Mindenki levele

IGNÁCZ RÓZSA

MINDENKI LEVELE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Kiadó, 1958

Borító: Papp Norbert

978-963-374-400-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

CSALÁDI MONDAKÖR

APA

Apám sokszor és szokatlan büszkeséggel beszélt az enyedi szolgadiákokról. Gyermekkorát mesélte – szolgadiák volt ő is, Enyeden. Akkoriban nem nagyon szerettük ezeket a beszédeket. Fülünkben úgy hangzott mindenik, mint egy-egy unalmas prédikáció. Hogy lám, milyen nehéz volt neki és társainak, s milyen jó dolgunk van nekünk, s persze, nem becsüljük meg magunkat úgy, ahogy illenék… eleresztettük a fülünk mellett ezeket a szavakat.

Csak évek múltán figyeltem fel a szóra. Meghalt apámnak egyik barátja, Erdély kiváló püspöke, Nagy Károly. A lapok megírták akkoriban, hogy szolgadiákként kezdte ő is, mint Körösi Csorna Sándor, Enyeden. Nemsokára követte apám is; fiatalon haltak meg mind a ketten, egyforma betegségben. És rövid időn belül látnunk kellett, hogy szegénysorból származott és sokra jutott kortársaik miként halnak el mind egymás után, életük derekán. Akkoriban kezdtem elgondolkozni közös sorsukon, s akkor rémlett fel bennem apám beszéde a sanyarú, közös gyermekkorról…

…Az egyik tízéves korában szökött meg a borjak mellől, s állított be mezítláb az enyedi kollégiumba; a másikat tizenhárom éves korában szekereztette fel Csíkból harisnyásan, csizmában az apja, hogy odaadja immár diákszolgának, „mert van esze, instálom, a legénykének, s hadd ragadjon rá valami kis tudomány". Nem fizettek ezek a kis székely szolgadiákok egy krajcárt sem a kollégiumnak. Sepregetésért és vízhordásért kaptak alvóhelyet az úrfidiákok ágyfiókjában. Könyvre sem telt nekik. Apám s Nagy Károly éjjel tanultak az úrfi könyvéből. A folyosó végén égett a kis büdös petróleumlámpa, alája cipeltek egy kétágú lajtorját. Felmásztak rá: egyik az egyik szárára, másik a másikra, hogy közelebb legyenek a lámpafényhez, s ott biflázták reggelig a latin könyvnélkülit. Néha ötven sorral jártak előbb Vergiliusból, mint a feladott lecke, egyrészt versengésből; másrészt azért, mert hátha az úrfi nem adná a könyvét, vagy rajtacsípnék őket az éjjeli virrasztáson?

Enni nem kaptak a kollégiumtól, csak két napra egy-egy cipót fejenkint. Ez is egy régi, kegyes alapítványból jutott. Az úrfidiákok kosztot hordattak velük – ha maradt a kosztos csésze alján, akkor ők is ehettek meleget –, ha nem, akkor beérték a napi fél cipóval, s legfennebb a piacon „szereztek hozzá egy-egy elguruló dinnyét vagy egy falat „döghúst, a szomszédban trécselő, lacipecsenyés kofa tepsijéből.

Apám beszélte, hogy egyszer a kis diákok azt játszották, hogy megették egyszerre a kétnapi cipójukat, teleitták magukat Maros-vízzel, s kiálltak a kollégyiom árkádos folyosójára. Az egyik lötyögtette magát ide-oda, egyik lábáról a másikra billenve, s a másik a hasára tapasztott füllel hallgatta, hogy odabent, a kis horpacos gyermek hasban, hogy lötyög a Maros-vízben úszó kenyér. Nőttek kenyéren és vizén, tisztították az úrfiak cipőjét, később privát tanítók lettek, s idővel ösztöndíjjal kerültek külföldi univerzitásokra. Alig akadt enyedi szolgadiák, aki sokra ne vitte volna. De nehezen kiharcolt jómódúkban ezek az edzett székely fiúk egyszerre roppantak össze. Mikor már telt volna szanatóriumra s híres orvosokra. A sanyarú gyermekkor megbosszulta magát. Már nem lehetett segíteni…

ANYA

Az első ibolyát ágyához vittük; tavasszal anyám mindig nagyon beteg volt. Minden március jobban sorvasztotta, s ő minden évben jobban reménykedett. Az utolsó tavaszon úgy érezte, hogy már meggyógyult teljesen.

