Huzatban - Késői novellák

MÁNDY IVÁN

HUZATBAN

&

KÉSŐI NOVELLÁK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kaposvári Franciska

978-963-374-914-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Mándy Iván jogutódja

HUZATBAN

1992

HUZATBAN

Egy infánsnő

Jön le a lépcsőn. Olyan méltóságteljes közvetlenséggel. Ki tudja! Talán mar régen ismerős ebben az öreg, pesti házban. A lakásokban, az emeleteken, a lépcsőkön. Na persze! Hiszen már többször is járt Bauer Lajosnál. Az infánsnő Henriknek szólítja. Olykor Lajos Henriknek.

Bauer ablakán kopott, vékony szőnyeg. Teljesen felesleges. Hiszen az az ablak oly sötét. Különben is itt senki se leskelődik. És ez valahogy nyomasztó.

A lakók egyszer eltűntek ebből a házból. (Hová tűntek?) De aztán néhányan mégiscsak visszaszivárogtak. (Honnan?) De, mintha sose ismerték volna egymást. Valami szégyellnivalójuk lehetett. Tétova, félénk köszönések, ha véletlenül összeakadtak a gangon vagy a lépcsőházban. Elsurrantak egymás mellett.

Meglehetősen furcsa szokásokat vettek fel. Akadt, aki a lépcsőn ebédelt. Esetleg a vacsoráját is éppen ott fogyasztotta el. Gondosan megterített a harmadik emeleti lépcső kövén. Természetesen a feleségének is helyet szorított maga mellett.

Az alázat napja!

A hónap egy bizonyos napján nem vitték le a szemetet a kukákba. Felvitték a hatodik emeletre a kuka tündéreihez. Két hajlott hátú, szürke kabátos öregasszonyhoz. Ugyan! De hiszen nem is öregek és nem is vének. Maguk az örök időtlenség. Soha egy szót se szóltak. Soha le nem vetették azt a szürke kabátot. Szótlanul nyitottak ajtót a lakóknak. Szótlanul válogattak a szemétládákban, a vödrökben. Válogattak, csemegéztek. Ide-oda surrantak a csomagok között. Meglengettek egy koszladt harisnyát. Szalámi héjat csavartak az ujjuk köré.

Az ünnepély!

Igen, a hónap egy másik napján ünnepélyt rendeztek. Iszogattak, beszélgettek. De soha egy hangos szó! Inkább valami mélységes szomorúság. Megesett, hogy valaki sírdogálni kezdett.

Hangok hullámzása.

– Nem szabad, Ilonkám… kérlek, ne…!

– De miért? Csak hadd sírja ki magát!

Egyszer egy kopaszos férfi ráborult a lépcsőház karfájára. Feje előrecsuklott, két karja lelógott a mélybe. Hányt, de olyan diszkréten.

Mögötte egy öreges hang.

– Meg kell érteni. Ervint meg kell érteni.

– Jaj, Arnold bácsi! A te örökös megértéseid…!

Ha valaki elment mellettük, felállva köszöntötték. Akárcsak az infánsnőt, ahogy levonult a lépcsőn. Poharat nyújtottak felé. Az infánsnő mosolyogva biccentett. Félretolta a poharat. A hölgyben egyébként semmi gőg. Útközben benéz egy-egy ablakon. És kit lát? Egy meztelen lányt, ahogy végighever a díványon. Egy olyan finom fenekű lányt. Ó, igen! Bauer Lajos előtt nem ismeretlen ez a lány. Mindegy. Nem fontos.

Egyszer, egyetlenegyszer megkocogtatta az ablaküveget. A finom fenekű lány finom feneke megremegett. És az infánsnő egyszer talán majd leül arra a díványra. Nincs beszélgetés. Meg se szólítja. Csak éppen egy kicsit elüldögél. Kezét végighúzza a lány fenekén.

Most mindenesetre folytatja útját lefelé. Csönd kíséri. A ház csöndje.

Gyerekhang az emeletekről.

– Hol a sapkám? Hová tettétek?

Az infánsnő megáll. Talán meg akarja keresni azt a gyereket? A gyereket és a gyerek sapkáját?

Tovább, tovább lefelé. Egy pillantást vét arra az atlétatrikós férfira. A férfi fejkörzést végez hihetetlen lassúsággal. És, mintha tulajdonképpen meg akarna szabadulni a fejétől.

Suttogó, lépcsőházi hang.

– Laudon utca! (Csönd.) De ki volt Laudon? Ki lehetett?

Az infánsnő megáll a kapualjban. A kukáknál. Alig észrevehetően felemeli az egyik kuka fedelét. Éppen csak résnyire. Egy elegáns mozdulattal beleejt egy levélkét. Bizonyára illatos levélkét.

