Halandók és halhatatlanok II. rész

ILLÉS ENDRE

HALANDÓK ÉS HALHATATLANOK

Esszék és kritikák

MÁSODIK KÖTET

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-446-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

LEBEGŐ REALITÁS

KRITIKÁK, KÖNYVEKRŐL

HALÁLFIAI

Babits Mihály regénye

Lét, nemlét?

Vörösmarty tépett s a nemzet óriás sírjáig űzött képzeletét még nem foglalkoztatta a dán királyfi problémája: „Még jőni kell, még jőni fog / egy jobb kor… ; „vagy jőni fog, ha jőni kell, / A nagyszerű halál, de Babits jelent felmérő s a jövőt előre látó szemekkel már elmegy a hamleti alternatíva mellett, mondanivalója egy sokkal ősibb húrt: a görög sorstragédiák mélyhúrját üti meg s szavát elsúlyosítja a kikerülhetetlen végzet.

Lét, nemlét?

Minek is erről beszélni, amikor halálfiai vagyunk mindannyian.

Halálfiai…

Kik?

A válasz erre: Babits Mihály új regénye.

Hosszmetszetében: egy korszak lázas crescendója s két generáció életének tragikus egymásba szövődése. Keresztmetszetében: a korszak levegőjében egy társadalmi osztály bemutatása s két generáció keretében számtalan egyéni sors élesebb s halványabb vonalakkal meghúzott rajza.

Történelmi regény: Magyarország utolsó fél századának története.

A kor: a kiegyezés utáni idő, 1867-től úgy 1910-ig. Válságaiban, törekvéseiben, függő függetlenségében; a magyar állam kialakulása. Az ország vérkeringésének bekapcsolódása az európai érrendszerbe. A gazdasági fellendülés kora, új intézmények gyökeret verése. Építkezések. Új, s mind újabb rétegek feltűnése. És e mögött a politika hullámverése, társadalmi átalakulások : polgári házasság, recepció, nemzetiségek. Megye s állam szembekerülése, új függetlenségi tulipánharc, a szociális eszmék felnyomulása. Közéletben, magánéletben egyre különösebb feszültség, amely egy apokaliptikus robbanás borzalmával fenyeget. S a láthatár szélén a feltűnő, tragikus árnyék: a munka jegyében alakult párt s vezére, ifj. Tisza gróf.

A két generáció: az apáké, akik elbódulva a gyors nekilendüléstől, a homokra épített tervektől, a gyökértelen, felületes haladástól, a talmi, idegen kultúrától, vagy elveszve a meddő, közjogi ellenzékiség céltalan keserűségében a millennium Potemkin-ünnepénél nem látnak tovább, s a fiúké: akik dideregve a szalmalángolások mellett, fagyott ujjakkal is új tüzeket igyekeznek gyújtani, akik az üres frázisok, megnyugtató önámítások, zengő szónoklatok pufogó nagydobja mögött is egyre hangosabb robajlások fenyegetését hallják, akik a régi hibák helyett újakat hoznak – apák és fiúk, ellenségként, süket értetlenségben, egymással dulakodva botorkálnak a sír felé.

A társadalmi osztály: a magyar középosztály. Az az osztály, amely fel nem ismerve kora igazi arcát, még csak nem is sejti a fejlődés különös s számára végzetessé váló útját. A középosztály, amely a feltörő polgárság, az egyre tevékenyebb zsidóság, a hallgatag parasztság s nembánom arisztokrácia versengésében egyre inkább magára marad. Birtokairól kiszorulva földtelenné, a Hivatal kiszolgáltatottságában kenyértelenné, s a mindenkori magasabb érdekek akaratlan bábujaként holnaptalanná válik.

Az emberek: ennek a kornak az alakjai, akik ez adottságok között, a nyíltság és magyarság hiányának fülledt levegőjében élnek.

Kor, generáció, társadalmi osztály, egyes emberek, mind-mind: a közeledő vihar fenyegetésében, egymáshoz sodortan s egymás mellett mégis idegenül, végzetes ítélettel mind – halálfiai.

Hétszáz oldalas, hatalmas vallomás ez a regény, a szabatos vonásokkal dolgozó történetíróé, aki felsorakoztatja a tényeket, s a minden dologgal rokonságot tartó költőé, aki a tényekre reagál.

Értelem és érzés egymásba hullámzása.

Oly kettősség, amely mindig megvolt Babitsban. Első verseinek tiszta, lírai szövetében is fellelhetők már a valóságlátás elemei (Régi szálloda, Városvég), s első hosszabb prózai írásában is (Gólya kalifa) a líra fehérizzása perzselt át.

Legújabb írása, a Halálfiai is: a minden túlzástól mentes naturalista regényíró s a lírájával friss színeket hozó szimbolista költő összefogásának munkája.

