Áttételek

GRENDEL LAJOS

ÁTTÉTELEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-126-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Grendel Lajos

1

Amióta egyedül élsz, korán jársz be a Kiadóba. Majdnem mindig elsőnek érkezel. Igyekezetedet munkatársaid példás kötelességtudásnak vélik, az is lehet, hogy stréberkedésnek, s csak te tudod, hogy az üresség elől menekülsz. Ha elmondanád nekik, úgysem hinnék el. Mindig a kora reggeli órák a legüresebbek. Menekülsz a kölcsönlakásból, amely barátodé, akár valami süllyedő hajóról, vagy mintha földrengés elől futnál ki az utca közepére, ahol a ház nem dőlhet a fejedre. Múltad nincs, nem akarod, hogy legyen múltad. Összeszorítod a fogad, ökölbe szorítod a kezed, néma maradsz, amikor nyilatkoznod kellene. Ilyenkor nagyanyádra gondolsz, az ő fenséges némaságára.

Arra a nyár végi délutánra gondolsz, amelyen nagyanyádat megfürösztötték a mosóteknőben a kútnál, aztán törülközőkbe bugyolálva leültették a diófa alá abba a fonott hintaszékbe, amelyet sok évvel később szüleid odaadtak Böskének, a kéregető cigányasszonynak. Böskéről a városban azt beszélték, hogy mindenféle növényi kivonatokkal meg tudja gyógyítani a rákos betegeket, akire pedig megharagszik, az egész életére meddő lesz vagy impotens. Nagyanyádat tisztelted, de féltél is egy kicsit tőle. Mindenki félt tőle a családban, vagy legalábbis tartott a kérlelhetetlen haragjától. Nagyanyád puritánul szigorú volt, és kíméletlenül okos.

– A megemésztetlen gondolatok nyomán büdös lesz a levegő, mint egy istállóban – mondogatta.

Vagy:

– Az ember egész nap láthatatlan zsákokat cipel a vállán, s a zsákokban megemésztetlen gondolatok erjednek.

Nemsokára te is keserűen tapasztaltad, hogy ezt a láthatatlan poggyászt nem lehet közprédára hagyni, se kidobni az ablakon. Hogy a teher észrevétlenül hozzánő a teherhordó vállához, ahogy valamely pillanat tartalmazza az összes megelőző pillanatot, akár számon tartja őket a tudat, akár nem. Hogy a tudat a maga örökös célra irányultságával csak alárendelt szerepet tölthet be abban a nagyobb játszmában, amelyben élet vagy halál kérdése fölött döntenek... De ne filozofálj! Nem neked való. Sokan figyelmeztettek rá, és igazuk volt. Ha valami okból mégis rákényszerülsz, tanácstalan leszel, mint az a szobatudós, akinek váratlanul műszaki feladatot kell megoldania, például kicserélni a tömítést egy elromlott vízcsapban. Hiába írod le vagy térképezed föl hazád hegységeit és vizeit, a folyókat nem tudod kitéríteni a medrükből, sem a hegytömböket elmozdítani a helyükből.

Tizenkét éves voltál, s a gyermekkor, mint valami síkos, csillogó hártya, vont be még, jóllehet ennek a hártyának a szövete egyre több helyen feslett föl, s hasadékain bezúdult a világ szennyes, nemesebb elvektől desztillálatlan áramával. Egy napon csak azt vetted észre, hogy fedetlen testtel és lélekkel, felkészületlenül állsz a fogadására. Azon a délutánon, amelyen nagyanyádat megfürösztötték a mosóteknőben, s amely nyári délután úgy lógott a város fölött, mint ha valami vadonatúj, merész szabású kabátot pillant meg az ember csupa pecsétes, kopott holmi között, te is ott ténferegtél az udvaron azzal a szorongató tudattal, hogy az iskolai év küszöbén már csak a nyári vakáció utolsó napjaiban eszeveszettül meglóduló időre vagy képes igazán figyelni, amikor semmibe sem érdemes belekezdeni már, mert a befejezésre nem jut idő, amikor az élmények nem tudnak többé kiteljesedni, hanem csak fellobbannak, s a következő pillanatban bágyadtan kihunynak, ellenben megnő a súlya minden percnek, s mozdíthatatlanul súlyosnak tetszik a padlás sarkában remegő pókháló is, mintha szálait ólomból sodorták volna. A meglódult idő, ez az óriási nyomás alól kilövellő bő vízsugár, egyre messzebb sodort az elmúló nyártól. Mintha sejtetted volna, hogy gondtalan gyerekkorod utolsó nyara lesz ez.

