A befejezetlen mondat I. rész

DÉRY TIBOR

A BEFEJEZETLEN MONDAT

Regény

ELSŐ KÖTET

Anyámnak,

Szilasi Vilmosnak és feleségének

ajánlom

Olvasóimat arra kérem –

ha figyelmükre érdemesítik e könyvet –,

ne mérjék szűkre

 az olvasásra szánt időt.

Anyámnak,

Szilasi Vilmosnak és feleségének

ajánlom

Olvasóimat arra kérem –

ha figyelmükre érdemesítik e könyvet –,

ne mérjék szűkre

 az olvasásra szánt időt.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-704-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Déry Tibor jogutódja

CSALÁDFA

A PARCEN-NAGY CSALÁD

PARCEN-NAGY JÚLIA, a nagymama, tíz gyereket szült. Ezek közül a regényben mindössze három szerepel név szerint, úgymint:

KÁROLY, trösztvezér

JENŐ, bankár

ILONA, férjezett Reisch

LAURA, Parcen-Nagy Károly felesége

LŐRINC és DÉSIRÉE, gyermekeik

ILMA, Parcen-Nagy Jenő felesége

ELEMÉR, egyetemi hallgató, fiuk

dr. REISCH, ügyvéd, Ilona fia

ELZA, dr. Reisch felesége

LŐRINC felesége, név nélkül

JACKIE, Désirée első férje

KLAAS VELTHUISEN, mérnök,

Désirée második férje

CRISTIE, lányuk

JENŐ, feketebajszos, a nagymama egyik unokája

dr. PISZK ANDRÁS, munkanélküli ügyvéd,

a nagymama egyik fiának mostohafia

PISZKNÉ, a felesége

BÁNÓ KORNÉLIA, színésznő, Piszk anyósa

PRÁGER LACI, távoli rokon

A VIETORISZ CSALÁD

(Laura családja)

NINA, Laura egyik nővére

dr. NEY RUDOLFNÉ, lánya

HELÉN, Laura másik nővére

LOLO bácsi, egyetemi tanár, Laura fivére

ELLI, a felesége

BÉLUSKA, a fiuk

CSENDES NAGY LAJOS, Laura unokafivére,

könyvtáros Szegeden

1

A kemény hideg miatt már kora este kiürültek az utcák, s minthogy a nagyobbrészt új épületekben egész emeletsorok még üresen, eleve fénytelenül álltak, a lakott szobákban pedig a redőnyök visszatartották a belső lámpafényt, míg odakünn a ritka utcai gázlámpák közül csak minden második égett, s gyenge fényüket vastagon bebugyolálta a köd, a Csáky utca sötéten és használatlanul terült el e decemberi estén, mint egy vágány, amelyet leállítottak a forgalmi hálózatból. Kocsi vagy emberi léptek kopogása nem hallatszott, csak a kövezet kockái között ropogott olykor a fagy, a köd pedig, mely a piszkos, fekete havat folytatta felfelé finomabb alakban, sűrűn belepte a házfalakat, a lámpásokat s a kapuk és ablakok kiszögelléseit. Tízlépésnyire nem lehetett ellátni. Egy-egy keresztutca huzatában a köd helyenként meglazult, apró, szabálytalan alakzatokká bomlott, melyek virágos, szürke tapétaként vonták be a házfalakat, hosszú páfrányszerű nyúlványokkal – olykor elmozdulva, mint az elalvás előtti pillanatban a tapéta megrebbenő virágcsokrai. Helyenként – ott, ahol nem törte meg sarok – az utca egy elhagyott lakás hosszú előszobájává változott át, amelynek összes ajtói be vannak zárva, bútorait elhurcolták, a szállítómunkások is elhagyták már, de az utolsó égve felejtette a lámpákat. A hideg s a magány érzését még fokozta a tudat, hogy néhány utcával odább – a köd miatt nem lehetett látni az elválasztó házakat s a valódi távolságokat – a befagyott Duna jeges ágya húzódott párhuzamosan, hatalmas jég- és hótömegével, amelyből mint egy repülő lepedő szállt ki a hideg, míg mögüle a tudat érzékeny rétegein átsötétlettek az ismert, bár nem látott budai hegyek, s lejtőikről az elképzelt szél megállás nélkül görgette a ködöt a mélyebben fekvő Lipótváros felé. Egy-egy erősebb huzat olykor felkavarta a tapéta rajzát vagy teljesen leszaggatta a falról, s az üres előszoba hirtelen megnyúlt, s visszaváltozott az ismert Csáky utcává. A mennyezet is megtört egy helyütt, mintha a valóság hirtelen megelégelte volna, hogy részt vegyen a hasonlatok otromba játékában, s a köd alacsony csipkéi fölött feltűnt a téli ég őszinte színével és a szikrázó csillagokkal.

