Vakvágányon

BERKESI ANDRÁS

VAKVÁGÁNYON

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Nótárius 1996

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-460-3

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Berkesi András jogutódja

1.

A Zöld Vadász étteremben vágni lehetett a cigarettafüstöt, pedig a kockás abrosszal leterített asztaloknál kevesen ültek. Délután négy óra volt, a törzsvendégek már megebédeltek, akik ebben az időben betértek az étterembe, azok feketét, röviditalokat, sört vagy bort ittak. A Zöld Vadász a városka szélén, közvetlenül a Budapestre vezető műút mellett épült a harmincas évek elején, árnyas kerthelyiséggel és tágas kocsibeállóval, amit az évek folyamán gépkocsiparkolóvá alakítottak át. Az étterem a megyei vendéglátó vállalat tulajdona volt, 1990 tavaszán magánosították, a versenytárgyalást Herczeg Dénes, az étterem vezetője nyerte meg, így aztán ma, 1992 kora tavaszán a Zöld Vadász családi vállalkozásként üzemelt. Herczeg széles körű ismeretséggel rendelkezett, mindent megkapott a haveroktól, ami az üzlet zavartalan üzemeltetéséhez kellett. Raktára tömve volt nyersanyaggal, mindig kapható volt mindenféle ital, külföldről importált pezsgők, röviditalok. Arra is volt gondja, hogy az éttermet a magánosítás előtt a vállalattal rendbe hozassa, s így most évekig nem kell az üzlet karbantartására költenie. Az étteremnek nagy forgalma volt, a fővárosból érkezők vagy az odautazok menetrendszerűen betértek valami harapnivalóra vagy ebédre. Mindig kapható volt frissen sütött pogácsa, pörkölt, pacal vagy zúza.

A harckocsizó dandár tisztjei és katonái és a közeli vegyészeti gyár dolgozói rendszeresen látogatták az éttermet, elég sűrűn rendeztek zártkörű társasvacsorákat, név- és születésnapi ünnepségeket, s ilyen alkalmakkor a vendégek lazítottak, elengedték magukat, és mintha nem lennének gazdasági nehézségek, nem nőne az infláció, nagyvonalúan költekeztek.

Az egyik asztalnál két fiatalember ült, éppen ma szereltek le a harckocsidandártól. Pallai László zömök, pufók arcú, zöld szemű, rövidre nyírt szőke hajú fiú volt, társa, Ádándi Péter jóval magasabbra nőtt nála, megütötte a két métert, haja, szeme feketén csillogott, széles válla, karcsú dereka arra vallott, hogy rendszeresen sportol. Délben bőségesen megebédeltek, azóta iszogattak, türelmesen várták Pallai Menyhért vállalkozót, aki telefonon értesítette fiát, hogy délután három órára értük megy, várjanak rá a Zöld Vadászban, egyenek-igyanak, a számlát ő állja. Hát ők éltek a lehetőséggel. Herczeg Dénes udvariasan kiszolgálta a fiúkat, ismerte Pallai Menyhértet, tudta jól, hogy bőven van pénze, biztosan kifizeti a számlát. A szikár, kopaszodó vendéglős megállt a fiúk asztalánál, mosolyogva megkérdezte:

– Minden rendben van, fiúk?

– Minden oké, főnök – mondta Pallai László. – De nem bánnám, ha küldene még egy zöldszilvánit.

– Máris intézkedem! – Visszament a pulthoz, és szólt az egyik felszolgálónak, hogy vigyen a fiúknak egy üveg bort. A fiatal, jó alakú lány engedelmeskedett.

– Ráérsz este? – kérdezte tréfásan Ádándi Péter, és megfogta a lány csupasz, formás karját.

A lány kihúzta az üvegből a dugót, és a fiúra nézett.

– Most hülyéskedsz, Péter? – kérdezte, és öntött a poharakba.

– Igyál te is, Rózsikám! – kérte Pallai.

