Bal négyes páholy

KELLÉR ANDOR

BAL NÉGYES PÁHOLY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Kiadó 1968

Korrektor: Budai Ákos

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-572-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kellér Andor jogutódja

TESTVÉREMNEK

I. RÉSZ

A KEDVENC

I.

A sasorrú huszárönkéntes éjjel bajtársaival iddogált. Egy sárosi fiú kártyát húzott elő. Huszonegyeztek. Eleinte készpénzben folyt a játék, később a vésztők már hozómra ütöttek. A skribler, így hívták a pajtások, folyton befuccsolt. A vége az lett, hogy hatezerhétszáz forint adósságot csinált, huszonnégy órán belül fizetni kell, különben főbe lőheti magát. Hajnaltájt ért véget a dermesztő parti. Gémberedetten álltak fel; baráti szóra várt az őt istenítő fiúktól, olyasmire, hogy nem sürgős a pénz, haladékot kap, legközelebb le is játszhatjuk. De a sárosi még rá is reccsent: „Tehát… huszonnégy órán belül regulírozol – és sarkon fordult. Lefeküdni nem tudott; folyton egy fura dalocskát dúdolt: „Férfi, jól vigyázz, a sáros úton hogyha jársz. Megfürdött, a kád vizében jól lehet gondolkozni. De nem tudott koncentrálni, később gyakran bevallotta, hogy ezekben a szakadékos perceiben női testek hajladoztak, libbentek előtte. A forró víztől és a káprázattól verítékezett. Aztán társai jutottak eszébe. Bárányokból farkasokká vadultak. A máz lehámlott róluk, a testvéri szövetség, az együvétartozás, az egyfajta származás kapcsa lepattant, amint pénzről volt szó. Hatezerhétszáz forint! „Férfi, jól vigyázz…" Pedig hogy ajnározták őt, Beöthy Zsolt és Rákosi Szidi fiát, Rákosi Jenő és Viktor unokaöccsét, a legjobb fiatal hírlapírót, aki egyformán volt otthonos az úrivilágban, a sajtóban és a színház tájékán. Az persze tetszett, ha bemutatta őket ifjú művésznőknek. Senkinek egy vigasztaló hátbavágása nem volt, még a derék Blaha Sándor is konokul hallgatott. Mind ragadozó, gondolta – én is. Mi a teendő? – járt a fejében, amíg törülközött – talán Artúrhoz kellene fordulni. Neszmélyi Artúrhoz, a sánta zsidó újságíróhoz, aki bár fiatalabb volt nála, mindig atyáskodón bánt vele, többször kisegítette tanáccsal, pénzzel. Artúr, alig túl a húszon, híres politikusok barátja, tanácsadója, ö sem segíthet: nagy a tét, rövid a terminus.

A József körúti Hazánk kávéházban megreggelizett. Uniformisban ült le megszokott asztalához, s jólesett, hogy ezen a helyen, ahol kollégáival szokott tanyázni, szerkesztő úrnak szólította a pincér. Odakünn szürkült, a kávéházban még égett a gáz, sepregettek, s míg kiéhezetten evett, a friss lapokat böngészte. Az apróhirdetések között ezt olvasta: „Háromszobás, alápincézett ház Újpesten kétezer-nyolcszáz forintért eladó." Most rémült meg csak igazán. A veszteség összegét eddig szinte alaktalan, mérhetetlen valaminek érezte, eszébe sem jutott, mit is ér az elúszott pénz. A Béhánál (így nevezték a sajtóban a Budapesti Hírlapot) száznyolcvan forint volt irigyelt havi fizetése. Kirohant a kávéházból, fiákerbe vágta magát, hazament. Fölkeltette az anyját. „Rémes – sóhajtott Rákosi Szidi, majd megsimogatta és megcsókolta fia arcát. „Menj el apádhoz.

Tudta, mi vár rá, amikor kora reggel becsöngetett apja lakására. Szorongása még erősödött, amint ott állt az öreg előtt, aki Gyulai Pált követte a Kisfaludy Társaság elnöki székében, s mi minden volt és lett még később: egyetemi tanár, akadémikus, főrend. Törékenynek hatott, mintha gyufaszálból lett volna összerakva; figyelmes kék szeme kutatva nézett, ferencjózsef-szakállt viselt, szép, vékony orra volt, feje pedig mindig remegett, s ezzel nagy gondot ózott a vizsgázóknak, akik megijedtek, hogy rosszul feleltek.

– Kikkel kártyáztál? – kérdezte, amikor fiából kicsúszott a vallomás.

– Önkéntestársaimmal. Játszott Tarcsay Pali, Nagy Emil, Blaha Sándor, Hollán Sándor… És mások is.

– Nagy baj. De lesz még nagyobb is. Pazarló vagy. Mindent el fogsz tékozolni, még a tehetségedet is. Nincs benned kitartás, a gyors sikert erőszakolod, azért lettél újságíró. Anyád fia vagy. Rákosi.