Néhány lépéssel odább, a Sziget utca sarkán, a köd újra összecsukódott; ezúttal vastagabb, háromméretű alakulatokban, úgyhogy nem lapos mennyezetnek hatott, hanem hegynek, s az utca alatta alacsony, elhagyott alagúttá változott, amelynek fekete bolthajtásai alatt még érezni lehetett az elmúlt füst- és koromízt. Ez a gyenge pernyeszag, mely valójában az óbudai s újpesti gyárak felől szállt a város felé, egyszerre megváltoztatta a köd által keltett képzeteket; míg ez egy perccel előbb gyors áramlásával a Duna mellé, az óbudai hegyek alá emelte át a Csáky utcát – mint ahogy Amerikában egész házsorokat vontatnak egyik helyről a másikra –, és fekete hullámai mögött megéreztette a szelet és a sötétséget, amely a hegyekből – az apró lámpák hunyorgó csillagai fölött – leszállt, s felidézte a Duna hatalmas jégtömegeinek ropogását és képzelt hószagát, most a gyenge, de valóságos füstszag, automatikus váltóként, egyszerre megváltoztatta a menetirányt, s a Váci úti gyárak s a Nyugati pályaudvar mellé futtatta a magával tehetetlen utcát. Elsötétedett raktárak sejlettek a köd mögött, melynek mélyében – mint előbb a szél s az erdők zúgása – most éjjeliőrök tapogatódzó léptei hallatszottak s halkabban egy-egy kontrollóra ketyegése; messzebb vonat zakatolt; tíz óra, nyilván a prágai gyors futott be a Nyugati láthatatlan üvegcsarnoka alá. Egy kapualjból meghatározhatatlan szag áramlott, feltehetően a mögéje állított szemétládából: rongy szaga, tojáshéj szaga, krumplihéj, hamu és nedves papír szaga; s e különféle szagok összeállva, mint az építőkockák, felépítették és önsúlyukkal kivetítették a nyílt utcára a ház tömeglakásainak fénytelen képzeteit. S oly sugalmazón s állhatatosan húzódott e szag a járdák fölött, hogy nyomában a köd falain, vetített képekként, kissé elmosódva és szürkén, de egész elevenségükben megjelentek emeletnyi magasságban egymás fölött a nyomortanyák kétméretű látomásai a túltömött ágyakkal s a maroknyi konyhákkal, elmosatlan fazekakkal, szalmazsákokkal s a közöttük álldogáló, tátott szájú cipőkkel.

A Lipót körút felől elnyújtott autótülkölés hallatszott. A tömör és mély hang – mint egy újabb váltó az érzéki benyomások sínhálózatában – új irányba terelte a vándorló utcát, amely ezúttal a Vörösmarty tér mellé siklott át, a taxik és magánautók gazdag körzetébe, hol a kapuszámok tejüveggel voltak kivilágítva, s az ívlámpák jól sikerült csipketerítőkké szaggatták szét a ködöt. (A köd egy pillanatra meglazult, s egy világoszöld cukorból épült, erkélyes ház kilépett a sötétségből, fehéren kivilágított szobáival, melyekben, mint a csendes izgalom egy jó könyvben, lassanként felgyülemlett a központi fűtés gazdag melege.) De az utca itt, ebben az elképzelt új környezetben is megtartotta előbbi úti élményeinek nyomait, melyek, mint a méhre a virágok hímpora, vékony s áttetsző rétegekben köréje rakódtak, úgyhogy a legutóbb kapott előkelő s gazdag színen helyenként átütött a koromíz és füstszag s még mélyebbről a Sváb-hegy erdőzúgása. Három képzetvilág burkában nyúlt el így a Csáky utca e decemberi estén – az estnek ebben a percében, amelyet fejlődése elért –, s e három világ, mint három üvegbura fogta körül; mindegyikre vékonyan rá volt festve, tűvonalakkal, pasztellszínekkel, leheletszerűen, mint némely paraszti üvegedényen s mégis úgy, hogy a kívülfekvők rajza és színei helyenként átsütöttek a belsőkön, a saját jellegzetes tájképe, saját megfogalmazása, amely besugározta a magot, az utca meztelen anyagát. A házak, melyek formáikban, színükben, szagukban jellegzetesen Csáky utcai házak voltak, minthogy ezekkel a formákkal, színekkel és szagokkal kezdettől fogva a Csáky utcában álltak, maga az utca, amely e házak megrögzített egymásutánjával, kövezetével, világításával jellegzetesen külső Lipótváros volt, minthogy épp azt nevezték el és ismerték külső Lipótvárosnak, ami a Csáky utca volt, ez az egész test, mely részleteiből gyűjtötte össze jellemét – amely viszont megfestette a részleteket –, maga is csak tagja volt egy nagyobb egésznek; ennek vérkeringése pedig különféle és távoli végekről különféle festőanyagokat sodort feléje. S mint ahogy a Csáky utcát nem érthette meg – mint egy beszélgetésből kiszakított szót –, aki nem ismerte földrajzi helyzetét a környező utcák között, a hullámokat verő s egymás felé rezgő többi városrész körében, s nem idézte fel egyik érzelmi határán a budai erdők nedves leveleinek szagát, másik oldalán a gyárak koromfelhőit s messzebb a Gerbaud fénylő s meleg mignon- s tortaszíneit, a Belváros utcái is érthetetlenek maradtak annak a számára, aki nem látta meg a négy végükön lecsüngő külvárosokat.