Ahogy a regény lapjain fülledt levegőjével, sajátos ízével, mindjobban ka-kofóniába bomló hangjával, óriási méreteiben, teljes statisztériájával az elmúlt század feltámad, s ahogy az egyes emberek önmagukban, társadalmi vonatkozásaikban, és a miliőjükhöz fűződő ezer szállal élnek: az a naturalista életábrázolás klasszikusan szép letisztult példája. S ahogy ezzel az ábrázolással teljesen egy tőről sarjadtan, néha csak egy odavetett szóból, néha kisgyerekek játékából, emberekből, eseményekből, sorsokból a legtisztább (csak néha kissé túlságos gyakran s kissé túlságos meztelen) szimbólumok bomlanak ki, ahogy a dolgok szétroppantják fizikai adottságuk határait s kiteljesülnek valami hatalmasabb, távolabbra mutató, összefogó egységbe: ez egész új, egészen egyéni színt, ízt, jelleget ad ennek a hatalmas medrű történetnek.

A Halálfiai-ban Babits minden írói tudása egyesül. Meséje a korból fakad, s minden fordulatával a kort tükrözteti vissza teljesen. Kompozíciója töretlen ívű, biztos és tiszta. Vonalvezetése nem egyes készen adott pontok összekötéséből áll: a szervesen összefonódó, mindig továbbhömpölygő, teljes életet adja. Alakjai mind igazak, plasztikusak, apró vonásokból összerakott életük feledhetetlen. Sohasem halványodnak típusokká, s együttesen mégis a korszak társadalmát alkotják. Az időprobléma megoldása: két generáció életének bemutatása, néha egyes napok legkisebb részleteivel, máskor évek rövid összefoglalásával – gigászi feladat: maradéktalanul sikerült. Külön élmény a stílusa, szavainak és mondatainak tartalmi jelentésén felül külön zengésük is van; friss hangszereléssel ritka szépségeket kihozó zenekar. Szóanyaga mindig a tárgyhoz alkalmazkodik (pl. a szüretek leírása), lüktetése a történet menetét érzékelteti (egy nyári zivatar).

Rég várt, hatalmas, nagy magyar regény. Egyben a legigazabb válasz a mostanában, különösen színpadon, oly divatossá vált, meghamisított visszafelé tekintgetésekre. Egy korszak lenyűgözően gazdag és dús eszközű ábrázolása: az elhitető képesség és megelevenítő írói erő teljességében.

1927

SZAKADÉKOK

Kodolányi János regénye

Olyan ez a regény – tartalmának önéletrajzszerű lefejtésében, hangjának ízeket éreztető tisztaságában –, mint a friss tavaszi rügy. Kissé kesernyés. De pattanásig telve nedvekkel, gyenge s még összehajló leveleiben valami hallatlan átütőerővel, kibomlásában legnemesebb értelmű szépség nagyszerű ígéretével.

Egy kisfiú élete. Úgy a tizedik év fordulóján. Szakadékok helyett inkább kis hepehupákkal ugyan, itt-ott buktató gödrökkel is. S az idegenben eltöltött első év egyre tágabb, oldottabb, nagyobb horizontja.

A Stendhal-mottó „vándorló tükre" – Kodolányi kezében ezúttal először – nem megdöbbentő sziluetteket hoz elénk, nem a romlás stigmájával megjelölt arcokat, családokat, osztályokat, társadalmat, ezüstsima lapjain nyoma sincs most ezeknek a fájó és fájdító igazságoknak: önmagában s önmagukért mutatja csak a dolgokat: egy régi ház döcögő életét, a Frühweisz-völgyben egy őszi délután színeit, a fákat, a felhőket, a vidéki város hegynek futó utcáin az egymás sarkára taposó évszakokat. Ráér meg-megállni hangulatok, szépségek játéka mellett. S még az embereket is kiszakítja a nagy közösségből, sorsuk egyéni adottságában állítja őket egymás mellé. Az egyik öreg, a másik fiatal. Ez iszik, az beteg, amaz még öregségében is dolgozik. Férfiak vannak, s nők. Felnőttek és kisgyerekek. Önmagában határolt, kicsi világ. Amely azonban nem tükrözi a nagy törvényeket s válságokat – kicsiben. Ezek az emberek csak véletlenül kerültek egymás mellé, élnek egy ideig a rozzant bérház albérleti testvériségében, vagy semmitmondó rokoni, iskolai kapcsolatokban, azután elszélednek s szerteszóródnak. És mindegyikük viszi magával a gondjait, a bajait, az örömeit, anélkül hogy élete poggyászát fenékig kicsomagolhatta s megmutathatta volna.

Tökéletes, ragyogó, remek munka ez a kisregény.

Kétségtelen, hogy Kodolányi eddigi írásai – Szép Zsuzska, Börtön, Kántor József ‚s a többi – morális, etikai szemszögből, az „örök emberi" síkján súlyosabb, mélyebb dokumentumok, átfogóbb írások, de művészi teljességben, a megírás őszinteségében egyik sem múlja felül a Szakadékok-at.