Beöthy László sok év múlva is, vallomásos perceiben gyakran felidézte, mit felelt erre apjának. Nagyjából ezt:

– A kártyázás valóban családi örökségem. De nem a Rákosiaktól, hanem a Beöthyektől örököltem. Tudom, ez az átok apámat átugrotta. De nagyapám is híres kártyás volt, dédapám is. A Szinyeiben olvastam, hogy Komárom ostroma alatt a Beöthyek mindig kártyáztak. Éhínség tört ki, a komáromiak már kutyahúsra fanyalodtak, a Beöthyek kártyáztak. A kiéhezett lakosok egymást akarták felfalni, a Beöthyek kártyáztak. És amikor az ostrom alatt már három nap és három éjszaka egyfolytában tartott a kártyaparti, Zsiga, a dédapám odahívta feleségét az asztalhoz, és ennivalót kért a vendégeknek. De addigra a vendégek már mindent megettek. Nem volt zsír a bödönben, kenyér a fiókban. Dédapám arca mogorván felvillant: „Adj enni! Keríts valamit! Nem érdekel, honnan, miből!" Akkor dédanyám elkeseredésében kisütött a konyhán egy pakli kártyát, és azt tálalta fel az uraknak.

II.

Délután mosolyogva nyújtotta át partnereinek a temérdek bankjegyet, szerény fölénnyel: „Osszátok el, kinek mennyi jár, olyan mozdulattal, mintha cigarettával kínálná meg őket. „Adunk revanzsot – ajánlkoztak, Beöthy legyintett: „Köszönöm. Unom a kártyát." Már fel is húzta fehér kesztyűjét, tisztelgett, elsuhant. Ahogy leért az utcára, különös logikával győztesnek érezte magát. Néhány nap múlva letelt önkéntességi ideje, leszerelt, s visszatért szerkesztőségi íróasztalához, a Budapesti Hírlaphoz, ahol nagybátyja, Jenő bácsi volt a főszerkesztő.

A kártyatartozást percek alatt sóhaj és dörmögés nélkül összeadták. Fizetett Beöthy Zsolt, és fizetett a Szent Család. (A Rákosiak.) Így hívták őket a hátuk mögött, sőt nekivadult harcok idején a sajtóban és a parlamentben is. A Szent Család esze, ereje és akarata a legidősebb testvér, a félszemű, irdatlan munkabíró Jenő bácsi volt. Az acsádi Kremszner vagy Kremser nevű gazdatiszt fiából mindszenti előnévvel magyar nemes lett, az egykori Kávéforrás lobogó titánjából érdekeire figyelő lapvezér, zsörtölődve, dohogva kormányt támogató, csipkedő vezércikkíró, akinek politikáját Gyulai Pál így jellemezte: „Páros napokon kormánypárti, páratlan napokon ellenzéki. Testvéreit, rokonait bedugdosta laphoz, színházhoz, intézményekhez, egyik sem eshetett el, meg se botolhatott. A Szent Család vádja ellen ő maga így védekezett: „…csakugyan elég sűrűn és sommásan szerepeltünk a nyilvánosság előtt, ami azt a látszatot kelthette, mintha mi testvérek valamely klikkszerű szövetkezetbe sorakozva tolnók egymás szekerét, és kötnők magunkat a világ nyakába, mert hiszen az elnevezés inkább gúnyos volt, semmint tréfás. Az én olvasóimnak talán ma már mondanom sem kell, hogy ez a föltevés teljesen hamis és méltatlan volt. Elvégre hárman: Jenő, Szidi, Viktor nem egészen ingyen kaptuk azt a tisztességet, melyet az életben elértünk.

Rákosi Jenő minden posztra őrszemet állított. Viktor öccse, az Elnémult harangok írója, a humorista, bátyja támogatásával lett képviselő a túloldalon, a Kossuth-pártban. Szidi húgán folyton ott volt a szeme; ha a művésznő színházi pozíciója gyengült, a jó fivér tüzelni kezdett. Fanny nevű tehetségtelen testvéréből is színésznőt nevelt. Rákosi Jenő alapította és évekig igazgatta a Népszínházat – Fannyt természetesen szerződtette, sőt a megnyitón a művésznő szavalta el Ábrányi Kornél prológját. Húgai közül Mártát Evva Lajoshoz, Idát Csepreghy Ferenchez adta férjhez. Ida kitanulta a nőiszabóságot, s persze, jelmezszabója lett az Operának, a Nemzetinek és a Népszínháznak; nem akadt primadonna, szubrett, hősnő vagy drámai szende, aki más szabónővel merészelt volna ruhát varratni magának. Evva Lajosnak, aki mint írnok került a Népszínházba, átadta igazgatói székét, amint a törekvő, és mint csak később derült ki, jóérzékű, friss szemű ember belépett a famíliába. Másik sógorát, Csepreghy Ferencet, A sárga csikó íróját a legnagyobb magyar drámaírónak tartotta. Így írt róla: „Színpadi siker, költői becs és nagy termékenység: ezeken áll az ő irodalmi alakja. Egyben egy, másban más érhette el, vagy haladhatta meg, mind a háromban senki magyar se el nem érte, se meg nem haladta őt."

