Szól a kakas már

BERKESI ANDRÁS

SZÓL A KAKAS MÁR…

Három regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-462-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

HÍDAVATÁS

A matrózok lázadását leverték. Az életben maradt felkelőket az erőd kazamatáiba zárták. A rabok a vastag falak mögött is jól hallották az erős hullámverést, a kikötő felett fáradhatatlanul köröző sirályok rikoltó hangját és a domonkosok templomának harangját. Csak a sós levegő ízét és szagát nem érezték. Voltak, akik tudták, hogy meg fognak halni, voltak, akik még reménykedtek. Csethe Sándor nyomdász, első osztályú matróz már nem reménykedett semmiben sem. Csendesen készült a halálra. Barátja, Bódi Géza esztergályos, ugyancsak első osztályú matróz, reménykedett. Feleségére és négyéves kisfiára gondolt. Hátát a nyirkos falnak támasztotta, és lehunyta a szemét. Látta a tenger haragoszöld vizét, a szürkére festett, karcsú cirkálókat, a gőgös, nyolchüvelyes ágyúira büszke rombolókat és az ellentengernagy parádés zászlóshajóját, az „I. Franz Josef"-et. Távolabb, az öböl keleti partján, a kifli alakú védőgát mögött a halászbárkák árbocainak sűrű erdejét. És látta a fehér mészkőből épült piros cserepes házak százait, amelyeket beárnyékoltak a pálmafák, cédrusok, eukaliptuszok, feketefenyők zöld lombjai, látta a város mögött emelkedő kopár hegyek napfényes szikláit. Egy éve sincs még, hogy Erzsikével a pálmákkal övezett parti sétányon csatangoltak, kéz a kézben, mint a szerelmes gyerekek, és most itt rohad, ebben a nyirkos, föld alatti kazamatában.

Hihetetlennek tartotta, hogy huszonnyolc éves korában meg kell halnia. Neki, a tanult vasesztergályosnak, akiért a legjobb mesterek versenyeztek. Úgy érezte, szörnyű igazságtalanság történik vele. Csethe egy szalmaszállal a fogát piszkálgatta. Vastag tengerészbajusza eltakarta felső ajkát, szegletes, kemény álla széles mellének feszült.

– Ha túléled, Géza, mondd el a fiamnak, hogy mit tettek velem.

– És ha te éled túl? – Bódi oldalt fordította szőke fejét.

– Én aztán nem, Géza. Tudják ők jól, ha életben hagynak, én elölről kezdem. Csak okosabban. Egyetlen tisztnek sem kegyelmezek meg.

– Nem éljük túl. Sem te, sem én. – De ezt csak úgy mondta.

– Azért csak mondd el a fiamnak. – Kis idő múlva: – Zentaynak nem lett volna szabad megkegyelmeznem. Hogy miért is hallgattam rád!

A domonkosok templomában vecsernyére harangoztak. Amikor csend lett, tisztán hallották az őrök lépteit.

Vacsoraosztáskor megtudták, hogv nem állítják haditörvényszék elé őket, hanem megtizedelik.

Bódi pontosan olyan magas volt, mint Csethe Sándor, csak karcsúbb, törékenyebb. Ha egymás mellé kerülnek a sorban, egyikőjük biztosan életben marad. De ki? Ő vagy Sándor? A számolást jobbról balra kezdik. És ha most megváltoztatják a rendet? Ha balról kezdik a számolást? Mindegy. Neki életben kell maradnia, mert őt visszavárják. Erzsike és Gézuska. Sándort meg Piri és Sanyika. De hát Sándor kezdte a felkelést. Sándor üvöltötte: „Mi vagyunk a huszadik század rabszolgái! Ő akkor azt mondta: „Azok vagyunk, de tartsd a pofádat. Persze nem igazság, hogy nem állítják haditörvényszék elé őket. Ott minden kiderülne. Ki kezdte el a lázadást? Ki mit mondott? Talán még az is, hogy Zentay sorhajóhadnagy életét ő mentette meg. Persze az is kiderülne, hogy ő is lőtt. Elszégyellte magát. Szerette volna azt mondani: Ne haragudj, testvér, nem kívánom én a halálodat, csak, tudod, Erzsikéék engem nagyon várnak. „Várnagy úrék azt ígérték – jutott eszébe Erzsike levele –, hogy ha egészségesen hazajössz mihozzánk, akkor ők, édes Gézám, megszerzik minékünk a házmesterséget, mert az őnekik is nagyon jól jönne, mivelhogy én akkor őnáluk maradhatnék továbbra is, mert nem is tudják, hogy rni lesz ővelük, ha én felmondok. Nagyon jó népek, ezért arra kérem a jó istent, hogy vigyázzon tereád, ne legyen tenéked semmi bajod sem, mert akkor, én édes jó uram, utánad halok a kicsi fiaddal együtt." Könnyes lett a szeme.

– Mondtam már, hogy mit írt Erzsike?

– Nem mondtad.

– Várnagy úr megígérte a házmesterséget.

– Derék dolog. De pénz kell oda. Kaució. Annyi pénzből már egy műhelyt is nyithatnál.

– De honnan venném a gépeket? Eszterga, maró, síkköszörű. Nem megy az, testvér.

– A kaució kitenné a gépek árát is.

– Nem kell kaució. A ház Szathmáry báróé. Szereti Várnagyékat. Meg Erzsikét is. Jólelkű ember.

– Arisztokrata. Nem lehet jólelkű. Hozzád nem. Ha méltóságos úr lennél, akkor igen.

– De ő tanár. Egyetemi tanár. Nemcsak báró.

– Először csak az. Földbirtokos. Háztulajdonos meg ilyesmi. És csak aztán tanár.

Már nem hallották a hullámverést. Elültek a zajok.

– Mindegy – mondta később. – Úgysem megyek én már haza.

Szorongva várta Csethe biztató hangját. „Te hazamégy. Te igen. Csethe azonban hallgatott. Barátkozott a halállal. Betűszedő volt a Franklin nyomdában, de legénykorában dolgozott Lipcsében is. Sokat látott ember volt. „Miért fél az ember a haláltól? – tűnődött. Nyilván azért, mert ember. Ennél okosabb nem jutott az eszébe. „De így kell lennie, mert az ember tudja, hogy mi a szép, mi a jó, az igaz. És sajnálja itt hagyni a szépet meg mindazt, amit megszeretett."

