Karácsony Kolozsvárt: Egyszerű kis koldustörténet

SZABÓ DEZSŐ

KARÁCSONY KOLOZSVÁRT

EGYSZERŰ KIS KOLDUSTÖRTÉNET

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Szabadi Bálint

978-963-376-516-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szabó Dezső jogutódja

Mottó:

Ez a regény nem regény: csak regényke.

Aki írta, nem legény: csak legényke.

Jaj, ne legyen kritikátok keményke,

Mert belehal az írója, szegényke.

Más:

Én kis pintyőke vagyok,

Hernyókat pusztítgatok,

Pusztítom a férgeket,

Dúdolok szép éneket.

Más:

Kicsi vagyok én,

Nem növök meg én,

Esztendőre vagy kettőre,

Jaj, elkopom én.

ELŐSZÓ

Amint átmentem napjaim egyik gyümölcstelen pusztáján: találkoztam egy magános sírással. Ránéztem, és mintha már az én sírásom lett volna. A mindig új és mindig azonos századok egy örök testvérarcát hozta belém.

És akkor ezt a feladatot adtam fel magamnak: Beteszem ezt a sírást egy teljesen képtelen mesébe, melyben egytől egyig létezhetetlenül lehetetlen alakok szerepelnek, melynek minden eseménye, képe, mozdulata soha meg nem történt, soha sehol fel nem található képzelgés. Vajon ezek a lehetetlen és valószínűtlen képzelet-cirádák át tudják-e muzsikálni más anya gyermekeibe ezt a nagyon emberi, mély gyökerű, időtlenül örök sírást?

Sikerült-e, ítéljék meg mások. Mert én már nem ítélek, nem állítok és nem tagadok. Letettem az akarat hősi vértjét és felvettem az alázatosok köntösét. Életem, fájdalom, megszámlálható hátralévő napjait szerénységi dömpinggel töltöm s már e művecske mottóiban inflációt adtam belőle.

Mert aki ott ül már a deltánál és hallja már az örökre elvivő habok zúgását, aki hallotta már sírni az emberi szenvedés minden Stradivariusát és látta az emberi nyomorúság minden arcát: az összetöri a tükrét. Mert olyan tükörben látja magát, melyet lehellet meg nem ver, hazug szemünk hazuggá nem tehet.

Íme, most megverem mellem s behamvazom fejemet, ha a mai deviza-viszonyok közt csak hazai szén hamvával tehetem is. Hiszen ez ha szemetesebb is, de jóval bővebb. Szemét… hamu, szemét… hamu: ez a mi megfúlt eposzaink halálrefrénje.

Bűnös vagyok, tévedtem. Életem üres volt, mint a falu bolondjának a kacagása és hiábavaló, mint az üszök-vert kalász. A legnagyobb bűn: valószínűtlenség voltam.

Szegény anyám époszt csókolt belém. Én aztán megindultam, mentem, mentem. Mentem síkságok nagy biztatásán, hegyek roppant lendítésein, folyók végtelen suhanásai fölött. Ittam a napot, ittam az anyag sugárzó jóságait és a tér háromféle mámorát. Dagadtak az izmaim, dagadt a szívem s a hétszázadik ősapám sarkantyúi is a lelkem sarkain pengtek. Roppant csülökre világ!-os fene nagy legény voltam.

De senki sem akart époszkodni velem. Jaj, sok disznócsordát néztem kereszteshadnak, hogy ne legyen homokba öntött bor az életem. Ó, hogy legyőztem volna a fegyverek haragját! De a röfögés mindig megfutamított.

Aztán egy árva síkságra értem. Sivár volt ez a táj s a föld magot fojtó gyilkos szík volt. Tövis volt a virágja és csalán a gabonája.

A tövisek és csalánok közt egy döglött szamár feküdt. Olyan döglött volt szegényke, mintha ötven évig professzor lett volna valamelyik vidéki egyetemünk döglési tanszékén. Pedig olyan fiatal volt az árva jószág. Hogy tudta ilyen rövid idő alatt ilyen alaposan megtanulni a halált?!

Néztem a döglött szamarat. Néztem édes szelíd fejét, mely olyan végtelen rimánkodó félrehajlásba meredt, mint ha valami nagy irgalmat látna a kegyetlen rögök között. Néztem elnyúlt testét, melynek szörnyű megindulásain már paraziták milliói toroztak. Néztem árva farkát, mely olyan konyult volt, mint ha kultúrfölény lett volna valamelyik kereszténykurzus ádázságában. Néztem négy mozdulatlan lábát, melyekben oly hidegen hallgatott a halál, mint a sötétség a kioltott tűzhelyen.

