Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Kurva vagyok
Kurva vagyok
Kurva vagyok
Ebook319 pages6 hours

Kurva vagyok

Rating: 3 out of 5 stars

3/5

()

Read preview

About this ebook

„Már majdnem kimentem a lakásból, amikor kérdezte, hogy este dolgozom-e? Igen. Akkor bejön. Így kezdődött. Három vagy négy hónapig így folyt. Jártunk, ahogy egyáltalán én tudok járni valakivel. Egyszer csak eltűnt. Eltelt nyolc hónap!És én, én nyolc hónapig nem feküdtem le senkivel! Senki az égvilágon, aki ismer, nem hinné el ezt rólam! Próbáltam, de nem jött össze, nem volt kedvem a férfi akhoz. Aztán hónapok után telefonhoz hívtak. Születésnapi buli lesz, mondta. Ő volt, ő hívott. Az rendben van, hogy megszülettél, én már azt hittem, hogy meg is haltál, ezt szerettem volna neki mondani, legalább ennyit, de olyan büszke voltam, hogy nem! Tulajdonképpen nem is ő hívott egyenesen, hanem a barátnőm, hogy azt akarja a Bandi, menjek el…”
LanguageMagyar
Release dateDec 10, 2013
ISBN9789633446188
Kurva vagyok

Read more from Csaplár Vilmos

Related to Kurva vagyok

Related ebooks

Related categories

Reviews for Kurva vagyok

Rating: 3 out of 5 stars
3/5

2 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Kurva vagyok - Csaplár Vilmos

    CSAPLÁR VILMOS

    KURVA VAGYOK

    (KARRIERTÖRTÉNET)

    Regény

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    Borító: Rimanóczy Andrea

    978-963-344-618-8

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    © Csaplár Vilmos

    1.

    Elvárok mindenféle ajándékot férfiaktól, de a tudat, hogy nem vagyok rászorulva, hogy be tudjam bizonyítani, hogy nem vagyok, nekem nagyon fontos. Olyan, hogy beüljek egy bárba és várjam, hogy kifizessék a számlámat, nincs. Ezzel akarom bizonyítani az önállóságomat. Nem tudom, mit akarok bizonyítani magamnak. Furcsa. Azt se mondhatom, hogy rossz gyerekkorom volt. Tényleg mindent megkaptam. Nem tudom, mi visz állandóan előre. Ebbe az irányba. Nem tudom, mi ragadott el, amikor elindultam, elkezdtem egy életet élni. Éppen ezt. Ilyet. Amiről nem is tudom, milyen. Nekem fogalmam sincs, milyen vagyok. Nem az, hogy milyen vagyok, hanem hogy miért. Tehát, hogy tulajdonképpen milyen is az, aki én vagyok. Olyant nem ismerek el, hogy valamilyennek kell lennem, de az ember egy idő után gondolkozni kezd, óhatatlanul. Én semmire se jöttem rá. Nincs semmi, amit megbánjak, pedig voltak mocskos dolgaim. Két mocskos ügyem mindenesetre volt. Az egyik, hogy a gyerekemet intézetbe adtam, mikor megszületett. Ez a legmocskosabb. A másik az, hogy börtönbe kerültem. Ezeket nem vagyok képes kitörölni. Na jó, bőgni nem akarok. Lehet, hogy ezért próbálok bizonyítani emberek felé. Mint egy hülye, mert tulajdonképpen nincs szükség azt bizonyítani, hogy más vagyok. Ehhez tudni kéne legalább, hogy mi az a más. Lenne legalább elképzelésem, de én még ott tartok, hogy az se világos, mi az az ilyen. És senkit nem is érdekel. Négy hónapot töltöttem börtönben. Semmi. Az embereknek egy jó része sokkal több időt volt börtönben. Nem okvetlenül ilyenekhez akarom hasonlítani magam, de rengeteg ismerősöm van, aki még csak nem is törődik azzal, hogy ki hol volt, mit csinált. Vagy csak látszólag, felém nem mutatja. Én se feléjük. Nem ez a kapcsolat köztünk. Szinte természetes, hogy az olyan, mint én, már egy kicsit volt benn üzletszerű kéjelgésért, közveszélyes munkakerülésért. Valutázást is a nyakamba varrtak. Előbb-utóbb bekövetkezik, ha valaki állandóan pénzt vált be portásoknál, pincéreknél, és régebben, amikor én aktivizáltam magam, szigorúbban vették a lányoknál, mint most. Akkor már megszületett a gyerekem. Beadtam intézetbe, aztán egy idő múlva mentem a sittre. Nem függ össze, börtön nélkül is beadtam volna. Gyerek az intézetben, anya a kaptárban. Ezeket tartom a legsúlyosabbaknak, és mivel így érzem, kihat az életemre.