Hetekig nem tudtam róla, hogy meghalt. Nagybeteg voltam én is, nem lehetett nekem megmondani. Levelet írtam az ágyból szegénykének, s nem vettem észre, hogy nem válaszol. Mikor már annyira gyógyultam, hogy ráeszméltem, mi történt, nem hittem el. Már jártam a temetőben is, olvastam a fejfán az írást, gyászoltam is, csak éppen nem éltem át a halálát. Esténként szoktunk telefonálni egymásnak, s megtörtént, hónapok múlva, hogy feltárcsáztam elárvult számát. És egyszer, fél évvel halála után, boldogan nyitottam be egy üzletbe, hogy megvegyem azt a lila, horgolt kendőt, amit a kirakatban láttam, mert mindig szeretett volna egy olyant, szegény.

Van egy kis aranyrámás képe a kandallón. Lassan megszoktam, hogy arról nézzen le, helyesli-e, amit teszek. Látom elborult arccal, látom mosolyogni is. Álmomban pedig megjelenti a betegséget, kárt, rossz hírt s olyanokat mond, hogy másként kellene nevelni a gyermeket. Sokszor, s vidáman beszélgetünk.

Egy spiritiszta öreg barátném azt mondta erre: kegyelmi állapot. Az orvos azt: idegfeszültség. Író barátom szerint képzelőerőm élteti őt tovább. S csakugyan: nem emlékként kísért a házban. Mintha élne, úgy változik, alakul. Kicsi, törött alakja kiegyenesedett. Karcsúnak s piros arcúnak látom, csillogó barna hajjal, amilyen tán hároméves koromban lehetett…

Egy időben mindig, az utcán jutott eszembe. Sietve jártam, pedig nem lett volna szabad. A szívem olykor, mint egy rossz óra, elakadt, különösen azon a tájon, ahol hegyre futó utcánk hirtelen emelkedni kezdett. Meg kellett állnom ilyenkor, elsápadtam, mintha nem kaptam volna levegőt, s a szívgyengék hasonlíthatatlan ijedsége fogott el. Ilyenkor, úgy tetszett, mintha valaki, ismerős, apró léptekkel szaladna utánam. Meg-megálltam, hogy lélegzethez jussak, s figyeltem a furcsa, kis követő lépteket.

Az utcán fütyörésző kifutófiúk, kosaras cselédleányok, sétáló gyermekek…

Egyszer, egy melegebb tavaszi napon, talán a megváltozott légnyomás miatt, szokatlanul nagyot lódult a szívem a kaptatón. Fárasztó napom volt, otthon munka várt, valósággal rohantam hazafelé. Siettemben elfelejtettem, hogy a veszélyes hely következik. És a rohanásban a szívem elszorult, s a furcsa szorongás folytatódott a karomban is. Mintha valaki, aki sokkal alacsonyabb, mint én, s akinek sovány, kicsit akaratos, szinte makacs karja van, lefelé húzna, belém kapaszkodnék. Anyám karolt így belém, ha mentünk valahová. Ha élne s látná, hogy mostanában ezen a helyen lakom, s ilyen sietve járok, szegényke, biztosan belém kapaszkodnék, erővel is visszatartana, s azt mondaná: „Kíméld magad, lelkem, ne siess! Nem tudod, hogy nem szabad?"

Megálltam. Kifújtam magam. Megpihentem. Ott állt mellettem, mosolyogva s mégis szigorúan, amíg a szívdobogás abba nem maradt.

A lélekelemzők az ilyesmire azt mondják: tudatalatti gondolattársítás. De én lehajtottam a fejem, mintha hozzáhajolnék, bocsánatkérően mosolyogtam, s motyogtam félhangon, hogy tán bolondnak néztek a járókelők:

– Köszönöm, mama.