És akkor belémrivallt a világtörténelem minden kürtje s meztelenre vetkőzve odaragyogtattam izmaim a puszta töviseinek. És époszt slukkoló nagy nagy tüdődomborítással kiáltottam: – Csülökre, Halál! Meglátjuk, ki lesz az erősebb!

Mellettem egy szalmaszál volt a földön. Felragadtam és mondtam neki: – Te Lehel kürtje vagy, a Lehelé meg a Rolandé, bizonyisten az vagy, mert máskép megszakadok.

A szalmaszál egyik végét bedugtam a döglött szamár egy igen alkalmas nyílásába, melynek neve azonban az erkölcsi világrend nagyobbik szótárából is hiányzik. Pedig igen-igen kimeríti a nélkülözhetetlenség ismmérvét. A másik végét számba vettem s elkezdtem fújni rettentő Lehel-kürtömön:

– Döglött csacsi, te nem vagy döglött szamár! Kelj fel és járj és rázd le magadról a halál undok kuktáit! Döglött csacsi, te élő és fiatal vagy, várnak a végtelen tér vígasságai. Döglött csacsi, te élő fiatal oroszlán vagy, becsületatyaúristenemre!

Fújtam reggel, fújtam délelőtt. Fújtam délután s az este hányásában. Ezt csináltam az éjszaka suhanásában. Hetek, hónapok, évek tömérdekjében fújtam az époszomat.

Az évek pedig mentek, sokan és sietősen. Aztán a téli évek jöttek és behavazták fejemet és eltéresült bennem a temető. Aztán felcsillant a bezúzhatatlan tükör és mutatott.

Irtózatos bűz fojtogatta mellemet. Hát látom: a szegény állat már csak szétfolyt hús lucskától sáros csontok hulladéka. A szétheverő cafatok közt részeg bogarak táncolták nászukat. És én rettentő Lehel-kürtömet az üres levegőben tartottam. Ki vesz egy célja-hullott szalmaszálat?

Íme vallok és tördel belőlem a töredelem: Bűnösen eltékozoltam a belémcsókolt életet. Ha pékinasnak mentem volna, most piros kenyereim rengetegje volna folytatódó élet az emberrengetegben. Ha kéményseprőnek mentem volna, most ezer tőlem lélegzetet kapott tűzhelyen melegítené vidám láng a fázó szíveket. Így meddő voltam, mint egy hetéra-ágyék és hiábavaló, mint egy parlament.

Ó, nyájas olvasók, hallgassátok meg kérését a nyájtalan embernek. Bocsássátok meg ezt az utolsó életmukkanásomat. Hattyúdalomnak is nevezném, de nyakam köbszerűsége olyan, hogy a hattyúk sajtó útján elkövetett rágalmazásért eljárást indítanának ellenem. A Markó uccában pedig nagy a léghuzat, megfájul az ember foga tőle.

Nem tudtam hajlék nélkül hagyni ezt a gazdátlan sírást. Köré építettem ezt a kis mesekunyhót. Kopogtassatok be hozzá és beszéljetek vele. A megértett sírás emberebbé teszi az embert és megszélesíti a lélek udvarát.

Én szelíd alázattal fogadom el sorsom végzetét. Jajtalan vezekléssel járom a nehéz napok kietlenjeit. Kilökött bolygója a szívnélküli térnek, nem vádolok senkit vak tántorgásom útjain. Nehéz az élet, de múlik. Havaznak az évek, fú a temető.