Az öreg fivér soha nem lankadó szívóssággal építette ki a Rákosi-dinasztia hadállásait, napóleoni módra ajándékozta meg testvéreit, sógorait kiskirályságokkal, és addig magyarázta, míg el is hitte magának, hogy aki az acsádi gazdatiszti lakban született, vagy azzal összeházasodott, az kivételes, különleges lény, fénylő csillag a magyar élet egén. Csak egyvalakivel nem tudott mit kezdeni: Beöthy Zsolttal, aki néhány évig Szidi húga férje volt. Beöthy teljesen siketnek bizonyult a familiáris, egyáltalán a társas cselszövések mesterkedései iránt, s a sógora alaposan végiggondolt indítványait mosolygó legyintéssel utasította vissza. Ő maga vájta ki az útját vonzó modorával; ha egy lakatra rámosolygott, az nyomban kinyílt. Nézeteikben sok volt a közös vonás, mégse szerették egymást. A mitikus, nekibúsult magyarkodás hirdetői voltak, de az európaibb Beöthy sokallotta sógora harmincmillió magyar ábrándjait, mulatott erőszakos egyéni helyesírásán, hogy a pechet péknek, Münchent Münkennek írta, dacolva az Akadémia helyesírásával és a szüntelen kinevettetéssel.

III.

Beöthy László öregedő éveiben gyakran idézte fel gyermekkora képeit. Az első szó, amit hallott, a színház néven jelölt rejtelmes valami volt, az képzeletében úgy villant fel, mint egy templom és egy rejtelmes, kör alakú hodály kombinációja. Szülei ötévi házasság után elváltak, ő négyéves volt, Zsiga öccse egy. Úgy emlékezett, hogy a ház előtt fiáker állt meg. A mama felpakolta őket. A dada is beszállt a kétfogatúba. Apja az erkélyről nézett utánuk, aztán visszafordult a szoba felé. Ólmos novemberi délelőtt volt. A mama sírt. ö már akkor is kimondta, ami érdekelte:

– Apa nem jön velünk?

Szidi mama elfordította a fejét:

– Nem.

Nem kérdezősködött tovább. Érezte, hogy valami fontos dolog történt, és nagyokosán odafordult anyjához:

– Színház?

– Az… – aztán tágra nyitott szemmel bámult a gyerekre. – Te… te honnan tudod?

A pályájuk delelőjére feljutott emberek szoktak így visszaemlékezni eszmélkedésük első idejére – lám, ők már tipegő korukban is hivatásukkal foglalkoztak. A Beöthy előadása is gyanúsnak hat, túl kikerekített és hatásos. Mégis nagyjában igaz. A szülők sűrű összezördüléseiben gyakran fordulhatott elő a színház szó. Beöthy Zsolt, az egykori pénzügyminisztériumi kistisztviselő házassága idején már ismert író volt, megjelentek elbeszéléskötetei, Kálozdy Béla című regénye is, de sikereire felesége oda se figyelt. Nem kapott tőle csodálatot. Szidi régi szerepeit emlegette és a férje kedvéért otthagyott színházat. Az érdekes és elragadó modorú Zsolt női csodálok forró légkörében élt, ettől felesége talán nem is lett féltékeny, csak idegessége növekedett, s folyton érezte utattévesztettségét, mert tudta, hogy a nők inváziójával szemben csak művészetével lehetne versenytárs. Férje azonban eltiltotta a színpadtól. Szidi kihívóan csúnya volt, művésztársai harapófogó-arcúnak nevezték. Beöthyt a munkája izgatta, tüskés felesége a színház után sóhajtozott, mindegyik a magáét hajtogatta. Válásuk után Beöthy életútját még apró döccenés sem zavarta meg, viszont Szidit keserves meglepetés érte. Jenő bátyja nem tudta elintézni, hogy húgát visszavegyék a Nemzetibe. Ez nagyon fájt. Mit tehetett Jenő bácsi? A Népszínház igazgatója odavette hát húgát, s Szidi nyolc boldogtalan éven át a Népszínházban játszott, míg végre Paulay Ede kinyitotta előtte a Nemzeti Színház kapuját.

Beöthy Zsolt ezután újra megnősült. Szabó Aranka, az új feleség, meghittjei előtt többször is megvallotta:

– Én úgy tudom, hogy Rákosi Szidi után én lettem a második felesége férjemnek. De ma már tudom, hogy a harmadik, sőt lehetséges, hogy a negyedik felesége vagyok.

A tanár úr szenvedélyesen nősült, titkos házasságot vagy házasságokat kötött, mégpedig oly ügyes rendezéssel, hogy nemcsak a világ, hanem bizalmasai sem értesültek róla. Szidi sejthetett, talán tudhatott is valamit, erre vall egy kérkedő kijelentése. Csathó Kálmán jegyezte fel: „Nekem egyetlenegyszer említette Beöthyt, s azt a meglepő dolgot mondta róla, hogy válásuk után nemcsak hogy jó barátságban maradtak egymással, hanem hogy Beöthy – azóta, valahányszor házasodott, őt előbb mindig megkérte."