Salaktalan írás.

Azzá teszi már a forma s a tárgy szerencsés adottsága is.

A tízéves gyerekszem mindent először látó, függetlenül elbíráló, konvencióktól meg nem rontott tekintete a legtökéletesebben azonos Kodolányi kérlelhetetlenül racionális, mindent feltáró, felsoroló, megmutató látás- és írásmódjával.

A gyermeklélek ismert patronjaival dolgozik néha Kodolányi. De ezeket a részeket is – bimbózó szerelem, aggszűz vénkisasszony, szüreti mulatság halállal – izgalmasan, hús-vér pirosan élővé írja át.

S van az epizódok sorában egy jelenet: a tízéves kisfiú első találkozása távol élő, ismeretlen édesanyjával. Ahogy a kisfiú nézi „azt az asszonyt": ez a húzódozás, ez az idegenkedés, ez a szégyenkezés, a legősibb kapocsnak ez az alig-alig vállalása – ez a néhány oldal Kodolányi írásművészetének legmaradandóbb csúcsa.

1927

KÉT FOGOLY

Zilahy Lajos új regénye

Zilahy Lajos első regénye, A halálos tavasz, amely 1922-ben jelent meg, prelúdiuma volt ennek a hatalmas két kötetnek: legújabb regényének, a Két fogoly-nak.

Már a Halálos tavasz-ban megcsillannak azok a motívumok, ifjúság, szerelem, halál, amelyek itt bomlanak ki teljes szépségűvé. Már a vékonyka kötet lapjain felzengenek a romantika kürtjei, de emberi sorsokat átszépítő bugással, s eseményeket egymásba hullámoztató bőséggel csak itt teljesednek ki. Már az akkori sorokban felkacag a stílusnak az a varázsos, ritka muzsikája, amely az elmúlt négy esztendő alatt még telibb s szívbe piroslóbb lett.

Ezerkilencszáztizenháromban indul a regény. Egy meleg, szeptemberi vasárnap estén lendül a magasba a történet hatalmas íve, s lehajló vonalával csak valahol a tegnapban, tegnapelőttben tér vissza a hétköznapok csendes, elpihentető hullámverésébe. Amit ez a roppant ív befog: mindnyájunk napja volt, mindnyájunk szeme előtt történt.

Mint tenger alól az elsüllyedt városok harangszava: úgy zeng fel két fiatal lélek erős, fülledt, érzéki szerelmében a béke utolsó esztendeje. Örökre lealkonyult napok édes, kerítő ízei. Szerelmes éjszaka a virágszagú városban, Firenzében. Az utolsó nyár csillogása a Balaton almazöld vizén. Szabad emberek, szabad határok, szabad világ. S két piros csók közé hirtelen belésikolt a háború. Fogollyá szakítja az egymást szeretőket. Fogollyá válik a férfi, aki elment, s fogolyként vergődik az asszony, aki itthon maradt. Zúg a háború. S a foglyul ejtett emberi test szabadulás felé tör. A St. Hilben-i fürdőhely öreg hársai alatt s a havas Tobolszk óriás táboraiban szabadulni csak egyféleképp lehetséges: új emberhez kötni a régi életet.

Két ember öröknek induló szerelme így négy életté szélesül ki. S ez a négyes találkozás talán több is a háború fogságából való szabadulásnál. Ez a szabadulás: valahogy a lelkek legigazibb egymásra találása. Elzúgnak a forradalmak, elmaradnak az ellenforradalmak. Elsimulnak az utolsó hullámok is. Letérhetetlen úttal egyenes vágányokra fut az élet. Évek után, egy véletlen találkozással még egyszer egymás mellé kerül a két élet. De a virágos rét fölött az aranyos porfelleget elfeketíti a gyenge szél: a két élet útja többé nem keresztezi egymást, az ifjúság elmúlik.

Romantikus történet: nem mindenki életét példázó szimbólum – egyének élete. Nem a hadifogoly-probléma mélységekig hatoló feltárása – önkényesen formált kikerülése az igazi összeütközéseknek.

De igazi érték.

Érzéki tűzzel: a szavak és mondatok közül messze kilobogó lírával zeng ez a regény. Lélekrajza mély és sokrétű. Koncepciója néhol aránytalan, de az események visszaadása maradéktalanul hű. A részletrajz szépségein és finomságain túl: a lírája a legértékesebb eleme a regénynek. Szín, ritmus, élet árad belőle. Illat lengi át a lapokat: az ifjúság tiszta, keveretlen parfümje. A szavak láthatatlan kottafejeket rejtenek: zeng és muzsikál az egész regény.

A Két fogoly az Athenaeum kiadásában jelent meg. Két kötetben, szép kiállításban.