A lázadókat kora hajnalban sorakoztatták az udvaron. A falakon körös-körül megszigorították az őrséget. A tenger fölött az ég még gyöngyházszínű volt. A vízszagú, sós levegő a matrózok arcára tapadt. A város felől gitár hangját sodorta feléjük a szél. Az altisztek üvöltve ropogtatták a német vezényszavakat. Bódi negyedik éve szolgált a flottánál, jól beszélt németül. Csethétől jobbra állt, tőle jobbra egy hosszú bajuszos dalmát fiú. Bódiban emlékképek villantak fel: Ciprus narancsligetei, Alexandria fehér palotasorai, a cirkálójukat kitartóan kísérő repülőhalak, a fehér tarajos hullámok…

– Jobb-raaa, iga-zodj!

Eltűntek az emlékképek, szorongás fogta el. Hányadik lehet? Számolni kezdett. Még mindig jobbra néztek, de nem láthatta a sor elejét. A nap hátulról érte őket, árnyékuk hosszan rálapult a kopott mészkőkockára. Számolt, de rögtön látta, hogy reménytelen, mert néhány méterrel arrább az árnyékok összemosódtak. Háta megizzadt, hóna aljából patakzott a verejték. Újabb vezényszó reccsent, visszakapták a fejüket, és mereven előrenéztek. Most jól látta a vezénylő őrmester szíjakkal összeszorított, vaskos testét, a tisztek csoportját, benne Zentay hadnagyot. A napfény megvilágította szikár, keskeny arcát. Az őrmester jelentett valamit egy ismeretlen korvettkapitánynak. A kapitány magas volt és sovány, mozdulatai frissek, arca borotvált. Hangját elsodorta a szél. Az őrmester tisztelgett, pattogva hátrafordult, előrejött. Léptei alatt döngött a napszítta mészkő.

– Számolás jobbról! Minden tizedik egy lépést előrelép!

Bódi Géza első osztályú matróz a huszonkilencedik volt, Csethe Sándor első osztályú matróz a harmincadik.

A halálraítélteket elvezették. Az életben maradók foghíjas sora továbbra is ottmaradt a téli napsütésben. Egy kövérkés sorhajókapitány előrelépett, és felolvasta az ellentengernagy parancsát. Bódi egy szót sem értett. Az örömtől elszorult a torka, de így sem bírta visszatartani könnyeit. Később barátját siratta. De áldott jó ember volt, de szépen tudott nótázni. Csak megpengette mandolinját, és szebbnél szebb nóták keltek életre a szájából, úgy szálltak a tenger felett, mint a sirályok. Zentay előbbre jött.

– Aki a számlálásnál kilencedik, tizenkilencedik és így tovább volt, az három lépést előrelép, a többiek jobbra át, indulj a körletbe.

Az őrmester megismételte a parancsot. Bódi előrelépett. Hallotta az elvonulók lépteit, nem tudta, hogy nekik miért kellett kilépniök. Húszan maradtak ott. Húsz lázadó. De miért? Hiszen már a tisztek is elmentek?

A sorhajóhadnagy most az első emberhez lépett. Az őrmester ott állt mögötte jegyzetfüzettel és ceruzával. Bódi izgatottan fülelt, de nem hallotta, hogy mit kérdezett a hadnagy. Türelem, mindjárt megtudja. Nem kellett sokáig várnia. Akivel a hadnagy már beszélt, azt két fegyveres őr elvezette. Zentay hozzálépett, Bódi kihúzta a derekát. A szikár arcból két hidegszürke szem nézett rá.

– Melyik elítéltnek szeretne kegyelmet kérni?

Gondolkodás nélkül válaszolt.

– Alázatosan jelentem, Csethe Sándornak.

– Csethének?

– Kenyeres pajtásom.

A sorhajóhadnagy bólintott, az őrmester felírt valamit a papírra. Mikor a domonkosok templomában elharangozták a hetet, az erőd udvarán már nem tartózkodott senki sem. Csak az őrök strázsáltak a bástyákon. Szép, délceg legények. Matrózok. Magyar nem volt köztük.

A korvettkapitány lenyelte a sajtot, zamatos dalmát bort ivott rá.

– Értem, hadnagy úr. De mi a célja ezzel?

– Aki a barátját agyonlövi, az saját magát is megöli – mondta Zentay.

A korvettkapitány intett a pincérnek, hogy töltse meg borral a poharát. A fehér kabátos matróz mind a két pohárba töltött. A vörös dalmát bor az ablakon át betűző napfényben olyan piros lett, mint a testből kibuggyanó, friss vér. A kapitány felemelte a poharát, de nem ivott.

– A kivégző osztag az ön hatáskörébe tartozik, hadnagy úr. Úgy állítja össze, ahogyan akarja. – Felállt, megbiccentette a fejét, és magára hagyta Zentayt.

A flottánál az volt a szokás, hogy a kivégző osztag egyik tagja vaktöltényt kapott. Így a kivégzők abban a hitben élhettek, hogy vaktölténnyel lőttek. Kegyes intézkedés, gyógyír a lelkifurdalásra.

Már alkonyodott, amikor Zentay azt mondta a négy matróznak, Josef Krizslának, Waldemár Stefcsiknek, Rudi Spacseknak és Bódi Gézának:

– Mind a négyen éles töltényt kaptak. Ha valamelyikük mellélő, mind a négyen haditörvényszék elé állnak.

Nem jogászok voltak. Matrózok. Spacsek pék Brünnben, Krizsla virágkertész Zágrábban, Stefcsik halász Rovinjban, Bódi vasesztergályos Budapesten. Bódi úgy lépkedett a felvezető után, mintha saját kivégzésére vitték volna. Az alkonyi ég bíborlila volt. Bódi egy pillanatig mindent élesen látott, aztán a képek kihulltak az emlékezetéből. Látta a kivégző négyszöget, a tiszteket, a tábori lelkészt a feszülettel, Zentay szikár szobor-arcát, a kivégző cölöphöz kötözött barátját. Hallotta a vezényszavakat, s mint a cirkuszi mutatványra betanított állat, ösztönösen engedelmeskedett. Nem ő, Bódi Géza első osztályú matróz, hanem a keze, a lába. Csak a szeme nem engedelmeskedett. Az becsukódott. És sírt. Sírt, és lőtt. Csethe Sándor kendővel bekötött szemét, kemény állát, felszegett fejét soha nem felejtette el.