A fürdetést tisztes távolból figyelve, mérhetetlenül groteszknak tetszett, ahogy nagyanyádat törülközőkbe csavarva leültetik a diófa alá, dörzsölik és masszírozzák, mintha az ég tudja, milyen beteg volna. Pedig nála egészségesebb öregasszonyt keresve sem igen találhattál volna a városban. Ez a szertartásos fürdés elvetemültség és konok lázadás volt a sors ellen, amely sarokba szorította. Nem betegségekkel, hanem úgy, hogy az önérzetét és az önbecsülését tépázta meg, mindezt a bajt megtetézve az öregséggel, amely visszafordíthatatlanná teszi a kudarcokat. Akik fürdették (a szertartásra évente egyszer, legföljebb kétszer került sor), maguk is ugyanabban a sarokban szűköltek: egy volt apáca, aki a városi mozi termeit takarította, és egy özvegyasszony, akinek a fia elesett Ukrajnában, a lánya pedig negyvenötben kiment Hollandiába. Más alkalmakkor nagyanyád segédkezett a volt apáca vagy a magányos özvegyasszony fürdetésénél, s hármukat a barátság olyan szoros kötelékei fűzték össze, amilyen szoros barátságot csak a gyermekkor önzetlen nyíltsága ismer. Együtt jártak sétálni, együtt kávézgattak, együtt töltötték az estéket, mintha így mindnyájuknak nem egy, hanem három élete lett volna, s ez megháromszorozná az erejüket is. Láttad őket egyszer a cukrászdában. Némák és fenségesek voltak, szót sem szóltak egymáshoz, hallatlanul nagy békesség uralkodott közöttük. Egyetértés, amilyen csak váratlanul kimondott keserű igazság nyomán alakul ki, mintegy hirtelen egyberántva a szerteágazó érdekeket és szempontokat. Amikor pedig ilyen masszív összhang létrejön, nincs többé szükség a szavakra. Persze te csak évekkel később értetted meg, hogy miként a beszéd a nem tudás nyelve, úgy a tudásé a hallgatás, s hogy ilyenformán a hallgatás az önazonosság nyelve és a maradéktalan szembenézésé. Ekkor értetted meg, hogy a három öregasszony közös hallgatásában a barátságuk lényege és értelme fejeződött ki. Ezért a hallgatásért azonban meg kellett mászni előbb az Alpokat. Az Alpokat szó- és közhelygörgetegek borították. Amikor az öregasszonyok összejöttek, egy darabig úgy viselkedtek, mint a legtöbb normális ember. Kicserélték az értesüléseiket, szokványos kérdéseket tettek föl egymásnak. Jelentéktelen pletykákat színeztek ki oly módon, ahogy a kisdiák próbálja leleplezni a rajzolni nem tudását azzal, hogy harsány színeket fest a rajzlapra. Ítélőképességük sem működött már olyan megbízhatóan, mint régebben. Amit láttak vagy tapasztaltak, mintha csak álmodták vagy filmen látták volna. Nem vettek benne részt, kívül voltak a sorsukon, nem is emlékeztek rá, mióta. Amit viszont szerettek volna megfogalmazni, ahhoz a köznapi, sekélyes szókincsük bizonyult elégtelennek.