A szél egyre erősbödött. Az úttest közepén egy sárga csomagolópapír ugrott a magasba, és zörögve átfutott a szemközti házfalig. Egy cégtábla széléről hófelhő oldódott le, s finoman csillogva szétszóródott a lámpafényben. Villamoscsilingelés hallatszott messziről, máshonnét szabálytalan csattanások, mintha egy nyitva felejtett ablakot csapkodna a szél. A köd gyorsan oszlott. Előbb a falakról szakadt le, lobogó zászlók alakjában, majd a tetők fölé húzódott, és észrevétlenül kisodródott a szemhatárból. A lámpák feje is kitisztult, az egyik tövében egy lassan sétáló alak tűnt fel, s tömzsi árnyékot vetett a házfalra. Ha az ember az úttest közepén állt, már mélyen beláthatott az utcába, amelynek hosszú, csatakos kövezete opalizálva futott a falak között.

Parcen-Nagy Lőrinc egy lámpa fényében megnézte óráját; fél tizenegy múlt. Átment a túlsó oldalra, ahol a kocsma üvegajtaja világított – vidámabban azóta, hogy a köd felszállt s már nem azzal a vörös izzással, mint viharos délutánokon a lemenő nap –, kinyitotta, és belépett. A jó ételszag önkéntelen felderítette, egy pörköltet rendelt.

A kocsma hátsó sarkában ült le, az ablakhoz, amelyen át olykor behúzott egy hideg széláram. A szomszédos üres asztalra vastag papírlap volt kiterítve, egy pincér hajolt föléje fütyörészve, s vastag ecsettel vörös és sárga négyzetekre osztotta be felületét. – Józsi, adjon egy fogpiszkálót! – hallatszott a söntés mellől. – Fogpiszkálót? – ismételte énekelve a pincér. – Használt tetszik vagy használatlan? – Egy vastag, vidám vonalat húzott a sárga ecsettel, majd hátralépett és csücsörített szájjal, fél szemét behunyva, mintegy madártávlatból, végigmérte a színesen ragyogó négyzetet. – Adhat használtat is, ha majd lesz szabad – felelte morogva az előbbi hang. – Rögtön kivonok egyet a forgalomból! – felelte a pincér mozdulatlan arccal, és felemelte ecsetjét. Egy deszkafal mögül nevetés hallatszott.

– Ez olyan hülye, hogy ketyeg! – mondta egy vastag hang.

Az ajtó kinyílt, s egy magas, sápadt lány lépett be, mögötte alacsony, vékony felöltőjű, fiatal férfi. A nyitott ajtón egy percre beragyogott, mint egy kardsuhintás, a hó. – Hány fok hideg van, Leitner úr? – kérdezte az előbbi vastag hang a kocsmárostól. Az újonnan jöttek, akiknek ruháiból sugárzott a felgyülemlett hideg, az ajtó közelében telepedtek le.

Az egyik falilámpa fénye a fütyörésző, festegető pincérre esett, s vörös fényével bevilágította szeplős arcát. Lassú s oly élvezetes mozdulatokkal dolgozott, könyökét kikerekítve s gyomrát behúzva, mintha színpadon, reflektorfényben járna el egy finom ütemű táncot, melynek minden mozdulata egy magasabb ízlés rendjében előre meg van határozva; ha csak egyet is elejtene vagy megcsonkítana közülük, a szépség megkívánt mértéke nem telnék be. A test finom mozdulatai fölött arca kövér és elégedett volt; vidáman csettintgetve tátogatta zsíros száját. – Hogy ez mi lesz? – mondta sóhajtva a gyönyörtől. – Karácsonyi reklámtábla az ajtó fölé. A cég színeiben, kérem!