Kinek szól a levél? Ki jön majd érte? Vagy lehet, hogy a kuka tündérei repítik el a címzetthez?

Az infánsnő már az utcán. A téli utcán.

Kifagyott villamossínek. Kifagyott, üres villamossínek. Akárcsak maga a járdasziget. Nincs ácsorgója. A jelzőtáblák semmit se jeleznek.

Kutyák csapata vágtat át az úttesten.

Alig hallható, elkínzott nyüszítés. Mögöttük néhány árny. Vadászok lehettek, de most már csak árnyak. Talán egy pékségbe akarnak benyomulni, talán egy gyógyszertárba. Ugyan! Ugyan! Ők már inkább csak besurrannak valahova.

Az utcák felásva. Táblák. Behajtani tilos táblák. De hát nincs is hova behajtani. És nincs is, aki behajtson.

Sötét árkok, mély gödrök. Sírgödrök, ahonnan már a halottak is kivesztek.

Az emberek eltűntek. A tiltások megmaradtak.

Az infánsnő még egyszer visszanéz a házra, a kapualjra, az udvarra. A vékonyka fára az udvaron. Eltűnik, szertefoszlik a levegőben.

Maradt egy árva fa.

A lépcsőház

Nem nyílt a lift ajtaja. Az a börtönszürke vasajtó. A lift elakadt valahol az emeletek között. Talán eltűnt. Megunta ezt a házat. Eltűnt, elrepült. Lehet, hogy egy bent rekedt lakót is magával vitt. De hiszen a lakókat is éppen úgy unta, mint magát a házat. Vagy mégis akadt egy kedvence? Egy kissé hajlott hátú öreg a lift ajtaja előtt. Szürke kalap, fekete télikabát. Benézett a lift ketrecébe. Abba a sötét, üres ketrecbe. Hurokszerű kötél lógott le valahonnan a magasból. Közelebb ment hozzá. Szemügyre vette. Ez a kötél nem tartozhatott a lifthez. Hát akkor? Arra vár, hogy lakót betuszkoljanak a kamrába? Női hang suttogása. – Ők rontották el a liftet, ha éppen tudni akarja. Az a két nyugdíjas. Molotov és Hruscsov. Egyszerre tértek haza a bevásárlásból, és valahogy úgy összepréselődtek a cekkereikkel. Egyébként soha egy hangos szót se lehetett tőlük hallani. Mi üthetett beléjük?

Elhallgatott. És most már csak valami gonosz vihogás:

Az öreg legyintett.

– Ugyan! Badarság!

A levélszekrény felé hátrált. Közben még mindig azt a kötelet nézte.

Beteg, kilakoltatott hűtőszekrény a lépcsők alatt.

Összetört pezsgőspohár. Mulatságot rendeztek? Házi mulatságot? Valaki kissé többet ivott a kelleténél, és leejtette a poharát. Kicsúszott a kezéből.

Összetört cigarettazacskó. Fel kéne venni. Ostobaság! Nem hajolgatunk! Nem pazarolhatjuk az erőnket! Az a magasba nyúló lépcsősor!

A karfák és a rácsok közönye. Az ajtók mélységes megvetése. És ők az ajtók mögött. Suttognak, pusmognak. Mintha egy rekamié teteje lecsapódna. Rádiórecsegés. Egy hang a recsegésből. – Köd… ónos szitálás. Változás nem várható. Az idő ismétli önmagát.

Ismétli önmagát, bólintott az öreg. Felfelé nézett valahogy reménykedve. Talán leereszkedik a szobája a magasból. De lehet, hogy a szomszéd szoba ereszkedik le azzal a két szürke kabátos nővel. A kuka tündérei. Igen, ez elképzelhető. Talán már lent is vannak. A kukákban turkálnak. Tulajdonképpen ott laknak. Onnan indulnak el távoli kukák felé.

Talán az lenne a legjobb, ha velük tartanék. Nem! Nekem fel kell jutnom!

Valami olyan kétségbeesett elszántság fogta el. Megragadta a karfát. Felcsúsztatta a lábát a lépcsőn, mégpedig szinte egyszerre. Az egyik meg kellett, hogy várja a másikat. A bal láb ravaszul, óvatosan kissé előbbre csúszott. A másik ingerülten utána.

Csöndes köhécselés odafentről.

– Az öreg elindult!

– Azám! Útra kelt.

– De hiszen ez az Arnold bácsi!

– Tökéletesen hülye vagy! Majd éppen az Arnold bácsi mászkál éjszaka a lépcsőházban!