– Egész délelőtt fájt a derekam – mondta például nagyanyád, és ez a kijelentés vagy igaz volt, vagy nem, de számukra végső soron nem az igazságtartalma volt a fontos, hanem valami más, talán a szavai mögött bujkáló szomorúság. Ezért történhetett meg, hogy a máskülönben banális kijelentéseik mindig valami különös falsot kaptak, s akkorát robbantak, mint egy petárda. Így sodródtak a hallgatás partjára. A találkozásaik első perceit jellemző élénk eszmecsere így csupán felkészülés volt a közös hallgatásra, dialógus, amely mégis mintegy a hallgatás előszobája. Úgy lett súlya a szavaiknak, hogy az igazi mondanivalójukat elhallgatták, s bár olykor élénken vitatkoztak, vitáik sohasem fajultak veszekedéssé, nem járta át őket sem a nosztalgia árama, sem a világ állapotára vonatkozó öreges bölcsesség. Amikor pedig szinte minden átmenet nélkül elhallgattak, éppen hogy nem a közös témákból fogytak ki, hanem a közös témához jutottak el. Ilyenkor hosszú percekig csak a kávéscsészéjük falához koccanó kanál halk monológja volt hallható az asztaluk felől.

Ahogy a matrónák visszahúzódtak a közös hallgatás kútjába, s a múltjuk, mit titkoltak, mint valami üvegharang borult föléjük, a jelenléted sértette néma párbeszédük komolyságát. Először csak rosszindulatú pillantásokat vetettek feléd, talán azt remélve, hogy zárkózottságuk előbb-utóbb elriaszt a közelükből. Te ezen a nyári délutánon ébredtél rá, hogy tulajdonképpen egy néma beszélgetést hallgatsz ki, s jelenléted nemcsak hogy zavarja az öregasszonyokat, hanem illetéktelen is, mintha a nagyanyád hálószobájába hatoltál volna be, s ott beletúrtál volna a fiókokba és minden kabátzsebbe.

Nagyanyád mégis itt, a többi matróna jelenlétében mesélte el neked, hogy a városotokban valaha paradicsomi állapotok uralkodtak, s ennek az állapotnak Hedvig néni meggyilkolásával szakadt vége. Hedvig néni a dédanyád volt, negyvennyolcas honvédezredes ükapád egyetlen lánya. Halála napján ott állt (vagy ült) emeleti lakása ablakában, a kontya meglazulva és összeborzolva kissé, mintha épp egy madár röppent volna fel belőle. A késő délutáni napfény berámázta, mint a meggyőződés, ha mélyről fakad, berámázza a cselekedeteinket, melyek mindamellett természetesen helytelenek is lehetnek. Hát így állt (vagy ült) az ablakban, egy kicsit szomorúan, egy kicsit megdicsőülve. (Ezt az utcáról pontosan megállapítani amúgy sem lehetett.)

Mindenesetre semmi különös nem volt abban, hogy valamikor a történelmi változások hajnalán, 1914 májusának egyik kihunyó délutánján ott látták a lakása ablakában magánytól koszorúzva. Az ő magánya azonban még távolról sem volt olyan vakítóan fehér, mint a modern ember magánya. Inkább keresett, önként vállalt magány volt. Hedvig néni szándékosan tartotta távol magától a modern élet fertőzéseit, viszont bizalmat és megbocsátást sugárzott ki. Olyanfajta egyenletes és tartós melegséget, mint a régi, jó, divatjamúlt cserépkályhák, amelyek nélkül az otthon kedélytelen lakhely lehet csupán.

Valaki, aki látta őt aznap délután, állítólag meg is jegyezte:

– Milyen jóllakottnak látszik a világgal.

Hát ez az!

Hétközben Hedvig néni zongoraleckéket adott. Amikor az utolsó tanítványa is hazament, mindig kiszellőztetett, ő maga pedig kiállt az ablakba, s valami jóleső ürességet érzett közben, ami másfelől telítettség volt, mint aki a csömörig jóllakott egy ünnepi lakomán, aztán hagyja feldolgozatlanul átáramlani magán a világból érkező impulzusokat.