Tomboló nyár volt, mire hazakeveredett. Mosolytalan, hallgatag ember. Erzsikéék örömmel fogadták. Vége a háborúnak. Forradalom van, igaz, de ez jó forradalom, nem folyik sok vér, nem is kell részt venni benne, a gróf okos ember, tudja, mit, hogyan kell csinálni. Bódi úgy bújt Erzsikéhez, mint a beteg gyermek az anyjához. De valahogyan nem ízlett neki a csók, pedig kívánta, az asszonyka szelíd ölelését is terhesnek érezte. Munkába állt a Ganzban, dolgozott, egész nap a szavát sem hallották. Hívták őt a munkástanácsba, mondták, szólaljon fel, mesélje csak el, hogy mi történt Cattaróban. Nem tud ő semmit. Nem Háry János ő. Sietett haza a családjához. Várnagyékhoz, a cselédszobába. Mert ott éltek ők hárman. Egyik este a fiatal, szakállas Várnagy behívta dolgozószobájába. Bódi már járt ott, ismerte a puha kényelemmel berendezett, de rendetlenségéről híres szobát, mely tele volt könyvekkel, katalógusokkal, festményekkel, az ötvösművészet remekeivel.

Várnagy nem volt egyedül. Ott tartózkodott Szathmáry Jenő báró is, aki hetek óta a forradalmi kormány mellett tevékenykedett, azt beszélték, az ő feladata lesz az oktatási reform kidolgozása.

Kedvesen, barátságosan fogadták őt. Nem azért, mert győzött a forradalom, és most divat a demokratikus magatartás. Ilyen emberek voltak. Várnagy István tanár, régiségkereskedő és műgyűjtő, aki mint tartalékos tiszt még tizennégyben súlyosan megsebesült Sabácnál, s azóta betegeskedett, hazulról, a szülői házból hozta magával a nép szeretetét és demokratikus gondolkodását. Szathmáry Jenő báró pedig közismert pacifista, radikális párti volt, aki az országgyűlésben mint ellenzéki képviselő minden alkalmat megragadott, hogy nevetségessé tegye a kormányzó párt vezető embereit. Nagy vagyona, nemzetközi hírneve (neves orientalista volt) biztonságot, védelmet adott neki. Negyvenen alul voltak még mindketten. Borral kínálták Bódit. Elfogadta, illedelmesen megköszönte. Kérdezték. Nézte a poharát, és szűkszavúan válaszolt.

– Mi történt magával, Géza? – kérdezte Várnagy, selymes szakállát simogatva. – Maga vidám, életrevaló ember volt. Fél tőlünk? Nem bízik bennünk?

Bódi felemelte meggyötört arcát.

– Várnagy úr, kérem. A tizedelésnél a sorban álltam. Huszonkilencedik voltam. A barátom a harmincadik. – Szeme könnyes volt. Csendesen sírt.

Szathmáry intett Várnagynak. Ne faggassa.

– No igen – mondta Várnagy. – Értem. Értjük. – Szivarra gyújtott. – December elsejével megkaphatják a házmesterséget. A báró úr kauciót nem kér maguktól. Rendben van?

– Hálásan köszönöm.

– Ismeri a házat. Ha ügyesek lesznek, hamar összeszedhetik magukat. Kapupénz. Lift még nincs, de hamarosan felszereljük. A lakásokban akad javítanivaló mindig. Persze azt nem ingyen kérjük.

– Köszönöm, Várnagy úr.

– Ne nekem köszönje. A báró úrnak. Én csak a ház gondnoka vagyok.

Bódi megköszönte a bárónak, de az elhárította magától a köszönetet. Bódi, mielőtt eltávozott volna, váratlanul megkérdezte:

– Nem tetszenek ismerni véletlenül Zentay Vilmos sorhajóhadnagyot? Budapesti.

– Nem ismerem – mondta a báró, és Várnagyra nézett. A régiségkereskedő sem ismerte. – Fontos lenne magának?

– Nagyon.

– Utánaérdeklődhetem. Mit akar attól az embertől?

– Ő volt a kivégző osztag parancsnoka.

– Értem, Bódi. De azt hiszem, bolondságot forgat a fejében – mondta a báró. – Az egyéni bosszú, barátom, értelmetlen. Sohasem a kivégző osztag parancsnoka a bűnös. Mindig az, aki a kivégzést elrendeli. Talán az sem. Hanem a hatalom, amit képvisel. Érti, Bódi? A monarchia a bűnös. De az már nincs többé. A forradalom végzett vele. Horthy, Zentay hatalom nélkül csak figurák.

– Én mindezt nagyon jól tudom, méltóságos uram. De én szeretném megtalálni azt az embert. Meg kell találnom. Az az ember olyan dolgot művelt, amit a hatalom nem parancsolt meg neki. – Többet nem szólt.

Bódi Géza 1918. december 1-jén a Batthyány utcai négyemeletes ház házmestere lett. Lakásuk a ház bejáratával szemben volt, az udvarra nézett. Előszobából, konyhából, fürdőszobából és egy ötször ötméteres lakószobából állt. Bódi ezermester volt. Kifestette a lakást, átmázolta, lelakkozta az ajtókat, ablakokat, megjavította a cserépkályhát, aztán úgy-ahogy, berendezkedtek szegényes bútoraikkal. Néhány bútordarabot Várnagyéktól is kaptak.

A lakók akkor csodálkoztak igazán, amikor Bódiék karácsony előtt lesúrolták a koszt a lépcsőkről és a folyosók, pihenők fekete-fehér kockás köveiről, megtisztították az ablakokat, ajtókat, az ünnepekre ragyogott minden. A vicét, Kolompár Zsigát, aki hadirokkant volt, megtartották, s úgy egyeztek meg vele, hogv a kapupénz felét akkor is neki adják, ha éjjel nem ők „kapuznak. De megkövetelték tőle a rendes, becsületes munkát. Bódi nappal a gyárban dolgozott, délután és este a ház körül. Segített a lakóknak, és egészen megfeledkezett Zentayról. Látta ő jól, és tudta is, hogy mi minden történik az országban. Árdrágítás, spekuláció; a gyárakban sorra alakulnak meg a munkástanácsok, a laktanyákban pedig a katonatanácsok, ám ő megmaradt szemlélőnek. Elég volt. Neki, aki barátját, a felkelés vezetőjét agyonlőtte, nincs keresnivalója a becsületes munkások között. A szégyent nem moshatja le magáról azzal, hogy úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Néha elővette a fényképet, és titokban hosszú percekig farkasszemet nézett Csethe Sándorral, Spitzer Richárddal, Makai Péterrel és saját magával, mert ő is ott állt Sándor mellett a fenyvesben, büszkén, öntudatosan, mellét kifeszítve. Lábuk előtt a tábla, rajta a felirat: „Mi vagyunk a XX. század rabszolgái. Aztán elzárta a fényképet. Lám, már majdnem hat hónap telt el, és még most sem kereste fel Piroskát, hogy Sándor haláláról beszámoljon neki. Igaz, Erzsikével üzent, de azt a választ kapta, hogy Piroska kisfiával vidékre költözött, az édesanyjához. „Tetszik tudni, hivatalos értesítést kapott, hogy a férjét kivégezték. Tudja, lelkem, lázadó volt az az ember. Tiszteket lőtt agyon." Bódi tudta, hogy ez nem igaz, de nem szólt. Sanyinak már úgyis mindegy.

