A szerelem szőnyege

TATAY SÁNDOR

A SZERELEM SZŐNYEGE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Korrektor: Békyné Kiss Adrien

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-656-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

A kettős ünnep és az ígérkező ragyogás kicsalta az embereket a városokból, melyekben hiába hogy eltemették a holtakat, még az enyészet bűze terjengett, és nem mertek mélyet lélegezni. Ám itt hegynek menet a szív egyre gyorsuló üteme parancsolt, hogy ha akadozva is, de táguljon a tüdő a sárguló szőlőfürtök és gyümölcsök illatában. Az asszonyok melle hullámzott, ha fáradtan is.

Déltájban érkezett az egyetlen vonat, és szép kis sereget ömlesztett ki magából. A nagy melegben is együtt tartottak a meredek úton felfelé. Senki sem akart elmaradni a legfürgébbektől. Valamennyiök közül kimagaslott a zeneszerző alakja. Szép szál termetét még megtoldotta szöszke lánykájával, akit nyakában cipelt. Tündéri szépségű gyermek volt: zászlója a tömegnek. A körmenet fölött repkedő angyal.

A művész magas volt, de nem nyakigláb, cingár alak, ahogy szívesen elképzelnénk, hanem hatalmas, vállas. Terhével együtt könnyen vette a nehéz utat, sőt még arra is futotta fölös erejéből, hogy énekeljen, s bal kezével lihegő asszonyának a hátát támassza. De még milyen öblös hangon énekelt. Magával ragadta és együtt tartotta a csoportot.

„Lent, lent, lent; mind csak a porban hevertünk

Fel, fel, fel; szárnyal a, szárnyal a kedvünk"

– Anyukám, nem lesz pisi – mondotta a kislány.

A kijelentés határozott volt és félreérthetetlen, de Borkát nemhogy megnyugtatta volna ez a váratlan szózat, hanem, jellemzően az anyák nyugtalanságára, éppen gyanút keltett benne. Fél lépéssel hátra maradva, aggódó tekintettel leste férje hátán a fehér inget, mely az izzadságtól már kezdett a bőréhez tapadni.

Az útelágazásoknál egyre fogyott a csapat. Nem turisták voltak ezek, hanem csak rokonok, akik jöttek üres szatyrokkal és fonottas korsókkal a hegyoldal elszórt házainak lakóihoz.

Nekik nem volt itt rokonuk, egy színes turistajelzés nyomán szakadtak el a többiektől.

Ajtaja-bedűlt, öreg présház előtt vezetett az útjuk. A présház fölé hatalmas diófa borult. Magasan volt ez a hely, már majdnem a hegy vállán. A tó, a túlsó part, a szomszédos hegyek látképe nagy karikában tárult elébük. Megdöbbentően szép látvány volt. Az asszony néhány pillanatra megfeledkezett magáról, és mire visszakapta tekintetét, a fehér ingen a pici nedvességfolt két jó tenyérnyire nőtt. Lábujjhegyre állt, hogy felérjen odáig, és lekapta a lánykát.

Azon nyomban le is cibálta róla a könnyű nadrágocskát, és leguggoltatta. De minek kellett ez már? Eső után köpönyeg. Az urát is levetkőztette derékig, és egy perc múlva a két egymáshoz nem illő, arányaiban bizarr módon eltérő fehérneműt a diófa ágain lobogtatta az enyhe déli szél.

– Ez az Isten ujja – jelentette ki a zeneszerző –, itt kell házat építenünk, Borka! Mióta ismerlek, keresem a helyet, hogy hol építsünk mi együtt házat. Most megvan. Esküszöm, ezt láttam álmaimban, vagy ehhez hasonlót.

– A más szőlőjébe, Mihály? És különben is van itt ház.

Ellentmondásával csak lelkesíteni akarta, mert jó felesége volt a művésznek, és vigyázott rá, hogy sose oltsa lelkében a lángot.