– Józsi, csukja be a száját, mert huzat van!

– Hogy kitolnak itt velem, nagyságos úr! Egy pohár világos?

A kocsmárosnak hófehér haja alatt ráncos, kiborotvált színészarca volt, apró, tipegő léptekkel járta körül az asztalokat. A mázoló pincér asztalánál megállt. – Hordja le! – mondta halkan fuvolázó hangon. – Vacsorázni akarok! – Orrával mélyen tányérja fölé hajolt; barna hagymamártás erős, édes szaga áradt az edényből, s egy pillanat alatt diadalmasan meghódította a terepet, mint egy lávaömlés, amely a legkisebb szakadékba és nyílásba is behatol, s nem tűr maga körül ellenállást. Az apró, ősz emberke oly türelmetlen, felmagasztosult arccal meredt tányérjára, mintha már alig győzné bevárni, hogy az illatfelhő összecsukódjék körülötte, s a magasba ragadja, mint az olajnyomatok angyalkáit a menny felhői, melyekből csak rózsaszínű talpuk, vagy elfordult fejük kandikál ki. A hagymaszag egyre erősebben áradt, a kocsmáros piros kis arca már tünedezni kezdett a boldog révületben, amely a kábuló vendégeket elfogta. – Ez az igazi reklám, uram! – mondta az ősz emberke a felhők mögött.

A söntés pléhasztalánál két munkás külsejű férfi könyökölt, mozdulatlanul bámulva a csapra, amely alatt a sörhab egymás fölé épült könnyű kristályokban csillogott. A söntés fölött megindult a rádió; három rövid, recsegő hang hallatszott. – Még egy kenyeret, Józsi! – mondta egy hang. A rádió elhallgatott. A fehér tányérba, amely hirtelen a figyelem központjába siklott – mintha az egész terem elsötétedett volna körülötte s egy fénykör közepén magában ragyogna –, egy falat jószagú, barna rozskenyér ereszkedett le két vörös ujj között, széles sávot törült a paprikás lében, majd másik, tiszta oldalára fordult, s gondosan, hogy egy morzsányi se pazarlódjék, egy újabb sávot törült az első mellé, ezúttal kissé cuppogva, mert már teleszívódott zsírral. A falatozó egy pillanatra megállt, s elégedetten, kissé szégyenlősen körülnézett a teremben. Most meg fogja nyalni a száját, s egy korty bort fog inni, gondolta Parcen-Nagy. (Egy pohár világossárga bor állt a tányér mellett.) A rádió újra megszólalt. – Hírszolgálat – mondta túl hangosan, majd rögtön utána lehalkítva egy recsegő hang. Újra túl hangosan: A dortmundi bíróság Geiringer SS-vezető elleni merénylet ügyében négy halálos ítéletet…

A söntésben pohárcsörömpölés. – Más dalt kérünk! – mondta a vastag hang. Néhány zenei ütem sugárzott ki a fekete szekrénykéből, igen halkan, majd átmenet nélkül mértéktelenül hangosan, mintha négy-öt, a zene előtt lógó sűrű fátyol egyszerre kilyukadt volna a hangok vastag kottafejei alatt. A söntésen a sörhab remegni kezdett. A gomb továbbfordult. Egy vékony női hang énekelt alig hallhatóan.

A terem túl volt fűtve, a vékony, fehér kötényes pikoló szinte szakadatlanul hordta a szenet az alacsony, vörösen izzó vaskályhába. Egy papír szélmalom forgott körülötte, vörös és sárga szárnyakkal (a készülő reklámtábla színeiben!). Az ajtó mellől, ahol az újonnan jött pár ült – a sápadt lány s a vékony felöltőjű, alacsony férfi –, egy izgatott hang csapott át a kocsma mormogásán. – Figyelmeztetlek, hogy nem fizetem ki a cechedet – mondta a hang, amelynek vékony és kissé érdes mellékzörejei voltak; ezek úgy hatottak, mintha pikkelyenként ülnének az alaphangon, s beszéd közben lehullanának róla, mint fejbőrről a korpa. Csak az alacsony férfi hangja lehet, gondolta a fiatal Parcen-Nagy. Úgy érezte, ha a szóban forgó személyt szétdarabolnák (a reggeli újságban a meggyilkolt és elásott Bognárról olvasott riportot), ha feldarabolnák, s hangját mint egy külön testrészt megtalálnák az alagi kert egyik bokra alá ásva, fej nélkül is meg lehetne állapítani személyazonosságát. Mit mondott? A rádió újra megreccsent.