ROKONOK

Nekem Déstől Szilágyságig, Csíktól Háromszékig fél Erdély rokonom. Mi Háromszéken éltünk, Kovásznán. Mama Makkai-lány volt, csak testvére volt tizenkettő. Makkai Domokos professzor ivadékai, csupa literátus ember, lányok, fiúk, mind az eszükből éltek és mind szegények voltak. Nyaranta tömegesen látogattak meg s üdültek kertünkben, a kovásznai fenyvesek között. Ilyenkor a borvíz-kút tövén parázs viták lobogtak.

Egyszer öreg székely dolgozott a kertben, fát nyesegetett. Hallgatta, hallgatta az ifjú Makkai-had: Erzsi, Irma, Ernő, Sándor végeérhetetlen vitáját, s este, napszámfizetéskor mondta apámnak csendesen:

– Megkövetem, tiszteletes úr, minek ide napszámos? Itt a sok fiatalúr, befoghatná őket.

– Diákok azok, Deme bácsi, pihenni jöttek – mondta apám.

Öreg Deme megcsóválta a fejét:

– Diák, diák! Annak es csak két keze van!

Apám tovább magyarázta:

– Nem való testi munka annak, Deme bá, aki az esze után él.

– Hásze épeg ez az! – mondta az öreg székely. – Ész? Az is kell. De mán, megkövetem, mégse járja, hogy meglett úrfiak csak heverednek a fűbe, s egész áldott nap űzik az eszüket. Különösen az a hegyes fejű, az a szemüveges.

Szippantott egyet, mint aki meggondoltan visszahúzza a szót.

– Kiváló fiú az – oktatgatta apám.

– Allehet – vélte az öreg –, de én mán csak amondó vagyok, hogy ha én vónék az apja annak az úrfinak, hát abroncsot veretnék a feje körül.

– Aztán miért?

– Hát, megkövetem, hogy az a sok nagy ész szét ne vesse eccer azt a gyenge, fiatal fejit…

…A nagyeszű, szemüveges fiatalember – író, tudós és püspök lett később…

A Makkaiak enyediek voltak. Apám testvérei, az Ignáczok Désen éltek. A túl nagy ész miatt nem kellett megabroncsoltatni az ő fejüket, viszont ők voltak a módosak. Nagyapámra, Ignácz Márton dédapámtól, aki Haller gróf intézője volt, tizenegy ház maradt Azt a tizenegy házat nagyapám hamarosan elkártyázta, aztán csendesen visszavonult egy útszéli, kicsi gerendás házba, az utolsó házába, a dési Malatón, éppen a temető alatt. Délig aludt az öreg, estig pasziánszot rakott, hajnalig bibliát olvasott. Másnap kezdte elölről. Hozzánk sohase jött el, s mi se hozzá.

– Hány gyermeke van, Ignácz bácsi? – kérdezték egyszer tőle.

– Lehet úgy egy tucaton felül – felelte, és rakta tovább a kártyákat. S volt is gyermeke valóban, minden rendű és rangú. Nagyapám nem törődött velük. Mindenik a maga emberségéből lett az, ami. Márton fia pap lett Szilágyban, módosan nősült és gazdálkodott. Édesapám szegény szolgadiák módján tanult Nagyenyeden (ott ismerte meg Makkai professzor leányát, anyámat); esperes lett és országgyűlési képviselő. Lajos nagybátyám tizenhárom éves korában Németországba szökött, s ma ott bőrgyárat szerzett. (Azt mondják, szót sem tud már magyarul.) Pali bácsi csizmadia lett, és iparosokhoz mentek férjhez nagynénéim is. Ezeknek mind háza volt, földje, vagyonkája. Gőgös dési polgárok voltak. Szegény anyukám nemhiába emlegette szelíd gúnnyal a nemes dési csizmadia-rokonokat, mert bizony Ilona néném férjének, Vass Imre bácsinak három előneve volt, s a kutyabőrt műhelyében a csirizestál fölé akasztotta ki.