    Az anyámmal baráti kapcsolatban voltam, nyugodtan megmondhattam volna neki, hogy terhes vagyok. Elvetethettem volna. És nem mertem megmondani. Éppen azért, mert az anyám annyira bízott bennem. Hazudtam neki. A hazugságomba úgy belebonyolódtam, hogy nem mertem már később beszélni, bevallani. Az anyu csak azt vette észre, hogy nő a mellem. Sose volt kis mellem, de ezt egy idő után föltűnőnek találta. Azt mondta, elvisz orvoshoz, mert biztos hormonzavarom van. A végén bevallottam, hogy terhes vagyok, de akkor már megmozdult a gyerek. A hasam alig dudorodott. Keveset ettem. Cigiztem és ittam végig. Na jó, nem részegségig. Elmentünk az orvoshoz. Nem vették el. Mindent kitaláltam, azt is, hogy négertől estem teherbe. Azt hittem, ez majd hat, ennyi eszem volt. Lett volna még egy lehetőség, hogy valaki titokban, engedély nélkül megcsinálja jó pénzért. Ezt az anyám nem engedte. Talán félt is, hogy belehalok vagy nyomorék leszek.

    Ilyen voltam akkor. Éppen az anyámmal, aki mindenben mellettem állt, nem mertem őszinte lenni. Pedig vele mindent megbeszélhettem volna. Senkivel nem beszéltem meg semmit. Magammal esetleg őszinte voltam, ha tudtam egyáltalán valamiről, hogy mi az igazság, mással nem. Szégyelltem anyám előtt a terhességet. Annyira bízott bennem az anyám, hogy azt hittem, ezzel nagy csalódást okozok. Azt nem tudom, mire gondoltam, hogy én hogy oldom meg, az anyám nélkül. Gyereket nem akartam, az biztos. Egy kicsit azt hittem, hogy akarok. Nem éreztem át annak a súlyát, mi az egy gyereket megszülni és nevelni. Tizennyolc éves múltam.

     Aztán megszületett, és akkor se éreztem semmit. Csak a fájdalmat közben. Úgy került intézetbe, hogy a fiú, akivel jártam, a televíziónál dolgozott, és ott a kollégák nagyon foglalkoztak velünk, a nők. Azt mondták, legyen intézet! Én úgy képzeltem, hogy az intézet olyan, mint régen, amikor a jobb módú családok betették a gyerekeiket intézetbe. Kiderült, hogy mégse olyan jó az állami gondozás. Először rendszeresen látogattam, aztán nem rendszeresen. Lejártam az éjszakába, ugyanúgy, mint előtte. Sőt jobban, mert előtte bele se tudtam jönni, olyan hamar teherbe estem. Biztos ezért se éreztem semmit akkor a gyerek iránt. Egy olasz az apja. Lejártam az éjszakába, mint a többi lány, és valahogy elfelejtettem, hogy van gyerekem. Hat évig. Három évig nem törődtem csak tulajdonképpen vele, de hétéves volt már, amikor visszakaptam. Egyszerűen nem tudtam kihozni. Később már a börtön miatt, mert volt ez a priuszom. Mindent elkövettem volna, hogy magamhoz vegyem; akkor derült ki, milyen nehéz elérni. Nem engedték, hogy lássam. Az anyámnak azért nem adták oda, mert vele laktam. Bejártam az intézetbe, hogy mondják meg, hol van! Nem mondták meg. Borzalmas évek voltak. Amikor elkezdtem járni a Lalival, akkor nyílt remény arra, hogy megváltozzon ez a helyzet. Mert ő biztosíték volt. Nem lett a férjem, semmim, mégis elfogadták, hogy vele vagyok. Adott egy papírt, hogy az élettársa vagyok, ami nem volt igaz, mert nem éltünk együtt, és akkor megtudhattam, hol a fiam. Találkozhattam vele, de a gyereknek nem mondhattam meg, hogy én vagyok az anyja. Megbeszéltük, hogy az intézetből valaki elviszi a fiamat meg egy kislányt sétálni, és találkozunk a Moszkva téri metróállomáson. Véletlenül. Mintha ismerném a gondozónőt. Borzalmas, kacifántos, undorító volt. Ezt engedélyezték. Álltam remegve. Megláttam a fiamat. Szerencsétlen kis fazont. Elindultam velük sétálni. Fölmentünk a várba. Mint egy filmben, régen. Úgy éreztem magam, mint valami szörnyű, szívszorító intézeti sztoriban, nem is az én életemben. Nem beszélt a fiam. Semmit. Alig. Normális ruhában volt, nem lehetett rajta látni, hogy intézeti. De nem is tudom pontosan, hogy nézett ki. Nekem is teljesen ismeretlennek tűnt ő, és ezért nem is tudtam igazán látni, milyen.