A pincér az asztaluk előtt állt, kissé meggörbült háttal, mint amikor rendelést vesz fel. Az alacsony férfi egy kispörköltet rendelt. – Nekem is egyet! – tette hozzá sietősen a sápadt lány.

– Figyelmeztetem, főúr, hogy a hölgynek nincs pénze! – mondta kísérője hadarva, oly hangosan, hogy az egész kocsma meghallhatta. A pincér mosolyogva, jóindulatún vállat vont s elment. Amikor visszajött a két pörkölttel kezében, épp kinyílt az ajtó, s egy nagyobb, öt-hat tagú társaság vonult be, hangosan beszélgetve a kocsmába. Az alacsony férfi az elforduló pincér után hajolt. – Figyelmeztetem, hogy nem fizetek a hölgyért! – kiáltotta utána. Az újonnan jött társaság, amelynek két tagja szmokingot viselt, elhaladt asztaluk mellett. A sápadt lány nyomban felkapta villáját, kísérője is rögtön tányérja fölé hajolt, és szuszogva, sebesen enni kezdett, mintha nem akarna elmaradni a nő mögött. Egy zsemle az abroszról a földre gurult, de egyikük sem emelte fel.

A feltűnő, kínos jelenetet – a fiatal nő láthatóan elsápadt s megremegett, mintha arcul ütötték volna – a jelenlevők közül senki sem vette tudomásul; csak a szmokingos társaság egyik tagja fordult egyszer hátra. A többiek, akik, ha nem ismerték is egymást, össze voltak hangolva közös társadalmi eredetük alapszínére – mint ahogy egy rét hátterében a különféle színű virágok is természetesen hatnak egymás mellett –, nyilván épp a jelenet rikító hangossága miatt szemérmesen elfordultak tőle. A megkezdett beszélgetések megakadás nélkül tovább folytak, s a pincér is, mintha nem hallotta volna meg a figyelmeztetést, rögtön visszatért asztalához, s az ajtónak hátat fordítva, újra nekifogott a plakátfestésnek. A szemérem néha éppoly egyöntetűen jelentkezik az emberekben, mint az indulat; el lehet képzelni egy tömeget, amely valamilyen kihívásra a tapintat jegyében egyszerre elpirul (s csak utána tör ki rajta a düh, amelynek szövete vastagabb lévén, rögtön elfedi eredetét, a pasztellszínű szégyenkezést).

A szmokingos társaság a deszkafal által kettéosztott terem legvégén helyezkedett el. Bár nem viselkedett sem hangosabban, sem halkabban, mint a többiek, már az első pillanattól kezdve különvált, mint ahogy egy villa díszkertje elkülönül a virágos réttől, amelynek határán fekszik, ha nem választja is el más, mint az élő sövény, amely mindkettejükkel közös anyagból épült. Ez a sövény itt, a kocsmateremben is rögtön köréjük nőtt, s bár érzékileg nem volt megközelíthető, s láthatatlan, tapinthatatlan és szagtalan maradt, erélyes határvonalat húzott a folytatódó környezet elé. A határvonalat természetesen át lehetett lépni, ugyanúgy, mint az országhatárokat, amelyek ugyancsak láthatatlanul húzódnak a rétek között; az utas gyanútlanul folytatja útját, míg hirtelen azon nem veszi észre magát, hogy a szembejövők idegen nyelvet beszélnek körülötte, vagy vonaton, a régi kalauz helyett, akit leváltottak, az új idegen nyelven kéri tőle a jegyet. A fiatal Parcen-Nagy is megérezte a határvonalat. – Hogy van az – gondolta –, hogy idetartozónak érzi magát, holott odaát az apja ül? (Az egyik szmokingos úr az apja volt.) Önámítás, érzelgősség! Ha velük jön a láthatatlan sövényen belül, az itt talált környezetet érezné idegennek. Az egyik szmokingos úrnak egy jelentéktelen mozdulata, amely odahaza oly megszokottá, magától értetődővé s ezért láthatatlanná vált, mint a híres panoráma egy St. Moritzban élő paraszt vagy hotelportás számára, itt a sövényen túl, az idegen területre áttéve, ugyanoly idegenül hatott, mint a Mont Blanc hatna Nagykőrös lakosaira, ha a természet tündéri szeszélye egy önkényes mozdulattal hirtelen a Nagyalföldre állítaná. Az egyik úr elbúcsúzott a társaságtól, és fejet hajtva kezet csókolt az asszonyoknak; nemcsak szokatlanul, természetellenesen hatott ez a mozdulat, egy idegen tájékot idézve, mint egy hegyi virág, a ciklámen vagy havasi gyopár az egyszerűbb szokások más flórájú síkságán – de kényszeredettnek s egyben ellenségesnek is, mert túlhangsúlyozta saját jelentőségét, s önkéntelen gúnnyal kiemelte magát a másik világból, amely ezáltal rögtön alacsonyabbnak tetszett. Nemcsak önmagában hatott, hanem mint egy első hullám, amely új hullámokat ver fel maga körül, számtalan új részletet dobott szét maga körül a felszínre – a határain túl figyelő világ szeme elé –, amelyek egymás sodrától hajtva, egyre indulatosabban s látszatra egyre ellenségesebben hangsúlyozták külön mivoltukat; így a mozdulat, amellyel Parcen-Nagy apja a kabátot kivette a pincér kezéből, és udvariasan maga segítette fel a hölgyre, egy latin idézet, amelyet az egyik férfi beszéd közben használt, vagy a mód, ahogy társalgás közben figyelmesen hallgatva egymás felé hajoltak – mindezek a majdnem elvont s levegőből szőtt jelvényei a másik világnak még egyértelműbben, ellenségesebben és bőszítőbben kiáltoztak, mint a durvábban kirívó külsőségek: a szmoking, a parfümillat, az ékszer – s ezekkel összefonódva s áradásukban egyre több rokon jelenséget rántva fel magukhoz a mélyből, egy idegen nyelvvé álltak össze, amelyet a határon átlépő utas már nem értett meg. – De strigis quae non sunt… – mondta az egyik beszéd közben, s a söntés mellett ülő munkásokra pillantott. Egyébként alig egy negyedóráig maradtak a kocsmában, az első pohár bor után elmentek. Parcen-Nagy apja a pincér kezéből kivette a bundát, hogy maga segítse fel a mellette ülő fiatalasszonyra – ez lusta ívben kinyújtotta fehér karját, amely a homályban mint egy karcsú hattyúnyak nyúlt át a kályha vörös fényövén, s kissé remegve s hűvös illatot árasztva, egy percre – mielőtt eltűnnék sötét rejtekében – vágyakozón kinyúlt a fényben.