– Ármális nemes vagyok! – mondogatta. – IV. Béla királyunk adta a nemességemet. – Foltozta a csizmákat, és egyszer mit gondolhatott, mit nem, csak kiült, ahogy alkonyodni kezdett, a tornác végébe, a csizmadiaszékre. Derekán zöld kötény, szemén okuláré, kezében könyv: Vas Gereben: A nemzet napszámosai. Ezt olvasgatta, aztán mikor egészen besötétedett, sóhajtva letette, s egy kétszáz éves, öreg fustéllyal szíven lőtte magát…

Csak egyszer jártam dési rokonaimnál, kislány koromban. Aludtam Mari néni mennyezetes ágyában, ahová létrán kellett felmászni, s a veres csúpú, szőttes párnák tetején azon nyomban a gerendába vágtam a fejemet. Egyszer ettem a kemencéből frissen kihúzott, ropogós hajú dési kenyérből, amit Anna néni sütött, és most is szájamban van az íze. És látom magam előtt a hegyre kapaszkodó dési temetőt.

Bíborban és aranyban tündöklő őszi fák között, a temetőhegy lábánál kanyarog az ezüst Szamos. Fönt, a csúcson, nagyapám síremléke áll. Kicsi házának udvarára néz le a sírkő egyenesen, mintha halála után egyszerre kíváncsi lenne a halott arra, ami életében sohasem érdekelte, hogy hát mit is csinálnak ott alant az ivadékai? A sírkő oldalába kis vers van vésve. Halott Ignáczok nevei, s köztük az én nevem is:

Nyugszanak e közös sírban

Ignácz Ferenc, Rózsa, Pál,

Három ékes virágszál.

Néhai ékes virágszál, Ignácz Rózsa, nagyapám gyermeke voltál vagy tán valamelyik szépanyám?…

De vannak rokonaim csíkcsicsóiak is. Határfalu ez, Csík megye legkeletibb részén. Olyanfajta székelyek lakják, akikről azt szokás mondani, hogy: bikkfa fejű. A kemény, kerek koponyájú, besenyő fajt formázó csicsóiak posztókalap készítésből élnek. Két utca lakóját mind Ignácznak nevezik. Megtudtam, hogy dési dédapám is közülük származott el Szolnok-Dobokába. Kötöttük is erősen a rokonságot a bikkfa fejűekkel, mikor közöttük jártam családeredet dolgában. Egyikük, csíkcsicsói Ignácz Ábrahám gazda, rokonkereső utamon így igazított el:

– Akik odatúl laknak a hegyen, Romániában, azokat úgy csúfolják, hogy csángók. Van odatúl egy falu, mi úgy mondjuk, hogy Ónfalva, a románok úgy, hogy Oneşti. Ereszkedjen ’sze bé, lelkem, a lejtőn, s megláthassa: nem csángó az, aki ott lakik. Már mér vóna az? ’Sze tiszta Ignácz az, mindahány.

S csakugyan, moldovai utamon, a Tatros folyócska menti Ónfalván, csángó ruhában, bocskorban járó magyarok között kilenc Ignácz-családot találtam…

HÁROM ÖZVEGY

Testvérek voltak, három özvegy, a hetvenen túl, nyolcvanon innen; együtt nyaraltak egy kis mezőségi kúriában. Nem hasonlítottak egymáshoz semmiben sem, más-más volt életük folyása, de a közös özvegység összehozta őket.

Mari volt a legkorosabb, tömzsi, hegyes kontyú, peckes tartású, régi nemesasszony-fajta. Ujjnyi vastag szemüveget viselt, de így is csak egy arasznyira látott. Mezőségi tájszólást beszélt, szelesen járkált, s ha rövidlátó módján lesepert egy-egy tányért, miegymást az asztalról, a keze villámgyorsan csattant a szolgáló orcáján.

– Te baland! Nem látad, hogy nem látak?