1927

LEVELEK EGY BARÁTNŐMHÖZ

Szomory Dezső új könyve

Aki egy író portréját rajzolja, akarva, nem akarva készen veszi át a hátteret: a könyvek egymás mellé rakott, rövidebb-hosszabb sorát. Minden író mögött a kötetei állanak. S az időtől függ: kevesebb-e, vagy több. Puha födéllel, fűzve-e, vagy a jubileumi kiadások dús aranyozásában. Talán Szomory Dezső az egyetlen kivétel az íróra való gondolás e megszokottsága alól. Ő az a magányos, akinek oeuvre-je nem könyvekből, hanem alakokból áll. Könyvcímek tücsökmuzsikája helyett királynők s királyok, ragyogó bankzsenik és káprázatos nők társaságában él. II. József császár, Lajos, a gyerekkirály, Szabóky Zsigmond Rafael, Pálfi Tibor, s a nők: a halvány Mária Antónia, a rajongó Bolzay Kamilla, a drága Mikár Györgyike, a romlott Árvay Tessza, a kacagó Szűts Lóri, s a többiek mind, régi ismerőseink!

Egyetlen magyar író nem teremtett ilyen válogatott galériát. De senki nem is pazarolt annyi ragyogást, annyi szépséget, annyi lázt, annyi ékszeres szót az alakjaira, minden egyebet feláldozva, mint Szomory Dezső. S még ezek az alakok sem tudták kimeríteni Szomory szótárát soha: jelzői maradtak felhasználatlanul, színei a palettán száradva, lázai emberekben el nem lobogva, muzsikái kottafejekben holtan. Igazi mélységeiben s teljes magasságában csak most zúgott fel Szomory orkesztere: most, amikor megtalálta végre mondanivalójához szavainak legegyetemesebb kifejezőjét: önmagát.

Új könyve, a Levelek egy barátnőmhöz: emlékezés, önéletrajz, egy darab ifjúság, Szomory Dezső önmaga. Ő írja ezeket a leveleket önmagáról. S ezzel megteremtette a legragyogóbb, legteljesebb, legkifejezőbb Szomory-alakot: Szomory Dezsőt.

Hatalmas életrajzi regény, amely messze a születés előtt, valahol még a kikutatható legelső ős legendájával kezdődik. S végig lepergetve a hosszú fonál gyöngyszemeit, a Király utcai bérház zsivajos életében szélesül ki az élet adott valóságaiba. Elemi. Régi nyarak nyomai Szálkán. Egy királyi nagyanya. Az apa alakja. A piarista gimnázium évei. Szerkesztőségek. A régi Athenaeum palota. S végül Párizs első lehelete: már ígérve is a további folytatást, a Párizsi regény-t.

Lekurtított, semmitmondó, puszta váz ez így. De ami ezenfelül zsúfolódik még ebben a könyvben! Az az összeszövődő, ezerszálas, dús ragyogás. Amiben külön hangja van minden kis apróságnak. Külön muzsikája s külön élete még a véletlenül végiggörgő porszemnek is. Amiben összekeveredik szín, kottafej, mozdulat. És a legősibb, a legszebb dolgokkal tart rokonságot minden. Mert hétköznapok nincsenek Szomory körül. S hétköznapi dolgok sem. Szomory, mint a nap, kiárasztja fényét maga köré. S minden ebben a fényben ragyog. Egy külön naprendszer. Bolygókkal s törvényekkel. Szépségekkel s élettel. Soha nem hallott nyelven, lejegyzetlen zenékben. Egyedülvalón.

Miről ír? A legszédítőbb változatosságban. Mindenről. Egy magányos csalánról, vagy íróasztala lámpájáról: egyképpen. Illatokba és sóhajokba fúltan. S hogyan ír? „Szükséges, hogy nekem minden oly nehéz legyen, egy egyszerű mondat nehezebb legyen, mint másnak egy egész katedrális." A legárvább kis fűzfasípot is wagneri orkeszterre hangszereli meg, s egy elhervadt, kis fűszálért réteket jár be s kazlakat hány szét.

Új tartalmat, új zenét, új jelentést tud találni a szavaknak. S ezenfelül, kiérve és kiforrva, ebben a könyvében még egy olyan új kifejező, megjelenítő, emberformáló eszközt is alkalmaz, amely eddigi munkáiból hiányzott, vagy csak kevéssé volt meg: a szavakban bujkáló fölényes, fanyar, különös ízű iróniát.

Szomory Dezső a „szavak művésze". De művész akar lenni nemcsak akkor, amikor egy szót zenget fel, hanem a szépség olthatatlan szomjúságával művész még akkor is, amikor a szónak egy betűjét írja le.

Bármerre fordul is: számára „szűk a végtelen".

1927

ÉLŐHALOTT

Papini önéletrajza

A Krisztus-életrajz népszerű és következetlenségeiről minálunk is jól ismert szerzője ezt a könyvét kissé önigazolásnak s kissé önéletrajznak szánta. Programszerű vallomása szerint: belső élményeinek pontos folyamatát akarja adni a rapszodikusan egymás mellé illesztett fejezetekben.