Laci az elvált, versengő szülők minden kedvezését kiélvezte. Mamájánál lakott, de naponta felszaladt a papához, kihasználva áldozati szerepét. Jenő bácsihoz is fel lehetett ugrani. Nem távozott üres kézzel. Aztán ott volt Viktor bácsi és Janka néni, náluk is nagy trakták folytak. Akadt mindig valami Laci számára. Na és Ida néni… Szabad és boldog gyermekkort élt. Csatangolhatott kedve szerint. Mindig volt igazolása. Ha Szidi mama felelősségre vonta, hol járt délután, azt mondta: a papánál. Ha Beöthy Zsolt megkérdezte, miért volt este az utcán, azzal védekezett, hogy a mama játszott, őt várta a színháznál. Zsebpénzzel tömték a szülők és a nagybácsik, nagynénik. Függetlenül élt már tízéves korában is. A piaristákhoz íratták be. Bár soha nem biflázott, mindig első tanuló volt. Verset egy hallásra azonnal megtanult. Az irodalomtörténeten kívül jól értett matematikához és természetrajzhoz is. Németül jól tudott, még nem volt tizenkét éves, amikor négy hónap alatt tanult meg, magánúton franciául. Tizenhárom éves korában édesapja elvitte a szünidőben olaszországi utazásra. Már itthon vásárolt füzetet, abba majd feljegyzi útiélményeit. A füzet első lapjára ezt a jelmondatot írta: „Rajongok, míg tudok. Laci." Ahogy hazaértek, Beöthy Zsolt elkérte fiától a naplót. A tanár úr megmutatta gyermeke művét Nagy Miklósnak, a Vasárnapi Újság szerkesztőjének, de elhallgatta előtte, hogy a naplót egy tizenhárom éves gyerek írta. A szerkesztő másnap elolvasta a kéziratot. Nagyon tetszett neki.

– Ki írta ezt a remek útinaplót? Ugye te? A jövő héten jelenik meg a Vasárnapi Újságban.

– Ezt a naplót Laci fiam írta – mondta büszke mosollyal Beöthy Zsolt –, de kérlek, ne közöld, nem akarom elkapatni a fiút.

Egyetértő családi összenézések kísérték a kamasz minden lépését. Ez a mi fiunk. Ezt vártuk. Balladát írt, A Hét közölte. Az elszabadult, reménykedő képzeteket csak az zavarta meg, hogy két héttel Laci érettségije előtt egy piarista tanár kereste fel apját, és kellemetlen tényeket közölt vele. Laci nagyban kártyázik, lebujokba jár, pincéreknek tartozik. Az általános megdermedésbe belecsattant Szidi mama hangja:

– Majd kinövi. Ez csak gyermekbetegség.

Mint első diák, praematurus lett.

– Mi akarsz lenni? – kérdezte az apja.

– Újságíró.

– Mindenesetre iratkozzál be a jogra. Aztán majd meglátjuk.

Egyetlen előadást sem hallgatott az egyetemen. A Múzeum körúti Fiume kávéházba ült be, kibicelt a kártyázóknak, és hallgatta a műhelyből megtérő hírlapírók fecsegését.

IV.

Jenő bácsi, a klikkfőnök így szólt hozzá:

– A mi mesterségünkben nincs protekció. Majd kiderül, mit tudsz. Tessék, ülj le az egyik asztalhoz. Nem válik előnyödre, hogy nagybátyád a lap főszerkesztője. De ha tudsz, érvényesülsz.

