A rubin kereszt

CLAIRE KENNETH

A RUBIN KERESZT

Regények

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magyar Világ 1990

Korrektor: Mendly András

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-596-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Claire Kenneth jogutódja

VESZTETT JÁTSZMA

I

– Nincs szándékomban udvarolni magának – mondta mosolyogva a férfi, miközben lesegítette Hannáról a kabátot.

A pincér már ott állt az asztaluknál és várta a rendelést.

– Mit szokott inni? Milyen koktélt parancsol? – kérdezte a férfi, mire Hanna azonnal, szinte túl gyorsan válaszolta, hogy egy Manhattant.

Furcsa lett volna, ha azt mondja, hogy semmilyen koktélt nem szokott inni, sőt nős emberekkel sem szokott randevúzni ilyen helyeken, mint az Americana hallja. De eljött, mert kíváncsi volt, hogy mit akar tőle Mr. Gordon. Mit akarhat?…

Nagyon meg volt lepve, mikor ma délben bejött hozzá az irodába, és halkan, nehogy a többiek hallhassák, azt mondta, hogy okvetlenül beszélni szeretne vele.

– Miről van szó? – kérdezte Hanna ijedten, mert csakis valami hibát követhetett el, amit most a nagy Mr. Gordon számon kér tőle… Persze ez kissé szokatlan volt, hogy ő maga jön be, küldhetné a titkárnőjét is.

– Itt most nem tudom elmondani, de ha lehetséges volna, hogy találkozzunk valahol… Például beülhetnénk az Americana koktélbárjába, mondjuk, ma hatkor. Megfelel? Ráér?

– Ráérek – válaszolta tétovázva.

Hát most itt van és várja, hogy mi lesz. Mit akar tőle ez a Gordon… Eddig soha nem vette észre, hogy másképpen nézett volna rá, mint a többi tisztviselőnőre, akikkel egy nagy, közös teremben dolgozott. Előfordult, hogy a második emeleti étkezdében néha beleütközött. Ilyenkor sem beszéltek egymással soha.

Gordon nem látszott playboy típusnak, aki sorra ki akarná próbálni a lányokat. Komoly tekintetű, kopaszodó, ötven körüli férfi volt, sötét öltönyöket és konzervatív nyakkendőket viselt. Azt, hogy nős, tudták róla, de még senki sem látta a feleségét.

– Köszönöm, hogy eljött! Kedves magától, mert hiszen mondhatta volna, hogy foglalt, randevúja van… Ilyen csinos, mutatós lány, mint maga!

– Ne bókoljon, Mr. Gordon! Vagy mégis udvarolni akar? –

– Nem akarok, kedves Hanna, az nem az én stílusom! Üzletember vagyok és egyszerűen egy ajánlatot teszek magának! Remélem, elfogadja, mert ha nem, kénytelen lennék egy másik jó kinézésű, fiatal nőt kiválasztani…

– Mr. Gordon! Mit képzel maga rólam?

– Kérem, ne szólítson Mr. Gordonnak, egyszerűen csak Jacknek, ez sokkal bizalmasabban hangzik.

Hanna felkelt az asztaltól. Érezte, hogy az arca kipirosodik, de megpróbált nyugodtan elköszönni. Elvégre ez az alak a vállalatnál főember, ő pedig kis senki. Hogy mire fel akar neki ajánlatot tenni, azt nem értette.

– Csodálom, Mr. Gordon, hogy callgirlnek néz, hiszen évek óta láthatja, hogy a könyvelőségen dolgozom!

– Ne hagyjon itt, Hanna! Hallgasson meg, hiszen fogalma sincs, miről van szó! Semmi erkölcstelenség sincs az ajánlatomban, és csak egyetlen éjszakáról volna szó… És az árat maga szabja meg!

Milyen egyszerű lenne, ha pofon vághatná Gordont. De ezt nem teheti, sajnos, nem.

– Hanna! Félreérti! Én imádom a feleségemet, és azt terveztem, hogy holnap a Kensburry tiszteletére rendezett nagy fogadáson maga flörtöljön velem!

Hanna elnevette magát, ez valóban meglepő ajánlat volt.

– Csak nem képzeli, hogy meg vagyok híva a Kensburry-partira?