Egyszer megkérdeztem, hogy Mari néni miért olyan haragos mindig? Kihúzta tömzsi derekát, kék köténye korcában nagyot csörrent az odaakasztott kulcscsomó, vastag szemüvege villámlott:

– Haragas? Haragas a halál! Mi, fiam, tanuld meg, nem haragasak vagyunk, hanem gőgesek!

Egy jámbor táblabíró volt a Mari néni ura, míg élt. Anti bácsinak hívták. A jó Anti csak úgy tudott olvasni, ha a szemüveges orrától kilökött karral jól eltartotta a papirost. Szörnyen messzelátó volt. Egyszer valami szövetet vásárolt Anti bácsi. Mari néni azonnal megfogdosta, a rövidlátó szemüvegéhez nyomta, és lenézően felkiáltott:

– Gyapat ez, Anti!

Anti bácsi sem volt rest, fogta a szövetet, elhúzta a Mari néni orra elől, eltartotta magától egy méternyire, megdörzsölgette az ujjai között, s szólt:

– Gyapjú ez, Mari!

– Gyapat, ha mondom – toppantott Mari néni, s vitte a szövetet az orrához.

– Hát persze, hogy gyapat, ha maga az orrához teszi! – dohogott Anti bácsi, s úgy összekaptak, hogy Anti bácsi vette a kalapját, s kiment a szőlőbe. Két hétig haza sem jött. Mikor meghalt az öreg, Mari néni gyerekei mind szétszéledtek, s a kis peckes nagyasszony egymaga vette kézbe az egész gazdaságot. Osztogatta a pofonokat, pörölt, zörgette a kulcsait, s elégedetten fel-felsóhajtott:

– Férfi nélkül élni nagyan szamarú, de nagyan úri állapat!

Volt Mari néninek egy öregecske szakácsnéja. Szoptatós dadaként kezdte pályafutását a kúriában. Később szobalány lett, majd felvitte a szakácsnőségig. Birike – ez volt a neve –, nem osztotta a tekintetes asszony véleményét a férfiakról. Még ötvenéves korában is pártfogolt egy kancsal szemű, lőcslábú öreglegényt, bizonyos Tógyert, aki napszámos munkát végzett a ház körül. Mari néni pattogott:

– Te, Biri, te! Ha már nem férsz a bőrödbe, legalább ne egy lőcslábút választanál!

– Szegény a szegényt pártalja, instálom – pirogott Birike, s Tógyerre gondolva hozzátette szipogva: – Apátlan, anyátlan árva gyerek… – Ötvenhat éves volt a lőcslábú, apátlan, anyátlan árva Tógyer. Mari kurta legyintéssel vette tudomásul Tógyert, aztán tálalás előtt kisietett a konyhába. Rendelkezett:

– Vágd, Biri a sültet! A mellehúsát s a combját Tógyernek. – S a zavartan hebegő fehérnépre rákiáltott:

– Jabb, ha magam adom oda! Sze’ úgyis a legjabb falatakat lapad le neki, te piszak, a hátam megett.

A megszégyenített Biri kifújta az orrát a köténye visszájába, s ezt mondta:

– Kimandam én instálam úgy, ahogy van! Nem élet az élet legény nélkül. Mán szegény anyám is aszanta: Szamarú az a szapuló, amelyikben nincsen gatya!

A két öreg cseléden kívül csak a testvérhúga élt Mari nénivel, Lilla. Lilla néni is túl volt már a hetvenen, ő is özvegy volt, bár férje nem volt soha. Tizenhat éves volt, mikor meghalt a vőlegénye, s azóta gyászolt és leány maradt.

Ha Mari nénihez vendégek jöttek – asszony barátnék – , s gyermekszülés, állapot s más ilyen asszonybeszédre fordult a sor, Mari néni ellentmondást nem tűrve felkiáltott:

– Várjatak! Ilyen beszéd leánynak nem való, Lilla fiam…

S Lilla néni 71 éves fejével, engedelmesen és pirulva fölkelt, s lesütött szemmel sietett a lefüggönyözött, hűvös, ripszgarnitúrás szobába, hogy ne kelljen hallgatnia az asszonyok leányi fülnek nem való beszédét.