Tudott. Thylas aláírással megjelent cikkei feltűntek: érdekesen, színesen írt, ki tudta fejezni a legfinomabb árnyalatokat. A szakma napok alatt befogadta. Még a tűzvörös hajú Barna Dóri is elismerően bólogatott. Az öregebbek álmélkodtak: ez az ifjúember tud ugyanarról lelkesen és cinikusan beszélni. Demokrata volt, zsidóbab-ebédekre járt a Király utcába, Szomory Emil mamájához, és barátai jórésze zsidó vagy más kispolgári eredetű volt, de ha megkérdezték tőle, melyik Beöthyek közül való, elvörösödve vallotta be, hogy slováni Beöthy a komáromiak közül, mintha restellte volna, hogy nem a bihari Beöthyek leszármazottja. Holott a slováni pedigré is kitűnő volt, úgy mondták: „jó család – s ő is, mint elődei, egész életében, lakása feltűnő helyén bekeretezve tartotta családi címerét. Ha különdíjazást kapott Jenő bácsitól, tiszteletdíjat valamilyen hetilaptól, vagy kártyán nyert, elbúsultan húzatta fülébe Radics Bélával a Pannoniában a „Káka tövén költ a ruca című dalt, s ezen egyszerre tudott elérzékenyülni, s önmagán nevetni. A legújabb irodalomról, tudományos kérdésekről tájékozottan, eredeti módon, pontos adatokkal beszélt, de ha írt, óvakodott a magvas témáktól, és teljes erővel belefeküdt az addig álmos hírlapírást felfrissítő riportázsba. Még elevenen élt a Kemény Zsigmond-féle ráérős szerkesztés szelleme, a redakcióban még ott ültek a könyökvédős tegnapi szerkesztők, akik idegenkedve nézték a hírvadászat új, aggálytalan módszereit. Ám a felserdült új nemzedék, elsősorban Beöthy László, még ugratta is merész újításaival a fejcsóváló véneket. Az egyházpolitikai viták idején Szilágyi Dezső igazságügyminiszter titkolta a törvényjavaslat tervezetét, mert még nem érezte késznek, javítani akart rajta. Beöthy besurrant a híres politikus lakásába, ellopta a tervezetet, s az másnap megjelent a lapban. Duse Eleonóra Budapesten vendégszerepelt. A nyűgös, emberkerülő művésznő senkivel nem érintkezett, újságírót nem fogadott, egész nap bezárkózva ült az Angol királynő szálló első emelet 17. számú szobájában. Beöthy felsétált az első emeletre, ott ledobta kabátját, s frakkban, fekete nyakkendővel, kezében alpacca tálcával mint pincér kopogott be a nagy színésznőhöz. Ott leleplezte magát – Duse Eleonóra megbocsátott a stikliért, már csak azért is, mert mint bevallotta, megnevettette őt. Az interjú-anyag, amelyhez a hírlapíró hozzájutott, eléggé vérszegény és szokványos volt, de a lap másnapi, 1893. október 27-i számát a közönség már kora reggel elkapkodta, a sajtóban az ifjú tehetség teljesítményét, akkoriban még németül mondták: leistungját ünnepelték, Rákosi Jenő arannyal jutalmazta unokaöccse bravúrját. Tudósításait átvette a világsajtó, még a szakállas Times is. A délben megjelenő bulvárújságok egyik őse, a Magyar Estilap, Beöthy javaslatára az első oldalon, a fej alatt, háromhasábosan szedett, nagybetűs sorban hirdette a lap szenzációját. Az ő dermesztő ötlete volt ez a sor:

„WEKERLE ÖNGYILKOS"

s alatta kisbetűkkel: „politikája". Huszonegy éves korában az induló Új Idők első segédszerkesztője lett. Erre az állásra Gárdonyi Gézát szemelte ki Wolfner József, a laptulajdonos, de az író megharagudott a kiadóra, s mielőtt az első szám megjelent volna, már el is távozott. Beöthy felfalt minden munkát, viszont adóssága folyton növekedett. A megkeresett és felhajtott pénzt mind elvitte a kártya.

Az ifjú hírlapírók falkában éltek, s főleg két kávéházba jártak. A Fiúméba, ott Laci nagybátyja, Sipulusz-Rákosi Viktor ült az asztalfőn, Barna Dóri és Sebők Zsigmond között. Sebők volt az angyali mackóhistóriák írója, ezeket a könyveit krajcárokért adta el örökáron Wolfnernek. Ehhez az asztalhoz gyakran telepedett le Beöthy barátaival, Neszmélyi Artúrral, Bródy Ernővel, a Magyar Hírlap országgyűlési tudósítójával, Szerdahelyi Sándorral és Szomory Emillel. Valamennyien pödrött bajuszt viseltek, a bajuszát borotváltató Szomory kivételével. Különös szokásáért azzal ugratták, hogy Wekerlét utánozza. (Eötvös Károly szerint Wekerle volt az első ember, aki bajusz nélkül mert miniszterelnök lenni.) Ha maguk között akartak lenni, elbújva az öregek ellenőrző tekintete elől, a Hazánkban töltötték idejüket, főleg éjszaka. Asztaltársaságukat az „izgatott rókák társaságának nevezték. A délelőtti órákig nyúlt lázas diskurzusuk, mindig színházról, irodalomról és újságírásról. Ki milyen jelzőt írt be a cikkébe? Ki kit utánzott? Ki írt le valami meglepőt, furcsát, újszerűt? Az „izgatott rókák nem ismertek kíméletet. Igazi vad boglyasok voltak. Az ifjúság jogait hangoztatták. Érvényesülni akartak. Éjjel, a redakció után, friss kefelevonatokat lobogtatva tértek be a kávéházba. Azon melegében olvasták fel másnapi cikküket, remélve a magasztalást, rettegve a fitymálást.

Járt a Fiúméba egy vidéki író és hírlapíró, aki Pesten még alig honosodott meg, de már két kötete jelent meg, és tárcáit is szívesen közölték a lapok. A Veszprémből felkerült, partnerénél csaknem tíz évvel idősebb, szemüveges ember hűvösen, pontos számítással játszott, viszont Beöthy a munkából hajszoltan, csapzottan érkezett, revanzsvágytól tüzelve; nemcsak nyerni, hanem győzni is akart, leteríteni a diadalmaskodót. Az ilyen játszmák eredménye előre kiszámítható: a jó idegű kártyás felőrli a még oly ötletes ellenfelet is. A vidéki hírlapíró Szomaházy István, éjszakánként ásítozva várta felajzott ellenfelét. Valóban, Beöthy lihegve jött, s sorsa néhány óra múlva beteljesedett. A nyerő novellista meghívta kávéra vesztes bajtársát. Beöthy Ibsenről beszélt, meg az új francia és német színpadi kísérletekről, s az igazi, új úton járó darabról, reméli, azt majd ő írja meg. Szomaházy vállvonogatva hallgatta, ő fel akart törni, sok pénzt keresni. Hajnal felé egy ifjú vetődött be a kávéházba, s ült le hozzájuk, Heltai Jenő, a Magyar Hírlap munkatársa, akit Beöthy addig nem ismert. László szóba hozta: amióta Duse-riportja megjelent, folyton az motoszkál a fejében, hogy darabot kellene írni a nagy művésznőről. Az új ismerős, aki szüntelenül pipázott, hozzátette:

– Talán paródiát kellene írni a művésznőről.