Gordon benyúlt a zsebébe és előhúzott egy borítékot. A címzés rajta: Miss Hanna Kapossy részére…

– Amint látja, meghívóról gondoskodtam. Egy elegáns estélyi ruháról viszont magának kell gondoskodnia! Menjen be Sakshoz, itt az Fifth Aveune-n, és válasszon ki valamit, az ár mellékes! És a tiszteletdíj, amit ezért a szereplésért fog kapni tőlem – hát azt teljesen magára bízom!…

– Csak nem képzeli, hogy elfogadnék pénzt? És ruhám is van, egy fekete bársony.

– Ragaszkodom ahhoz, hogy legalább egy szép ruhát vegyen erre az alkalomra, ezt igazán megérdemli, ha jól játssza a szerepét…

– Attól tartok, hogy rosszul választott, Mr. Gordon! A harmincadik emeleten van az a modellügynökség ahol válogathatott volna különböző szexi szépségek közül, azokra inkább lenne féltékeny a felesége, mint rám.

– Téved, Hanna! Ha egy ilyen hivatásos modellel játszom meg a dolgot, a feleségem azonnal átlát a szitán. De maga, az más. Komoly, fiatal hölgy, aki ugyanannál a vállalatnál dolgozik, tehát naponta együtt lehet velem…

– És mit akar elérni ezzel a féltékenyítéssel?

– Ezt elég hosszadalmas lenne megmagyarázni, közben a Saks bezár, és nem tudja megvenni az estélyi ruhát!

– Nem is akarom, nem fogadok el ruhát, semmit. Viszont szeretném tudni, hogy miről van szó, miért van szükség erre a komédiára?

– Nézze Hanna, én szeretem a feleségemet, húsz éve élünk együtt. Mostanában teljesen megváltozott, nem törődik velem, elhidegült. Fiatal udvarlói vannak, engem vén hülyének nevez…

– Megcsalja magát?

– Nem tudom. Lehetséges… Egy időben figyeltettem minden lépését magándetektívvel, de csakis olyan jelentéseket kaptam, hogy fodrászhoz ment vagy templomba, esetleg vásárolni a Bloomingdale-be. Ezek a fickók megbízhatatlanok! Tőlem kap napi száz dollárt, a feleségemről leakaszt százhúszat, és azt írja be, amit ő diktál. így sohasem derül ki, hol töltötte a délutánt…

– Értem, Mr. Gordon! És ott leszek holnap a Kensburry-partin!

– De egyedül jöjjön, nehogy elhozza az udvarlóját!

– Nincs udvarlóm.

– Ilyen lánynak, mint maga?… Ezt nehezen hiszem el.

– Volt valakim évekig. Aztán elment Kaliforniába, ott jobb állást kapott. Hívott, hogy menjek vele, de nem hagyhattam itt az apámat. Eleinte gyakran írt, folyton telefonált, hiányoztam neki. Most már nem hiányzom, rövidesen lesz az esküvője, egy gazdag lánnyal.

– Szomorú egy ilyen csalódás… – mondta megértő hangon Gordon –, de talán ott követte el a hibát, hogy nem ment el vele.

– Nem mehettem. Apám vak, szüksége van rám.

***

Ian Kensburry egy hete érkezett meg Angliából. Itt New Yorkban mindennap rendeztek a tiszteletére valamit, már kezdett belefáradni a sok ünneplésbe. De az amerikai kiadója elvárta tőle, hogy mindenütt megjelenjen az új könyv sikerének érdekében.

Kensburry híres író volt, és előkelőnek is számított, főleg mióta őfelsége, az angol királynő is kitüntette egy érdemrenddel. Kensburry főleg történelmi regényeket írt, melyek oly unalmasak voltak, hogy kínszenvedést jelentett végigolvasni. Hosszú oldalakon át ecsetelte egy őszi erdő lombjainak színpompáját, vagy a régi kastélyok kőkerítéseinek stílusát taglalta egy fél fejezeten át.

A Ki Kicsoda? szerint hatvanéves volt, de jóval többnek látszott. Az arca csupa ránc, mély redő. Zsemlyeszínűre festett ősz haja és hatalmas, busa szemöldöke volt, mely alól bágyadt, unott pillantásokkal nézett mindenkire.