Bizonyos tekintetben Hedvig néni már akkor is a város múltjához tartozott inkább, mint a jelenéhez. Pedig még ötvenéves sem múlt. De hát a jelenhez tartozás sohasem az életkor, hanem sokkal inkább a vérmérséklet és az észjárás tágasságának a függvénye. Hedvig néni – ekkor már két gyermek anyja – fiatalon özvegyült meg. S most, ahogy egyre jobban közeledett az ötven felé, mindinkább nyilvánvaló lett, hogy szellemi kondíciója apadóban van. Egyre kevésbé törődött bele, hogy a világ nem őriz magáról állandó képet, s kaotikus tágassága levet magáról minden ráaggatott eszmét és babonás mítoszt. Sokszor panaszkodott, hogy egymaga semmit sem tehet az erkölcsök lazulása ellen. Kérőit, akik a gyászév letelte után egymásnak adták a kilincset házában, mind kikosarazta, mígnem a számuk gyérülni kezdett. Hedvig néni pedig lassan beevezett annak az életkornak az öblébe, amelyben megkeményednek az ember elvei, de a lélek és a szellem feltöltődésével egyidejűleg eltompul, majd elnehezedik a test. De azért tudta, hogy a városban szükség van még az ő ódivatú feddhetetlenségére, miként az erdei barangolásra iránytű nélkül elinduló turistának is szüksége van egy sziklaoromnak vagy a környéket uraló más testnek, kiemelkedő pontnak a terepet maga köré rendező s a tájékozódást megkönnyítő, mozdíthatatlan jelenlétére. A lassan változó életkörülmények s az erkölcsi puritanizmus eresztékeinek lazulása közepette sem akadt magára valamit is adó ember a városban, aki a régi elveket mindenestül elvetette volna, vagy ne érzett volna legalább nosztalgiát irántuk. Csupán a régi elvek fontossága értékelődött le szinte észrevétlenül, vált követendő normák helyett egyre messzebb távolodó tájékozódási ponttá. A régi normák, középpontjukban az olyan egyszerű és egyértelműen tiszta fogalmakkal, mint hűség, hazaszeretet, önfeláldozás, becsület, elkoptatták ugyan korábbi fényüket, láthatatlanokká váltak, meglétükben azonban senki sem kételkedett még. Ezért mindenki tudta, aki zongoraleckékre küldte hozzá a csemetéit, hogy azok Hedvig néni házában a legjobb helyen vannak.

Az utcáról teljes bizonyossággal megállapítani, hogy Hedvig néni áll-e, ül-e avagy netán guggol, lehetetlen volt. Látszatra úgy elmerült a gondolataiban, mint egy tudós tanár, aki hirtelen megfeledkezik róla, hogy a katedrán van, s egyszer csak a legtitkosabb gondolatairól lebbenti fel a fátylat az elképedt hallgatóság előtt. Kissé félrebillentve a fejét, nézett az utcára ki, sőt nem is az utcára, hanem valahová a szemközti földszintes ház kéményének az irányába, mintha fürkészne valamit, ami lentről, a járdáról nem látható. Az egyik szemtanú másnap a rendőrkapitányságon azt állította: úgy rémlett neki, hogy az asszony kissé féloldalasan ráhanyatlik az ablakpárkányra, mintha testének jobb felén kellemetlen szúrás gyötörné, amely szúrás eredhet az epe bántalmaiból éppúgy, mint a bélműködés zavaraiból. De származhat szélgörcsöktől is, vagy székrekedéstől. Természetesen az meg sem fordult a fejében, hogy Hedvig néni halott talán.

Szülővárosod temetőjében pár évvel a kiegyezés után felállítottak egy negyvennyolcas honvédemlékművet. Ezt március tizenötödikén minden évben megkoszorúzták hivatalos és magányszemélyek. Óriási tömeg vonul ki ezen a napon a temetőbe még ma is, s emlékezik a szabadságharc egyik ottani ütközetének hősi halottaira. Aztán egy évig senki sem gondol velük. Hiszen a nemzet a kiegyezéssel kivívta a függetlenségét, még ha nem is teljesen független. A sajtója szabad, még ha