    Sétáltunk, hallgattunk. Kicsit beszélgettünk. Megkérdezte, hány óra van. Mondom, nincs órád? Nincs. Na, akkor ha legközelebb találkozunk, kapsz tőlem egy órát! Itt megint elkövettem egy hibát. Lehet, hogy azért, mert zavarban voltam. Zavarban, az nem is kifejezés. Olyan idegállapotban voltam, hogy azt hittem, egy gyerek, akinek nincs senkije, semmije, egy órának úgy megörül, hogy meg tudom szerettetni magam. Nem sikerült. Megkapta az órát. Elfogadta. Sétáltunk, fagyiztunk, sütiztünk, nem érdekelte a gyereket egyáltalán. Az se, hogy fog kapni egy órát, az se, amikor már megkapta. Úgy beszélgettünk, hogy ő nem válaszolt semmire, csak nézett. Pont mint egy szerencsétlen intézeti gyerek. A kislány inkább próbálkozott mindenfélével, de vele nem nagyon törődtem. És később se derült ki, mit érzett ekkor a fiam. Soha nem beszélt róla. Emlékezett rá, de ha kérdeztem, csak bólintott. Inkább csak biccentett. Ki tudja, mit gondol közben ilyenkor! Ez idegesítő. Egyszer csak rám jött egy sírógörcs, séta közben. Na, azt megkérdezte, hogy miért sírok. Mint egy idegentől. Semmi, de semmi jele nem volt annak, hogy valamit megérzett rólam. Én meg szavamat adtam, hogy nem teszek célzást se. Azt válaszoltam neki, fáj a hasam. Az intézeti nő majdnem fölöklelt a tekintetével, hogy mi ez? Csak nem borultam ki! Mert akkor vége a sétáknak is. Ez a félelem dolgozott bennem. El se tudtam volna képzelni, hogy megint teljesen elszakadjak a fiamtól.

    A séta végén kérdeztem; akarsz velem még találkozni? Igen. De nem örült. Teljesen fapofával, fahangon mondott igent. Nem érdekelte, lát vagy nem lát. Nem voltam neki senki. És semmit nem tudtam a benti életéről. Hiába kérdeztem, a válaszai nem értek semmit. Nem tudtam vele kapcsolatot teremteni. Másodszor, amikor odaadtam neki az órát, kicsit barátságosabb lett. Lenyomtunk egy sétát megint. Moszkva tér, cukrászda, ugyanúgy, mint először.

    Közben kiadták a gyerekemet nevelőszülőkhöz Csepelre. A harmadik vagy a negyedik sétán, a végén, elváláskor megkérdezte a fiam tőlem, hogy nem jössz ki hozzánk? Ha akarod, kimegyek, mondtam. Az intézeti nő megint gyilkos szemeket meresztett rám, de már leszartam a nézését. Nem mondták meg, hova adták ki a gyereket, hol lakik, de a fiam egyszerűen közölte velem a címet. Na jó, kimegyek hozzád vasárnap. Hallotta a nevelőnő is. Fölhívtak telefonon. Anyuka, ezt nem kellett volna! De kellett! A gyerek nem tudhatja. De, egyszer meg kell tudnia, hogy én vagyok az anyja. Nem tudom, az intézetben mi folyik, és tök mindegy, miért nem kaptam meg, de nem hiszem, hogy azt mondták a gyereknek, hogy nincs anyja. Nem, ez egész másképp van, és nagyon jó körülmények között él a gyerek.

    Kimentem Csepelre. Egy részeges idős férfi meg egy néni vállalta el a fiamat. Ez nekik bevételi forrást jelentett. Nevelték a gyerekeket. Sehogy. Suk-sük. Bunkó proli család, akiktől a gyerek nemhogy nem tanult, hanem még talán felejtett is náluk, gondolom. Na jó, családi házban laktak, kerttel. De milyen házban! Ronda, jelentéktelen kis szobák. Az a fajta volt, amit sose fejeznek be teljesen, vagy talán véglegesnek szánták a viaszkos vásznat padló helyett, nem tudom. Autóval jártam már akkor. Erre fölcsillant a gyerek szeme. Kocsi, és elmegyünk autózni!