A nők nem érdekelték, ez köztudomású volt, de erről illett nem tudomást venni. A titkárja, egy kínai fiatalember, akit Hongkongból hozott magával, mindig vele utazott…

Ezen a partin, melyet a Waldorf Astoria különtermében rendeztek, még zene is volt és tánc. Kensburry ezt utálta legjobban, ha kénytelen ezeket a befűzött, középkorú nőket tologatni a parketten. A könyvkiadó feleségét természetesen felkérte és egy másik hölgyet is, kinek a férje állítólag a New York Times kritikusa volt. De további áldozatra már nem volt hajlandó.

Megivott egymás után három whiskyt, hogy képes legyen elviselni ezt az estét. Egy kellemes külsejű, bársonyruhás fiatal hölgy autogramot kért tőle, és szó szerint idézett az új regényéből.

Kensburry beszélgetni kezdett vele. Magyar hölgy volt, és úgy látszott, valóban rajongója. És csinos is volt, semmi esetre sem árt, ha egy csinos nővel látják táncolni, tehát felkérte.

Hanna boldogan táncolt a híres íróval, nem ismert itt egy lelket sem, és tiszta véletlen volt, hogy Kensburry mellé sodorta a tömeg. A regényeit a papának szokta felolvasni, és így tudott idézni belőlük.

Gordon és a felesége most léptek be a terembe. Éppen legjobbkor, mert a tánc már véget ért, de még láthatták őt Kensburryval.

Az író elmondta, hogy járt Budapesten, még a háború előtt.

– És mostanában? – érdeklődött Hanna.

– Kommunista országokba elvből nem megyek!

Gordon odasietett hozzá, bemutatta a feleségét, aki azt hitte, hogy Hanna az íróhoz tartozik. Csak később jött rá a tévedésre, mikor Kensburry már egy újságíróval beszélgetett, és Hanna kizárólag Jack Gordonnal táncolt. És ahogy táncolt…

– Simuljon hozzám, kérem, simuljon még jobban! – kérte Gordon. – A feleségem most néz minket, figyel!

Dita, a feleség, máris körül volt véve fiatalemberekkel. Feltűnő jelenség volt, túl nagy keblekkel és túl pici orral. Ezek a Park Avenue-i plasztikai sebészek mintha egy szabásminta szerint dolgoznának, mindenkinek ugyanolyan orrot kreálnak. Így nem csoda, ha ezek a hölgyek hasonlítanak egymásra, mintha futószalagon gyártották volna őket.

Dita mélyen dekoltált ruhája sokat elárult bájaiból. Negyvenéves lehetett, de úgy viselkedett, mintha húsz lenne. Hannának rendkívül ellenszenves volt.

– Ugye, gyönyörű teremtés? – kérdezte Gordon.

– Igen, nagyon attraktív!

Az est folyamán, a büféasztalnál összekerültek. Dita tetőtől talpig jól megnézte Hannát, jelentéktelennek találta, de fiatalnak. Megdöbbentően fiatalnak…

Éjfél után véget ért a parti.

Kensburry már előbb visszavonult, itt volt a lakosztálya a Waldorf Astoriában.

A fiatal, állandóan vigyorgó titkár még fontoskodva sürgölődött a vendégek körül. Címeket jegyzett fel, ahová okvetlenül küldet autogramos könyvet.

Rengetegen vannak, akik eljöttek, esznek, isznak, táncolnak, a pultosnak esetleg nagy borravalót adnak, de a könyvet eszükben sincs megvenni. Egyszerűen sajnálják a tizenkét dollárt.

Odakint a hotel előtt összeverődött a tömeg, mindenkinek egyszerre volt szüksége taxira. Hideg novemberi éjszaka volt, apró pelyhekben kezdett esni a hó.

Dita türelmetlenül topogott az arany estélyi cipőjében, és fázósan húzta össze magán a fehér nercbundát.

– Igazán jöhettünk volna a kocsinkkal!

– Dita drágám, rögtön lesz taxi! Ne idegeskedj!

A hangja vidám volt, és ahogy beszálltak a taxiba, még dúdolgatott is magában, ami nem volt szokása.