Magyarország fiai és ti most serdülő lányok, kiknek küszöbén kopogtat a holnapi csók, halljátok meg kérését az elfáradt embernek. Halljátok meg kérését annak, aki áldást küld a ti folytatódásotokra. Ha majd életetek társára találtok, fészket raktok és gyermekek kacagása fogja itatni szíveteket. És dús jóságú nyári délután, elvégezve a nap szorgoskodásait, kiültök házatok elé az udvarra. Az udvarra, ahol mély emlékezés az árnyék és messzi hívás a meghajló nap. És lelketek mélyebb húrjai megrezdülnek a kerti virágok csendes beszédére. És visszaemlékeztek az édesanyátok kezére, amint puha kenyeret nyújtott nektek. A megtárult kapun pedig szívetekbe jönnek a mezőről hazatérő élet szelíd mozogásai, a tehenek bánatos bődülése s édes füstjei a készülő vacsorának. És ha akkor előtántorogva valamelyik messziről jövő útról egy öreg koldust láttok, ne legyetek rosszak hozzá. Egy öreg koldust, aki hajadonfőn, téli viharoktól fehér fürtökkel, gyermeknek maradt öreg szemeiben egy örök keresés lobogásával, hervadt dacú ajkain néma sírással elvánszorog kaputok előtt. Ó, csókokon át fakadó lelkek: ne legyetek rosszak hozzá. Ne dobjatok rá éles szavakat, ne uszítsátok utána kutyátokat. Hagyjátok, járja békén bűnhődése vakcélú útjait. És mikor roskadtsága kezd betünedezni a messziség bokrai közé, forduljatok gyermeketekhez. Forduljatok hozzá olyan arccal, mint aki látja a végzetet és mutatja az örvényt. És mondjátok neki szelíd tenyerű, nagy cirógatású szavakkal: – látod, kis fiacskám, így jár, aki nem vigyáz magára. Ez írta az elsodort falut. Megbűnhődött érte szegény.

Csatárkadűlő, 1931 november. Halottak napján.

Szabó Dezső.

I.

HALÁL A CSALÁN UTCÁBAN

1.

– Nesze hát, nesze, ha ezért agyarkodsz.

A hosszú ember megállt, letépte felöltőjéről az arcába verdeső rövid kerek gallért és odadobta az őszi viharnak. A szél hisztérikus diadallal visított s már vitte is a zsákmányt, mint egy kicsavart zászlót, vak rohanása útjain. A hosszú ember a fedetlen hajáról leomló zápor csurgásai közé szelíd duzzogással mondta oda a megadás szavait:

– Hát érdemes így dühöngeni ellenem! Én mindent eltűrök, tőlem mindent el lehet venni.

De a szeptemberi orkán nem volt nagylelkű a Szűcs Barnabás hódolásával szemben. Hideg zápor, eltépett lombok, őszi szirmok őrült forgatagába fogta s csavarta-rázta, mint egy szennyes ruhát. Szűcs Barnabás zihált, prüszkölt, köhögött s egy percre hátat fordított a világ haragjának. Így aztán a háta is hideg, vad patakok áramlása lett. Most, hogy nem lehetett részrehajlással vádolni egyik testrésze iránt sem, újból visszafordult, hogy folytassa útját.

– Nem mész, nem mész, egy tapodtat sem mész előbbre! – visította a világ. És az omló zuhatagban, az ágak bomlott hadonázásában úgy vágott arcába egy valahonnan leszakított nagy vörös georginát, hogy megtántorodott bele. Egy pillanatra elvesztette szemevilágát és lélegzetét s hogy megnyílt szájába berohant az ég csurgása, gégéje görcsbe vonaglott. Fújt, köhögött, krákogott, köpdösött s most már kibuggyanó könnyei is nedvesebbé tették az őszi vízözönt. Amikor valahogy újra ki tudta nyitni tüdejét és szemeit, meglátta a lábaihoz esett georginát. A nagy gyárkémény ember lehajolt, szép óvatosan fölvette a virágot s az eső omlásában megtisztogatta besározott szirmait. Arcára most különös világosság serkedt, amely fényessé tette a rajta omló vizet is. Orrához nyomkodta a virágot. Megáradt lelke kiloccsant a világ áradásába:

– Szegény édesanyám.

Továbbment. Elhagyta már a Csévi utcát. Beért a Csalán utcába, amely ároknak nagyon árok, partnak eléggé part, de utcának igen muris furcsaság. Az árokrésze különben is most nagy sárga folyó volt, mely ki tudja, milyen tengerhez rohant sietős találkára. A part-részén pedig úgy rugdostak a bokrok, bokszoltak a fák, a szél betyárjai olyan vad kánkánt roptak a zápor rosszféléivel, hogy majd széttépték a hosszú embert. De a Szűcs Barnabás lelkéből most már künnrekedt az illetlenkedő kozmosz. Az ő szemei most egy kis kolozsvári kertet láttak. A kertben olyan ős vigasztalású nyugalom van, hogy csöndje olyan, mintha alvó harangszó volna. A virágok nagy szemet tátnak a meghajló nyári nap ömlő aranyába s az egész kert egy végtelenül édes roppant csodálkozás. A virágok közt egy öregasszony járkál. Meg-megáll s nagy, meleg, barna szemeivel le-lehajlik a virág-szemek tág kérdéseihez. Szavakat hullat nekik. Értelmük nem hallszik, de jó meleget visznek