    Megint csak azt erőltették, ne mondjam meg, ki vagyok. Jó, kilátogathatok hozzá, engedélyezik, de maradjak csöndben! Mégis, hogy gondolják, mikor tudja meg? Majd ők megmondják. Mondjuk meg együtt! Nem! Szóval így autóztunk. A gyerek nem volt kedves, nem lett hízelgős később sem. Autóztam, én, a profi kurva, mert az voltam, egy fiúval Csepelen, akiről csak én tudtam, hogy a fiam, hogy hogy született, miért született. Délután volt, sütött a nap. Sose jártam Csepelen azelőtt. Megint mintha nem is az én életemben éltem volna. Mintha csak rögeszmém lett volna, hogy van egy fiam, és épp az a valaki, aki ott ül mellettem. Persze irtózatosan hasonlított arra az olaszra. Digós a feje.

    Visszavittem. Jössz még máskor is? Akkor jövök, amikor csak akarod. Ezzel a szép autóval? Ezzel. Mondta, hogy neki van biciklije. Kezdtünk beszélgetni. De mindig csak búcsúzáskor, legalábbis akkor jobban, előtte meg nagyokat hallgattunk. Kérdezgette, hogy melyik gomb mi a műszerfalon. És irtózatosan leste, ahogy vezettem.

    Rendszeresen jártam ki. Közben folyt a kérelmem elbírálása a gyámhatóságon. A Lali bejött velem a gyámhatóságra, aláírta azt a papírt, hogy együtt élünk. De a gyerek nem kérdezte, ki vagyok. Úgy hívta a nevelőszüleit, hogy papa, mama. Pedig tudta, hogy van valahol egy anyja. Mondták neki, hogy így hívja őket, ő meg valószínűleg azt se tudta, mit jelentenek ezek a szavak. Nem volt tartalmuk szerintem.

    Jött a nyár. Kértem, hogy legyen neki nyári szünete. Adják ki nekem a gyereket nyárra, valamennyi időre. Ellenőrizhetnek nálam bármit. Persze úgyse tudtak volna ellenőrizni, mert a látszat az volt, hogy a Lalival, a híres beatzenésszel élek együtt. Hogy mi volt még mögötte, abba senkinek nem lehetett betekintése. Egyébként változtam mindig, csak mindig ugyanoda jutottam vissza. Ekkor már például határozottan vissza akartam szerezni a gyerekemet, és én kívántam nevelni. Kértem, hogy ősszel már éntőlem járhasson iskolába, addig úgyis lebonyolódik az ügy a gyámhatóságnál. Legyen átmenet a nyár, szokja meg nálam a fiam. Nyomatéka volt a Lalinak, annak, hogy tanúsította az együttélést. Nem utasították el. Behozták a nevelőszülők az intézetbe a gyereket abból a célból, hogy átadják nekem, és a nyarat majd nálam tölti. Ezek a faszok elmondták az úton a gyereknek, hogy most fogsz az anyukáddal találkozni. Nem lettek rá megkérve, csak magánszorgalomból csinálták. Eszük az nem sok volt. A gyerek először is borzasztóan izgatott lett. Már amennyire nála látni lehet. Lefojtottan, belül. Másodszor meg amikor meglátott, nem tudta, mi van. Nagyon rossz volt. Nekem is. Így ne! Várta a mamát, és én álltam ott. És engem már ismert. Nézett. Te vagy az anyukám? Sírtam. Igen. Gyere, elmegyünk a nagymamához! Most is azt láttam rajta, mint máskor. Nem örült. Még külön is meg lehetett zavarodva. Összeomlott. A csepeli papa, mama jóvoltából. Nem is az ő hibájuknak tekintem, hanem a hülye intézeti elképzelésnek volt köszönhető ez a helyzet. A gyerek számára gyanús, egyre gyanúsabb, kiszámíthatatlanabb lettem. Ha én voltam az anyja, minek kellett úgy sétálnunk, mint az idegeneknek? Kezdett elfogadni, talán meg is szeretni, mint egy idegent, miközben tudta, hogy van valahol egy anyja. Még egy tekerés jött be, hazudozás, mintha nem lett volna az is elég, ami bekövetkezett már az életében. Nem tudtam neki elmagyarázni, miért kellett. Különben én se értettem. Így alakult, hülyén. Egy hétévesnek mit mondjak? Nem is kérdezte.