– Dehogynem fizeted ki a cechemet – mondta a sápadt nő. Halkan beszélt, de oly izgatottan, hogy a jelenet tanúi minden szavát megértették. Az utcáról éles, elnyújtott autótülkölés hallatszott. – Strici – mondta, miközben egy darab kenyérrel kitörülgette a tálat –, ellopod a retikülö… és nem akarod kifizet… a cech… – Hadarva, helytelen lélegzetbeosztással beszélt, a hosszabb szavakat elharapta, a mondatokat sem fejezte be; beszéde úgy hatott, mintha valaki skálázás közben itt-ott kihagyna egy hangot, amelynek hiánya azonban nem borítja fel a skála logikáját, mert az előtte s a mögötte következő hangok előre- s hátramagyaráznak. – Egy ilyen utolsó gazemb… – mondta, miközben idegesen és sietve tovább evett – ellopta az utcán a retikülö… s most még annyi hasznom se legyen belőle, hogy kifize… s én éhen…

A férfi nem felelt. A deszkafal mögül, a konyhából, hosszú sipító hang hallatszott, mintha egy kazánból gőzt eresztenének. – Azt szeretném látni, hogy nem fizeted ki! – Megtörülte a száját, lenyelte az utolsó falatot, és sietve indult az ajtó felé.

– Főúr! – kiáltotta az alacsony férfi. – Én nem fizetem ki a hölgy… – De a lány mögött már becsukódott az ajtó…

A férfi vállat vont, mint aki semmiről sem tehet és fedezve van. A pincérnek egy pörköltöt diktált be egy kenyérrel, rögtön utána ő is felkelt, s kiment az ajtón. A pincér meghajlott háttal tért vissza helyére, a fal mellé. A teremben csönd lett.

– Régi kuncsaft ez – mondta valaki néhány pillanatnyi szünet után.

– Kuncsaft? – kérdezte a vastag hangú. – Hol?

– A gyűjtőben.

– Miért lenne kuncsaft a gyűjtőben? – szólalt meg egy frissen csengő női hang a szomszéd asztalnál. – Azért, mert a nő nem fizette ki a pörköltöt?

– Nem hallotta, naccsád – mondta a vastag hangú –, húsz pengőt lopott a nőtől?

A csengő hangú fiatal leány lassan feléje fordította pufók arcát. – Csiklandozzon meg, hadd nevessek – mondta. – A nőnek inkább hisz, mint a férfinak? Miért, csak azért, mert nő?

– De hisz nem is tagadta!