– Úgy vettem észre, hogy jól szórakoztál! – jegyezte meg Dita. – Ki volt az a lapos mellű, bársonyruhás nő?

Nőkre csak kétféle jelzőt használt, vagy lapos mellű, vagy cselédarcú. De mivel Hannának rendkívül finom, szinte arisztokratikus vonásai voltak – ezt mégsem mondhatta.

– Hanna Kapossy… Egy kitűnő munkatársam bent a vállalatnál. Szuperintelligens, láthattad, Kensburry is mennyit foglalkozott vele.

– Nem annyit, mint te, Jack! Figyeltem, hogyan táncoltatok együtt!

– Hát igen, tagadhatatlan, hogy vonzódik hozzám…

– Sokat vagy vele együtt?

– Miért érdekel, Dita?

– Az érdekel, hogy viszonyod van-e vele?

– Erre nem válaszolok, de egy biztos, hogy Hanna nem tart vén hülyének, mint te!…

Most csend lett, furcsa csend. A sötét taxiban Jack nem láthatta Dita arcát. Leírhatatlanul boldognak érezte magát, az ötlete bevált, jobban nem is sikerülhetett volna… Holnap valami szép ajándékot küld Hannának, igazán megérdemli.

Már majdnem a Sutton Place-nél voltak, mikor Dita megszólalt:

– Kő esett le a szívemről, Jack! Eddig csak a lelkiismeret-furdalás tartott vissza, hogy bevalljam, szeretek valakit, el akarok válni tőled!… De most, hogy látom, és a saját szememmel győződtem meg, hogy neked is van már egy komoly kapcsolatod, nincs értelme tovább halasztgatni…

– Nincs értelme… – mormolta gépiesen Jack. A hangja idegenül hangzott, mintha nem is ő volna az, aki megkérdezi Ditát, hanem valami kívülálló személy: – És mondd, ki az illető? Ismerem az illetőt?…

Dita elnevette magát. Milyen kegyetlen, képes nevetni, mikor az ő élete összeomlott. Mikor úgy érzi, hogy mindennek vége, elvesztette a játszmát…

Ditán átvillant, hogy milyen eredeti lenne, ha azt mondaná, hogy nem ismered, mert nem szoktam neked bemutatni a szeretőimet. Pedig volt néhány a húsz év alatt…

– Nem fontos, hogy ismerd! Majd ráérsz, ha hozzámentem feleségül…

– És biztos, hogy el akar venni?

– Biztos.

II

Mikor Hanna hazaért a partiról, lábujjhegyen ment be a lakásba, nehogy felébressze apát.

De úgy látszik, mégis ébren volt, a hálószobájában szólt a rádió.

Amióta elvesztette a látását, egész nap hallgatta a rádiót, ez volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Többnyire a híreket fogta, minden érdekelte, mintha nem lehetne mindegy neki, hogy mi történik Ugandában – hány embert mészároltatott le Idi Amin, vagy hogy miről tartott beszédet West Berlinben Carter elnök…

A házból soha nem lépett ki Hanna nélkül. Erre megvolt az oka. De soha nem említette az okot, titkolta, annyira bántotta.

A Central Parkban történt, egy tavaszi vasárnapon. Ahogy egyedül üldögélt, letette maga mellé a padra a kalapját, hogy megtörölje az izzadt homlokát, a fehér bot a kezében volt.

Egyszerre lépteket hallott, és egy női hang azt mondta neki:

– Ez a magáé, jóember!…

Csörrent a pénz, amit beledobott a kalapjába.

Úristen!

Vak koldusnak nézték…

Koldusnak, őt… Kapossy Károlyt, az egykori magyar királyi huszár hadnagyot…

Csak azért, mert vak, mert meglátták a fehér botját.

A lakásban már megtanult tapogatózás nélkül közlekedni. Az ágyától a fürdőszobaajtóig pontosan nyolc lépés volt. Ha a konyhába ment, akkor a nappali könyvszekrényétől számítva tizenöt lépést kellett tenni.

A picike konyhában minden a keze ügyében volt. Balra a gáztűzhely, odakészítve a teáslábos, csak meg kellett gyújtani alatta a gázt. Felette a polcon, milliméternyi pontosságban a csésze, cukor, citrom. A fridzsider jobbra volt az ajtótól. Szódavíz, sör, mindig ugyanazon a helyen, sonka, vaj, szalámi, zöldpaprika, felszeletelt kenyér, ha bármikor megéhezik.

