Bevezetés a kísértettanba

MAGYAR LÁSZLÓ ANDRÁS

BEVEZETÉS A KÍSÉRTETTANBA

Három dimenziónk nyűgei elszakadnak,

s kitárulnak körül a világtengerek.

(O. Mandelstam)

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Akadémiai Kiadó Budapest, 1989

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-890-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Magyar László András

ELŐSZÓ

Kísértetek nincsenek!

Akkor meg minek foglalkozzunk velük?

Ami nincs, avval valóban nem érdemes foglalkozni: márpedig kísértet tényleg nincs. Az ám, de volt és van kísértethit. Ez viszont kultúránk, gondolkodásunk történetének része. A kísértethit története kissé néprajz, tárgytörténet, vallástörténet, kissé pedig irodalomtörténet, pszichológia vagy éppen művészettörténet. Róla olvasva önmagunkról tudunk meg valamivel többet.

Ezért érdemes hát kísértetekkel foglalkozni.

Ebben a könyvben nem azt próbáltam megírni, amit a kísértetekről tudni lehet – ehhez talán egy élet is kevés lenne –, sőt még azt sem, amit róluk tudni érdemes – ehhez meg az én tudásom kevés –, hanem csupán néhány kérdést tettem föl, s ezekre igyekeztem választ adni. A kérdések ilyesfélék: „Mi a kísértet?, „Mi az oka a kísértethitnek?, „Mi és ki válik kísértetté?, „Hogy néz ki a kísértet?, „Hol található?" és így tovább. A válaszok a kérdéseknél kicsit hosszabbra sikeredtek, de mit van mit tenni, ha az, amiről beszélünk, sok-sok ezer éves már?

Szeretném, ha ez a könyv bevezetés lenne a kísértettanba, egy olyan tudományba, amely, látszólag, nem csupán holtakkal – jóllehet elég aktív holtakkal – foglalkozik, de maga is halott. Mégsem a holtakat akarom föltámasztani, hanem az élőket szeretném néhány kellemes órával megajándékozni úgy, hogy az elsődleges célnak tekintett szórakoztatás leple alatt elmondhassam néhány fontosnak vélt gondolatomat is. Aki nem veszi észre ezeket, magára vessen!

Első szándékom tehát a szórakoztatás és csak második az ismeretterjesztés. A könyv szövegét ezért próbálják mulattatónak szánt példák, idézetek olvasmányosabbá tenni, s ezért oly könnyedek (tudományos szempontból: felszínesek) néha a munka megállapításai.

A példák első látásra szedett-vedettnek látszanak. Ennek az az oka, hogy valóban szedett-vedettek. Remélem az olvasó belátja majd, hogy nem csupán az író ismereteinek szűkössége vagy agyának zavarossága miatt van ez így, hanem elsősorban a tárgy idő- és térbeli bősége miatt.

A gondolatokat jegyzetek támogatják. Ha valaki nem állhatja őket – ilyen elvetemültek is akadnak! – hagyja valamennyit olvasatlanul. E jegyzetek arra valók, hogy újabb információkat adjanak, fölhívják a figyelmet néhány, méltatlanul elfeledett szakmunkára, meg arra, hogy aki ellenőrizni akarja állításaimat, kedvére szórakozhassék.

A jegyzetanyag természetesen nem adja a kérdéskör teljes szak­irodalmát – ennek puszta fölsorolása is vastag köteteket töltene meg – csak az éppen említett példát illusztrálja.

Végül arra kérem a tisztelt olvasót, hogy könyvemet szeretettel, humorérzékkel és kételkedéssel olvassa, és semmiképpen ne vegyen komolyan többet belőle, mint én magam.

Kísértetek nincsenek. Bátran foglalkozhatunk tehát velük.

De most, mivelhogy megholt vajon miért bőjtölnék?

Vajon visszahozhatom-é vele? Én megyek ő hozzá,

de ő nem jő ide vissza én hozzám.