Legelső impressziónk, amely az Élőhalott olvasása közben támadt, s azután mindvégig csak erősödött, Papini könyve: a szó könyve. Nem egy, nem tíz, nem száz szóé – valami apokaliptikus, kibogozhatatlan összefüggésben: az összesé egyszerre. Kápráztató zuhatagban ömlik, árad, szökik, sistereg, gátdöntő rohamban, csillagokig felporzó erővel mindenből, mindenről – a szó. Papini filozófiája szerint mindenki egy új Ádám, akinek újra el kell nyerni a dolgokat, új szótárt kel összeírni, új nyelvet kiformálni – s igen, itt ismerünk rá: ez Papini, a régi dolgok új Ádámja. Minden érzést kiél, minden életformát a magáénak vállal, minden új célért sorompóba száll, de mindezt mégsem a nietzschei Übermensch mindent magával ragadó erejével teszi, inkább csak felületes, tüzes, könnyed lobogásban, a szó kissé felelőtlen szerelmével. Szó, szó. S szavait az a napérlelte, sebes olasz vér fűti át, amely folyékonyságában olajosabb, színében pirosabb, lüktetésében lázasabb minden más faj vérénél.

A fiatal Papini életében először kerül a számára addig elérhetetlen szentélybe: egy nyilvános könyvtárba. Nem egy könyv az, ami érdekli, nem is kettő, olvasmánya azonnal a könyvek könyve: az enciklopédia. Felüti egykét oldalát, megismerkedik csakhamar egy másodikkal is, majd nekiül a harmadiknak, s már el is határozza: ő is ír egyet, az igazít, amely terjedelmével felülmúlja az összes eddigieket. El is jut az Aa betűkig, de ekkor már a világtörténelem érdekli, ezt is elkezdi újraszerkeszteni, hogy egy hirtelen fordulattal bibliamagyarázatokra térjen át, az első két sor értelmezésében véglegesen elfáradva. Reménytelenül fiatal s reménytelenül pénztelen ekkor. S élete egyszerre két virágot is hajt: a lírát s a pesszimizmust. Schopenhauer… mohón nyúl a könyv után, de a más szavai persze nem elégítik ki. Ő, igen ő fogja kialakítani a pesszimista filozófia igazi rendszerét. S már tervezi is a könyvét: utolsó fejezete egy lobogó erejű felhívás lesz, előterjesztés, törvényjavaslat – az emberiség egyetemes öngyilkosságáról. Forogjon azután a föld üresen, keringjen a világűrben kihaltan. Megérdemli!

Így indul Papini fiatalsága, így folytatódik is, ilyen mindvégig, ő az örök húszéves (könyvének legszebb fejezete a huszadik év lélektana), ő a soha nem szűnő nyugtalanság, ő az egyre feljebb magasodó láz. Mint a szél, magával sodró erővel száguld át az éveken, érzéseken, életen. Mindent felkap, ami útjába esik, s mindent el is hagy menten, hogy új célok felé törjön. Mondanivalója bővizű s hangos szavú hegyi patak, lángolása pillanatok alatt hamuba hulló szalmaláng. Ritka érdekes írói s emberi vallomás Papini önéletrajza, amely az érzések, elvek, hitek szinte beláthatatlanul tág skáláját fogja át.

Az Élőhalott az Athenaeum kiadásában jelent meg.

1927

A FORSYTE SAGA

Galsworthy háromkötetes regényciklusa

Galsworthy – főleg színpadi munkáiban – fáradhatatlan harcosnak bizonyult. Optimista. Aki hisz a javulás lehetőségeiben. S meg is akarja javítani az embereket. Írásainak központi acélmagva szinte állandóan ugyanaz: a társadalmi morál sok ferdesége, a lélektelen bírói ítélkezések tévedései, a gazdagabb osztályok antiszociális és képmutató érzéketlensége. Mind – kissé egy presbiteriánus lelkész makacsul visszatérő témái. Néha talán túl száraz ékesszólású előadásban is, de mindig a meggyőző s fölényes írói erő ember- és helyzetformáló teljességében.

Nagy regényciklusa, a háromkötetes Forsyte-mondakör, messze kiemelkedik azonban munkái közül. Kiemeli – nem is annyira a terjedelme, mint inkább – az események nagy perspektívába állítása. A Forsyte-család három emberöltőnyi időt felölelő története valóban mondakör. Nem egyes elszigetelt, egymással alig összefüggő társadalmi ferdeségek hosszú szálára fűzött kritikája – hatalmas eposz. Egy család felemelkedésében, ragyogásában s lehanyatlásában Galsworthy az életnek legősibb törvényeire mutat rá. A tüzet írja meg, amely titokzatosan fellobog törzsek, nemzetek, kultúrák életében, magasan lángol egy ideig, azután bizonyos idő múlva – önmaga erőit felhasználva – menthetetlenül kialszik.