Hanna napközben többször is hazatelefonált a hivatalból.

– Apukám! Megetted a körtekompótot?

– Apukám, vedd fel a szvettert, mert már reggel is észrevettem, hogy a fűtőtest nem elég meleg!

Ilyen jó gyerek, mint Hanna, nem volt több ezen a világon!… Hogy ennyire jó, erre csak azóta jött rá, mióta a szerencsétlenség történt.

Éppen három éve lesz már…

Tél volt, közeledett a karácsony. Gyalog indult hazafelé a Madison Avenue-n, máskor autóbusszal ment, de most meg akarta nézni az ünnepi díszben pompázó kirakatokat. Még nem vett semmit, mindig az utolsó napokra halasztotta az ajándékok beszerzését.

De ma a munkahelyén is mindenki csak a karácsonyt emlegette, ki mit vesz a feleségének, gyermekeinek.

Kapossy Károly özvegyember volt, az egyetlen lányával lakott, egy régi bérű, öreg házban, közel a Second Avenue-hoz.

Az egyik nagy áruház kirakata előtt megállt, mindig megmosolyogta ezeket a piros jelmezes, nagy fehér vattaszakállas Télapókat, amint megállás nélkül rázzák a csengettyűjüket.

Ebbe a vidám csilingelésbe vágott bele a robbanás fülsiketítő dörrenése.

Mi volt ez?

A következő percben még egy robbanás, a hatalmas erejű légnyomás földhöz csapta, és ott feküdt eszméletlenül a járdán a többiekkel.

Hogy mi történt azután, arra soha nem emlékezett.

Órákkal később egy kórházi ágyon, még félig kábulatban, kezdett magához térni, de fogalma sem volt, hogy hol van.

A szörnyű robbanás visszhangja még zúgott a fülében, álmodta ezt?… Vagy ott van a Don-parton, az oroszok támadnak Osztrovoszknál, a huszár hadosztály harcol az utolsó pillanatig. Bömbölnek az ágyúk, a pokol támadt itt fel, minden borzalmával. Szörnyű a túlerő, minden hiába…

Leesik a lováról, ott fekszik vérbe fagyva.

– Édes Jézus, segíts!…

Mindennek vége, vége. Itt fogják bedobni egy tömegsírba, itt, az ezerszer elátkozott Don-kanyarban. Kapossy Károly m. kir. huszár hadnagy hősi halált halt, írja majd a Pesti Hírlap, és tartanak érte egy engesztelő szentmisét a Krisztina téri templomban.

De vannak csodák és nem maradt ott. Kijevbe került, a hadikórházba.

Egy apáca szelíd arca hajol fölé.

Gizella nővér…

– Imádkoztunk magáért, hadnagy úr! Meg fog gyógyulni hamarosan, néhány srapnelszilánk sebesítette meg a bal karját! Nem súlyos!

– Gizella nővér! – suttogta halkan.

Ki akarta nyitni a szemeit, de valahogy nem tudta. Kötés volt a szemein, és különös, bizsergő fájdalmat érzett a pupilláiban.

A fülei még mindig zúgtak, de már tompábban. Hangokat hallott, mintha angolul beszéltek volna.

Angolul?

Lehet, hogy álmodik. Miért beszélnek angolul a kijevi magyar hadikórházban?… Képtelen volt gondolkozni, akárhogy erőltette magát. Megint visszazuhant a félálomból a teljes eszméletlenségbe.

Már majdnem reggel volt, mikor érezte, hogy valaki simogatja a kezét.

Hanna volt.

– Apukám, drága apukám, térj magadhoz!

– Hol vagyok? Mi történt velem?…

– Itt vagy a Roosevelt Kórházban. Ide hoztak be!

Hanna hangjától visszazökkent a jelenbe.

Persze, itt van, itt, Amerikában… Nem a Don-kanyarban a fronton, nem Kijevben, hiszen azóta sok évtized telt el…

– És miért van kötés a szemeimen?