– Most nem iszom, csak zárás után. Lacika, szólj a haverodnak, hogy eressze el a karomat. Nem szeretem, ha nyilvános helyen tapenolnak.

Ádándi elengedte a lány karját, és dúdolni kezdett:

Eltörött a hegedűm, nem akar szólani,

Rózsi, Rózsi, mi bajod, mért nem akarsz szólni?

A szőke Rózsi mosolygott.

– Fene jó kedved van, Peti, mi a túrónak örülsz?

Ádándi nyújtózkodott.

– Szabad vagyok, érted, kisanyám, szabad. Előttem az élet. – Hirtelen mozdulattal elkapta a lány derekát, magához húzta. A gyors mozdulattól a lány elvesztette egyensúlyát, a fiú ölébe huppant. Ádándi szájon csókolta. Rózsi nem védekezett, jólesett neki a fiú csókja.

Kemény hang szólalt meg mögötte:

– Engedd el a lányt, te szarházi!

Pallai a nagydarab, borostás arcú férfira nézett. Egyidős lehetett velük, külseje elhanyagolt volt, vörösesbarna haja a homlokába hullott.

– Mi van, öcsi? – kérdezte csendesen Pallai. – Nem tetszik a rendszer?

– A haverod nem tetszik – mondta a borostás arcú. -Nem tűröm, hogy valaki védtelen lányokkal erőszakoskodik.

Rózsi kibontakozott Ádándi öleléséből, felállt, és a fiatalemberre nézett.

– Menj a dolgodra, Sandri! Senki sem kért arra, hogy engem megvédj!

A fiatalember zavartan nézett a lányra.

– Szóval, így állunk? Ezek szerint te is kurva lettél!

Ádándi felállt, gyengéden félretolta a szőke lányt, és állon vágta Sandrit. A fiatalembert váratlanul érte az erős ütés, hanyatt vágódott, széles, húsos alsó ajka felrepedt, vére vékony csíkban az állára folyt.

A lány Ádándihoz fordult, tenyerét a fiú mellére feszítette.

– Petikém – kérlelte –, ne bántsd, nem akarom!

Közben ketten felsegítették Sandrit a kövezett padlóról, de már ott volt Herczeg Dénes is. Keményen rászólt a fiatalemberre.

– Tűnj el, mert kihívom a rendőrséget! Mégis, mit képzelsz magadról, mindennap botrányt csinálsz?!

Az egyik asztalnál többen ültek, jól öltözött férfiak voltak, még innen a harmincon.

– Miért nem rúgod ki, főnök? – kérdezte az egyik jól fésült férfi.

– Magának osztott lapot valaki? – kérdezte a Sandrit felsegítő fiatalemberek egyike.

– Rossz vége lesz ennek, Bálint Jóska! – mondta a jól fésült férfi. – Egyszer valaki nagyon el fogja kapni Sandri barátját.

– Talán maga? – villant Bálint Jóska tekintete.

– Lehet, hogy én, lehet, hogy valaki más. Már nagyon botrányos, amit megengednek maguknak. Maguk a város fenegyerekei. Jobb lesz, ha gyorsan eltűnnek.

– Ezt bízza ránk! Tudjuk, mikor kell eltűnnünk. – Sandrira nézett. – Hogy érzed magad?

– Az a szarházi leütött! – Tapogatta az állát. – De visszaadom neki, vissza én. Az hétszentség! – Neki akart rohanni Ádándinak, de a társai visszatartották.

– Maradj nyugton! – mondta Bálint. – Megkapja a magáét, de nem itt és nem most. Te is rühelled őket, én is. Maradjunk ennyiben.

– Elég volt a rumliból! – mondta Herczeg Dénes. – Fizessetek, és tűnjetek el!

Miután a társaság eltávozott, Ádándi megkérdezte Herczegtől:

– Kik voltak ezek az ürgék?

Herczeg legyintett, aztán leült a fiúkhoz.

