Az ördöglovas

E. A. RODRIGUEZ (BARSI ÖDÖN)

AZ ÖRDÖGLOVAS

Sándor Móric gróf

kalandos élete

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-796-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

HARAMIÁK

A Duna mellett vagyunk… A nádas hajladozik az esti szélben és a roppant folyam felszínén apró hullámok kergetik egymást…

A békák brekegése és a tücsökszó nem úgy hangzik, mint máskor… Mintha titkos életet nyernének a tárgyak… Az élőlények is különösen viselkednek. A nádi farkas szeme világít, mint valami sárga lámpás… és csillogó bogarak raja lebeg a magasban… Mintha valami halk muzsika vegyülne a szél zúgásába… Talán sóhaj, vagy panasz?… A Hold sápadtan imbolyog az égen, és időnként elsötétedik, mintha roppant szárnyak takarnák el… Lehet, hogy csak fellegek vonulnak el előtte… A lelkek és boszorkányok ideje ez. Ilyenkor indulnak útnak a sötét ruhás, fakó arcú banyák, és hangos vihogással találkoznak a romladozó vár mellett vagy a meredek sziklák tövében… Ebben az órában nagyobbakat ugrik a kecskebak, és nagy, sötét denevérek szállnak a négy világtáj felé… Ilyenkor indul útjára a népmesék és legendák furcsa lovagja is: a feketeköpenyes garabonciás deák…

*

Ilyen különös este volt, amikor a visegrádi vár alatt, az országúton, egy nehéz batár gördült végig. A kocsis már nem is csapkodta a fáradt lovakat, szomorúan ült a bakon, mintha az orra vére folyna. A szürkék csak lépéssel győzték; meg-megálltak és kinyújtották nyakukat a satnya útszéli fű után… A kocsis fel-felriadt a bakon, megsuhogtatta hajlékony, hosszú ostorát, mire a lovak újra megindultak…

A batár belsejében nem égett lámpa. Metternich Leontine hercegkisasszony, akinek szép arca hófehérnek látszott a holdfényben, mosolyogva fordult öreg udvarmesteréhez.

– Lassanként kénytelenek leszünk beletörődni abba, hogy a kocsiban töltjük az éjszakát. Clementine néni kastélya még messze van.

– Isten irgalmazzon nekünk – rebegte az öreg és gyorsan keresztet vetett. – Az imént két denevér repült el a kocsi mellett… Rossz ómen…

A hercegkisasszony nevetett. Olyan volt a kacagása, mintha ezüstcsengők csilingeltek volna a batár belsejében.

– Két denevértől még nem ijedünk meg. Inkább az a baj, hogy a lovak nem bírják tovább.

– Akkor szálljunk ki a kocsiból és bújjunk el valahol – indítványozta az udvarmester reszkető hangon. – Errefelé sok a barlang, meghúzódhatnánk valamelyikben… Barátságtalan ilyenkor az országúton. Most azon sem csodálkoznék, ha hirtelen megjelenne a garabonciás deák, és alaposan megtréfálna bennünket.

– Garabonciás?… Wer ist das? – fordult Leontine a társalkodónőjéhez, a pisze és kék szemű Wiese Margithoz.

– Nem tudom – suttogta a leány és riadtan nézett az udvarmesterre.

Az öregember igen furcsán gubbasztott helyén: kabátja úgy felpúposodott, mint a leselkedő menyét háta, sárga, ráncos arca még fakóbbnak tűnt, mint amilyen a valóságban volt.

– A garabonciás deák rendszerint rongyos köpenyeget visel – mondta halkan. – Sokan nem is látják az első pillanatban, mert átragyognak rajta a csillagok… Néha gyalog érkezik, máskor fekete paripán, de sokan látták már felhőn is lovagolni… Többnyire bajt hoz magával: villámlást, dörgést és szélvihart… Ha nagyon rossz kedve van, akkor jégesőt zúdít a vidékre…

– Hát mi nem félünk a garabonciástól – nevetett a hercegkisasszony.

– Ha még csak róla volna szó! – sóhajtotta az öreg.

– Hát még kiről van szó?

– A betyárokról – suttogta az udvarmester és felnézett a kék holdfényben fürdő Visegrád romjaira.

– Az ilyen várromok közelében mindig akad haramia… Mintha csak a pusztulás és elhagyatottság vonzaná őket…

– Pedig Visegrád nagyon kedvelt kirándulóhely – jegyezte meg a hercegkisasszony –, úgy tudom, valamikor az igazságos Mátyás király lakott itt…

– Bravó, kegyelmes hercegnő – bólogatott az udvarmester. – Visegrád valóban Hunyadi Mátyás rezidenciája volt… Most azonban már csak denevérek és vámpírok lakják…

– Vámpírok? – ijedezett a szőke Margit.