Március első hetében megjelent náluk Piroska. Vele volt a tizenkét éves Sanyika is. Az asszony harminchárom éves volt, sötét hajú, sötét szemű, mint a nagykunok. Még gyászolta férje elvesztését. Fekete ruha, fekete kendő volt rajta, arca merev ikonarc.

Bódi bort tett az asztalra. Beszólt Kolompáréknak: vendégei vannak, helyettesítsék.

Erzsike hónapok óta most látta először mosolyogni a férjét. De ez a mosoly nem a lélekből fakadt.

– Már kerestelek, Piroskám.

– Tudom. Azért jöttünk. Mondj el mindent énnekem, Géza. Most már elviselem. Mindent tudni akarok.

– Igyunk tán előbb. – Bódi felemelte a poharát. – Egészségünkre.

Ittak. A két fiú, az ötéves Géza és a tizenkét esztendős Sanyi ámuló szemmel nézte a férfit.

– Elmondok mindent, Piroskám. Amit csak tudok. Nem szívesen teszem, de el kell mondanom, mert ez volt a kívánsága Sándornak. Az utolsó. Mert én vele voltam. Az utolsó éjszakát is együtt töltöttük el. Úgy emlékszem minden szavára, mintha tegnap hallottam volna. Lehet, hogy hallottam, mert jószerivel vele álmodom minden éjjel. Beszél hozzám, és én hallgatom őt. – Szeme párás lett a könnyektől, öklével letörölte. – Nem ölt embert Sándor egyet sem. Ez volt az ő nagy bánata. Talán igaza volt, talán meg kellett volna ölni a tiszteket. De nem öltük meg őket. Csak a másik hajón. Azon igen. Így hallottam. Mi nem. Azt kérte Sándor, mondjam el nektek, hogy mit csináltak vele. Mondjam el, hogy agyonlőtték.

– Azt is láttad?

Bódi olyan erővel szorította meg a poharat, hogy az összeroppant az ujjai közt, keze véres lett. Erzsike megijedt, de Bódi rá sem hederített. Ha ezzel a fájdalommal megúszhatna… Áttekerte zsebkendőjével keze fejét.

– Láttam–mondta. – Végig kellett néznem. Sándort a kivégző karóhoz kötözték. Bekötötték a szemét. Nem félt. Fejét felszegte, és a lövések előtt azt kiáltotta: „Éljen a forradalom!" Négyen lőttek rá.

– Kik voltak azok, Géza bácsi? – Sanyi kíváncsian nézett rá.

– Matrózok. Idegen matrózok.

– Gyilkosok – suttogta maga elé Piroska. – Gyilkosok. Verje meg őket az Isten!

– Ugyan, drága Piroskám – csitította őt szelíden Erzsike –, ne átkozódj! Nem szabad. Hátha nem is tehettek róla.

– Verje meg őket az Isten! – mondta az asszony forró gyűlölettel.

Napok múlva Erzsike arra ébredt, hogy férje hosszú alsóban ül a hideg szobában, és cigarettázik. Először arra gondolt, hogy kaput ment nyitni, s tán most jött vissza éppen, de rögtön rájött, tévedett, mert a csengetést ő a legmélyebb álmában is meghallja. Felült az ágyban, aggódva nézett urára.

– Nem bírsz aludni?

A férfi mélyre szívta a füstöt. Felállt. Megigazította a takarót Gézuskán, hosszan elnézte az alvó gyerek szép, kedves arcát. Aztán lekattintotta a villanyt, és az ágy szélére ült. Erzsi hozzábújt, átölelte a hátát.

– Megfázol. Feküdj le. Megmelegítelek. – Hangja szemérmes volt. De a férfi nem mozdult. – Mi bánt? Mondjad hát.

Az ember mélyet lélegzett.

– Szerencse, hogy nincs isten.

– Ne mondj ilyet, Géza. Tudod, hogy van.

Bódi megfordult. A sötétben nem látta az asszony arcát, remegő ajkát.

– Ha van –mondta a férfi, és erős kezével megfogta az asszony vállát –, akkor a mi életünk nem sokat ér.

Akkor éjjel nemigen aludtak. Az asszony forró szerelmével szerette volna elhamvasztani örökre férje bánatát, de nem sikerült. Pedig nagyon szép, biztató szavakat mondott a jövőről. Lakásuk, szép, tehetséges gyerekük van, lakbért nem kell fizetniök, a fizetésükből szépen félretehetnek, igaz, a pénz romlik, az árak emelkednek, de nem fogja őket kár érni, mert Várnagy úrék gondoskodnak róla, hogy a kicsi pénzüket „befektessék", ő bizony nem tudja, mibe és hogyan, de megbízik Várnagy úrban, mert áldott jó ember.

– Ne bízzál te az urakban, Erzsi – mondta csendesen a férfi –, te csak énbennem bízzál és magadban. Másban ne. Még Várnagy úrban se. Jó ember. Az, mert az érdeke úgy kívánja. Olyan cselédet, mint te vagy, mostanában nemigen talál. Az az igazság, hogy szükségük van rám.

– Te nem bízol Várnagy úrban? – kérdezte elhűlve az asszony.

– Rajtad kívül én már senkiben sem bízom.

Néhány nap múlva kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Bódit mint volt forradalmi matrózt beválasztották a munkástanácsba. Nem szívesen, de elvállalta. „Így cselekedne Sándor is, ha élne." Hamarosan kiderült, hogy a flottánál töltött éveknek nagy hasznát veheti. Világot járt ember volt, látóköre szélesebb a társaiénál, forradalmi gondolkodása letisztultabb és a sikertelen lázadás tapasztalataival gazdagabb az övékénél. Tudta nagyon jól, hogy a forradalom sírásója az anarchia. Keményen fellépett ellene. Elkedvetlenedett, amikor az anarchisták egyik csoportja azzal vádolta meg, hogy a burzsujok cimborája, következésképp a proletariátus ellensége. Szinte megfagyott ereiben a vér, amikor egy Bodor nevű öntő azt kiáltotta:

– Te még arra is képes lennél, hogy a testvéredre lőj!