– Eh, nem ilyen házra gondoltam én. Tisztelem ezeket a kedves vityillókat a hegyoldalban, de én égbe nyúlót akarok. A szobák egymás fölött lesznek. Annyi szoba, ahányan vagyunk, vagy leszünk. Ha annyian leszünk, olyan magasra nyúlik, hogy azon a domborulaton átlátunk, talán egészen az osztrák havasokig. Lapos, erős betonteteje lesz, és helikopterrel szállunk le rá. Ügyes kis helikopterrel.

– Helikopterrel te meg én, Mihály?

– Miért ne, ha egyszer teljes fordulatot vett a történelem. Alul kerülnek a pénzeszsákok és felül a szellem. Különben mit számít majd egy helikopter, ha a pénzt, amit eddig a háború zabált fel, költjük a saját kedvünkre.

– Kedves gyermek vagy te, Mikhaél.

– Nem én vagyok gyermek, hanem te vagy fantáziátlan, hitetlen, sőt rövid eszű, mint egy liba.

Borka átölelte kedvese nyakát, és így ültében könnyen megcsókolta koponyáját, mely boltozatos alakjával és finom dudoraival biztosan jelezte, hogy nem atléta az, aki vállán hozta gyermekét a hegyre és majdnem hogy a karján feleségét; nem is szenesember, hanem a szellem embere.

– Annyi emeletet építhetsz, amennyit akarsz. Rajtam nem múlik.

Útjuk néhány kacskaringóval az erdőbe vezetett. Ez még nem a hegy lapos tetején elterülő nagy erdő volt, csak keskeny, ritkás fasáv a sziklafalakról lezúdult köveken. Kisebb-nagyobb görgő kövek voltak ezek többnyire, de akadt azért köztük néhány leszakadt sziklatömb is.

A legnagyobbik kőtömbön dolgozott a színházigazgató nehéz kalapáccsal és hegyes spiccvassal. A felirat már készen volt, csak az ornamensből hiányzott még egy-két levél.

A költő hangosan olvasta a vésett betűket:

BÉKESZIRT

A művébe elmerült mester mind ez ideig nem vette észre őket. A hangra megfordult, eldobta szerszámát, és nagy lelkendezéssel átölelte őket. Ez az ölelés hosszadalmas volt, a lánykának érkezése volt belemarkolni a színigazgató hajába.

Kezet csókolt végül az asszonynak.

– No, ez rendes dolog, hogy itt vagytok. Mind megjöttök lassan. Megtöltenék más emberek is a házat, de én azt akarom, hogy a művészek hozzák helyre megkínzott lelküket ezen a tájon.

A színigazgatón vászonból készült lovaglónadrág volt, gumiabroncsból metszett saru, élénk színű kockás ing.

– Hogy kőfaragáshoz is értesz, sosem hittem volna – szólt a zeneszerző.

– Mindent teszek, amit kell. Hordom az eledelt a hátamon a megfáradtaknak, bort mérek, borjút vágok feketén, ha kell. Ezúttal követ faragok.

– Csak úgy, passzióból?

– Á, nem! Mondom, hogy azt teszem, amit kell. A BÉKE szó most felkapott. A Békeszirtnek híre megy, és ömlik majd a vendég. Telt házam lesz télidőben is, fogadni mernék. Az állomáshoz állítok táblát: „Út a Békeszirthez!" Remekül hangzik, mi? Rendezni tudni kell. Iskolás gyermekek jönnek ide madarak és fák napján. A tanító szózatot intéz hozzájuk a Békeszirtről, utána pedig betérnek a turistaházba egy pohár málnaszörpre. Sok kicsi sokra megy. Ha itt lesz az ősz, erdei málnát szedünk, csipkebogyót, áfonyát, és vitamindús szörpöket készítünk. Mondom, rendezni tudni kell, ez az élet alapja.

– És mikor rendez megint színházban? − kérdezte a zeneszerző felesége.

– Asszonyom! Mihály a megmondhatója és felettem az Isten: én nem vétettem senkinek, csupán annyi, hogy alkotókészségem virágzása éppen a gyorsan letűnt korszakra esett. Megbuktam kenyéradóimmal együtt, pedig mi köze van a művésznek a kenyéradójához?