– Sajnos, apukám, a kirakat üvegei a szemed környékét sértették meg és…

– Úristen! Csak nem vakítottak meg?

– Apukám, miért beszélsz ilyeneket! Azt mondja az orvos, hogy öt nap múlva vígan hazamehetsz! A legjobb specialista operálta a szemedet!

– Operálták?… Operálni kellett?

– Nyugodjon meg, Károly bátyám, ne izgassa fel magát, most mozdulatlanul kell feküdnie! –szólt közbe Ottó.

Ő is ott volt Hannával.

– Ottó, te mondd el, hogy mi történt tulajdonképpen?

– Három bomba robbant ott az áruház előcsarnokában. Rengetegen megsérültek, néhány halott is van. Hogy kik követték el ezt a gazságot, még nem tudják. Lehet, hogy palesztin terroristák, de lehet, hogy a Puerto Ricó-i függetlenségi mozgalom. A televízión az esti hírekben már bemondták. Hanna éppen nézte a televíziót és úgyis idegeskedett, mert Károly bátyám még nem jött haza vacsorára. Felhívott engem, én persze átrohantam, és egész éjjel telefonálgattunk összevissza, míg végre felvilágosítást kaptunk. Azóta itt vagyunk és…

– Köszönöm, Ottó! Jó fiú vagy! Terád mindig lehet számítani…

Ottó mindennap bejött a kórházba, Hannával felváltva, mindig ott ült az ágya mellett.

Kapossy kedvelte a fiút. Rendes, magyar úrigyerek. Már szinte a családhoz tartozott, olyan régen járt együtt Hannával.

A barátja…

Szívesebben mutatta volna be úgy: a lányom vőlegénye!

Furcsa világot élünk, valamikor régen fiatal úrilányok mirtuszkoszorúval, orgonabúgás közben, szűzen mentek az oltárhoz.

Ma is divat még a mirtusz, a fehér fátylak, csak a szüzesség ment ki a divatból…

Ottó nem is gondolhatott egyelőre házasságra, mert nem volt rendes állása, amire megnősülhetett volna. Állandóan változtatta a munkahelyeit, sehol nem tudott megmaradni. Az egyetemet sem végezte el, két év után abbahagyta a tanulmányait. Egykorú volt Hannával, a New York Városi Főiskolán ismerkedtek össze.

Ottó vidám fickó volt, mindent kedélyes szemszögből nézett. Az első állása az Empire State Building hatvanötödik emeletén egy fényűzően berendezett vállalatnál volt. Rövid időn belül rádöbbent, hogy ez egy szélhámos társaság, akik hamarosan le fognak bukni. Nem akart a svindlibe belekeveredni, és otthagyta őket még idejében.

A következő helyen, ahol alkalmazták, francia bohózatba illő helyzetbe keveredett. A főnök felesége gyakran jött be, pont mikor Ottó egyedül túlórázott. Kedélyes nőcske volt, Ottó ölébe ült, akárhogy tiltakozott ez ellen a bizalmaskodás ellen…

A főnök legrosszabbkor lépett be, és természetesen kirúgta Ottót.

Ezeket a történeteket olyan viccesen tudta elmondani, hogy akár igazak voltak, akár nem, felvidámította a kedélyeket.

Ottón és Hannán kívül más látogatók is jöttek. Kapossy Károlyt rendkívül idegesítette, hogy csak a hangjukról ismeri fel őket. Mintha sötétben feküdne, mindkét szemén még rajta volt a kötés.

Türelmetlen volt, állandó kérdésekkel ostromolta az orvost, aki mindig igyekezett megnyugtatni.

A látogatók, főleg kollégák a hivatalból, kivétel nélkül ugyanazokkal a részletekkel untatták, amit már úgyis tudott. A bombák dinamitrudakból készültek, és a kár több százezer dollár. Az épület is súlyosan megrongálódott.

A halottak között volt kisgyerek, szabadságra érkezett katona, várandós asszony és a Telapó is, aki oly vidáman rázta a csengettyűjét.

– Még szerencse, hogy ily könnyen megúsztad! – vigasztalta az egyik hülye fráter.

Megúszta?…

Még nem volt biztos benne, hogy valóban megúszta-e?…

Végre elérkezett az ötödik nap, mikor állítólag hazamehetett. Egy ápolónő karon fogta, és átvezette a műtőbe.