Rosszul lett, hányinger kínozta. Valahogyan azért összeszedte magát, és lement az emelvényről. Sándor vérző testét látta maga előtt.

Másnap jelentkezett a frontra. Örömmel fogadták. Első osztályú matróz volt, harcedzett katona. Cattarói forradalmár. Este elbúcsúzott Erzsikétől, aki jajgatva kapaszkodott ruhájába:

– Nem, nem akarom, hogy elmenj. Nem akarom.

– Muszáj, Erzsikém.

Nem tudta megmagyarázni, hogy miért kell elmennie. Hogyan is magyarázhatná meg annak a februári szürkületnek a borzalmát, Zentay ördögi kegyetlenségét, a testvérgyilkolás irtózatos fájdalmát és szégyenét.

Felkereste Várnagy Istvánt is. A szoba puha kényelmén nem látszott, hogy a frontokon milyen véres élethalálharc folyik. A nehéz, drága bútorok, a puha szőnyegek és festmények békét, meleg nyugalmat árasztottak.

– Hát mégiscsak elmegy, Géza?

– Muszáj, Várnagy úr.

– Nem tudom, Géza.

– De én tudom, Várnagy úr. Vagy megtalálom a nyugalmamat, vagy ott pusztulok.

A régiségkereskedő a szakállát simogatta.

– Ha így érzi, Géza, menjen. Mi vigyázni fogunk a családjára, ígérem, nem lesz gondjuk semmire sem. – Erős bort tett az asztalra, ittak. Várnagy csak nagyon keveset. – Nem vagyok próféta, és tiszta szívemből kívánom, hogy győzzenek. De sajnos nem fognak győzni. Európa nem engedi.

– Tudom – mondta Bódi. – Én ezt nagyon jól tudom. És én azt is tudom, hogy ha elbukunk, szörnyű lesz a leszámolás.

– És mégis elmegy?

Bódi hosszan hallgatott. Aztán a zsebéből elővett egy lezárt borítékot. A híres fénykép volt benne.

– Ha nem jönnék vissza, tessék átadni ezt a borítékot a fiamnak, ha már ember lesz. Megteszi, Várnagy úr?

Várnagy bólintott, és a borítékot bezárta a páncélszekrényébe. Bódi Géza még annyit mondott:

– Egy fénykép van benne. Semmi más.

A régiségkereskedő újból teletöltötte a poharakat.

– Arra, hogy egészségesen visszatérjen.

Bódi Géza bólintott, és kiitta az erős bort az utolsó cseppig.

– A múltkor említette Zentay sorhajóhadnagy nevét – mondta. –Nos, érdeklődtem utána. Azt a választ kaptam, hogy jelenleg Szegeden tartózkodik, Horthy környezetében. Tehát felejtse el. Nem valószínű, hogy találkozni fognak.

– Kár – mondta Bódi. – Nagy kár.

– Valamit még meg akartam beszélni magával. – Mutatóujjával halántékát nyomkodta. Megvan. Azt akarom mondani, hogy a kisfia nagyon értelmes gyerek. Rendkívül jó hallása van. Nekem elhiheti. Foglalkoznia kéne a zenével.

– Nincs nekünk pénzünk arra, Várnagy úr.

– No jól van, majd kitalálunk valamit.

Másnap Bódi Géza ezredkomisszár elindult a frontra, hogy meghaljon. Napok múlva tengerészhez illő bátorsággal vezette rohamra a katonákat. Kereste a halált, de különös módon még egy karcolást sem szenvedett a harcok során. Amikor Vezsenynél a román csapatok átkeltek a Tiszán, és bekerítették az ezredet, Bódi vezetésével a katonák kitörtek a gyűrűből. Sokan elvesztek akkor, de Bódi sértetlen maradt.

A Tanácsköztársaság leverése után Bódi hazatért a családjához. Úgy érezte, mindent megtett, hogy kiengesztelje megölt barátját, igazán nem rajta múlott, hogy életben maradt. Erzsi sírva ölelgette.

– Naponta háromszor imádkoztam érted. Tudtam, hogy a Jóisten meghallgatja az imámat.

Gézuka is ott ugrált apja körül, kérte, hogy meséljen.

– Mit meséljek, fiacskám? Nem tudok én mesélni. Nem vagyok én Háry János.

Várnagyék is örültek Bódi szerencsés hazatérésének. Eszter asszony állapotos volt, decemberre várták az újszülöttet. Egyik nap Várnagy félrehívta Bódit a lépcsőházban.

– Nem akarom megijeszteni magát, Bódi úr, de nem ártana, ha néhány hónapra eltűnne.

– Miért?

– A különítményesek hajtóvadászatot rendeznek a vörösparancsnokok és a komisszárok után.

– Tudom. Napok óta tudom. De én nem megyek sehová sem.

– Beszéltem Szathmáry báró úrral. Szívesen elrejti magát valamelyik birtokán. Fogadja el a báró úr segítségét.

Bódi nem fogadta el. Úgy gondolta, hogy végig kell járnia a maga választotta utat. Meg aztán nem bűnös ő, miért menekülne. Katona volt, a szülőföldjét védte az idegenektől. Nem akasztott embert, nem lopott, nem rekvirált, nem bántott senkit ártatlanul; harcolt, rohamra ment, lőtt, mert rá is lőttek. Nincs törvény, amelyik megtiltaná, hogy a magyar harcoljon az országba betört ellenség ellen.

Három nap múlva elvitték őt a fehérek. Szerencsére nem a különítményesek jöttek érte, hanem az akkor szerveződő rendőrség emberei. A kapitányság pincéje zsúfolva volt elfogott forradalmárokkal. Bódi ott találkozott Spitzer Richárddal, aki a Lenin-fiúknál szolgált. Megörült a találkozásnak. Spitzert már több alkalommal megvallatták, nyomait arcán, kezén, lábán viselte. Rajtuk kívül még nyolcan voltak a zárkában: bőrzekés Lenin-fiúk és a Vörösőrség tagjai. Néhányon már cafatokban lógott a ruha; arcuk, lábuk püffedt volt az ütlegeléstől.

– Az volna a legjobb – vélekedett az egyik megkínzott –, ha már agyonlőnének.

– Ezek akasztanak, testvér, nem lőnek – mondta egy nagy testű, vörös hajú fiatalember. – Ahhoz nem értenek. Azért hívták be a románokat. Meg a cseheket. Ezek, elvtárs, csak a hóhérszakmát ismerik.

– Téged is megvertek, Richárd? – kérdezte Bódi.

– Miért legyek én a kivétel?

– De miért?