– Megengeditek?

– Természetesen! – mondta Pallai, és bort töltött az egyik üres pohárba.

– Egészségünkre! – Herczeg felemelte a poharát, koccintott a fiúkkal, és ivott. Keze fejével megtörölte száját, és Ádándira nézett. – Hogy kik ezek az ürgék? Jó kérdés. Azt hittem, ismeritek őket.

– Nem, egyikőjüket sem ismerem. Most láttam őket először. Mindig ilyen kötekedők?

– Mindig. Ők a város fenegyerekei. Egyszerűen nem lehet velük bírni. Nem találják a helyüket a világban. Sandri, vagyis Kopár Sándor szülei a Hazafias Népfront helyi szervezetében dolgoztak, de a rendszerváltás után néhány hónappal az apja öngyilkos lett a múltja miatt...

– Mi volt a múltjában? — kérdezte Ádándi.

– Évekig a megyei pártbizottságon dolgozott, nagy hatalom összpontosult a kezében, és ő azzal a hatalommal visszaélt, sok embert elvitetett a pufajkásokkal ötvenhat után. Később valamiért kizárták a pártból, akkor került a népfronthoz. Amikor összeomlott a hatalom, nem bírta idegekkel a támadásokat, és hazavágta magát. Felesége pedig bedilizett, zárt intézetbe került. Sandri egyetemista volt, abbahagyta a tanulmányait. Inni kezdett, soha sem józan, azt kutatja, hogy ki a felelős apja haláláért, mindenkibe beleköt, számtalan ellensége van. Rózsinak tette a szépet, kerülgette, udvarolgatott neki, de a lány hallani sem akar róla.

– Miből él? – kérdezte Pallai.

Herczeg megvonta a vállát.

– Pontosan nem tudom. Azt mondják, valutával üzletel. Az a két ürge, aki kísérte, az üzlettársa. Az egyik, a Bálint Jóska, amolyan nepper, a zöldség- és virágmaffia egyik vezetője, ügyes hapsi, a rendőrség semmit sem tud rábizonyítani. Az a helyzet állt elő, hogy akiket megvernek, nem jelentik fel őket, mert félnek, hogy előbb-utóbb valaki kinyírja őket.

– És ki volt a harmadik srác, az a fekete hajú fickó? – kérdezte Ádándi.

– Pontosan nem tudom – hazudta Herczeg, pedig nagyon jól tudta, hogy ukrán a fiú. Intett Rózsinak. A lány megállt az asztalnál.

– Rózsi, úgy tudom, te ismered Sandri barátját, azt a fekete hajú fiút.

– Ismerem. Ukrán, kijevi. Jurij Szulminov a neve. Úgy tudom, az Ukranex nevű ukrán-magyar kereskedelmi vállalat üzletkötője volt, most önállósította magát, egyedül üzletel. Sandrinál lakik albérletben. Jól beszél magyarul, és jó fejű srác. Hogy mivel üzletel, azt nem tudom, de tele van pénzzel, nem forinttal, hanem dollárral. Rendszeresen jár Ukrajnába, oda szállít Magyarországról árut, és onnan hoz be állítólag szabályosan fát és márványt, meg mit tudom én, még mit.

– Ha tele van dollárral, miért nem a szállodában lakik? – érdeklődött Pallai.

– Mert Sandrinál kényelmesebb. Akartok még valamit?

– Kösz, elmehetsz! – mondta Herczeg, és felállt. — Hát, megyek, fiúk, vár a meló.

– Oké, kösz! – mondta Ádándi.

Miután Herczeg és Rózsi távozott, Ádándi megjegyezte:

– Hülye világban élünk, fiú.

– Ez van, ezt kell szeretni. – Pallai megvonta a vállát. – Most olyan napok következnek, amikor az embernek hajtania kell, ha érvényesülni akar. A lehetőségek adottak.

– Neked, mert a te faterod milliomos!

Pallai felvont szemöldökkel nézett Ádándira.