Leontine megfogta a leány hideg kezét, és erősen megszorította.

– Ne féljen, kedvesem!… Maga pedig ne fecsegjen ostobaságokat, Burger!… Vámpírok nincsenek!

– Nincsenek? – hördült fel az öreg és izgalmában előkotorta kopott bársonykabátjából burnótszelencéjét. – Hogy nincsenek vámpírok?… Hát akkor hallgassák meg a következő históriát… Tíz évvel ezelőtt történt…

– Állj! – hangzott hirtelen a sötétből egy nyers hang.

– A haramiák! – rémüldözött az udvarmester. – Mondtam, hogy ne induljunk el fegyveres kíséret nélkül.

Leontine kitekintett a batárból. Először csak a sötét víztükröt látta és a lomhán hajladozó nádast… Aztán megpillantotta a két lovast is. Fekete inget és gatyát viseltek, arcukat sötét kendő borította. Csontos, erős lovaik is sötétek voltak.

– Ezek csakugyan haramiák… – gondolta Leontine.

Egy pillanatra megijedt, de aztán feltámadt nagyúri büszkesége.

– Hajts! – kiáltott ki a kocsisnak. – Gázold le az útonállókat!

A kocsis igyekezett is a parancsot teljesíteni; megsuhogtatta ostorát és rácsapott a lovakra…

Lövés dörrent és a kocsis hangos jajkiáltással bukott le a bakról a porba.

– Meggyilkolták – sírt fel Margit, és csipkés zsebkendőjét görcsösen a szájához szorította.

Komor férfiarc bukkant fel a batár nyitott ablakánál.

– Nyújtsák ki a pénzüket az ablakon!… Siessenek!

Az udvarmester reszkető kézzel nyújtott egy zacskó aranyat a haramiának. – Ez az összes vagyonunk.

– Azt majd én fogom eldönteni – nevetett a férfi. – Szálljanak ki a kocsiból!

A betyárok átkutatták a kocsit, de nem találtak több pénzt. Már távozni akartak, mikor az egyik rabló észrevette Leontine díszes nyakláncát, és máris utána nyúlt. A hercegkisasszony hátralépett és lekapcsolta nyakáról a láncot.

– Itt van… Ne merjen hozzám nyúlni…

– Adja ide a fülbevalóit is! – mordult rá a rabló.

A hercegnő engedelmeskedett, de kis keze ökölbeszorult, amikor meghallotta Margit ijedt sikoltását. A társalkodónő nyakán vékony aranylánc volt, ezt szakította le a másik rabló.

– Maguk nem emberek, hanem vadállatok! – kiáltott fel Leontine szikrázó szemmel.

A rablók hangosan nevettek.

– Viszontlátásra, szép kisasszony! – kiáltották oda búcsúzóul és máris elnyelte alakjukat a sötétség.

– Vizet! – suttogta a sebesült.

Az udvarmester megitatta a kocsist. A társalkodónő pedig a férfi vérző karjára szorította zsebkendőjét. A kocsist még sohasem kényeztették ennyire, a sebe nem is fájt olyan nagyon, de a hatás kedvéért továbbra is nagyokat nyögött.

– Talán valami csontot tört össze a golyó? – aggodalmaskodott az udvarmester.

A sebesült újra hatalmasat nyögött erre a kijelentésre.

– Mi történik itt? – kérdezte váratlanul egy kellemes csengésű férfihang.

Az udvarmester megrettenve bámult a lovasemberre. Senki sem hallotta a ló dobogását, de a lovas mégis mellettük állt. Az éjszaka természetellenesen megnagyította a fekete mén arányait. A paripa teste elmosódott a sötétben, de fejét élesen megvilágította a holdfény. Kékes fény villódzott a nyeregben ülő férfi kissé mongolos vonásain is.

– A garabonciás deák – mondta az udvarmester ijedten.

– Mi történt itt? – kérdezte a férfi másodszor is. Parancsoláshoz szokott hangja elárulta türelmetlenségét.

– Kiraboltak bennünket – válaszolta Leontine és a férfi szemébe nézett.

– Mondjon el mindent!

– Nincs sok mesélnivaló azon, ami történt… Két haramia kirabolta a kocsit… Az ékszereinket is elvitték… Most már tud mindent.