– Miért? – kérdezte a vöröshajú. Arcát eltorzította a fájdalmas mosoly. – Azért, elvtársam, mert ezek a tetűk szeretnek szórakozni. És olyasmiről faggatnak, amikről nem beszélhetsz. Nézz csak oda, elvtárs, azt ott – mutatott a bejárat mellett magányosan gubbasztó emberre – nem bántották. Egy ujjal sem nyúltak hozzá. Ruhája rendes, vasalt.

– Hagyd abba, Kóka Béla – mondta Spitzer. – Ne marjuk egymást. Nincs tenéked jogod hozzá, hogy árulással vádold Vajkó elvtársat.

– De vádolom. Már hogy ne vádolnám? Ezek a rohadtak csak azokat nem bántják, akik beszélnek. Téged miért kínoztak meg, Spitzer? És a többieket? És engem? Mert nem beszéltünk. Mert nem áruljuk el a forradalmat. Bujkáló barátainkat.

– Tévedtek – nyögte alig hallható hangon Vajkó Balázs. – Istenemre mondom, tévedtek.

Bódi a szalmán ült, fázott. Kisfiára, feleségére gondolt. A testekből áradó bűz szinte elviselhetetlen volt. Egy ideig még hallgatta a többiek veszekedését, aztán visszahúzódott emlékei védőgátja mögé. Szinte érezte a távoli óceánok sós levegőjét. Már nem félt a haláltól, az elmúlt hónapokban megbarátkozott vele. Csak gyors legyen, és ne fájjon. Fiatal még, de ha jól belegondol, már eddig is annyi szépet látott a világból, amennyi száz embernek is elég lenne a boldogsághoz. Vajon hány magyar ember járt a Sárga-tengeren, Kínában, Vejhajvej kikötőjében vagy a hatalmas Indiai-óceánon, hányan látták a Dél-csillagát? Mert ő bizony azt is látta, amikor áthajóztak az Egyenlítőn. És még mennyi mindent. Nemcsak szép nőket látott, hanem ölelkezett is velük. Ez már együtt járt a tengerészélettel. Csethe Sanyi mindig azt magyarázta: „Fiacskám, az igazi forradalmár a nők egyenjogúságáért is harcol. Látod, még Katherinának is megmagyaráztam, hogy ha kedve van hozzá, szeretheti a férfiakat. Persze először engemet." Igen, a fiatal apácát irigyelte is Sándortól. Sohasem értette meg, hogy azok a szép horvát és olasz lányok miért léptek be az apácarendbe.

Spitzer felnyögött mellette a szalmán. Fogai összekoccantak, testét a hideg rázta.

– Rosszul érzed magad?

– Fázom – vacogta a megkínzott ember.

Bódi levette télikabátját, és Spitzerre terítette.

– Fázni fogsz.

– Bízd csak rám – mondta Bódi. – Melegen vagyok öltözve.

– Köszönöm.

Bódi megszorította a férfi karját. Többen horkoltak, valaki álmában beszélt.

– Tudod, ki a parancsnok? – kérdezte Spitzer.

– Hol?

– Hát itt. A politikai osztályon.

– Nem tudom.

– Zentay. A sorhajóhadnagy.

– Ne bolondozz!

– De igen. Ő veretett meg. Nincs már flotta. Nem is lesz, Horthy a megbízható embereiből rendőrt csinált. Emlékszel Zentayra…

– Emlékszem.

– Minden matrózt idehozat. Még a különítményesek is átadják neki az elfogott tengerészeket. Parancs van rá. Zentay a tengerészek specialistája. – Nehezen lélegzett, fárasztotta a beszéd. – Ezek itt mind tengerészek.

– Csak voltak – mondta Bódi. – Vége a tengerészéletnek. Kemény élet volt. De szép. Tudod, mi a muris? Az, pajtás, hogy én még ma sem tudok úszni. Négy év alatt sem tanultam meg. Amikor bevonultunk, száz újoncból hetven nem tudott úszni.

– Azt hallottam, Zentay mondta, de lehet, hogy csak hazudik, hogy a főnök, a Jóska, ismerted Cserny Jóskát…

– Ismertem. Mi van vele?

– Áruló lett. Megtagadta a forradalmat, és mindent bevallott. Még azt is, amit nem csinált. De én, Géza, nem hiszem.

– Nem tudom, Richárd. Közelebbről nem ismertem őt. De lehetséges. Minden lehetséges. Az állatnak is fáj a verés. Az embernek is. Aztán attól függ minden, hogy milyen erős valakiben az életösztön.

– Bennem nagyon erős. De nem leszek áruló. Nem leszek a társaim hóhéra.

– Persze. Te erős vagy. – „Mindenki ezt mondja. Ezt mondtam én is." – Jobban érzed magad?

– Lázas vagyok. Már nem fázok. Csak nem érzem a lábamat. Teljesen elzsibbadt. Le is vághatnád.

– Nincs késem – mondta kesernyésen. – Ugye, még nem meséltem neked, hogy a kisfiam milyen tehetséges? Várnagy úr azt mondta, taníttatni kéne. Abszolút hallása van. Te tudod, mi az abszolút hallás?

– Pontosan nem. De sejtem. Az biztos, hogy nekem nincs abszolút hallásom. Ezért nem lettem zenész. Mi lehet ez a zsibbadás?

– A láztól van.

– Meddig povedáltok még? Az ember képtelen elaludni – mondta valaki. – Ez mégsem kávéház.

– Látod – mondta a vöröshajú a sötétben –, ezért nem rendeltem mazsolás kuglófot meg tejeskávét, dupla adag tejszínnel.

Nagy zajjal kicsapódott a zárkaajtó.

– Bódi Géza komisszár.

Bódi feltápászkodott.

– Kihallgatás!

Zentay a hadiflotta egyenruháját viselte. Még nem nevezték ki hivatalosan rendőrnek, csak további intézkedésig az újjászerveződő rendőrséghez vezényelték, mégpedig Hetényi Imre különleges csoportjához. Hetényi még május első napjaiban megszökött a Markó utcai fogházból, és hamarosan Bécsben tűnt fel. A diktatúra leverése után azonnal Budapestre utazott, magával hozta Zentayt, akivel Bécsben ismerkedett meg. Zentay azokban a hetekben futár volt a Bécsben és Szegeden szervezkedő ellenforradalmi csoportok között. Hetényi sokat mesélt a nála jóval fiatalabb hadnagynak a rendőrség felderítő tevékenységéről, megemlítette neki franciaországi küldetését is, ahol csoportjával hosszabb ideig eredményesen működött. „Olyan emberekre van szükségem – mondta Hetényi –, akik az eszüket használják, és évekre előre gondolkodnak. Mert ne hidd, hadnagy úr, hogy a vörösök leverése után az országban megszűnt a bolsevizmus veszélye. Nem, hadnagy úr. Most könnyű a feladatunk, mert levertük őket, sebesültek és ájultak. Csak össze kell szednünk valamennyiőjüket. De ezek, ha magukhoz térnek, újra és újra kezdik. Olyanok, mint a szent őrültek. Tehát nekünk is fel kell készülnünk a holnapra. Az igazi harc, a nagy erőpróba évek múlva kezdődik, amikor az elítéltek kiszabadultak a börtönökből és az internálótáborokból."