– Beszélsz bele a nagyvilágba. Mit tudsz te az apámról és rólam?

Ádándi kinyújtotta hosszú lábát.

– Tulajdonképpen nem sokat. De az a kevés, amit tudok, azt bizonyítja, hogy az öreged nem elveszett ember. Két év alatt tőkés lett, újgazdag, így aztán a te utad szerencsével van kikövezve.

Pallai megcsóválta a fejét, és cigarettára gyújtott. Tulajdonképpen kocadohányos volt, naponta négy-öt cigarettánál többet nem szívott el.

– Most miért csóválod a fejed?

– Azon gondolkodtam, hogy egy évig katonáskodtunk, közös hálóteremben aludtunk, és alig tudunk egymásról valamit. Én például még a szüleidet sem ismerem.

– Nevetni fogsz, én sem ismerem őket.

– Hülyéskedsz?

– Nem. Úgy van, ahogy mondom. – Ádándi a szék alá húzta hosszú lábát. – Soha nem láttam őket.

– Ezek szerint apádat talán nem is Ádándinak hívják?

– A fene tudja, hogy mi a neve. – Kortyolt a borból.

– És nem kevertél utána, hogy kik a szüleid? – Pallai hitetlenkedve nézett Ádándira.

– Hol kevertem volna utána? De az az igazság, hogy ma már nem is érdekelnek. Ők sem kerestek engem, én sem keresem őket. – Keserűség érződött ki a hangjából.

– Semmit sem tudsz róluk?

– Csak annyit tudok, és persze ezt is csak évek múlva tudtam meg, hogy az az asszony, aki a világra hozott, 1972. március 16-án éjjel alaposan bepólyázva letett a Szent Margit Kórház bejáratának a lépcsőjére. A pólyában cumisüveg és egy kézzel írt levél volt. A levélben az állt, hogy március 12-én születtem, a nevem Ádándi Péter. Az apja – írta anyám –, gazdag polgári család egyetlen gyermeke, nem vállalja az apaságot. A csecsemő felnevelésére semmilyen anyagi lehetőséggel nem rendelkezem, ezért a jó emberek szeretetére bízom ártatlan gyermekemet. Isten legyen irgalmas hozzám! – Ádándi a társára nézett, szeme csillogott. – Hát ennyi… – Nyújtózkodott, megropogtatta csontjait.

– Nem is tudom, hogy mit mondjak…

– Ne mondj semmit!

-Jó, de azt még mondd meg, hogy ki az a csinos csaj, aki néhányszor meglátogatott a laktanyában?

– Torma Éva. Idén érettségizik.

– Te futsz vele?

– Nem. Amolyan féltestvérem.

– Nem értem.

– Nem baj. – Ádándi bort töltött a poharakba. – Egészségünkre! – Tudod – magyarázta –, gyerekotthonban nevelkedtem. Rohadtul éreztem magam. A nyolc általános elvégzése után kiadtak nevelőszülőkhöz, így kerültem Torma Viktorékhoz. Torma építész volt, felesége, Márti néni gimnáziumi tanárnő, történelem-irodalom szakos. Szépen berendezett, négyszobás öröklakásuk van Óbudán, a Pacsirtamező utcában. Éva örökbe fogadott lányuk. Engem azért választottak maguknak, mert egy lányt és egy fiút szerettek volna. Jó volt a bizonyítványom, ezért beírattak az óbudai Árpád Gimnáziumba. Ott érettségiztem. Évát nagyon szeretem, de úgy nézek rá, mint a testvéremre. Tudom, ez hülyeség, de így van. Nevelőapám két éve szívinfarktusban meghalt, megígértette velem, hogy Évára úgy fogok vigyázni, mint a húgomra. Megígértem. Nem titkolom, néha nagyon nehéz fegyelmezni magam, különösen akkor, amikor Éva egy tenyérnyi bugyiban ugrál előttem. Olyankor felforrósodik a vérem. Mondtam is neki, Évikém, ne csináld ezt velem, mert nem állok jót magamért. Éva csak mosolyog, és azt mondja, jaj de süket fránya vagy, hát nem vetted észre, hogy éppen azért csinálom.