A fellobbanó s kialvó tűznek ez a története: a történelem nagy hullámvonala. Amely megszakíthatatlan s örök. Mert a régi hullám lefelé hajló vonalát már követi is az újnak felfelé emelkedő íve. Mások-e azután az új elvek, jobbak-e az új törzsek, tökéletesebb-e az új kultúra? Az optimista Galsworthy fanyar mosolyra húzza a száját. Az élet íze – elbukásaival s felemelkedéseivel – végül mintha mégis sós lenne. Akár a kétes eredmény: csöbörből vödörbe.

A felső középosztály élete tárul a Forsyte Saga lapjain. A tegnapi s mai társadalomnak az a rétege, amely a maga vagyonával döntő tényező lett minden nemzet életében, amióta a világesemények mindjobban a gazdasági élet sínéire siklottak át. A történettudós monumentalitásával s nagy adatgazdagságával rajzolja meg Galsworthy ezt a kort, a pénz körül dúló szörnyű harcokat, az érzéseket kiölő rideg értékek uralmát s a regényíró életet árasztó, szuggesztív erejével formálja meg ennek a kornak az embereit.

A Forsyte-okat, akik semmitől sem remegnek annyira, mint attól, hogy csak négy százalékot kapjanak a pénzükért: a Forsyte-okat, akik pozíciót, vagyont, hatalmat szerezve jótékony intézményeket is szívesen támogatnak, főleg olyanokat, amelyek cselédeikről, ha azok megbetegszenek, gondoskodnak; a Forsyte-okat, akik valami ősrégi törzsi összetartással sziklaszilárd egységet alkotnak, amely azonban nem annyira a vér egymás megsegítését diktáló parancsa bennük, mint inkább a vagyon utáni olthatatlan, közös szomjúság; a Forsyte-okat, akik azzal a kérdéssel nézik egymást s fordulnak önmaguk felé: elég pénzt keresnek-e? Nem pénzt, de elég pénzt. Mert ősi, öröklött, letörhetetlen erővel csak a legtöbbre szabad törni. A Forsyte-okat, akiket olyan mesteri apróságokkal jellemez Galsworthy, hogy feljegyzi például róluk: nem esznek előételt. Nem, mert az nem komoly eledel. Ok azonnal a dolgok velejébe vágnak. A Táplálék iránti ősi sóvárgás él bennük, s ezt a hitet még nem rontotta meg a Szépség utáni értelmetlen s haszontalan vágy.

És ezeket a lélektelen, hatalmas acél Forsyte-okat apró egérfogaival mégis megőrli – lassan – fiaikban s unokáikban – az idő. Belülről korhad el a hatalmas családfa, ártalmas új nedvek szívódnak fel a gyökereibe. És már csak egy erős szél kell, a generációkon át elnyomott Szenvedély hatalmas vihara, hogy megrázkódjanak az ágak, letörjön a hatalmas korona, kidőljön a törzs.

Az alakok végtelen sokasága él ebben a hatalmas regényciklusban, ezer s ezer szálból szövődik a mese. Fordulatok, események, egymásra halmozódó, páratlan gazdagság, ritka emberi dokumentumok: egészében hatalmas óceán, amelynek fenekét alig éri a mérőón. A vonalak meghosszabbodnak, a történet kerete kitágul, az egyéni adottságok általánossá emelkednek.

Galsworthy legfőbb munkája, s a regényírás tökéletes remeke: a Forsyte Saga.

1927

DÉLSZIGET, AVAGY A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE

Benedek Marcell könyve

A firenzei pestis elől menekül egy kis társaság, hét kívánatos, fiatal nő, három szerelmes ifjú, egy vidéki kastélyban húzódnak meg, s itt távol a borzalmaktól, egymás szórakoztatására tíz napon át mind a tízen szerelmes és elmés történetekkel szórakoztatják egymást. – így indul a világ leghíresebb novellagyűjteménye, Boccaccio Dekameronra.

Nem kevésbé érdekes és izgalmas körülmények között verődik össze Benedek Marcell keretes irodalomtörténet-ének kis társasága is: borzalmas hajótörés egy újonnan születő vad, vulkanikus óceánra veti őket. S itt izgalmas epizódok és önmagukban is érdekes fordulatok során az öreg Érdy professzor, a kis társaság mindenkit túlvitató, javíthatatlan csevegője végigmagyarázza, idézi, lelkesedi az egész magyar irodalmat.