Zentaynak tetszett Hetényi programja. Tengerésztiszti karrierje kettétört, ahhoz nincs kedve, hogy gyalogos legyen, élnie kell, nos, a titkosrendőrségnél még sokra viheti. Végül is ehhez a munkához fantázia, emberismeret kell, ő pedig mindkettővel rendelkezik. Tanulni is szeret, és ez sem elhanyagolható, mert az eredményes munkához sok mindent meg kell tanulnia. Mindenekelőtt azt, hogy mi is az a bolsevizmus, mit akarnak a bolsevisták, hogyan készülnek a forradalomra, hogyan szervezkednek, milyen a párt felépítése, szervezeti szabályzata. Meg kell ismernie illegális tevékenységük módszereit, törvényeit és így tovább. Minél többet gondolkodott a feladatról és a várható munkáról, annál jobban megtetszett neki.

Most átható tekintettel nézte az előtte álló Bódít. Az irodában csak ketten tartózkodtak. Kellemes meleg volt, Zentay éjfélig aludt, frissnek, kipihentnek érezte magát.

– Hol van a nagykabátja?

– Odalenn maradt.

– Tudta, hogy nálam meleg van?

– Mondták.

– Hányas zárkában van?

– Nem tudom.

– Van ismerőse közöttük?

– Spitzert ismerem. Spitzer Richárdot.

– Persze. Ő is az „I. Franz Josef"-en szolgált. Emlékszem rá. Részt vett a lázadásban. Mit gondol, Bódi, miért buktak el akkor?

– Nem tudom. Úgy látszik, mindig elbukunk. Egyszer talán sikerülni fog.

– Lehet. És akkor milyen haszna lesz magának abból?

– Nem tudom. Sokaknak biztosan nagyon jó lesz. Úgy gondolom, nekem is. A fiam nagy zenei tehetség. Akkor biztosan taníttathatom. Most nem tanulhat. Nincs rá pénzem.

– Mit gondol, mi vár magára?

– Nem tudom. Semmi bűnöm sincs.

– Igaz is, maga miért nem lett Lenin-fiú?

– Nem hívtak. Amikor szükség volt rám, mentem. A románok ellen. De bűnt nem követtem el. Azért nem ítélhetnek el, mert a hazámat védtem.

– Ezredkomisszár volt.

– Az voltam.

– Az pedig nagy tisztség.

– Olyan nagy, hogy én vittem rohamra az embereket. Ez miért volna bűn? Nem bántottam én senki fiát sem. Nem loptam, nem raboltam. Tettem a dolgomat.

– Bujkáló bolsevistákról tud-e?

– Nem tudok.

– Magának nem mondták, hogy szökjön meg?

– Hiába mondták volna. Amit tettem, igaz lelkiismeretem szerint tettem. Vállalom érte a felelősséget. Akkor meg minek szöktem volna meg?

– Nem tudta, hogy le fogják tartóztatni?

– Tudtam.

– És mégsem szökött meg?

– Nem.

– A társai tudják, hogy maga ölte meg Csethe Sándort?

– Nem tudják. – Bódi lehajtotta a fejét.

– Miért nem mondta el nekik?

– Az ember nem dicsekszik a szégyenével.

Zentay cigarettára gyújtott.

– Mit tehetett volna mást? – kérdezte. – Sorkatona volt. Parancsot teljesített. Ha nem teljesíti…

– Agyonlőnek. Tudom. Vállalnom kellett volna.

– Az elvbarátai nem értenék meg, hogy milyen helyzetben volt?

– Nem tudom.

– Tegyünk egy próbát. Visszamegy a zárkájába, és elmondja a Lenin-fiúknak, hogy tagja volt a kivégző osztagnak. Maga lőtte agyon Csethe Sándort. A barátját.

– Nem mondom el.

– Akkor elmondom én.

– Ne tegye, hadnagy úr.

– De megteszem.

– Hadnagy úr… magát a felkelés napján a tengerbe akarták dobni.

– Tudok róla. Maga mentette meg az életemet. De én erre sohasem kértem magát. Érti? Sohasem! Ha hálát várt, téved.

– Már meg tetszett hálálni. Velem lövette agyon a barátomat.

Zentay bosszúsan legyintett.

– Tehát nem hajlandó megmondani.

– Nem.

– Megmondja, és egy órán belül szabad.

– Nem.

Zentay elnyomta a cigarettáját, és úgy nézett Bódira, ahogy a kutatóorvos néz a kísérleti alanyára: fehér egérre, nyúlra vagv patkányra. Kíváncsian körbejárta, aztán kiszólt az őrnek, hogy Bódit kísérjék vissza a zárkába. Miután egyedül maradt, az íróasztalához ült, elővette munkafüzetét, es a következőket jegyezte be: „Fontos! B. kisfia zenei tehetség. Elő kell segíteni a tanulását. B. azért nem hajlandó megmondani a társainak (elvtársainak), hogy a kivégző osztag tagja volt, mert fél a kiközösítéstől. Amiből viszont logikusan az következik, hogy a közösséghez akar tartozni. Tehát nem lenne célszerű, ha elárulnám őt. A távlati felderítés alapja az idő és a türelem." Behajtotta a füzetet.

Bódit kíváncsian fogadták társai. Fürkésző tekintettel végigtapogatták, és úgy nézték, mintha idegen bolygóról csöppent volna közéjük. A ruhája rendes, arcán, kezén nem látszanak az ütés nyomai. Különös.

– Nem vertek meg? – kérdezte a vöröshajú.

– Nem – mondta Bódi.

– Kihallgattak? A hadnagy?

– Igen. Zentay. Együtt szolgáltunk az „I. Franz Josef" cirkálón.

– Aha. Hallottátok? Együtt szolgáltak. Zentayval, a hóhérral. És őt nem verette meg. Vélemény? – A vöröshajú körbenézett.

– Furcsa – mondta egy alacsony növésű, széles arcú ember. – Nagyon furcsa.