– És nem történt semmi? – Pallai elnyomta a csikket.

– Fiú, te még nem ismersz, ha én megígérek valamit, azt be is tartom. – Széttárta karját. – Hogy meddig leszek képes rá, azt persze nem tudom. Legutóbb, amikor otthon voltam, azt mondta Éva, hogy ő senki mással nem akar dugni, csak velem. Legalábbis először. Azt akarja, hogy én vegyem el a szüzességét.

– Te meg nem akarod elvenni?

– Ahogy mondod!

– De nagy marha vagy te, Ádándi Péter!

– Lehet, de én így érzem jól magam.

– És nincs is állandó csajod?

– Nincs. Mindig akad valaki a horogra. Állandó csajom nem lehet, mert Éva oltárian féltékeny.

Pallai megcsóválta a fejét.

– Csuda fazon vagy. És most, hogy leszereltél, mihez fogsz kezdeni?

A magas fiatalember egy fogvájóval piszkálta a fogát.

– Jó kérdés – mondta. – Mihez kezdjen 1992 tavaszán egy jó erőben lévő, egészséges fiatalember a kialakulóban lévő vadkapitalizmus hajnalán? – Letette a fogvájót, és a társára nézett. – Tudod, ki volt III. Richárd?

Pallai megvonta a vállát.

– Azt hiszem, valamelyik angol király, de nem érdekelt…

– De Shakespeare-ről csak hallottál?…

– Igen, valamit hallottam róla, de miért faggatsz ilyen hülyeségekkel?

– Azért, mert neked, az új milliomos szépreményű csemetéjének, az uralkodni akaró elit ifjú várományosának illenék tudnia a nagy angol drámaíróról.

– Mit tegyek, ha nem tudok róla, de őszintén szólva, nem is érdekel. És te, az állami gondozott, honnan a jó fenéből tudsz róla?

– Nevelőanyámtól. Azt akarta, hogy olvassak, és nem akármit. Azt akarta, hogy megismerjem a világot, az embereket, hogy tudjam, mik a társadalom és a hatalom igazi mozgatórugói.

– És tudod?

– Tudom, határozottan tudom. A pénz, a gazdagság. Aki ezek birtokában van, azé a hatalom, az diktálja a parádét. Pénzért minden és mindenki megvásárolható.

– Te is?

– Én is. Mindenki. De visszatérve III. Richárdhoz. Ő azt mondja a dráma elején: „Én, mivel nem játszhatom a szerelmest / Hogy eltöltsem a csevegő időt. / Úgy döntöttem, hogy gazember leszek!»

Pallai csodálkozva kérdezte:

– Gazember akarsz lenni?

– Igen, mert gazdag és hatalmas akarok lenni, és ez csak gazemberség útján lehetséges.

– Te bolond vagy! És hogyan akarsz meggazdagodni?

– Pontosan még nem tudom. Van néhány elképzelésem, de mindegyiket alaposan végig kell gondolnom. Az a baj nálad, László, hogy nem szeretsz olvasni. Figyeltelek, soha egyetlenegy könyvet, de még egy újságot sem láttam a kezedben. Fogalmad sincs, hogy mi történik az országban, a világról most nem is beszélek. Amolyan sodródó alkat vagy. Tudomásul veszed, hogy mások gondolkodjanak helyetted.

Pallai megvonta a vállát.

– Azért van a faterom, hogy gondoskodjon rólam. Vagy nem?

– És mit fogsz csinálni akkor, ha a faterod feldobja a talpát?

– Hülye vagy! Miért dobná fel?