Most is látom magam előtt, ahogy soványan, előreugró hegyes térdeivel, viasz arccal végigimbolyog a kőoszlopos, hűvös ámbituson. Teng-leng a kúriában, s olyan fagyos és fényes rajta a bánat, mint a falusi suszterek varrócérnáján a fekete viasz…

A harmadik özvegy csak nyaranta jött a házhoz. Ő volt az én nagyanyám, Róza nagymama. Batu khán édesanyja lehetett ilyen hihetetlenül pisze orrú s ferde szemű; Róza mongol arcú volt, kicsi és mégis csupa báj. Ősz haja göndör huncutkákat vetett a homlokán, a szeme kék volt, s rózsás arcán két gödröcske mosolygott szüntelen. Tizenhárom gyereke volt nagymamának s három szoptatós dajkája. Azok szolgálták ki a házat két évtizeden át. Nagymama szült, mosolygott és uralkodott. Egyebet nemigen csinált. Délben megitta a kávét az ágyban, foszlós kaláccsal és sok tejszínhabbal. Ebédkor mosolyogva prezideált a népes családi asztalnál, s délután kiült egy-egy verseskönyvvel a nagy piros foteljébe, a platánfa alá. Olykor-olykor felemelte mandula szemét és fennkölt, bájos mosollyal nézett végig a kertben hemzsegő sok-sok gyermeken, akik mind-mind az övéi!

Mire nagymamánál utoljára kelepelt a gólya, nagyapám már úgy megszokta a sűrű istenáldást, hogy fel sem tűnt neki. Akkor is a kaszinóban ült és ferblizett, mikor a nagy esemény elkövetkezett. Kollégiumbeli tanártársakkal csapkodta a blattot, mikor Jenő, a legnagyobbik fiú, kipirulva berobbant a vidám kompániába:

– Papa, papa, jöjjön hamar haza, mert gyerek született!

Nagyapám felnézett a lapból. Bólintott.

– Megyek, fiam, megyek, csak előbb osztok még vagy egyet – s keverte nagy nyugalommal a lapokat tovább. Elszalad a fiú, eltelik egy félóra, rohan vissza, képéből kikelve:

– Papa, papa, jöjjön hamar haza, mert még egy gyerek született!

S a családi mondakör szerint ekkor nagyapám felugrott, lecsapta a lapot, s felkiáltott:

– De már megyek, aki nemjója van, mert ha ez így tart reggelig, annyian lesznek, mint a rostalika.

Az ikrek, a tizenkettedik és tizenharmadik gyerek – nem voltak életrevalók. Egyikük meg is halt, s meghalt nemsokára nagyapám is, váratlanul. Róza nagymamára rászakadt a sok árva. Nem reggelizhetett már szegény délben az ágyban, de tett-vett egész nap, mint a szerény, szegény özvegyek.

Nyaranta azonban szétosztotta a rokonságban a gyerekeket, s elment üdülni ő is, Marihoz.

…Ültek a kertben, három özvegy, árnyas platánfa alatt. Megbeszélték már az összes asszonyi titkokat, unokák születését s hogy hogy is volt, mikor az a bolond Anti váltig erősítette, hogy „gyapjú, pedig ugye gyapat volt, te Róza?" Lilla néni a nem illő részletek miatt kétszer sétált már be a lefüggönyözött szalonba, aztán megint csak visszatipegett. Ültek ölbe eresztett kezekkel. Kötni már egyik sem látott, olvasni se, de nagyanyám örökös szokásához híven, akkor is tartott az ölében egy nyitott verseskönyvet.

– Olvasal? – kérdezte Mari néni hegyesen s kicsit irigykedve. A könyvet látta, de azt, hogy belenéz-e nagyanyám vagy se, nem tudta kivenni a méteres távolból rövidlátó szemével.

– Dehogy olvas, te Mari – mondta Lilla szomorkásán –, ’sze már ő se lát.