Besegítette egy székbe, és az orvos levette a kötést.

– Nos? – kérdezte. – Tisztán lát?…

– Hogy látnék? Vegyék le ezt a fekete tapaszt is!

– Nincs tapasz.

– Nincs?…

– Minden kötés le van véve a szemről.

– Csak feketeség van előttem, Úristen, csak nem maradtam vak!?

Az orvos hangja most bizonytalanná vált, mintha ő maga is csodálkozna.

– Sajnos, a retina mögött a bevérzés nem szívódott fel. A szemideget is megsértették az üvegszilánkok, de ez csak idő kérdése és…

– Ne hazudjon nekem! Ne beszéljen mellé! Akarom tudni az igazat! Megvakultam?…

– Kérem, ne izgassa fel magát! Vakságról szó sincs! Csak egy lassú gyógyulási folyamatról és esetleg egy újabb kis műtétről, mely bizonyára sikeres lesz…

Kapossy Károly felállt a székből. Előtte a sötétség, körülötte mindenütt csak feketeség.

– Vakká tettek! – üvöltött fel magyarul.

Senki sem értette a szavait, a Roosevelt Kórház műtőjében senki sem tudott magyarul. De a folyosón már ott várakozott Ottó, hogy hazakísérje.

***

Kapossy Károly mint műszaki rajzoló dolgozott egy kisebb építészeti vállalatnál. Már a Ludovikán ügyesen rajzolt, és mikor kijöttek Amerikába, azonnal átképezte magát.

Ötvenhatban jöttek, nagy reményekkel, fiatalon és bizakodva. A Szabad Országba, az ígéret földjére…

A felesége, Aranka, eleinte vonakodott, sajnálta otthagyni a megszokott kis budai lakásukat, a rokonokat, barátokat, de aztán, mint mindig, az történt, amit Károly elhatározott.

Kijöttek.

Hanna csak négyéves volt, beadták óvodába, ahol szinte napok alatt ráragadt az angol. Ha magyarul szóltak hozzá, máris angolul válaszolt.

Aranka egy áruházba ment jelentkezni és azonnal fel is vették a szőrmeosztályra. Halk szavú, csendes, finom teremtés volt. Magas és szinte túlságosan vékony. Előfordult, hogy rápróbálták a drága bundákat, ilyenkor nevetve mesélte el otthon Károlynak, hogy soha nem képzelte, hogy valaha manöken lesz New Yorkban…

Kapossy Károlyt és Arankát kellemes úri házaspárnak tartották, és rövidesen sok helyre meghívták őket. Az ötvenhatos magyarok eleinte összetartottak, és akik soha nem ismerték egymást odahaza, itt hamarosan összebarátkoztak.

Néhány év múlva ezek a hirtelen kialakult barátságok meglazultak, már csak ritkán hallottak egymásról, nagyok voltak a távolságok. Sokan elköltöztek New Yorkból, újabbak jöttek, főleg Kanadából, a régebbi emigrációs réteg is összekeveredett a gyanakvóan fogadott ötvenhatosokkal.

Általában két csoportra voltak oszthatók. A hencegőkre és a panaszkodókra…

A hencegők azonnal elegáns autót vettek háromévi részletre, házat harmincévi lefizetésre, Európába mentek vakációzni, Párizsból és Rómából írták az üdvözlőlapokat. Szombat esténként nem emelték fel a telefont, higgyék, hogy valami amerikai milliomos partiján vannak, és nem otthon ülnek a televízió előtt.

A panaszkodók viszont – megbánták, hogy kijöttek. A háziúr, ahol laktak, csúnyán kitolt velük, az ügyvéd, akivel elkezdtek egy pert, sötét gazfickó. Az állásukban egy magyargyűlölő alak kinyírja őket, a részvények, amelyeknek vételébe be lettek ugratva, leestek csúnyán. Az egyetlen lányuk pedig beleszeretett egy hindu diákba. Pont egy hinduba! Ez letette az orvosi vizsgát, és elment Indiába, ahol a leprakórházban orvos. A lányuk vele ment! A leprások közé! A Mancika, akit úgy neveltek, ha valaki véletlenül ráköhög