– Mert Pallai Menyhért úr sem halhatatlan. Meg aztán manapság könnyen kinyírják a pénzes mukikat. Ez is hozzátartozik ehhez az új világhoz. Tanuld meg, a pénzszerzés egyik formája a zsarolás. Apádnak sok pénze van, és vannak, akik meg akarják szerezni a pénzét, ha pedig nem ad, akkor megölik.

– Vannak testőrei.

– És akkor mi van? Azok is halandó emberek, azokat is meg lehet vásárolni, sőt haza is lehet vágni őket. Kérdezek valamit.

– Kérdezz! – Pallai vigyorgott.

– Arra felelj, hogyan szerezhetett valaki tisztességes úton mondjuk kilencventől kilencvenkettőig több milliárd forintot?! Két év alatt! Érted, fiú! Két év alatt!

– Nem tudom, valami könnyebbet kérdezz.

– Nem tudok könnyebbet kérdezni. Számomra ez most a kérdések kérdése. Erre kell feleletet találnom.

Pallai cigarettára gyújtott.

– Na és, megtaláltad a kérdések kérdésére a választ?

– Megtaláltam. De egyelőre nem mondom el neked, mert úgysem értenéd meg. – Hallgatott egy jó ideig, aztán kiitta a pohárból a maradék borát. – Mondd, fiú, hallottál valamit az eredeti tőkefelhalmozásról?

– Semmit. Nem is érdekel.

– Látod, ez őszinte beszéd. Pedig neked, az új elit jövendő tagjának, tudnia kéne valamit a kapitalizmus kialakulásáról.

– Szakadj le rólam, ne fitogtasd marha nagy műveltségedet! Ezek a hülyeségek engem nem érdekelnek.

– Akkor mi a jó fene érdekel?

– Az, hogy mindig legyen pénzem, nőben se legyen hiányom, akkor dugjak, amikor kedvem van hozzá, és azzal, aki tetszik nekem.

– Te süket tőkéscsemete! Azt azért illene tudnod, hogy minden vállalkozáshoz tőke kell. Ha nincs tőkéd…

– Nincs nincs, de van a fateromnak.

– Honnan? Miből? Te mesélted, hogy két évvel ezelőtt az öreged, az „Aranykezű Menyus" egy óbudai pincében vagy alagsorban bütykölte rozsdamentes acélból az orvosi műszereket.

– Ez igaz. Nála tanultam a szakmát. Keményen elkapta a tökömet, ha valamit nem a kedve szerint csináltam. Néha nagyon zabos is voltam rá, de hát az apámat mégsem üthetem meg.

– Még szép. Végül is mindent neki köszönhetsz. Arról nem is beszélve, hogy vissza is üthet.

Már késő délután volt, az étterem egyre jobban benépesedett. A többség vidámnak, mosolygósnak látszott. Ádándi egykedvűen nézte őket, s azon gondolkodott, hogy vajon mitől van ezeknek az embereknek ilyen jókedvük? Panaszkodnak egymásnak, hogy nehéz körülmények között élnek, emelkednek az árak, az infláció magas, nő a munkanélküliség, és lám, az embereknek mégis van pénzük. Visszaemlékezett a bevásárló turistautakra. Tízezrével hozták be a használt és az új gépkocsikat, a tartós fogyasztási cikkeket, hűtőszekrényeket, magnókat, rádiókat, meg mindent, ami Ausztriában kapható volt. Persze, ezek az étterembejáró emberek még nem érzik az elszegényedést, van tartalékuk, és a mának élnek, élvezik a felszabadult légkört. Aztán könnyen megtörténhet, hogy egy idő után vissza fogják sírni a múltat, mert nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan elképzelték, mert más dolog az ábrándozás, színes álmok szövögetése, és megint más a könyörtelen valóság. Két éve még nem gondoltak arra az emberek, hogy munkanélküliség is lehet az országban. Pedig lehet…

– Mi van veled? – kérdezte Pallai. – Elálmosodtál?

– Elgondolkodtam.

– Mi a fenén?

