hallgassátok a bagdadi középhullámot huszonkettőtől huszonkettő húszig, és a gyorsíró vegye az egész szöveget."

Este bementünk a stúdióba, és élőben, egyenesben bemondtuk a bagdadi rádióba ékes anyanyelvünkön a Népszabadság, a Rádió és a Népszava címére az újabb Kasszem-interjút. Arányosan tiszteletben tartva természetesen a párt, a szakszervezetek és a rádió transzmissziós szerepét. (A Népszabadságnak tíz perc jutott, a Rádiónak és a Népszavának öt-öt perc.)

Régen volt, s bár igaz volt, tovább ezt sem részletezem. Az emlékezést – túl a kötelező dicsekvésen –