Történetünk: történelem

G. BEKE MARGIT

TÖRTÉNETÜNK: TÖRTÉNELEM

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-002-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© G. Beke Margit jogutódja

I. RÉSZ

ATA ÉS A VILÁG

BEVEZETÉS

Nemrégen kezembe került egy elveszettnek hitt írásom, az első, ami nyomtatásban megjelent: Ata könyve. A másfél éves kislányunkról szól, 1915-ben íródott. Megfigyelések és olyan elgondolások, amelyeket nem akarok a „pedagógiai" jelzővel illetni, mert semmilyen tudományhoz nincs közük. A kisgyereket nézem, egészen közelről, de nem az anya, inkább a gondolkodó, hitét, útját kereső ember szemével. Nem lehet egészen jelentéktelen írás, ha a Nyugat érdemesnek tartotta megemlékezni róla. (Dienes László, 1916. I. félév.)

Én, a lázadó, a sok nem-mel ajkamon és szívemben, ezt az egy nagybetűs Igen-t mélyen belül magamban hordozom azóta is. Amit a gyermekben láttam, amit általa megértettem, abban mindmáig hiszek.

A háború első éveiben folytattam a megfigyelést, naplót írtam Atáról, híven és pontosan feljegyeztem szinte minden új szavát, játékát, minden elleshető megnyilatkozását. Egyrészt azért, hogy ha férjem a szibériai fogságból hazakerül, legalább ilyen áttételes formában megismerhesse, amit elvesztett: gyermeke életének ezt a paradicsomi korszakát, amikor a felnőttektől majdnem függetlenül építheti még önmagát és a maga világát.

A kis nyomtatott könyv meg a kézzel írott füzet megmozgatott bennem valamit, és tovább kotorásztam a megsárgult írott lapok, füzetek, levelek halmazában. Megtaláltam az én naplómat, amelyet a magam vigasztalására írtam, és férjemnek jó néhány szibériai lapját.

Most már emlékek is mozdulnak bennem. Hátha sikerül 92 éves fejjel megírni az első világháború éveit, úgy, ahogy azokat mi, nagyok megéltük, és megeleveníteni őt, aki tízhónapos volt, amikor a háború kitört, és a maga külön valóságát élte, építette, ha ölben vittük vagy kézen fogtuk is.

Szeretném bebizonyítani ezzel az írással, amit huszonöt éves korom óta hiszek, vallok, hogy a kisgyerek, ha nem oktatjuk, nem zavarjuk fölöslegesen, nem igyekszünk a magunkéhoz formálni a beszédét, látásmódját, logikáját, viselkedését, akkor bölcsebb, erősebb, épebb, okosabb, becsületesebb, mint mi vagyunk, többet tud abból, amit tudnia kell, és azt jobban tudja, a saját lehetőségeit és szükségleteit jobban fel tudja mérni. A világ megismerésében is rátalál a neki járható útra, ha nem vezetgetjük, moralitás, őszinteség dolgában is felettünk áll, érzései is igazabbak, amíg az lehet, aki. Szóval hogy a 2-3-4 éves gyereket tanulni kell, és nem tanítani. És ha majd olyan felnőttek leszünk, akik ezt a tudnivalót igazán jól tudjuk, akkor talán − talán − más lesz a valóság is, amely őt ma olyan ellenségesen várja.

1915. júl. 26.

Ma jött az értesítés, hogy elfogtak, és − csodák csodája! − sértetlenül kerültél fogságba. Fellélegezhetek, felvethetem a fejemet, még ki is csinosíthatom magam, ha kedvem tartja. Nem vagyok már aggódó, szorongó hadifeleség! Kikerültél abból a pokolból!

De nem tudok igazán örülni. Mint ahogy az elhagyott, üres teremben a lépések kongása érezteti az ürességet, úgy bennem az örömhírek, a hírek, amelyeknek örülnöm kéne…

Hogy hol vagy, arról nem értesít a Vöröskereszt, a mi földrészünkön-e, vagy az már a másik… Talán Szibériában ülsz most egy ládára könyökölve, és nekünk írsz, franciául vagy németül. Magyarul már nem írhatunk egymásnak. De biztonságban vagy! Uramisten! Ez mégis óriási! Miért nem tudok igazán örülni…

Huszonöt éves lettem ma két hete, és jó fél éve, hogy utoljára láttalak… Hideg februári nap, idegen város idegen utcáján futok, loholok a menetelő katonák mellett, sokadmagammal, fojtogatóan egyedül… Jajde sudár, jajde sudár − a nyárfate-tee-je! Halványsárgade halványsárga annakale-vee-le… Még látlak, a csapatod előtt lépdelsz kardosan, csukaszürkében, de mindinkább hátra maradok… Aztán a felvirágzott vonat. Rákóczi-induló, integetsz az ablakból…