– Merre távoztak a rablók?

Leontine dél felé mutatott.

– Arra… Miért kérdezi?… Azokat már nem érheti utol senki… Legfeljebb, ha szárnyas paripán üldözné őket valaki.

– Az én lovamnak időnként szárnyai nőnek – mosolygott a férfi és megveregette a pompás állat szénfekete nyakát. – Azt hiszem, hamarosan visszajövök… Addig is arra kérem a szép hölgyeket, hogy tartsanak meg szíves emlékezetükben!

Leontine elpirult. Meztelen nyakát szinte égette az ismeretlen pillantása. Pedig a férfi mindössze a nyakláncot képzelte oda a fehér nyakra, és tekintete tárgyilagos volt.

– Remélem, hogy megkerítem a nyakláncát – mondta és azzal sarkantyúba kapta lovát.

A következő pillanatban a lovat lovasával együtt elnyelte az éjszaka.

*

Tíz perccel később a magányos lovas megpillantotta a betyárokat. Azok is észrevették az üldözőt, és sebesebb vágtatásra ösztökélték lovaikat. Izgalmas hajsza kezdődött… A haramiák ösztönösen megérezték, hogy veszedelmes ellenféllel hozta össze őket a sors. A távolság csakhamar csökkent az üldözöttek és az üldöző között.

– Majd én elintézem a fickót! – mondta az idősebbik rabló elszántan. – Te csak vágtass tovább a pénzzel és ékszerekkel!

Az öreg rabló visszafordította lovát. Nem először nézett farkasszemet a halállal, de most mégis valami ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Makacsul összeszorította fogát, mialatt felkészült a küzdelemre. Csak a térdével kormányozta lovát, erősen megmarkolta pisztolyát és várt… A fekete mén szélsebesen közeledett; hosszan elnyúlt testtel vágtatott, lábai alig érintették a földet…

– Az Ördöglovas – mondta akaratlanul, és maga sem tudta, hogyan jutott eszébe ez a furcsa név. Mégis leküzdte félelmét és hirtelen felkapta pisztolyát… Lövés fénye villant fel az éjszakában… A rabló hangosan felujjongott, amint látta, hogy makacs üldözője hirtelen eltűnik a nyeregből… A következő pillanatban azonban már meggyőződhetett tévedéséről… A kísérteties lovas ismét a nyeregben ült, és kezében egy hosszú ostor kacskaringózott; olyasfajta, amilyent a csikósok használnak… A rabló megértette, hogy mi vár rá, de még korántsem adta fel a harcot. Nyergében egy másik pisztolyt is tartogatott, gyors mozdulattal odakapott, de egy másodperc töredékével mégis elkésett… Begörbült ujja már nem tudta megrántani a kakast, a korbács vad erővel csapott kezére és kitépte ujjai közül a pisztolyt… Ami aztán következett, az már nem is volt küzdelem… A nagy fekete mén úgy robbant a haramia megriadt lova elé, mint egy meteor, lovasa pedig újra és újra megforgatta feje fölött a szíjas ostort. Retteneteseket ütött… A korbács olyan volt, mintha élne: a rabló füle mellett zizegett, rácsavarodott a karjára és csuklójára… Időnként tompa reccsenés hallatszott; hasonló a meghasadó szövet zajához, az ostor vége ilyenkor eleven húsba talált, és véres nyomot hagyott hátra… Alig néhány perc leforgása alatt a fekete ing rongyokban lógott a rabló testéről… Most már csak arra törekedett, hogy arcát megvédje a további ütésektől. Karjai közé szorította a fejét és vadul felüvöltött, mint a meghajszolt farkas…

– Hol vannak a rablott ékszerek? – kérdezte a könyörtelen ellenfél, és ostora máris kinyúlt, új célpontot keresve a rongyos emberen…

– A társamnál van minden – nyögte a rabló, miközben hasztalan igyekezett kitérni a korbács elől.

Az ismeretlen végre megelégelte az ütlegelést és megfordította lovát. A fekete mén felágaskodott, aztán nekirugaszkodott és máris vágtatott a másik rabló után.

A betyár kétségbeesetten bíztatta lovát, de csakhamar látta, hogy az országúton nem menekülhet üldözője elől. A fekete paripa szinte repült az egyenletes talajon.

A fiatal betyár már csak abban bizakodott, hogy megtévesztheti ellenfelét: egy facsoportnál hirtelen lekanyarodott az útról, és nem is tért oda vissza, hanem rézsútos irányban száguldott a közeli domb felé.