– Remek a gondolat – lelkesedett Beöthy –, már – Ragyogó – mondotta a fiatalember –, talán írjuk meg együtt?

Haza se mentek a Fiúméból. Tintát, tollat kértek, s írni kezdték darabjukat, az Olasz salátát. Az egyfelvonásos sietve készült; Beöthy írt, Heltai mazsolákat rakosgatott a készülő tésztába. A teraszon kezdtek dolgozni; de a nap a fejükre sütött, és a kávéház mélyébe menekültek. Ott is fejezték be délben a munkát. A tinta meg sem száradt a papiroson, és máris felugrottak, hogy a darabot bevigyék a színházba. Természetesen a Népszínházra gondoltak. Evva Lajost, az igazgatót mulattatta a darab, de aggályosnak találta témáját. Dúsét, a nagy művésznőt mégsem szabad kifigurázni. Az ifjú írókat lehűtötte a válasz. Heltai annyira elkeseredett, hogy kijelentette, nem ír többé darabot, csak sok verset és kevés prózát. Majd pakolt, és zsebében néhány forinttal kiutazott Párizsba, ahonnan elfelejtett hazajönni, és csak két év múlva tért vissza a pesti kövezetre.

Beöthyt bosszantotta a kudarc, s feledve drámaterveit, gyors sikerre áhítozott. Kijelentette, hogy napok alatt ír olyan egész estét betöltő színdarabot, amelyet a Népszínház igazgatója kénytelen lesz elfogadni tőle. Beteget jelentett a szerkesztőségben, napokig nem lehetett látni szokott helyein. Amikor ismét megjelent, már hóna alatt szorongatta háromfelvonásos énekes bohózatát.

– Mi a címe? – kérdezte tőle Szomory Emil.

– Három Kázmér.

– És miről szól?

– Nem fontos – legyintett a szerző –, van benne egy trouvaille. Hegyi Aranka és Tollagi Adolf biciklin jön be a színpadra.

A Három Kázmér Szabados Béla zenéjével színre került a Népszínházban; tetszett, de különösebb sikert nem ért el.

Mit tehetett? Újabb háromnapi elvonultságot rótt ki magára, súlyos megpróbáltatást, hiszen habzsolva élt, minden percet kiaknázott, és többnyire csak egy-két órát aludt, lehetőleg gőzfürdőben. Három nap alatt megírta Béni bácsi című bohózatát Budapest új színházának, a Vígszínháznak. A főpróbán nem jelent meg, hasztalan kutattak utána a városban, eltűnt. Egy Kerepesi úti kávéház kártyaszobájában játszott hármas alsóst egy debreceni kereskedővel és egy örökjogásszal, aki a kávéházi keresztségben a Lópofa nevet kapta, más néven egyáltalán nem is ismerték. Önfeledten lubickolt a kártya langyos fürdőjében, el is feledkezett a főpróbáról. Egész nap folyt a játék, sokat nyert. Este boldog izgalommal mesélte el a parti minden részletét, s megkönnyülten jelentette ki: „Nehéz fiúkkal játszottam, de bennem emberükre akadtak. Úgy látszik, mégsem vagyok kiföstött török." A könnyen kifosztható, rászedhető, ügyetlenül kártyázó figura régi elnevezése, a balek szó abban az időben átmenetileg kikopott a kártyanyelvből, a pali megjelölés csak néhány évvel később lett divatos – köztük időrendben a középső kategória volt a kiföstött török.

V.