Mi ez? Mit jelent? Lehet az, hogy utoljára láttalak? Lelőnek, leszúrnak… Csak nem gondolkozni…

Jó, hogy ilyen lárma, tülekedés van körülöttem, lökdösnek, taszigálnak. Hogy tenni kell valamit, megváltani a jegyemet Pestre. Az is jó, hogy a máskor háromórás út most huszonnégy órai zötykölődés lesz, nem kerülök mindjárt fűtött szobába, terített asztal mellé…

Ata! Drága, csöpp kincsem, te egyetlen épség, szépség, egyetlen értelem ebben a világméretű őrültekházában! Te egyetlen, akihez menekülhetek, aki vár rám „otthon… Keresed majd apukádat, „agyak a Atának apukát, mondtad a napokban, reggel a szokásos „agyak a Atának kakajót helyett. És ha „tatntát látsz, apunak hívod, mert őt juttatja eszedbe a katonaruha. De most már majd nem szorul el a szívem, ha emlegeted, kéred, úgy is mondhatnám: keresed rajtam! Hiszen apukád él és egyelőre biztonságban van…

Hálátlan vagyok. Vagy megkoptam belül. Nagy dolog, felmérhetetlen jó, hogy nem vezeted már rohamra − talán szuronyrohamra! − az embereidet. Szuronyroham! Iszonyat! A huszadik században, a művelt Európában… és oroszokra! Jóságos ég! Mi bajunk az oroszokkal?!

A tisztek, akik elkiáltják a vezényszót, tanárok, tudósok, írók, költők − némelyik talán éppen úgy szereti és ismeri Dosztojevszkijt, Tolsztojt, mint Te. Egek, hogy le nem szakadtok!

Most egy éve. Lehet az, hogy csak egy és nem száz? A Tátrában nyaraltunk együtt, tíz hónapos Atánk akkor próbálgatta az első lépéseket ezen a földtekén. Születésnapomon margarétacsokorral ébresztettél, korán reggel szedted az óriásmargarétákat a tátrai réteken. Békevilág… De nem, az már nem volt békevilág, a szarajevói merénylet óta éreztük a fenyegetést, féltünk, hogy háború lesz, bár elképzelni nem tudtuk. Te Jaurès-ban bíztál, nyilván sokan bíztak benne szerte a világon, azért kellett lelőni. Igen, voltak, akik akarták a háborút, és azt, aki megakadályozhatta vagy legalábbis késleltette volna, eltették láb alól.

És most már egy álló éve tart. Milliók halnak meg a legszörnyűbb módon, az orosz fronton meg a nyugatin és a tengeren; egy hónap óta már délen is, az Isonzó völgyében, a hegyet robbantják, sziklatörmelék alá temetik az embereket. De miért? Mert Szarajevóban tavaly nyáron meggyilkolták az osztrák trónörököst? Eh, ez csak ürügy volt, a háborút ki akarták robbantani a Balkánon. De kik akarták? Kinek kellett? Kinek jó? Vagy az Úristen akarta? A Leonyid Andrejev istene… Igen, ez még hihetőbb. Szerettük a Vörös kacaj-t, igaz? Mert eredeti és merész, meghökkentően merész gondolat, hogy az isten közönséges őrült, aki játékból rendezi a véres szörnyűségeket, hogy röhöghessen rajtunk, mikor egymást tépázzuk, kergetjük, öldössük. Igen, élveztük, mint irodalmat. De ki hitte volna, hogy mi magunk leszünk az élő bábuk a tébolyult isten kezében! Az ember olvas egy könyvet, azt hiszi, hogy érti, átéli, és tessék!

…Most egy éve olvastuk Ferenc József Őfelsége proklamációját népeihez: Mindent meggondoltam és megfontoltam… Ezen nevethetett csak igazán jót az Andrejev istene. Biztosan azt hitték, hogy Szerbiával egykettőre végzünk, és akkor az orosz frontra „dobhatják" a felszabadult csapatokat, a németekkel együtt mindenkinél erősebbek vagyunk. Kirobbantották a világháborút. És most már egy álló éve tart…

Kik ezek a földi hatalmasok, akik sorsunkat intézik? Milyenek közelről? Mi megy végbe bennük, mikor kimondják azt, hogy „mindent meggondoltam és megfontoltam"? Sose voltak a tűzvonalban, bizonyos, hogy sebesülteket is csak a fehér kórházi ágyon látnak, állig betakarva…