    Anyám épp befejezte a nagytakarítást. Várta az unokáját. A gyerek nem ejtette ki a száján se azt, hogy anyu, se azt, hogy nagymama. Kértük, magyaráztuk neki. Nem. Gonosznak éreztem a gyerekemet az akkori eszemmel, mert én mindig mindent azonnal akartam. Kérdeztem tőle, menjünk ki a mamához Csepelre? Próbaképpen, provokációból. És azt felelte, hogy menjünk. Mindig ki kellett vinnem őt. Otthagytam egy időre, aztán érte mentem.

    Elkezdtem vásárolni. Neki. Mindenfélét. Édességet, cipőt, ruhát, játékokat. Amit csak meglátott a kirakatban. Amit egy kicsit is megnézett, megvettem. Hogy érezze, más környezetbe került. Valahogy éreztetnem kellett vele, hogy ez nem intézet, nem nevelőszülők vagyunk, nincs kiszabva egyenpénz. Hiába. Én legalábbis másként képzeltem a hatást. Mivel nem járt semmilyen hatással. Örömtelenül járt-kelt, örömtelenül játszott a játékokkal. Ette a csokoládét, ha ette, s mi nem voltunk mama meg nagymama. Semmi mosoly, semmi, amit el szerettem volna érni. Elképzeltem a nagy találkozást. Hogy nekem is új életem lesz mellette. Szóval azt az együttlétet, amikor nyíltan bevallhatom, hogy az anyja vagyok. Nagy szar lett belőle. Nyűglődés. Nem érdekelte, mit kap. Nem csillant föl egyszer sem a szeme.

    Az ebben a mocskos, hogy én dühödtem föl. Én, aki évekig nem törődtem vele. Gondoltam rá; azt képzeltem, hogy szerzek egy csomó pénzt, gyorsan, kihozom a gyerekemet, és élünk, mint Marci Hevesen. Éppen ezért nem kaptam meg. Ezért tellett annyi időbe. Nem feleltek meg a körülmények, az, ahogy a pénzt akartam megkeresni. Tizenkilenc éves voltam, és nagyon hülye ilyen kérdésekhez. Mai napig nem tudom, hogy képzeltem el. A gyerek meglát egyszer csak. Mama! És a nyakamba borul. Jaj, de jó! Hurrá! Pedig hét hónapig szoptattam őt, valamennyire éreznem kellett, hogy micsoda is egy gyerek. Az a tévés akkor elvett volna. Az egész úgy lett nekem beadva, mint egy átmeneti állapot, amíg szerzünk lakást, persze én is beadtam magamnak. Először is nem járhattam volna le az éjszakába. Aztán meg nem mentem férjhez a tévéshez. Vitt előre az életösztönöm. Egész másfelé. Egyre távolabb a gyerekemtől. Volt magyarázatom, elképzelésem a jövőről. Úgy alakítottam, ahogy éppen jólesett.

    Igazából akkor se éreztem, hogy az anyja vagyok, amikor hazahoztam. Csak később, mikor befejezte az általános iskolát. Évekkel később. Lehetetlennek hangzik, hogy annyi ideig nem éreztem, csak próbáltam. Én is tettettem. Egyszer beteg lett. Feküdt az ágyban vérvörös arccal, hanyatt, meredt szemmel. Akkor gondoltam például először arra, hogy meg is halhatott volna, míg nem volt velem. Nálam nincsenek érzelmi kitörések, ettől nem változtam meg. Gondoltam rá, átsuhant rajtam. Valami influenzát kapott, ami magas lázzal járt nála.

    Éreztem, hogy az anyja vagyok ennek a gyereknek, és nem vagyok jó anya. Hogy mi a jó anya? Elkezdtem foglalkozni vele, próbáltam kialakítani az anya-gyerek kapcsolatot, de hát nálam nem megy az ilyesmi, hogy na, most elkezdem! Sőt folytatom is.