(Sámuel II. 12. 23.)

Wir wissen, dass die Toten mächtige Herrscher sind!

(S. Freud: Totem und Tabu)

A KÍSÉRTETHIT ÉS OKAI

A mi emberi világunk az élők és holtak világa: az élőké a fény és a jelen, a holtaké a sötétség és a múlt. Az élő a holtban gyökeredzik: az, ami és aki elmúlt, meghatározza azt, ami és aki van. A múlt mennyiségben és minőségben egyaránt több, mint a jelen, tisztelettel kell tehát tekintenünk rá, mint óriás apára tekint a kisgyerek. Az ősidőkben, mikor még nem megvalósult álmaink és rémálmaink között éltünk, hanem a való világban jobban tudtuk mindezt. Az emberiség legősibb kultuszai, ha nem az élethez, a termékenységhez, hát a halálhoz kapcsolódtak, sőt gyakran élet és halál a valóság kettősségének megfelelően keveredett a gondolatokban. Akkor még tudtuk, hogy ami van, az nyom nélkül meg nem semmisülhet, s ha kétségtelen tapasztalat bizonyította is, hogy testünk fölbomlik a halál után, vagy legalábbis átalakul, bizonyosak voltunk a lényeg továbbélésében, s ekkoriban a lényeget úgy neveztük: lélek.

Minden kísértethit, tehát minden a halottak visszatértében, továbbélésében vagy éppen visszajelzésében való hit, a lélek létezésébe és halhatatlanságába vetett hitben gyökeredzik.{1} Hiszen ha a testtel együtt a lélek is kihuny, vagy még inkább, ha nem is létezik, meglehetősen nehéz visszajárnia. Ha azonban a lélek nem semmisül meg a halál után, többféleképpen is elképzelhető továbbléte. Vagy valamilyen másvilágba kerül – könnyen vagy nehezebben – s ott folytatja egyéni, kiteljesült, avagy éppen csökkent értékű, árnnyá foszlott vagy valamely fensőbbségben szublimálódott létét, vagy másképpen: a mi világunkban él, hat és működik tovább, új testbe költözve vagy testetlenül, bolyongva vagy helyhez kötötten. Mindez persze egyre megy: ha van lélek, visszajárhat és visszaidézhető.

A ma emberének ez alig fölfogható, hiszen aki személye és teste szerint elpusztult s föld alá került, elégett, megrothadt vagy fölrobbant, az ugyan miképpen járhatna vissza? Mai gondolkodásunkban olyannyira egyszeri és megismételhetetlen testéhez és személyiségéhez kötődik az ember, olyannyira élesek személyiségének határai, hogy az élet befejezte s a test fölbomlása után az illetőt egyszer s mindenkorra megszűntnek tekintjük.

Az ősidőkben ez másképpen lehetett, hiszen a szerep az egyéniségnél meghatározóbb volt: Ábrahám léte például nem egy testhez, hanem az ,,ábrahámsághoz-hoz kötődött, s mint ilyen, akár százszor is megismétlődhetett. Ebből a szemléletből származik az a bűbájos hanyagság, amellyel a mitikus ember az idővel bánik, kétségbe ejtve a modern olvasót. Az ősidőkben egy halott megjelenése az élők közt tehát korántsem számított olyan meglepetésnek, mint ma. Mi a megjelenő kísérteten talán még a megegyező ujjlenyomatot is számon kérnénk. A mitikus személyiségszemléletet csodálatosan fogalmazza meg Thomas Mann a József-tetralógia „Jákób című könyvében, a „Legöregebb szolga" című fejezetben, ahol a nyugtalanító természetességgel én-t mondó Eliézerek fénybe vesző soráról ír:

Eliézer nevű szolga „mindig is volt Ábrahám szellemi törzsének udvarain s mindig az udvarmester és az első szolga szerepét játszotta ott, lehetőleg őt küldték leánykérőbe az igazinak fia számára és rendszerint a családfő neki is adott feleséget, akitől két fia született, éspedig Damaszek és Elinosz. Röviden, éppoly intézményesített volt, mint a bábeli Nimród, és ha az ifjú József végignézett rajta tanulás közben, mikor együtt ültek az útmutatás fája alatt, a kút közelében, a lombok árnyékában, és a fiú térde köré kulcsolva karját, figyelmesen tekintett föl a beszélő aggastyán arcába, aki Ábrahámra hasonlított, és aki olyan bátran és nagyszerűen tudott „én-t mondani, gyakran nagyon különös érzések lepték meg. Csinos és szép szemének tekintete megtört a mesélő alakján, rajta keresztül az Eliézer-alakok végtelen távlatába látott, akik a jelen percben előtte ülőnek szájával valamennyien „én-t mondtak, és mivel nagy árnyú fa homályában ültek, Eliézer mögött viszont napjárta tüzes levegő káprázott, ez az azonosságtávlat nem homályba, hanem fénybe veszett el…"{2}

Hogy e káprázatot jobban megértsük s a kísértethit gyökereit is lássuk, tisztában kell lennünk avval is, hogy gondolkodásunk ma három csoportra osztja a dolgokat:

1. Azonosaknak tartja őket. (Például, ha X kimegy a szobából, majd kis idő múlva visszajön, azt mondjuk, hogy X visszajött, azaz, hogy aki visszajött, az azonos X-szel.)

2. Különbözőeknek tartja őket. (Például X-et és Y-t két különböző embernek tartjuk, vagy ezt a labdát és azt a labdát, hiába néznek ki ugyanúgy, két különböző labdának tartjuk.)

3. Hasonlóaknak tartja őket. (Például, ha X kimegy a szobából, majd az ő ruhájába öltözött, s rá hasonlító Y tér vissza helyette, s ugyanúgy viselkedik, mint X, azt mondjuk, ez nem X, csak hozzá hasonló.)

A mitikus gondolkodás számára azonban csak az azonos és a különböző kategóriája létezett. Ha X például kiment á szobából és Y jött vissza helyette az ő ruhájában, viselkedésével és attribútumaival, akkor könnyen azt mondhatták rá, hogy ő azonos X-szel; tehát ő X, aki visszajött.

Gondoljuk meg, hogy például az egyiptomi fáraók milyen fontosnak tartották az elődeikkel való azonosulást. Ugyanúgy akartak kinézni, mint azok: az ábrázolásokon sok ezer évig alig van köztük különbség. Ez nem annak tulajdonítható, hogy az egyiptomiak nem tudtak rajzolni, hanem az ok itt az azonosulás szándéka és ténye. Ugyanez számos más helyen és kultúrában is megfigyelhető: a római pápák például mindmáig példaképül választott elődeik nevét veszik föl. A fáraó Fáraó, Ámon és Ré volt, amikor pedig meghalt, Ozirisz, függetlenül a testtől, amelyet viselt. A lényeges ez: nem a test viselte a fáraói jelvényeket, hanem a jelvények a testet. Érdemes azt is megjegyeznünk, hogy mindenfajta sematikus ábrázolásmód a személyiség lényegtelenségét és határainak elmoshatóságát hirdető elmélet eredménye. De hát ez már nem ide tartozik.

A hasonló kategóriáját tehát nem ismerte a mítoszalkotó ember. A dolgok vagy azonosak voltak a számára, vagy különbözőek, középút nem létezett. Ha tehát valaki egy halott ruhájában, funkciójában jelenik meg, az kétségtelenül azonos a halottal, mivel semmiképpen sem tőle különböző. Ezt a fajta gondolkodásmódot a gyermekeknél is megfigyelhetjük. Nem véletlen, hogy a gyerekek mindmáig rávehetők a kísértethitre, hiszen mindmáig így gondolkodnak. De ez