– Versek – mosolygott nagyanyám, s bájosan villogott fonnyadt arcocskáján a kis gödör.

Hallgattak. A platánfa érett termése, diónyi tollas bóbita, lassan keringett le a földre. Mari néni mozdulatlan szeme mereven nézte a levegőt. Sóhajtott.

– Tán Vörösmarty – mondta a könyvre, s még hozzátette: – látad, te Róza, ezt a Vörösmartyt, szeretem.

– Azok a szép versek, amiket Reviczky írt – mondta Lilla néni ábrándozva. Szipogott egyet, s tán a haldokló rózsára gondolt, Reviczkytől.

Nagymama, szinte kacéran, meghimbálta a vállait, megizgelődött ültében, mosolygott s mondta:

– Ady.

– Mi – kérdezte Mari néni, s felkapta a fejét harciasan. – Adyt olvasal?

– Nem olvasom – mórikálta magát nagymama – ’sze nem látam a betűt, te Mari.

Mari néni felfújta az arcát, száját gyűszűnyire kicsücsörítette, hogy úgy nézett ki kerek szája a szétágazó tízezer éles ránccal, mint a nap, ahogy az elemisták rajzolják. Elvörösödött s mondta:

– Balandság! Minek az neked, ha nem olvasad?

Nagymama úgy hunyorított szemével, mintha tán kacsintana, s pajzánul mondta:

– Gandalam, szépek lehetnek ezek is, te Mari.

Az, sajnos, nem derült ki, hogy mit is képzelt vajon az Ady-versről, melyeket ábrándosan az ölében tartott, de már nem olvasott soha…

BIVALYTEJES KÁVÉ

Magányos özvegy férfi volt Szilveszter. Módos ember s erős hazafi, valamikor, a függetlenségi harcok virágkorában. Akkoriban öregedően és csalódottan félrevonult már birtokának a romjaira. Birtoka javát elvitte: a politika. A patak partján lakott, nagy gyomos kert közepén, düledező kúriában. Nem járt sehová, vendéget egy évben csak egyszer fogadott. Még állatot sem tartott. A húsz tehénre készült istállóban csak egy bivaly élt. Szilveszter urat s a bivalyát egyetlen öreg férficseléd szolgálta ki: Lőrinc nevezetű.

Szilveszter bivalya nem járt a csordába, mint a falu többi bivalyai. Ha már minden gyomot lelegelt a kertben, s nem akadt semmi ennivaló, Lőrinc egymagában kihajtotta az út menti árokpartra. Az apró székelyek rémülten ugrottak fel ilyenkor a földről, menekültek eszük nélkül s ordítottak:

– Jön a Szilveszter bivalya!

A bivaly jött. Őszülő, fekete testére szügyig rakódott a sár. Gyér szakálla imbolyogva lengett. Öklömnyi szeme, mintha menten a kölykekre gurulna. Kajla szarvát leszegte. Aztán könnyedén és kéjesen belefeküdt a nefelejcses, harmatos útárok kellős közepébe. Lőrinc leült ilyenkor melléje, s pipára gyújtott s várt. Mit is tehetett volna mást? A bivaly azért volt bivaly, hogy akkor keljen s akkor feküdjék, amikor akar.

– Miért tartasz bivalyt? – kérdezték Szilveszter úrtól a falu urai, akik egy évben egyszer, a neve napján felkeresték.

Mondják, hogy akik együtt élnek sokáig, azok végül is hasonlítani kezdenek egymáshoz. Szilveszter úr gyér és lengedező pofaszakállt viselt; ragyás-redős és nagyon sötét bőre volt. Bozontos szemöldöke úgy kunkorodott felfelé a halántéka táján, mint valami miniatűr szarvacska; jóllehet Kossuth-féle függetlenségi elvet vallott, mégis fekete ferencjóska kabátot viselt.

– Uraim – mondta, s örökké könnyben úszó tekintetét villogva körülhordozta a társaságon –, uraim, egy független lény van a világon. S ez: a bivaly!

Az urak nevettek s várták, hadd mondja tovább. Mondta is.

– A