– Miért? Nagyon is jól el tudom képzelni, hogy…

– Te csak ne képzelj el semmit!

– Esküszöm, hogy az Arnold bácsi!

Röhécselések, megjegyzések. A kémlelőlyukon leselkedtek. A kémlelőlyukon, meg a kulcslyukon. Továbbadták a hírt. Akárcsak a sportesemények tudósítói.

– Jól startolt, de aztán mintha…

– Leállt?

– Nem, azt azért nem lehet mondani.

– Hát akkor?

– A lábak már alig bírják. De a keze, ahogy fölfelé siklik…! Öregem! Ez kieszelt valamilyen technikát! És ebben a kéz a főszereplő!

Egy nő ideges nevetése.

– Főszereplő! Főszereplő!

Ez visszhangzott a lépcsőházban. Ezt hallotta az öreg, ahogy a kezét nézte a lépcsőház karfáján. Azok az elvékonyodott, csontos ujjak! És valahogy mégis erősek! Ahogy úgy elkapták a karfát. Elkapták és rátapadtak. Lassan, szinte mozdulatlanul kúsztak fölfelé. Mint valami különös állatkák. Mindent a hatalmukba kerítenek.

És a lábak is… Igen, valahogy jobban mozognak. Nem olyan ólmos lassúsággal. Szinte erőre kaptak. Nagy teljesítményt nem lehetett tőlük várni, de azért mégis…

Nem állt meg. Nem tartott pihenőt. Hiszen akkor többé talán már nem is tud elindulni.

Ó, ezen az úton mindent meg kell fontolni!

A kéz a karfán. A bal kéz. Benne megbízhatunk. Nem hagy cserben.

A jobb kéz tehetetlenül, szégyenkezve eltűnt a kabátzsebben. Olykor bátortalanul előbújt. De mindjárt vissza is húzódott. Lehetetlen helyzet, belátom! De hát nem csúszhatok át a másik oldalra. Képtelenség! Abszurdum!

Hangok az ajtók mögül.

– Őt hagyta ott a felesége egy utcaseprővel?

– Utcaseprő!

– És akkor kezdett el inni.

– Soha nem ivott.

– Csak amikor a felesége faképnél hagyta.

– Nem… akkor se.

– Ugyan ne mondd! Ivásnak adta a fejét.

– Nem adta ivásnak a fejét.

A kabátja szétesett, a sálja lecsúszott a nyakáról.

A bal kéz, a hűséges bal kéz levált a korlátról. Az ujjak az üres levegőben turkáltak. Kétségbeesetten keresték a korlátot.

Valaki elsuhant mellette. És, mintha megnyomtak volna egy gombot a falban.

Felgyulladt a fény a lépcsőházban. Egy nyurga, szőke lány hajolt az öreg felé. Belekiáltott az arcába.

Miért akarnak belőlem jogászt csinálni?!

Felszaladt a lépcsőn. De mindjárt vissza is rohant.

– Egyáltalán érti, mit mondtam?!

Riadt, hunyorgó tekintet a télikabátból. Ez a lány valahogy ismerős. Mintha már összeakadtak volna. És persze itt a lépcsőházban. A kukáknál. A lány ököllel verte a kuka fedelét.

– Bevágtam a kukába a fényképét!

– Kinek a fényképét, kislányom?

– Az Alapi Nóráét! Elvállalt egy pocsék szerepet! Az ő tehetségével! Hogy tehetett ilyet? – Sírásba fulladt a hangja. – De hát mégse hagyhatom itt! Ez teljesen lehetetlen! Segítsen, kérem.

Felcsapták a kuka fedelét. Elkezdődött a nyomozás.

Megtalálták azt a fényképet?

– Apa nem bízik bennem!

Lángolt a tekintete, ahogy az öregre nézett. Elkezdte begombolni azt a szétesett kabátot. Megigazította a sálat az elvékonyodott, ráncos nyak körül.

– Hallani se akar a főiskoláról!

– Főiskola…?

– A Színművészeti… természetesen!

– Igen, természetesen.

– De hát az egészből nem lesz semmi!

Kurta, kissé színpadias nevetés. Széttárta a karját. Így állt mereven, széttárt karral. Felfutott a lépcsőn.

Nyomában az öreg nehézkesen botladozva. Most nem maradhatok le! Legalábbis nem túlságosan.

Rákapcsolok! És akkor talán…

A fény kialudt.

Az öreg majdnem elhasalt. Félig rádőlt a lépcsőre, kezét hosszan előrenyújtotta.

A hangok. A ház hangjai.

– Ki az a lány?

– Hát azért talán csak megismered?