    Mindenki magának neveli a gyerekét, nem engedi kibontakozni, hanem azt akarja elérni, amit ő jónak lát. Én engedtem kibontakozni jó pár évig, mivel nem is láttam. Mennyire voltam én hibás? Nagyon. De rendszeresen jártam be hozzá. Aztán egyszer csak nem volt gyerek. Az intézet aljas módon dolgozott ellenem. Egyik napról a másikra eltűnt a fiam onnan, és nem árulták el, hol van. Nem tudom, hogy szabályos volt-e? Elkezdtem rohangálni fűhöz-fához. És senki se állt velem szóba. Úgy kezdődött, hogy egyszer, amikor a szokásos időben belátogattam, közölték velem, hogy nincs ott a gyerek, kórházba vitték, mert beszorult a lába a radiátor és valami rács közé, és megégett. Azonnal rohantam tovább a kórházba. Ott állt a bejáratnál, vagyis a kórterem ajtajában, azt hiszem. „Páj! Páj!" ilyeneket mondott, mivel nem tudta az F betűt kiejteni. Elhatároztam, hogy jó, a kórház után hazaviszem. Akkor nagyon bennem volt, hogy magamhoz veszem őt. Persze úgyse adták volna. Ebből a kórházból vitték aztán el ismeretlen helyre. Évekig nem közölték velem, hova a francba.

    Jártam le az éjszakába, és nem volt gyerekem. Ilyennek születtem biztos. Valamit nagyon elhatározok, átérzek, aztán ha akadályok merülnek föl, inkább megyek a másik irányba. El is felejtek mindent, legalábbis ezt hittem harmincöt éves koromig. Nem elhatározásokban élek, hanem hangulatokban. Átadom magam az érzéseimnek. Nem az érzéseimnek, hanem annak, ami éppen van. De ennek nagyon, ha jó. Néha ki szeretnék szakadni. Akkor, ha valami meghat. Az érzés, a hatás számít. Mint a fiam esetében a fájós láb. Az, hogy megégette, és az influenza. Hogy szenved a magas láztól. Szinte ki sem mutatom, mit érzek, magamnak játszom végig ezt is.

    Jártam a nyakukra, mert akartam, hogy a fiam hozzám kerüljön, de be kell vallanom, hogy úgy istenigazából, ahogy kellett volna, nem. Hetekig, vagy talán csak napokig teljesen kikapcsoltam ezt a témát. Mikor eszembe jutott, mert felerősödött valami, akkor megint kopogtattam. Persze hiába, tudták rólam, mi vagyok. Ha nem tudták, akkor is hiába. Alig akartak szóba állni velem. Nem voltam képes elérni azt sem, hogy legalább látogathassam. Sőt azt se, hogy megmondják, miért nem. Viszont nem fordult elő olyan, hogy lenn az éjszakában eszembe jutott volna. Ilyen értelemben nem gyötört. Egyáltalán nem gyötört. Én harmincöt éves koromig állandóan, folyamatosan boldog voltam. Kiment a fejemből a fiam, elfoglaltam magam a saját ügyeimmel. Mikor fordult a hangulatom, megint próbálkoztam, de csak könnyedén. Nem emésztettem magam halálra. Nem tudom, mitől függ, mikor mi tart a hatása alatt. Mégcsak nem is álmodtam a gyerekemről. Egyáltalán nem voltak kínzó álmaim. Ha nagyritkán álmodtam, nem ébredtem csurom vizesen, szorongva. Soha. Ilyet csak filmeken láttam. Folytonos örömben úsztam, ez volt rám jellemző.

    Talán azért gondoltam később másként, mert nagyon jó fej lett a fiamból. Nem tudom, az utóbbi tíz év anyai munkájának köszönhető-e ez, vagy mázlim van, hogy ilyen lett. Bár egyesek szerint az intézet jót tesz a fiúknak. Ahogy én visszaemlékezem a szerencsétlen figurájára, a buta hallgatásaira, nem tudok igazán hinni ebben a teóriában. De nem érzem azt, hogy nekem köszönheti a fiam, hogy olyan, amilyen. Állandóan focizni akart. Az proli sport, mondtam én, a hülye anya. Menjél vívni, teniszezni! Így próbáltam átnevelni magamnak. Szegény csak a labdát rúgta volna legszívesebben a téren. Iskolában, iskola után csinálta is, közben valószínűleg félt tőlem. Vittem mindenfelé, színházba, hangversenyre, múzeumba. Kíváncsi voltam, mi az, amire ráérez, ami kell neki. És nem csak oda, amit én is élveztem. Cirkuszba jártunk, amit utálok. Operába is elcipeltem. Kicsit dicsekedtem is vele, hogy van ő. Muris volt. Lássa mindenki, hogy a Kovács Zsuzsának ilyenje is van, fia! Rohangáltunk egyik programról a másikra, hogy észrevegyem, mihez van érzéke. Semmihez nem volt. Nem örült, nem érdekelte.