A jelenlevők túlnyomó része azonban a nő pártjára állt, annak a pártjára, aki meglopta a pincért, megrágalmazta társát, s visszaélve azzal, hogy nő, megszökött, s a férfit akarata ellenére zálognak hagyta hátra, áthárítva rá saját ügyének „elintézését, az esetleges botrányt, s a rendőri elővezetést, amelyet ez, akármilyen ártatlan s előrelátó volt is, mivel a helyszínen maradt, nem kerülhetett volna ki, ha a kocsmáros vagy a pincér ragaszkodik az „elintézéshez. Vagy arra számított, hogy hatvan fillér miatt a pincér nem csap botrányt, s éjnek idején, a néptelen utcákon nem szalad rendőrt keresni? A rokonszenv, mint egy finoman lengő iránytű, mégis a nő felé fordult, az irányt mutatva, amelyen a részvét az érvek s ellenérvek vonzó s taszító sugarai között utat talált: a nő gyorsabban evett, kiéhezettebbnek, gyengébbnek látszott és szebb volt, mint a férfi, tehát segítségre érdemesebb.

– Hogy jön a Józsi ahhoz, hogy kifizesse egy idegen nő vacsoráját? – mondta az előbbi hang.

A pincér vállat vont, s félszegen, jószívűen elmosolyodott. – Amúgy sincs saját nőm – mondta elfordulva. A kocsmáros halkan nevetett ezerráncú arcával.

– Be fogja rajta hajtani?

– Nagyon él ma, Józsi bácsi! – mondta a pufók arcú leány. – Nem fizetne nekem is egy… várjon csak, mit is?… – Hangosan, dallamosan nevetett. Az egyik asztal mellett egy porszínű, töpörödött nénike állt fel, csillogó szemüveggel az orrán, s izgatottan felemelte csontos kezét. – A „8 Órai Újság-ot, Józsi, a „8 Órai Újság-ot,a „Borsszem Jankó-t s a tegnapi „Magyar Hírlap-ot. Mondja, meddig kell maguknál az újságokra várni? Már egy órája… – Szavai elvesztek a rádió újra meginduló recsegésében. Egy pillanatig még állva maradt, szerencsétlen, szemrehányó arccal körülnézett a teremben, majd összehúzódzkodva, mint egy kis beteg tyúk, visszaült helyére. A szomszéd asztalnál ülő úr ingerülten újságjába temetkezett, amikor a nénike, közönséget keresve panaszainak, feléje irányította kesergő, halk csipogását. Nem lehetett hallani, mit mond, de a zsivaj vastag szövete alatt dallama még sokáig folydogált, mint a kis föld alatti források, amelyeknek útját megismerni a fölöttük sarjadó frissebb növényzetről.

A söntés mellett ülő munkások közül az egyik magához intette a pincért.

– Azt hiszem, ismerem ezt az alakot – mondta s fejével az ajtó felé mutatott. – A múlt héten láttam a köpködőben, a hét elején s néhány nap múlva még egyszer! Megtudhatom a nevét, ha legközelebb…?

A pincér vállat vont.

– Ugyan – mondta s kezével intett –, legföljebb lépj a lábára!

A másik munkás is megszólalt:

– Azt hiszem, én is ismerem.

Időközben az utcán a köd eloszlott, a tetők mögül ferdén felkelt a hold, s az egyik ablakon át keskeny, fehér fénysávot vetett a vörös abroszos asztalra. A kocsmáros épp az utolsó falat kenyerét mártogatta a hagymamártás maradékaiba, s a tányérjáról áradó, egykor oly erélyes illat is lehervadt már, s mint egy elszáradt, barna levélke, alig észrevehetően rezgett a lámpafényes légben. Két héttel később, amikor Parcen-Nagy, unokabátyja társaságában, egy este újból a kocsmába tévedt – közvetlenül a karácsonyi ünnepek után –, az édes hagymaszag mint egy foszló, de elpusztíthatatlan emlék, újra ott lézengett az asztalok fölött, testetlenül s csak annak a számára azonosíthatóan, aki még élő korából ismerte. (Mint ahogy felismerjük egy kedves halottunk elmúlt mozdulatait a fellapozott könyvön, amely íróasztalán maradt, a fejétől kikoptatott hímzett vánkoson vagy a fázósan a kályha mellé tolt széken – megannyi olvasójegy, amely teleírt emlékezetünk lapja között fekszik, de láthatatlan az idegen számára.) Ugyanahhoz az asztalhoz ültek le, amelynél Parcen-Nagy két hete ült. Unokabátyja, dr. Piszk András, a család apai oldalágához tartozott; Parcen-Nagy nagybátyja, apja három fivére közül a legfiatalabb, első felesége halála után két évig özvegyen maradt, majd feleségül vett egy Faulhaber leányt Kassáról, aki vele körülbelül egy időben – mint később megállapították –, ugyanazon a héten jutott özvegységre, s új házasságába magával hozta a tizenegy éves Andrást. Piszk ezek szerint nem volt vér szerinti rokon, de minthogy nagyapja, Faulhaber Ferenc nyug. cs. és kir. főtörzsorvos édes unokatestvére volt Parcen-Nagy ugyancsak Kassáról származó apai nagyapjának, Parcen-Nagy Ferencnek, Abaúj-Torna megye utolsó főispánjának, néhány szórványos csepp Parcen-Nagy vért nem lehetett eltagadni tőle.