Hallgatói – egy dúsgazdag, nagyon művelt fiatal lány, a szép Marianne, aki ismeri a magyar irodalmat, csak nem szereti és nem becsüli; egy materialista, szocialista mérnök; egy Petőfiért rajongó amerikai; meg egy fiatal székely legény – pártállásuk, világnézeti felfogásuk, egyéni ízlésük szerint minduntalan vitába szállnak Érdyvel, de a professzor, nemhiába képviseli a szerző nézeteit, bőségesen győzi ellenérvekkel. Benedek Marcell fölényes öniróniáját is megszólaltatja azonban Marianne szavaiban, míg a könyv legelevenebben megformált figurája, Están, a fiatal székely legény világosan rámutat, milyen fogalmai vannak a népnek a „népies nemzeti" irodalomról.

Keretes irodalomtörténet dialógusokban.

Erről a szokatlan s érdekes kísérletről Benedek maga írja könyvének előszavában : „Három műfajt keverek össze: az irodalomtörténetet, a regényt és a drámát." S bármilyen újszerű is ez a forma, jogosultságát mi sem igazolhatja jobban, mint a dialógusszerű tanításnak kétezer éves plátói eredete.

De talán ennél is súlyosabb érv, hogy az irodalmat legföljebb az iskolában lehet ma már demokratikus tekintéllyel tanítani, az életben bizony vitatkozni szoktak róla.

A vita ugyan itt nem túlságosan heves, mert azt a partnert, akivel Érdy professzor alighanem hajba kapna, a dogmatikus irodalomtudomány képviselőjét, a szerző elmulasztotta felléptetni.

Ami Érdy professzor nézeteit illeti: ezek mélységükkel, újraértékelésükkel (Arany János), eredetiségükkel bizonyára még jobban felkeltik majd az olvasók érdeklődését, mint a könyv újszerűnek látszó formája.

S ez Benedek irodalomtörténetének legnagyobb dicsérete.

Nagyon szép lapjai vannak ennek a könyvnek: azok, amelyeken Érdy professzor, aki különben hadilábon áll az iskolás irodalomtörténettel és könyörtelenül hallgatni akar mindenről, ami „meghalt", annyi meglepő, friss és új szépséget fedez fel beszélgetőtársaival a régi magyar irodalomban. Az a fordulat például, ahogy a Halotti beszéd-et elmondja és magyarázza, vagy még inkább az a jelenet, ahol egy bárzongora kísérete mellett Tinódi verseit énekelteti, a legszerencsésebb irodalomtörténet-írói beállítások és ötletek egyike.

Igen jól érzékelteti Benedek, hogy mindaz, ami egy irodalomban él: egyszerre s időtlenül él. Ady Endre neve előfordul a beszélgetésekben már akkor, amikor a középkori szerzetesírókról van szó. Arany, Petőfi és a többi nagyok neve is át- meg átszövi az egész könyvet.

Az újabb neveknél Benedek nem foglal túlságosan szenvedélyesen állást az irodalmi irányok harcaiban. Ő mindegyikben igyekszik minden szépet meglátni és elismerni.

A magyar irodalom történetének kitűnően összefoglalt kis könyve a Délsziget.

Kétségtelen ugyan, hogy ez a regénybe szőtt s dialogizált forma a nagyközönség érdeklődésének felkeltésére szolgál, de objektíven meg kell állapítani azt is, hogy mindez legkevésbé sem koncesszió a „népszerűsítő" tudomány irányában. Ellenkezőleg. Benedek célkitűzése a legmagasabb: művészetnek tekinti az irodalomtörténet-írást, s száraz tudományos adattár helyett művészi írást is ad.

1928

ADY ÉS HATVANY

Hatvány Lajos új könyve

Ebben az új Hatvany-kötetben benne van körülbelül mindaz, ami Hatvany Lajosban fontos és jelentős: nem annyira időálló érték, mint inkább napi szenvedélyeket felkorbácsoló viharmag. Könyve ugyanaz a túlfűszerezett írásmű, mint az Egy hónap története volt, vagy a Feleségek felesége, s általában a többi. A nyomtatott betű hatásának kiszámíthatatlan s ezúttal kissé ironikus fordulatai közé tartozik azonban, hogy új könyve jelentőségét Hatvany mégsem önmaga adja meg, hanem egy másik író, a hajdani barát s a jelenlegi könyvtéma: Ady Endre.

Ady elődeivel az emberi dokumentumokat főleg anekdoták tolvajlámpájánál kutató Hatvany-oeuvre-ben az olvasó valahogy úgy járt, hogy nemcsak Petőfi Sándort, Kertbeny Károlyt, Tompa Mihályt vagy Kossuth Lajost ismerte meg, aki éppen soron volt, hanem az ő életükön és sorsukon átkopírozódva legelsősorban is egy másik arcot: Hatvany Lajost. A leleplezett személy, tárgy, élmény másodsorban került a leleplező gesztus mellett. Ez a pillanat sem titkolt: anch’io- író vagyok én is, hallatszik ki ebből a könyvből is, de a kétfelé hadakozó előszó, a hosszú irodalmi riport, a számtalan széljegyzet önmaga felé mutató gesztusán messze túlemelkedik. Ady Endre talán utolsó, eddig ismeretlen írása: Hatvany Lajoshoz intézett leveleinek összessége.