– Azon – fejével az asztalok felé intett –, hogy mitől vidámak ezek az emberek.

– Kérdezd meg őket! – Röhigcsélve nézett barátjára.

– Nem vagyok újságíró, sem tévériporter. – Az ajtóra nézett, mintha Kopár Sándort látta volna egy pillanatra. Csak betekintett az ajtón, aztán visszahúzódott. Ádándinak rossz érzése támadt. – Sötétedik – mondta –, menjünk! Úgy látszik, az öreged mégsem jön. Késő lesz, amire Pestre érünk. Azt sem tudjuk, hogy mikor mennek az autóbuszok.

– Megkérdezzük Rózsit. – Pallai intett a lánynak. Rózsi szolgálatkészen az asztalukhoz ment. A fiú megfogta a lány kezét, és megcsókolta.

– Hozzak valamit? – kérdezte a lány.

– Kösz, semmit sem kérünk, csak a számlát. És azt szeretnénk tudni, hogy mikor megy a következő autóbusz Pestre?

Rózsi az órájára nézett.

– Hat óra múlt tíz perccel, a legközelebbi busz háromnegyed hétkor indul. Még jó húsz percetek van.

– Szép lassan lesétálunk a fasori megállóig – mondta Ádándi. – Ahhoz jó tizenöt perc kell. Nem árt, ha kiszellőztetjük a fejünket.

– Az bizony nem árt. – Elvonta kezét Pallaitól. – Miért kell neked számla? A főnök azt mondta, hogy az öreged fizet.

– Így is van. Csak kíváncsi vagyok, hogy mennyit költöttünk.

– Ami azt illeti, nem keveset, a jattal együtt közel ötezret. De ez egy milliomosnak meg sem kottyan. Az öreged pedig, mindenki tudja, többszörös milliomos.

– Megdolgozott érte…

– Ne fűzd az agyamat! Én is dolgozom, és nem vagyok milliomos.

– Rossz szakmát választottál, Rózsikám! – mondta Ádándi, és felállt. Nyújtózkodott, megropogtatta csontjait, és kedvesen a lányra nézve folytatta: – Pesten egy valamirevaló prosti naponta tizenöt-húszezer forintot bekaszíroz.

– Szóval menjek el kurvának?

– Ha van hozzá kedved és főleg gyomrod, szívesen futtatnálak. Mert a striciség sem rossz üzlet. Ha a hapsinak feje is van hozzá, megalapozhatja a jövőjét.

– Oké, gondolkodni fogok az ajánlatodon – mondta a lány. tekintete hirtelen elborult. – Vigyázzatok az utcán, különösen a fasor közelében!

– Ugyan miért?

– Sandri itt ólálkodik, és Sandri nem felejt, ismerem őt.

– Szétrúgom a tökét, ha sokat okoskodik! – Pallai is felállt.

– Rózsikám, annak az ukrán Szulminovnak vagy hogy hívják…

– Úgy hívják, Jurij Szulminov. Mit akarsz tőle?

– Pesten is van lakása?

– Úgy tudom, hogy van. Valahol az Új-Lipótvárosban, a Pozsonyi út környékén. Kell neki a pesti lakás, mert három-négy napot ott tölt. Már engem is hívott Pestre. Megyek, mert a góré már integet.

Ádándi még utánaszólt:

– Lefeküdtél vele?

– A főnökkel vagy Jurijjal?

– Mindkettővel…

– Magánügy. Sziasztok!

– Én is lefeküdnék veled – nézett a lány után Pallai.

– És mi akadálya van? Maradj itt, dumáld meg vele.

– Túrót! Veled megyek.

Már indulni akartak, amikor Herczeg Dénes állt meg mellettük, kezében egy lepecsételt számla volt.

– Itt írd alá, László! Semmit sem kell fizetned, de az aláírásodra szükség van.

– Oké – mondta Pallai, és aláírta a nevét. Csak a számla végösszegét nézte meg. Négyezer- valahány forint volt. – Rózsi jattja is benne van?