A Vígszínház, ahol Béni bácsiját játszották, néhányhónapos volt, csecsemőkorát élte. Két új színház építésére adtak engedélyt, s mind a kettő a periférián! – csodálkozott a város lakossága. Az egyik, a Műszínkör a Városligetben, a másik, a Vígszínház, telkek és malmok között, a krakélerek szórakozóhelye, az Újvilág kocsma tőszomszédságában. A színházi augurok a Műszínkörnek jósoltak némi sikert, mert az még elképzelhető, hogy a ligetbe kimegy a publikum, de az elhagyott és félelmes Lipótvárosba aligha. És valóban Galó György, a Népszínház egykori technikusa, a Műszínkör alapítója úgy látszott, jól számított: látványos előadásaira sereglett a közönség, s versenytársa, egy német nyelvű varietészínpad, rövidesen meg is bukott – viszont a Vígszínházat az első hónapokban elkerülte a publikum. A polgár félt a Tüköry-gát környékére kimerészkedni, tudta, hogy évek óta ott garázdálkodik Ráth Karcsi, a híres főpolgármester öregedő, sűrűvérű fia és terrorista társasága, amióta ezek az urak áttették székhelyüket a Koronából az Újvilágba. Ráth különféle fogadásokat kötött barátaival: az első szőke embert, aki az utcán jön, meghempergeti a sárban; az első zsakettest, aki arra merészkedik, véresre veri; az első cilinderesnek leveri a kalapját. Az újságírók jó néhány évvel korábban reszkető kárörvendezéssel számoltak be egy ilyen kalandjáról. Még a Korona kávéházi időkben cilinder-fogadást kötött az úri bandavezér. Jött is egy fiatalember, Ráth hozzálépett, és úgy ütötte le cilinderét, hogy az nagy ívben a túlsó járdára repült. Erre az ifjú, Gutmann nevű szabósegéd kabátgallérjánál emelte fel Ráth urat, s roppant kedvteléssel, indulat nélkül, pofozgatni kezdte, majd nem lankadva, babrált vele: fülét húzogatta, gyomrozta, levágta a kövezetre, s végül bedobta egy fiákerbe, ezzel az utasítással: „Vigye az állatkórházba." Ráth hetekig kórházban nyögdécselt, de felépülése után önbizalma egy percre sem csorbult meg, továbbra is szívósan kötözködött.

A Lipót körút rettegett híre csak hónapokig tartott: aztán a Vígszínház már nem árválkodott, mint magányos óriás a frissen épített körúton: palotákat húztak fel, eltűnt a zordon kocsma s vele Ráth Karcsi világa is.

A fiatal hírlapíró új tanyája, a New York, még festékszagú azokban a napokban, amikor ebédutáni feketéjét – akkor pikkolónak nevezték – már ott issza meg. A márványszobros kávéház egy amerikai biztosító társaság hóbortos, túlméretezett reklámötlete, a társaság építette a palotát, rendezte be a kávéházat, meghökkentésül, bizalomkeltésül, gazdagsága fitogtatásául. És mily furcsa: a világ legnagyobb és legszebb kávéháza – így írnak róla a lapok –, akárcsak a Vígszínház, a külvárosban startol. Hiszen még a fiatalok is a városon a belvárost értik, a Nagykörutat pedig csak abban az esztendőben nyitják meg hivatalosan, nagysietve, hogy az 1896. évre, a nagy nemzeti parádéra elkészüljön. (Nem is olyan régen még hajózható csatornát terveztek a helyére.) Felépül a Kúria új épülete, a Műcsarnok, az Iparművészeti Múzeum, a ligetben Vajdahunyad várának mása és még mi minden… Elindul a földalatti vasút. Európában második, a londoni után. És mindez abban az időben, amikor még csak kilenc év óta jár villamos a városban, és öt éve kezdődött el a csatornázási munka, amely majd tíz év múlva, 1906-ban fejeződik be.

Ámde nemcsak épületek bújnak ki a földből, újak az emberek is, ma vagy tegnap érkeztek az ország minden tájáról, aranyásók, kalandszimatolók, akik a nagy esélyt játsszák meg. Duzzad a város a jövevényektől, a régi német Pest most felemás, fülsértő keveréknyelven beszél, egyformán hatódik meg – feltüzelve a délibábos propagandától – hazafias tirádákon és a sötét cafe chantatokban az érzelgős német fércelményeken. A hagyomány ellenségesen, konokul búvik meg a belváros öreg házaiban, ott sorra tűntek el a régi utcák, a szabályozást gőgös önhittséggel hajtja végre a városháza. Új foglalkozási ág szerepel a bejelentőlapokon: ügynöknek vallják magukat igen sokan, táskás emberek tűnnek fel, áruikat ajánlják, részletre is minden kapható.