    Egyszer mentem haza a munkából. Délután dolgoztam egy diszkóban, és a tévében éppen a Bánk bánt adták. A gyerek ült a tévé előtt megkövülten. Anyu, ilyen szépet még nem láttam! Á, mondom, a színház! Mégiscsak! Ugrottam a telefonhoz, jegyet rendeltem. Megint semmi. Egyedül a Bánk bántól elájult, a többi nem is érdekelte. Kész, ennyi volt. Őrjöngtem, hogy milyen hülye! Állandóan lehülyéztem. Pedig ha hülyézem, hülye is lesz. Annyira meg akartam változtatni a gyerekemet, vagy legalább megismerni, hogy nem volt hozzá türelmem. Gyorsan, pillanatok alatt szerettem volna elérni ezt is. Ezért érzem aljas dolgoknak, amit vele csináltam. A kezdetektől, az elhagyástól végig. De úgy, hogy közben sose gondolok rá. Komolyan nem, csak bennem dolgozik az érzés. Nincs is bennem. Sokáig nem is volt bennem szinte. Itt is a harmincöt év a határ. Akkortól kezdtek el előjönni a rossz hangulatok, bűnök. Nem úgy közelítettem hozzá. Nem volt bennem érzés. Se anyai, semmilyen. Tulajdonképpen közben is eszembe jutott, hogy nem jól csinálom, de kevés volt az, amit éreztem. Elnyomta az ösztönöm a józan észt. Ki tudott borítani. Nem is a gyerek borított ki, hanem én magamat, ha nem pontosan úgy volt, ahogy én akartam. Nem csak a gyerek esetében volt ez így, másokkal is ilyen lett a stílusom. Szerintem ez nem is változás eredménye, így születtem. Csak ez ment. Egyre jobban magába zárkózott a gyerek. Két szót nem tudtam már beszélni vele. Megkérdeztem tőle, mondd meg, hol rontottam el, változtatok rajta. Azt válaszolta, hogy már késő! Tizenhárom éves volt.

    Pedig én annyi szeretetet kaptam gyerekkoromban! Anyám is úgy kényeztetett el, hogy mindent megadott. Én se voltam bújós, puszizkodós, más kapcsolatom alakult ki az anyámmal. Én lány voltam, ez meg fiú. Nem láttam tapasztalatot magamban, nem gyűlt föl bennem, hogy hogy kell csinálni. Csak a düh meg a türelmetlenség halmozódott bennem. Nem tanult. Ült az anyám mellette órákig, én is. Nem és nem. Piszmogott. Oda se figyelt, hogy mit mondunk. Nekiestem, nagyon megvertem. Utána megint rájöttem, hogy gonosz vagyok. Miért nincs türelmem a gyerekhez? Miért lett volna? Senkihez se volt. Elhatároztam, hogy öngyilkos leszek. Minek élek? Se a gyerek, senki.

    A verés után történt. Talán csak másnap. Fölautóztam a Vörös Csillag{1} szállodába, jól bevacsoráztam, kivettem egy szobát. Előszedtem a gyógyszereket, kirakosgattam az ágy mellé. Bekapdostam mind egy szálig. Akkor még a Lali állandóan keresett, naponta többször is. Mondta a gyerek, hogy sírtam és elmentem. Erre a Lali rögtön telefonált az egyik barátnőmnek, akinek embertelen sok agya van, és az kitalálta, hol lehetek. Ráérzett, hogy gáz van. És tudta, hogy nem megyek el fölvágni az ereimet, nem ugrom a Dunába, hanem biztos kényelmes körülmények között próbálok magammal végezni. Végigtelefonálták az összes szállodát. Rám törték az ajtót. Jó állapotban voltam már, ha kicsit később fedeznek föl, el is aludtam volna végleg.

    Mentők, kórház, gyomormosás, pszichológus, minden. Különben sose szedek gyógyszert. Aztán haza. Kezdődött megint elölről. Nem változtam meg. És nem változtatott a gyerek se a stílusán. Nem bírtam hozzá úgy közelíteni, ahogy kellett volna. Megőrültem tőle. Ha nem is gyűlöltem, mert magamat gyűlöltem miatta, de valami hasonlót érezhetett. Fogalma se volt, mi ez. Fogalma se volt róla, hogy én ki vagyok. Csodálatos? Nem az. Én körülbelül ott tartottam magammal, hogy amikor a tárgyalásom volt üzletszerű kéjelgés ügyben, nem sírtam, nem remegtem, nem mutattam bűnbánatot, hanem rám tört egy oltári nagy röhögőgörcs. A bíróságon, tárgyalás közben. És amikor a gyerekemmel szembekerültem, hogy hogy kéne, mint kéne, biztos, hogy tudtam, milyen hibákat követek el, éreztem, hogy nem jó az, ami köztünk van, de nem jött elő belőlem a megfelelő viselkedés. Nem azért, mert szégyelltem. Az ember ne szégyellje a gyereke előtt az érzelmeit.