– Miért kéne megismernem?

– Örökké őt bámulod. Hogy is hívod? A finom fenekű lány!

– Nem, ez nem a finomfenekű.

– A Lakos doktor lánya… hát persze!

– Ja, aki színpadról ábrándozik! Tehetség nulla.

– Honnan tudod? Mikor láttad? Miben láttad? Semmiben!

– Én megérzem az ilyesmit.

– Te? Mit érzel meg? Csak locsogsz összevissza!

– Idefigyelj! Ha így beszélsz velem…

– Fulladj meg!

– De csak utánad

Halk kattanás. A fény felgyulladt. A lány az öreg mellett.

– Egyszer magánál szilvesztereztem.

– Nálam? Mikor szilvesztereztél te nálam?

– Hát régen. – Egy mozdulatot tett, mintha meg akarná simítani a férfi vállát. A mozdulat elakadt. A kéz úgy maradt a levegőben.

Az öreg a lábát masszírozta. Milyen lehetett az a szilveszter? Feldíszítették a szobát mindenféle színes szalaggal? Vagy nem volt semmi?

– Igen… igen! A feleségem nyitott ajtót? Emlékszel?

Csönd. A várakozás csöndje.

– Nem… nem emlékszem. Akkor még kicsi voltam. Apáékat meghívták valahova. Engem meg nem hagyhattak egyedül.

– És apád elhozott hozzánk. Elég sokáig fent voltunk. A feleségem zongorázott, és aztán ő dugott ágyba.

– Nem emlékszem.

– Persze… hiszen még kicsi voltál.

Csönd.

A lány felugrott.

– Eljön a szalagavatóra?

– Hova?

A vállánál fogva feljebb húzta az öreget. Egy pillanat és talpra állítja. De nem. Csak éppen, mintha valami páholyba ültette volna. Lépcsőházi kőpáholyba.

– Szalagavató. Az iskola rendezi. A végzősök ünnepélye, akik elhagyják az iskolát.

– Én már rég elhagytam.

– Műsort adunk. Táncbemutató. Palotással nyitunk, és aztán skót tánc, marosszéki, szepességi, görög, indián törzsi tánc, és én mindegyikben benne vagyok.

– Mindegyikben!

– A végén pedig charleston!

– Charleston… de hát az olyan régi!

– Hát éppen azért! És akkor már a vendégek is táncolnak… a szülők… meg akiket meghívtunk. Charlestonozunk! Ugye táncol majd velem?

Felnevetett. És abban a pillanatban eltűnt. Elfutott a fény útján.

Az öreg megpróbált felemelkedni. Visszacsúszott. Egy öntudatlan mozdulattal benyúlt a zsebébe a kulcs után. De mindjárt el is felejtette azt a mozdulatot.

A fény kialudt.

És most már csak a lépcsőház sötétsége. A magasba nyúló, végtelen lépcsősor, a karfák, a karfák rácsai. Az ajtók – és mögöttük a csönd.

A kukák tündérei ereszkedtek le a magasból. A két szürke kabátos nővér. Kezdődik a vadászat. Bizonyára nagy zsákmányra számítanak. Kit érdekel!

Nyitott szemmel feküdt a kövön. Mintha nagyon figyelne valamire. Amit sehol se találhat meg, és ami nincs is sehol.

Arnold bácsi

Beágyazott. Ott állt a nyitott rekamié előtt. A paplan, a nagypárna és az alsó lepedő már odabent. Nem éppen türelmetlenül, de azért… Mi lesz, öreg? Meddig várjunk még arra a nyomorult kispárnára? Mégis meddig?

Arnold magához szorította a kispárnát. Mondhatni, a szívéhez. Nem, semmi meghatottság. Tulajdonképpen el is feledkezett róla. Hosszan, elgondolkodva meredt a rekamiéra. Töprengett. Talán egy olyan kérdésen, amire nincs is megoldás.

Na igen! Beszélnem kell a fejükkel. Az utóbbi időben nagyon is izgágák a barátaink. Ostobán viselkednek. Néha egyenesen kihívóan. Családi összetűzések. Zeng tőlük a ház. Mulatságok. Házibulik. Hol az Alpáréknál, hol a Gabrovicséknál.

A Bencze Idáról már ne is beszéljünk. Kértem, könyörögtem, hogy húzzák meg magukat. Csak semmi feltűnés. Csönd! Csönd! Bólogattak, vigyorogtak. Hát persze, Arnold bácsi! Rendben van, Arnold bácsi!

Fészkes fenét! Semmi sincs rendben. Fütyülnek a fejemre.