– Micsoda pech. És veszteségünk valamennyiünknek.

A színigazgató hálásan meghajolt, aztán hóna alá vágta szerszámait, és megindultak.

Ötpercnyire volt már csak a turistaház. A gyalogút magasan vezetett. A nádtető tűnt fel először, majd a ház előtt elterülő terasz a vendégek színes csoportjával. Egyesek nyugágyakban feküdtek, mások kecskelábú asztaloknál italt fogyasztottak.

Egy vörös hajú festőművésznő alkotott éppen. Néhány bámészkodó körülállta. Fiatalok pettyes labdát hajigáltak. Az érkezők az ostrom óta nem láttak ilyen szívderítő képet.

– Ebéd utáni idill – mutatott nagy ívben a színigazgató. – A művésznő rendkívül tehetségtelen. Félelmes giccset fest, de lelkesen dolgozik. Különös véletlen, hogy aki mögötte ül a kőpadon, az is festőművésznő. Az tehetséges és mozgalmi múltja van. Elnéző mosolya azt jelenti, most ő következik: szociális ihletettségű, erőteljes és korszerű alkotásaival. Téved. A pingáló háziasszony optimizmusa győzedelmeskedik.

– Az egyik nyugágyban a gyógyszervegyész, a másikban a felesége ül. Aki kettőjük között, a kőbástyán, kétrészes fürdőruhában fekszik, az egy bizonyos lány, aki velük van. Innen is látható, milyen pompás az alakja, úgy fektében is. A férj munkatársa, de az asszony is szereti a szíve teljes melegével. Persze, sejtelme sincs róla a szegény csupa csont asszonynak, hogy a gyógyszervegyész e miatt a lány miatt meg akarja gyilkolni. Sőt már el is kezdte. Ha majd bemutatkoztok egymásnak, mindjárt elkezdi mesélni, milyen emberfeletti harcot vív gyógyszerek tömegével a felesége életéért. Áttetsző trükk. Mindenki tudja, hogy lassan ölő mérgeket adagol. Csak ő nem sejti, hogy tudják róla.

– No, de mért nem akadályozzák meg! – Borkának elállt a lélegzete.

– Éppen mert annyira áttetsző. Mire cselekvésre határozná el magát az ember, azt mondja: ez mégsem lehet, hogy ilyen kiváló vegyészmérnök ilyen közönséges módszerrel dolgozzék. És így megnyugtatjuk a lelkiismeretünket. Pedig nincs igazunk, ha megnyugtatjuk. Annyiszor tapasztaltam már az életben, hogy a legközönségesebb következtetés válik be. Annak lesz igaza, akinek a leginfernálisabb gondolatai támadtak… Egyébként nagyon jó vendégek. Rézgáliccal fizetnek, és jelenleg ez a legjobb valuta a szőlőhegyen. Isten ments, hogy valami meglepetés érjen bennünket, mert ha sokáig itt lesznek, nagy mennyiségű mustot tudok biztosítani magamnak rézgálicért. A mustból bor lesz, a borból jókedv a következő esztendőben, és gondolni kell a jövőre.

– Rendezni tudni kell – tette hozzá Borbála.

– Úgy van, asszonyom! De ismerjék meg közelebbről szerény üzletünket és vendégeinket.

A ház hátsó udvarán kétszemélyes bölcső állt. Benne feküdtek az ikrek. Cuclival a szájukban édesdeden aludtak. A bölcső mellett jókora farkaskutya feküdt, orrát a mancsán pihentette. A művészek kislánya nagy zavarba jött, mert örömujjongásba tört volna ki a két cseppség láttán, de ugyanakkor torkát elszorította a félelem a nagy kutya miatt. Mihály ugyanebben a pillanatban letette a földre, és ez döntött, jajveszékelve bújt az anyja szoknyájához.

A színigazgató elparancsolta a kutyát.