    Megint csak azt gondoltam, hogy azzal tudom a gyereket magamhoz kötni, magamhoz édesgetni, ha kap tőlem valamit. Minél többet. Az ajándékok, ez az én mániám. Szétvetett a düh, hogy nem örül, nem érdekli. Én se ugrálok örömömben, ha kapok valamit, de örülök. Ha azt adják, amit szeretnék, annak nagyon is látni lehet a hatását rajtam. A fiam sok mindent örökölt tőlem. Olyasmiket, amiket magamban gyűlöltem. Magamat láttam benne. Fölforrt a vérem. Ki akartam irtani belőle. Konok, makacs. Bocsánatot nem kér. Néha úgy éreztem, meg tudnám fojtani.

    Senkinél nem éreztem ezt, csak a nagy szerelmemnél. Ott is gyilkolni tudtam volna. Azt elértem, hogy a fiam nem dohányzik, nem aluljárózik, nem csavarog. Nem iszik. Lehet, hogy nem is én értem el. Épp ez az, ami rettenetesen izgat. Idegesít, mert nem tudom, mi vagyok ebben én, az én nevelésem? A nagy szerelmemet képtelen voltam megakadályozni abban, hogy alkoholizáljon. Lehet, hogy a fiammal se tudtam volna elbánni. Egyáltalán, elérhetek-e valamit más emberrel, mégha az a saját gyerekem is? Én vagyok a baj gerjesztője, hiszen én is iszom. Jó, nem lettem alkoholista. Három évig voltunk együtt a nagy szerelmemmel. Nem az, hogy nem vettem észre, tisztában voltam vele, hogy iszik. Három év után jöttem csak rá, hogy holtvágányon futunk. Megbolondultam már tőle. Alkoholista volt, de tagadta. Besodort marihuánás cigarettákkal jött értem, sétált az utcán, el volt varázsolva. Egy centivel a föld fölött járt ilyenkor. Biztos attól féltem, hogy elvesztem a gyerekemet még egyszer. Kábítózik, börtönbe kerülünk, vagy nem kerülünk, én nem kerülök, de valaki kideríti, hogy nem méltóak a körülmények a gyerekemhez, veszélyeztetve van. Állandóan félek a börtöntől. Nem tudom, miért. Nem mintha olyan szörnyű lett volna, mégis. Azóta nem merek semmibe belemenni. Vagy bele merek, de rettegek közben. Aminek kicsit is börtönszaga van, attól visszahúzódom. Látni lehetett, hogy ivós, részeges, csak nem zavart, tényleg, nem is tudom miért, de egy darabig kiegyeztem ezzel, mentegettem. Elhittem neki, hogy nem alkoholista, csak iszik. Csak vedel minden nap, de az alkoholisták azok mások. A többiek. Újságíró volt. Aki alkoholista, az nem lehet újságíró, nem igaz? Ő meg írt, minden nap. Verseket is. Öt évvel fiatalabb volt nálam. Csináltam egyszer róla egy fényképet, mindene rajta van, csak a feje látszik félig. Az agyát lehagytam róla, a szakálla maradt. Lehet, hogy ez nem véletlen. Megcéloztam, így sikerült. Pedig fantasztikus agya volt. Benne megtaláltam mindent, egyben, egy személyben. Ami addig senkinél se jött össze.

    Elüldöztem. Kirúgtam, tomboltam. Disszidált. Találkoztam vele Amerikában. Borzalmas állapotban láttam viszont a pofáját. Nem akart ő elmenni, én tápláltam bele. El akart menni, csak velem együtt. Mondtam neki, annyi pénzem nincs, hogy kinn is eltartsalak. Tulajdonképpen én tartottam el. Ez volt az egyik ok. Egy szuperintelligens, jó fejű ember volt. A fiam úgy nézett rá, mint egy istenre. Együtt is éltünk egy évig, hárman. A fiam nem tudott olyat kérdezni tőle, amire ne válaszolt volna.

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1