Hol vannak már a közös összejövetelek a lépcsőházban! Meglehet, hogy éppen a lépcsőn terítettünk. Ittunk is, hát persze. De soha egy hangos szó. Beszélgettünk, vagy csak hallgattunk.

Dühösen bevágta a kispárnát. Lecsapta a rekamié fedelét. Saját magát valahogy kint felejtette.

Kinézett az ablakon.

A szemben levő ház eltűnt. Szétporladt? Elszállt? A két kőóriás magára maradt. Karjuk a levegőbe nyúlt. Már nem tartják az erkélyt. Egyáltalán semmit se tartanak. És aztán majd ők is térdre rogynak.

A háttérben csupasz falak. Sivár, sötétbarna falak.

Por szállt a levegőben. Halott házak pora.

És a lakók? Hová tűntek a lakók? Az utcán lődörögnek? Behúzódnak a kapualjakba. Ha ugyan varrnak még kapualjak.

Ó, nem olyan reménytelen a helyzet. Azért akad még egy ház! Csoda, hogy eddig nem fedezték fel. Csakugyan? Olyan biztos? Lepedők szállnak a levegőben, párnák röpködnek. Ők pedig ruhástul zuhannak a matracokra. Legalábbis az első időkben.

Vigyázzunk! Az első időkben! De aztán eljön egy nap, és elindulnak fölfelé a lépcsőkön. Megszállják az emeleteket. Megállnak az ajtók előtt. És az ajtók megnyílnak előttük.

Arnold bácsi már a lépcsőházban.

Hová indul? Kihez csönget be? Kit teremt le? Ki lesz az első áldozat?

Egy hang megállította.

– Miért dühöngsz, Arnold bácsi?

– Én dühöngök? Honnan veszed ezt?

A szőke bajuszos fiatalember csak mosolygott.

Elnézően, szinte megbocsátóan.

– De hiszen csak rád kell nézni! A válladat rángatod, legyintgetsz, és olyan képet vágsz, hogy az ember megrémül.

Arnold bácsi lejjebb jött. Két lépcsőfokkal lejjebb ereszkedett.

– Mikor alakítottátok azt a zenekart?

– Ó, Arnold bácsi! Arra a házi zenekarra gondolsz?

– Ahol te vagy a dobos.

– Azt mondják, van némi tehetségem.

– Gratulálok, fiam! Csak dobolj, dobolj! Majd lesz még közönséged is.

– Nem számítok ilyesmire. És a többiek se… hidd el. Csak olyan szerény kis házi mulatság.

– Ne mondd! Tudjuk, mivel végződik az ilyesmi. Ordítozással. Verekedéssel.

– Mikor volt itt verekedés, Arnold bácsi?

– Ezt komolyan kérded?

– Na jó, hát egyszer-kétszer. Véget vetünk az ilyesminek. Esküszöm.

– Idefigyelj, Pajor Laci! Te egyebet se csinálsz, mint esküdözöl. És az eredmény…? Majd megnézhetitek, hol találjátok magatokat!

Pillanatnyi csönd.

És már a lépcsőház kórusa. – Hol?! Hol?!

Lakók lógtak a lépcsőház karfáján. Rémülten nyöszörögtek.

– Mit mond?!

– Hová visznek bennünket?! Egy éles hang.

– Maga miért fenyegetőzik örökké? Meg tudná mondani?

– Ugyan kérem! Nem fenyegetek én senkit! Hátat fordított a társaságnak. Elindult lefelé. Egy női hang valahonnan a mélyből.

– Már jó a lift, Arnold bácsi! És nem is az a két nyugdíjas rontotta el.

– Két nyugdíjas?

– Ostobaság az egész. Pletyka. Azért, mert bevásárlás közben felcukkolták őket a csarnokban… és valami szóváltásba keveredtek! A Molotov meg az a másik… na, hogy is hívják…

– Ne törje rajta a fejét.

– De ugye maga el se tudja képzelni, hogy a liftben szatyorral püfölték egymást?

– Hagyja abba, kérem! Nem érdekelnek a nyugdíjasai. Se az egyik, se a másik.

– De hát én is csak úgy hallottam. Megmondjam, hogy kitől?

– Ne mondja meg.

Gyalog ment lefelé. Gyalog folytatta útját.

Kövérkés, barna pulóveres férfi fogadta odalent. Széttárta a karját.

– Arnold bácsi! Emlékszel még a Mocsányi és Lakosra?

– Mocsányi és Lakos… – És elmosolyodott. Váratlanul olyan könnyű boldogság fogta el. – De hát az régen volt, nagyon régen!

A Mocsányi és Lakos duó!

– A rádióban énekeltek.