A törvényhatóságok bandériumai elvonulnak a király előtt… A kiváltságaikban megerősített, vagyonúkban érintetlen mágnások még birtokosai az ország népének, barmának és földjének. A millenniumi ünnepség jó alkalom szerepük és jogaik aláhúzására. De már nyakukon ülnek majmolóik és fosztogatóik, a századvég polgárai. Ezek űzik és torkon ragadják a pénzt, mint hatvan évvel korábban Lajos Fülöp burzsoái. A korszak hangja így szól: mindenki gazdag lehet, ha szemfüles, erős akaratú és jó ösztönű. Tanulságos legendák terjesztik a nagy pénzszerzők ügyességét és a meggazdagodottak dicsőségét. A pilisi sváb fiú mezítláb gyalogol föl a városba, és itt rafinált telek-manőverekkel két év alatt négy bérház tulajdonosa lesz. Vagy az öreg ortodox zsidó története. A bácsi kaftán-ban ült be a kávéházba, és reggelit kért, de a pincér, a kávés utasítására, nem szolgálta ki. Az öreg erre félóra alatt megvásárolta a házat, és a kávést kitette ezüsttükrös üzletéből. A kupiéénekes így dalolt: „Akinek pénze van, annak telik malagára, akinek pénze nincs, az üljön a foteljába…" A polgár nem kételkedik módszereiben és életvitelében: a vagyont azonosítja a tekintéllyel és erénnyel, fiából utódot nevel, aki a cég élén művének folytatója lesz, felesége a faluról felkerült ártatlan cselédlányt úgy szemeli ki, hogy fiuknak gusztusa legyen vele szerelmeskedni, helyes az ilyesmit otthon elintézni, betegség veszélye és nagyobb kiadás elkerülése érdekében – viszont leánygyermekük erkölcsére ideges aggodalmassággal vigyáznak, s ha mégis baj történik, akad fiatal orvos vagy ügyvéd, aki jelentős hozományért a hajadont nevével megajándékozza. Művészetben az idillt és – a földet söprő szoknyák divatja idején – a szemérmes, kuncogó malacságot kedvelik – de semmi írást vagy képet, amely biztonságtudatukat megzavarná. Fejcsóválva, elképedéssel figyel fel a munkások mozgolódására az újgazdag – azok hat év óta minden május elsejét megünnepelnek; a nyolcórás munkaidőt és a gyermekmunka korlátozását követelik. Az is fülébe jut, hogy a város jó része tömegszállásokból áll, hat-nyolc ágyrajáró szorul össze egy kis szobában. De még védekezik – haszontalan, iszákos népség az! –, eltelik nyolc-tíz esztendő, amikor majd a polgárok lelkifurdalásos fiai közül néhányan belevetik magukat a radikális mozgalomba.

Az operettekhez – a primadonna-csaták kora ez! – nehéz jegyet kapni, a Vígszínház a kezdeti bukdácsolások után jóidőre megtalálja hivatását és közönségét csiklandós francia újdonságaival. A polgár szalonjában egy terítővel borított asztalkán Jakab Ödön csatos, bőrkötéses verseskönyve található, de soha senki nem üti fel, nem lapoz benne. Az írók a maguk költségén jelentetik meg köteteiket, vagy örökáron adják el műveiket a kiadónak, aki az újdonságot két-háromszáz példányban nyomatja ki.

VI.

A kiskorú színműíró és hírlapíró estéit csak ritkán tölti a színfalak mögött. Nagynénje férje, Evva Lajos, a Népszínház igazgatója őt is megajándékozza azzal a kulccsal, amely a nézőtérről a színpadra vezető ajtót nyitja, és feltárja az éhes férfiszemek előtt oly bűvös világot. Többnyire akkor lépte át ezt az ajtót, ha darabját játszották. Evva a mágnásoknak s más befolyásos hatalmasságoknak meg néhány újságírónak kedveskedett ezzel a kulccsal. Az öltözők tájékán nem érvényesült a művészi rangsor, gyakran egy csinos kardalosnő több udvarlót fogadott, mint a primadonna. Szerelmi vásár folyt a kulisszák mögött, illatos, izzó légkörben. Beöthy soha nem kívánkozott ide, sőt a mamája színiiskolájának növendékeit is elkerülte. Pedig az izgalmas primadonnajelölteket hódítóik nemcsak a kapuban vagy a lépcsőházban várták, hanem felmerészkedtek az iskola előszobájába is. Szidi mama, a lágy pedagógus, megértőnek mutatkozott a férfivágyak iránt, és soha nem tiltotta el a tikkadt széptevők nyüzsgését tanítványai körül. A Nemzeti Színház művésznője főképp operettre készítette elő növendékeit, s nemcsak éneklésre, játékra tanította őket, hanem női varázsuk minél csábosabb csillogtatására is.

Beöthy elkerülte a szerelmi piac e kellemes lelőhelyeit, bár csinossága, hírneve és családi jussa révén ezen a küzdőtéren sok győzelmet arathatott volna. De már ifjúságában is sajnálta a fáradozást, az időt és a pénzt a nőktől, unta a hosszadalmas udvarlást, hiszen azalatt írni és kártyázni is lehet. Aztán meg: csevegni a feketékkel tudott, szeretkezni csak szőkékkel. Ha éjjel feltűnt az orfeum kávéházában vagy más mulatóban, a szőke nők már igazították frizurájukat, tudták, hogy a vendég közülük választ. Ez volt ínyére, meginni egy üveg pezsgőt a tejszagú, fehérbőrű szőke lánnyal, kedélyeskedve eltréfálni, otthonosan megalkudni vele, s jöhet a problémátlan, könnyű diadal! A nő főleg akkor hiányzott neki, ha kártyaparti után mint vesztes, elernyedten, feldúlt idegekkel még percekig ott ült a szivar- és cigarettacsutkás, zöldposztós asztalnál, s azzal a tétova nézéssel, hogy na most mihez kezdjek, bámult a semmibe. Ilyenkor akárhogy is felkutatott egy alkalmas szőkét.

Aztán egy napon meglátta a színpadon Soldos Sárit, aki édesanyjával, Blaha Lujzával játszott együtt. Beleszeretett Sáriba, cikkezett róla, arcképeit közöltette hetilapokban, kedvéért még társaságba is járt, nem mutatkozott az újságírók éjszakai helyein, nem kártyázott, s elkerülte a szőke, pezsgős lányokat.