Egy rókaarcú, magas, hajlott hátú matróz, akinek a metszőfogait a legutóbbi kihallgatás alkalmával kiverték, véreset köpött Bódi lába elé, aztán megfordult, leheveredett a szalmára. A többiek is követték őt.

– Elvtársak – mondta láztól vacogó fogakkal Spitzer Richárd –, álljon meg a menet. Legyetek észnél. Bódit ismerem. Tűzbe teszem érte a kezemet. Bódi Géza akkor sem lenne áruló, ha elevenen megnyúznák.

Senki nem válaszolt.

– Hagyd, Richárd – mondta Bódi, és a férfi mellé húzódott. – Rohadt helyzet ez. Szavamat adom, semmit sem kérdezett tőlem. Semmit. Nem is tudom, hogy miért vittek fel hozzá.

– Én hiszek neked, Géza. Nem kell, hogy a szavadat add. Őrültek vagyunk.

Bódi nem válaszolt. Azon gondolkozott, hogyan viselkedne ő a vörös hajú matróz helyében? Akit nem vernek meg, az gyanús. Marhaság.

– Szerintem az a gyanús, akit megvernek – mondta hangosan. – Hallod, vörös hajú, hozzád beszélek.

– Még gyanúsítani mersz?

– Akárcsak ti engem. – Hirtelen dühös lett. – A kutya úristenit a nyomorult pofátoknak, hogy merészeltek a becsületembe gázolni?! Hát kik vagytok ti? Istenek? Azt gondoljátok, hogy Zentay is olyan átkozott bolond, mint ti? Ő talán nem tudja, hogy ti milyen ostobán gondolkodtok?

– Fogd már be a pofádat. Semmi közünk hozzád.

Bódi azt szerette volna, ha rátámadnak, és megölik őt. De egyik sem mozdult. Talán féltek, vagy nagyon gyengék voltak ahhoz, hogy megöljék.

Spitzer már félrebeszélt, olyan magas láza volt, hogy majdnem szétrobbant a teste. Bódi hiába könyörgött az őrnek, hiába verte öklével a zárkaajtót, senki nem hallgatta meg. Estefelé benézett egy rendőr őrmester, csizmája orrával megmozgatta az ájult ember karját, dögöljön meg, mondta, és kiment. De azért mégiscsak intézkedett, mert vacsora előtt Spitzer Richárdot hordágyon elvitték.

Bódi most már teljesen magára maradt. Fázott, éhezett, mint a többiek. És szenvedett. Akkor csökkent valamivel a szenvedése, amikor egyik éjjel azt mondta: „Ez a büntetésed. Tűrj nyugodtan. Megölted a barátodat. Büntetésed: társaid megvetnek, árulónak tartanak. Megérdemled. Ha nem akasztanak fel, és egyszer szabadlábra kerülsz, rád csak a családodnak van szüksége. Ez is valami. Jó, hűséges feleséged, tehetséges kisfiad, kenyered, lakásod van. Ha meggondolod, ez maga a mennyország. Házmester vagy. Házmester és vasesztergályos. Reggelenként ötkor kelsz. Lesepred a járdát. Hétre munkába mégy. Feleséged meleg vacsorával vár. Mindig annyit főz, hogy másnap ebédre is maradjon. Vacsora után segítesz feleségednek. Összeszeditek a szemetet. Megkérdezed, kinek a lakásában van valami javítanivaló, aztán válladra akasztod a szerszámosládát, és felballagsz az emeletre. Igen, így fogsz élni. Miért nem jó neked ez az élet?"

Bódi Gézát karácsony után egy nappal hazaengedték. Előtte Zentay beszélt vele.

– Maga ellen nem indítunk eljárást – mondta. – Nem internáljuk, nem helyezzük rendőri felügyelet alá. Adunk egy írást arról, hogy ügyét kivizsgáltuk, és nem találtuk bűnösnek. Elhelyezkedhet, nyugodtan dolgozhat, élhet. Becsülje meg magát. Ezt kapja tőlem az életemért. Világos?

– Igen.

– És hagyjon fel a lázongással. Gondoljon arra, hogy a lázadókkal mi rövid úton elbánunk.

Erzsike szinte belebetegedett az örömbe. Nem tudta, mit is kezdjen a „sírból hazatért emberével, mert bizony, amikor megmondták neki, hogy a férjét a különleges politikai ügyekkel foglalkozó osztályra vitték, elsiratta. „Onnan még senki sem szabadult, lelkem. „Ajaj, majd megírja az újság, hogy mikor akasztották fel. „Tudja, kik vannak ott, fiatalasszony? A Lenin-fiúk. Még Korvin Ottó is ott van. Várnagy István is lemondóan legyintett, amikor Erzsike megmondta neki, hogy férjét hol tartják fogva. „Nem sokat adok az életéért. De azért bízzunk. A reményt, Erzsikém, nem szabad föladni. Nem értem a férjét, nem értem. Biztattam, szökjön meg. Segítek neki. De nem hallgatott rám."

Bódi néhány nap múlva már terhesnek érezte Erzsike túláradó szeretetét. Mondta is neki:

– Ugyan már, kedves, ne csináld ezt énvelem. Nem vagyok én pólyásbaba. Hazajöttem, és kész. Nem kell ebből olyan nagy dolgot csinálni. Jól bántak velem, nem szenvedtem.

Persze Erzsike ezt nem hitte el. Nem értette: miért találja terhesnek az ő nagy szeretetét Géza? Már nem szereti őt? Valaki más tetszik neki? Eszébe jutott, hogy mit meséltek a népek a tengerészekről. Ahány kikötő, annyi szerető. Megijedt. Eszébe jutottak a férje hazatérése utáni első napok. Géza olyan hideg volt, mint a jégcsap, ő meg csak bújt hozzá nagy szeretettel és odaadással.

Másnap Várnagyoknál elsírta magát takarítás közben. Eszter asszony, aki a nyolcadik hónapban volt már, anyás szeretettel faggatta: „Jól van, no, sírjon, de az ég szerelmére, mondja már meg, hogy mi baja van."

Erzsike hüppögve mondta keserűségét.

– Te bolond –mondta Eszter asszony –, te nagy, nagy bolond. Na, hagyd azt a vázát, és ülj le. Ide, tessék csak ideülni, közelebb. Úgy. Most pedig figyelj rám. Ha azt akarod, hogy a férjed sokáig szeressen, nagyon sokáig, akkor tessék egy kicsit tartózkodónak lenni. Ne csinálj nagy felhajtást körülötte, mintha ő lenne a világ közepe. Nem kell lépten-nyomon kimutatni, hogy te mennyire élsz-halsz