– Bőven, két üveg bor.

– Rendben van. A fater fizet!

– Tudom, ismerem az apádat. – Kezet fogtak, Herczeg az ajtóig kísérte őket.

Már teljesen besötétedett, az utcai lámpák világítottak. Hűvös volt, de ők még nem érezték, melegen tartotta testüket az alkohol. A bevonuláskor leadott dolgaikat még délelőtt átvették, tanakodtak, mitévők legyenek, végül is úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha becsomagolják és feladják postán. így most nincs cipelnivalójuk. Mintha megérezték volna, hogy Pallai Menyhért nem fog értük menni.

– Valami történhetett apámmal, hogy nem jött értünk?

– Más dolga akadt – vélekedett Ádándi.

– Lehet. De telefonálhatott volna. A kocsijában van rádiótelefon.

– Ebben igazad van. De végül is nem történt nagy dolog.

A száguldó autók fényszórói megvilágították a betonutat, az út menti fasort, a környező erdőséget. Már látszott a távolsági autóbusz megállója, amikor hátuk mögül előbukkant egy kettő-ötvenes Honda. Eléjük kanyarodott, megállt az út menti árok szélén. Azonnal ráismertek a magas növésű, széles vállú Sandrira. Leszállt a motorról, és fenyegetően közeledett, alakját megvilágította az egyik útszéli lámpa. Ádándi jól látta, hogy Sandri jobb kezében egy Rambó-tőrkés van. ,

– Vigyázz – súgta Pallainak –, kés van nála!

– Látom – mondta a tömzsi fiú. — Nálam viszont nincs kés.

– Nálam sincs. – Ádándi a férfi arcába nézett. – Mit akarsz, Kopár Sándor? – kérdezte.

– A véredet.

– Hülye vagy! Menj a dolgodra, ne fárasszuk egymást!

– Majd én megmutatom, hogy Kopár Sándort nem lehet büntetlenül leütni és megalázni! Világos?

– Ne kísértsd a sorsot, fiú, mert nagy baj lehet belőle! – Ádándi lazított a testén, és mindenre felkészült.

– Menj szépen haza – tanácsolta békülékenyen Pallai –, és feküdj le! Ott a motorod, ülj fel rá, és tűnj el! Az sem ártana, hogy orvoshoz mennél. Beteg vagy, Sandri!

– Kuss! A jó kurva anyádat! – mondta, és eltorzult arccal támadott.

Ádándi ügyesen kitért a szúrás elől, és irtózatos erővel altesten rúgta a támadó férfit, aki a fájdalomtól feljajdult és összegörnyedt. A következő pillanatban Pallai ráugrott, és ki akarta csavarni a kezéből a tőrkést. A földre zuhantak, olyan szerencsétlenül, hogy a széles pengéjű tőrkés Kopár Sándor mellébe fúródott. Teste párszor megrándult, aztán elernyedt, és tágult szemmel bámult a semmibe.

– Atyaisten! – suttogta rémülten Pallai. – Ezt jól megcsináltam. – Keze még most is Sandri késszorító csuklóját szorította, azzal feszítette az ölni készülő férfi mellének a gyilkos pengét. – Megöltem, érted, Péter, megöltem! Gyilkos vagyok!

– Ne szarj be! Fogd meg a lábát, és gurítsuk az árokba!

A holttestet a mély árokba húzták, és egy rügyező bokor alá tették. Ádándinak még arra is volt gondja, hogy a Hondát is bedöntse az árokba, aztán ott, ahol a motorhoz ért, letörölje az ujjlenyomatait.

– Szedd már össze magad! – mondta Pallainak, amikor kimászott az árokból. Arra is ügyelt, hogy lábnyomot se hagyjon maga után.

– Menjünk a rendőrségre, és jelentsük be, hogy mi történt – mondta sírással küszködve Pallai.

Ádándi haragosan