– Eredj, Burkus!… Egyébként az a dolga, hogy itt üljön a srácok mellett. Mert a feleségem örök rettegésben él, hogy elviszi őket a róka. Mi nagyon elfoglalt emberek vagyunk, nem tarthatjuk szüntelen rajtuk a szemünket, és − ne tessék nevetni – a saját szememmel láttam egy ilyen bestiát, amint kövér libát cipelt. Hát akármilyen jó húsban vannak is a mi ikreink, nem nyomnak annyit fejenkint, mint egy kövér liba.

A konyhaajtóban testes fiatalasszony jelent meg törülgető ruhával.

– Ő az ikrek anyja.

Az asszony szárazra törülte a kezét, és lazán nyújtotta oda vaskos ujjait. Szelíd, készséges mosoly ült az arcán. Nyilvánvaló volt, hogy bármikor hajlandó ismét ikreket szülni a férjének.

– Hát igen – mondta a színigazgató –, szaporodnunk kell. Ez a legfőbb feladat, mert hiába ezer év minden nemzeti dicsősége. Jobban jöttünk volna ki, ha meghúzzuk magunkat valami harcos hatalom árnyékában, és csak szaporodunk. Valamelyik békeszerződésnél bizonyára kaptunk volna egy jókora országot.

A család hamarosan kezet mosott, aztán kimentek a teraszra, hogy ott megebédeljenek.

Néhány embernek, aki éppen a közelükben volt, bemutatkoztak. Annak a művésznőnek a férje, aki éppen nem festett, egyébként is ismerősük volt. A színigazgatónak azért volt barátja, mert fordított néhány klasszikus drámát. A színigazgató most letűnt, de ő tele volt reménnyel, és joggal, mert minden jel arra mutatott, hogy a bizonytalan politikai helyzetben a színházak sorra előszedik a klasszikusokat.

– Ti most majd arattok – szokta mondani a színigazgató. – De ne higgyétek, hogy vesztes az, akinek hallgatás a sorsa. Mert az erők akkumulálódnak a lélekben. Egyszóval az erőgyűjtés korszaka sem kutya.

Az új vendégek asztaluktól jól láthatták a vörös festőnő készülő művét.

A teraszról rózsalugas vezetett a lépcsőig, melyen feljuthatott a sziklafal tetejére az is, aki nem volt vérbeli turista. A lugas a kellemes augusztusban másodvirágzását élte. Tavaszi pompában díszelgett. Ezt festette a művésznő. Éppen végzett is, és szedte volna sátorfáját, de a színigazgató sietve letette Mihályék elé az ebédet, és az állvány elé toppant.

– Elragadó – mondta –, de ha magának volnék, nem állnék meg itt. Ma mindenekfelett fontos, hogy a művészi alkotásnak eszmei tartalma legyen. Igaz, ez így magában is kifejezi például a békét. De milyen békét? Nevezzük nevén! A lugas két szárnya között széles, szabad terület van. Szinte kívánkozik ide valami. Én a maga helyében ide festenék egy szovjet tankot. No, nem olyat, amely éppen harcban van, hanem, mondjuk, felnyitott tetején kiemelkedik egy díszesen öltözött, pirospozsgás katona, és karján tart egy felpántlikázott kis magyar lányt. A lányka esetleg még zászlót is lengethet. Olyanféle könnyű kis papírzászlóra gondolok. Mit szól hozzá? Különben ne is feleljen, gondolkozzék. Lehet, hogy így elmondva túl direktnek hat. De hát ön a művész, csavarjon egyet rajta. Asszonyom, sikerre van szüksége minden művészembernek. És nem kell belekékülni, hogy ezt valami rosszul felfogott szemérmességből a legkomplikáltabb úton érjük el. Lépjünk csak be bátran a tárt kapukon. A siker mindent igazol. A siker bátorságot ad, önbizalmat ad, anyagi alapot ad, és mi kell még hozzá, hogy kibontakozzék a tehetség? No persze, ha csírájában adva van. Ha meg úgy sincs, akkor minek annyit erőlködni mindjárt az elején.

– No, de mi szükségük van erre