Na meg ez a bárgyú propaganda, a „háborús tüntetések. Hol is? Alighanem a Ferenc körúton láttam tavaly, ősz végén, mikor Belgrádot elfoglalták a Monarchia csapatai. Vagy két tucat kopott alak „vonult zászlóval, katonazenével, és ordítoztak, hogy „vesszen Szerbia! Biztosan pár garas napidíjért. A gyomrom felfordult. És másnap, a Fasorban, az még undorítóbb volt, kisdiákok masíroztak, égő gyertyával a kezükben, elöl zászlót vittek… „Megállj, megállj, kutya Szerbia! Nem lesz tied Hercegovina! Ezek nem pénzért csinálták, de talán egy vagy két óráról ellóghattak. Tulajdonképpen jó, hogy csak ilyen vérszegény tüntetéseket tudnak szervezni.

Én csak gyűlölni tudom a háborút. Azok a győzelmi hírek az első hónapokban… Tannenberg… Hindenburg, a lángeszű hadvezér… bekerítették és megsemmisítették, a szó szoros értelmében a több mint százezres orosz sereget, mert rossz volt a hadvezetésük, a két tábornok nem értett egyet, vagy nem tudott alkalmazkodni egymáshoz. Száz- vagy százhúszezer embert megöltek − semmiért. Hisz nem dőlt el ott semmi, a harci szerencse ide-oda táncol. Hát lehet örülni az ilyen győzelemnek? Tébolyító, hogy a parancsnokok hibájából ilyen katasztrófák történhetnek. Mert ez a hír bizonyosan igaz, egyik orosz parancsnok öngyilkos lett. Ezt megírták, de ha magyar vagy német tábornok követ el ilyen hibát, azt nem kürtölik ki. Tannenberget meg az oroszoknak nem mondják el. Külföldi lapokat aligha olvasnak…

Én csak gyűlölni tudom a háborút, és magamat, magunkat, amiért nem próbálunk valamit tenni ellene. De várjunk csak… Ezt mondtam, gondoltam, éreztem akkor is, mikor az oroszok áttörtek a Kárpátokon, magyar falvakat dúltak fel? Bizony örültem, hogy sikerült kiverni őket, pedig borzalmas módon pusztultak ott százával a hegyi utakon, szorosokban. Igaz, hogy erre is gondoltam, meg az orosz anyákra, akik hiába várják haza a fiukat. De ennyi az egész. Hát lehet emberi módon gondolkozni most? Mi jogon vetem meg a napidíjért tüntetőket? Útvesztőbe került a gondolkodásunk is…

Fenyőillat, margarétás rétek, friss hegyi levegő… Lesznek még, vajon, hegyekben nyaralók, aranyhajú csöppségeket nyakukban lovagoltató apukák, játszók, nevetők, nem parancsra, de örömükben dalolok? Lesznek-e még emberi vágyak, érzések, vagy megvalósul, amit Raszkolnyikov lát álmában…?

„…Valami szörnyű, sose látott, sose hallott gyilkos ragály fertőzte meg az egész világot. Valamilyen új trichinák, mikroszkopikus lények támadtak, és megfészkelődtek az emberek testében. De ezek szellemek voltak. Eszük és akaratuk volt. Akinek a testébe behatoltak, olyan lett, mint az ördögtől megszállott, őrjöngeni kezdett. De ember még soha olyan rendíthetetlenül nem bízott a maga igazában, mint ezek a megfertőzöttek… Egész városok, népek fertőződtek meg és estek őrületbe… Egymást öldösték dühükben minden ok nélkül. Egész hadseregekkel rontottak egymásra, de a seregek már menetelés közben önmaguk ellen fordultak. A harcosok egymásnak estek, ütötték, vágták, harapták, felfalták egymást. A városokban naphosszat fújták a riadót, mindenkinek menni kellett, de hogy ki hívja és miért, azt senki se tudta…"

Fenyők, hegyek, jó könyvek, gondolatok, Mozart-muzsika…

Lehet az, hogy csak egy év telt el azóta?

Mozgósítás. A tartalékos tiszteknek is jelentkezni kell. Csomagolunk, utazunk haza, Pestre… Emlékszel, mikor Poprádra leértünk, Atát mély álmából kellett felverni, azt hittük, sírni fog. Te a karodra vetted, és félrehúzódtál vele, amíg én Erzsivel, a lánnyal, a poggyászfeladást intéztem. Egy virágos kalapos néni a tülekedésben mellétek sodródott, és ő kinyújtotta a