Ezeket a leveleket igen jól – előszavaknál s riportoknál sokkal jobban – egészítik ki Hatvany párhuzamosan közölt válaszai. Látszólag két portré rajzolódik így ki, ezekből a levelekből: Hatvanyé, a felfedező, segítséget nyújtó, igaztalanul cserbenhagyott, mindig nobilis, mindig úri, mindig igaz baráté, s Adyé, az önző, anyagiakat hajszoló, megalkuvó, pálfordulásra kész, megbízhatatlan Adyé.

Ez a kettősség, s ez a szembeállítás azonban csak látszólagos. S alaptalan az az aggodalom is, hogy Ady emberi gyengéiből újabb fegyvert kovácsolhatnak majd a költő hangos s fegyvercsörgető ellenségei. Mert ezekből a levelekből, ezekből a gyengékből, ebből a szembeállásból egyetlen jaj hallatszik csupán ki. S ez a jaj segítségkérés és vád. Szívet megállító, szörnyű rémület, s lélegzetelfullasztó rádöbbenés a magyar zseni mindennél sósabb és fájdalmasabb sorsára a magyar földön.

Mennyit kell harcolni, hányszor elesni, rossz gerinccel százszor hajolni, milyen értetlenségben fuldokolni, milyen visszhangtalanul kiáltani, minden harc végén mennyire, mennyire társtalanul maradni, betegen elmenekülni s még betegebben visszatérni, királyian gőgösnek s koldusosan alázatosnak lenni, elfáradni, megrokkanni, élve meghalni, mélyen-mélyen a föld alá kerülni s még ott sem elnyugodni annak, aki emberit, igazt s magyart akar.

És ezen időtlen – de mindig időszerű – Tragédia mellett mennyire fölöslegessé válnak Hatvany közbeszólásai, közbemagyarázásai, oldaltámadásai előre-hátra-oldalt vagdalkozásai. Ady Endre nemhogy megkisebbednék: tragikussá nő ezekkel a levelekkel, őmellette a literary gentleman-ség igazán nem díszruha: Hatvany nem is ölti magára. S Ady emberi gyengéi nagyon kétélű fegyver lenne annak kezében, aki ezekkel ellene támad: ki felelős hát mindezért, hogy így történt?

Hatvany Lajos új könyvét Ady Endre oly izgalmassá, messze hangzóvá, minden időkre fájón aktuálissá teszi: amilyen eddig a Hatvany-oeuvre-ben még egy sem volt.

1928

SZAVAK LÁNCA

Komjáthy Aladár új versei

„Az emberélet útjának felén", ezen a Dante óta költőknek oly lávás talajon hajtottak Komjáthy Aladár versei. Milyen forró a sok felfelé szökkenő verstörzs, hogy tüzelnek a levelek, kékes nyugtalansággal milyen gyökértől nyújtózkodó lángok lobbannak a szirmok hegyén. Az olvadt vas veti úgy ki magából a salakot, mint Komjáthy Aladár hagyja el az ifjúság illúzióit. Hideg fényben tündöklő, kíméletlen férfilíra ez az izzás. A költő eljutott a nagy törvényekhez, s tudja, megrendülés és lázadás egyképpen hiábavalók.

Meddig lakom lakásban és

meddig hordok ruhát?

Pőrén a földbe rak az Úr

az örökléten át.

Miről szól hát a költő? A mélyhegedű húrján arról a szomorú eszmélésről, hogy mindjobban „felejtem már ezüst zenédet / csodák világa: szépség, / az ifjúság láng-íze halkul / és minden nap: keserves alku / ízekre lassan tép szét".

A magányról szól, az ürességről, a hiába szőtt vágyról, a büntetés istenéről, ki unja világát. De minden másnál teltebben és komorabban saját magáról vall:

Olyan vagy lelkem, mint az őszi ég.

sok a felhőd, kevés a csillagod,

az év repül és bus-kopárra ég

a kedv: ami volt, azt is elhagyod.

Nincs megváltás, nincs remény. „Ne várj kegyelmet; mindhalálig dühöng a harc. Gerincbe törve perget a sors." A magára maradt ember már csak a földdel békélhet:

Minden a föld felé hajol,

madár zuhan szivén találva

s a téli erdő csonka ága

sziszegve hull

a nesztelen havas halálba.

És akit nem rántott le semmiféle örvény, az nyugodtan nézhet a megnyíló mélységbe: „Mint a kő, olyan leszek a ravatalon, / hideg, kemény, merev, gőgös és zord halott, / hiába tör rám virágok záporával / a lángtavasz, a láz örökre elhagyott."

Ha reménykedni akar, már csak ilyen csodák forrósítják:

Ha meghalok, folyó leszek,

hegyről rohanva völgy felé futok,

országokat lép át vizem,

mert a tenger, a tenger

örök szerelmem,