Piszk fiatal feleségével és anyósával a Rákóczi téren, egy ötemeletes bérkaszárnyában lakott, amelyet most festettek át zöldes színűből okkersárgára. Az állványok már több mint három hónapja fogták körül a házat – s minthogy az egyik keresztpalló épp Piszkék egyetlen utcai ablaka előtt húzódott, amelyet ennélfogva csak félig lehetett kinyitni – oly sötét volt a kétszobás lakásban, hogy nappal is égetni kellett a villanyt. A szomszéd lakásban falakat bontottak s új válaszfalakat emeltek; ez a munka is már hónapok óta húzódott, mert az építőmunkások minduntalan sztrájkba léptek.

Piszk már jó ideje abból élt, amit anyósa, egy kiöregedett vidéki színésznő, alkalmi fellépések s különféle ürügyekkel megindított gyűjtésekkel keresett. Ő maga azóta, hogy becsukta ügyvédi irodáját, jóformán egy fillért sem hozott a házhoz, s már a reményről is letett, hogy valaha újra munkához jut. Felesége énekesnőnek készült; egy nyugdíjazott operaházi tenoristától kapott ingyen órákat; ezeket azonban csak akkor látogatta, ha nem volt túlságosan felidegesedve s legyöngülve a reménytelenségtől s az elégtelen táplálkozástól. A három ember naphosszat rendszerint odahaza ült, s szótlanul hallgatta a szomszéd lakásból áthallatszó kalapácsolást és csákányütéseket; este hatkor, ha a munkások abbahagyták a munkát s viszonylagos csend állt be a hideg szobákban, lefeküdtek. Az öreg színésznő olykor délutánonként felcihelődött, s elindult kolduló körútjára – nehezen szánta rá magát s mindig csak utolsó pillanatban, mert nagybeteg volt, s ha kiment a hideg levegőre, hosszabb-rövidebb idő múltán heves fájdalmak fogták el. Magántársaságban lépett fel olykor, de minden fellépését hosszú előkészítő munka előzte meg, számtalan látogatás, s ezek jobban kimerítették, mint maga az estély, a szégyenből, lámpalázból és testi fájdalmakból összehangzó utolsó akkord, amely lezárta az előző, megalázó napok rossz dallama futamát. Széles ismeretségi köre volt, amelyet különféle szeletekre osztott; az egyikhez a Kassáról a fővárosba költözött régi polgári ismerősei tartoztak (idesorolta első vejének családját is), másikhoz régi szeretői, megint másikhoz új vejének családja; a negyedik szervezett munkásokból és szocialista diákokból állott, akik az októberi forradalom egyik emlékét tisztelték benne, az ötödik a nemzeti diákszövetségekből, amelyek az „elszakított területek áldozataként ünnepelték. Mindegyik csoportról külön listája volt – már betéve tudta őket –, s gondosan vigyázott, hogy össze ne keverődjenek a különféle eredetű, teljesítőképességű és néha ellentétes világszemléletű áldozatok; külön arca és szövege is volt mindegyik csoporthoz, s itt is vigyáznia kellett, hogy szórakozottságból s állandó testi fájdalmai közepette el ne cserélje az egyiket a másikkal. Vidékről ideszakadt polgári ismerősei szalonjában a „nagyasszonyt játszotta, aki fiatalabb korában is bottal kezében járt a kúriában, döngő, gyors léptekkel, a cselédeket megkergette, olyikra rá is húzott, s vendégei közül a „kedvelteknek kézcsókra nyújtotta kezét. Ez a szerep volt a legnehezebb, mivel fenn kellett tartania a látszatot, hogy csak a barátai kedvéért, rábeszélésre fogad el olykor egy-egy meghívást s fellépéséért pénzt „jótékony célokra. Minthogy pedig a látszat megőrzése nemcsak őrajta múlt, hanem azokon is, akiket igénybe vett, s ezeknek, meglett korú s fáradt embereknek nem mindig volt kedvük eljátszani a rájuk erőszakolt szerepet, s ha adtak is pénzt,