Téli szivárvány

JANKOVICH FERENC

TÉLI SZIVÁRVÁNY

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Athenaeum, Budapest

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-466-6

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Jankovich Ferenc jogutódja

I.

A Széna téren egyformák voltak a házak. Homlokkal néztek a térre, befelé farolva a lompos udvarokba, mint egymás mellé fektetett kis koporsók. Falaikat vályogból tömték valaha; gubancos tetőik csak akkor látták a nádazókat, ha már keresztülcsorgott rajtuk az esőlé. Iparos emberek tanyáztak itt, leginkább kőművesek, ácsok, de akadt köztük néhány fiakkeros is. Amolyan fölfelé törekvő segédmunkások, kezdő félék, akik Pestre jártak föl dolgozni és csak a hét végére tértek haza a családjukba. Ilyenkor nagy volt az öröm, kipirult az asszonyok arca. Antal Antal, a sarki kocsmáros alig győzte kiszolgálni a sört meg a bort. Evett-ivott az egész sor, volt hegyen-völgyön lakodalom, minden második házban harmonika szólt. Azután újra csönd lett egy hétig; a kis koporsóházak lakói várták az újabb szombati napot, türelmesen aláereszkedve az emberi társadalom legmélyére. A meghitt szegénység élte itt füstös és párolgó életét.

Régi idők óta vásári hely volt a Széna-tér. De most már nem szénát árultak itt köbölben, mint hajdan, hanem a disznó minden nemét, a visítozó választási malactól a lebökni való kocákig, melyek lekerülve a vidéki kocsikról, riadtan röfögtek, pislogtak a házak felé, mélabúsan alácsüngő füleik alól. De itt volt a borjúpiac is, ahol árván bégető kis bikaborjak combjait tapogatták hajnalban a vörös arcú mészárosok, előttük félretűrt, ragyogó fehér kötény, mely nemsokára a kiszemelt áldozat vérétől lett szennyes. Föntebb a marhavásártér nyújtózkodott hosszan aztán a lóvásártér, messzire beékelődve a Felső- és Alsó-királysor közé.

De a háború óta megritkultak a vásárok, nem lehetett itt már hízott sertést látni. A hentesek maguk jártak el falura portékáért, a teret pedig elfoglalta a szüntelenül gyakorlatozó katonaság. Még a köhicsélő aggokat is kitessékelték valamerre a sarki szegényházból, helyükben bepólyált tagú sebesültek bámészkodtak kifelé a hajdani ispotály ablakaiból. Dohányoztak és fütyörésztek, fitymálgatták a gyakorlatozó újoncnépet, mint egy mozi páholyból.

Alkonyuló délután, amikor megsajdul a honvágy a bakákban és a sebek lázba jönnek, egy karikára pödört bajszú tüzér tizedes, aki fél karját a nyakában hordta felkötve, így kiáltott le rám, amint az ispotály ablaka alatt botorkáltam :

– Hogy hívnak?

Letettem a repedt fülű vizeskannát, boldogan vágódtam vigyázz állásba:

– Hányi Gyurkó! – és tisztelegve lódítottam kezem a katonasapkámhoz.

– Van-e szép édesanyád?

Elszégyelltem magam, a kanna után nyúltam.

– Jóképű gyerek, – mondta egy fejlövéses sebesült a szomszéd ablakból.

– Hát ha van szép édesanyád, – folytatta a tizedes emelt hangon – akkor mondd meg neki, hogy… szamár a postás.

A tizenegyes számú házban laktunk, a legutolsóban a téren. Gyakorlatozó öreg népfölkelők könnyen beláthattak a két alacsony ablakon. Zsenge család húzódott meg az aláereszkedő, gerendás szobában. Úgy bámészkodtak be szontyoli képpel, mintha a maguk fészkébe nézegetnének. Ha valamelyikünk kiszaladt a gyerekek közül, azt elhalmozták cvibakkal, profunttal, kilőtt patronokkal, pihenj közben az ölükbe is fölvettek bennünket. Folyton ott legyeskedtem körülöttük, könyörögtem nekik, hogy vigyenek ki a frontra. Ellestem vezényszavaikat, megtanultam mozdulataikat, gyakran példának állított a tizedes a gyengébb felfogású újoncok elé. Volt egy kürtöm, igazi kagylós peremű kis huszár kürt. Minden marsot, kürtjelet ki tudtam fújni rajta.

„Szamár a postás," motoszkált fejemben, miközben rohantam haza a hírrel. A postás volt a legmagasabb rangú egyenruhás a környéken. Megjelenését az asszonyok csoportosulva várták reggelenként, mi is két év óta lestük a szerencse hírnökét. De csak messziről intett a kezével, hogy nincs semmi. El sem jött odáig.

Izgatottan toppantam a konyhába, a vizet is kilöttyentettem a flaszterra. Boldogan és titkos reményektől eltelve közöltem a hírt anyámmal: szamár a postás. Hátha azt jelenti ez az üzenet, hogy a szamár postás elveszítette valahol a levelet, mint öregpapa mondja, vagy nem akarja odaadni, vár vele. Hiszen minél később jön a levél, annál drágább, annál bőkezűbbek az asszonyok. Anyám is régen félretette s babonásan őrzi az ezüst forintost, mintha apám élete függne e pénzdarabtól.

A hír hallatán anyám felkacagott. Szomorú arcán táncra perdültek a gondok kis szarkaláb ráncai, szemöldöke ugrálni kezdett vidoran és ez a rég várt kacagás úgy elöntötte a szívem, hogy boldogan ugrottam fél lábra és eszeveszett örömmel táncoltam ki az udvarra:

– Él a papa!  Él a papa!

Kisebb testvéreim is előreszaladtak a ház mögül, átvették a jelszót s velem együtt ugráltak a porban mezítláb, ég felé lengetve szutykos kis kezüket:

– Él a papa! Él a papa!

Az udvarra mind kiszaladtak a lakók. Szemüket égre fordítva, kezüket összecsapkodva ingatták fejüket jobbra-balra. Cukrosnéni is előgurult, aki távozásakor szenteltvízzel hintette meg apámat. Most igazolva látta jámbor tettét és fölkiáltott:

– Ó szenteltvíz! Hála a jóságos égnek! – s meghatottan nyújtogatta fölfelé rövidke karjait.

S ekkor a kacagás megfagyott anyám arcán. Csak állt az ajtóban kővé dermedve. Most derűit ki, hogy titokban mindenki aggódik, mindenki kételkedik apám életében. Talán nem is él, puszta hitegetés, hazugság volt a sok vigasztaló szó. Föleszmélve a valóságra, megütközve gyermekei örömén, kitört belőle a zokogás. Nehezen értettem meg később, hogy én vagyok a postás, tehát a szamár; rossz tréfa volt az egész.

Az utcaajtó felől öregpapa fordult be az udvarba. A szőlőből jövet benézett olykor, gyümölcsöt osztogatott szét köztünk, egy barackot a markunkba, egyet a fejünkre.

– Hát hogyne élne! Persze, hogy él! – ripakodott rá anyámra, aki gyámoltalanul dőlt az ajtófélfának és könnyei potyogtak. – Akinek négy ilyen neveletlen gyereke van itthon, meg olyan felesége, mint te, azt nem veszi el a jó Isten!

Óriási konok hit sugárzott ebből az öregemberből. Úgy kiabált, hogy látszott, maga is szentül hiszi, amit mond. Erélyével egykettőre lelket öntött anyámba. De e mögött a nagy kiabálás mögött gyermeki, puha szív rejlett. Ez a szigorú öregember könnyen el is pityeredett. Most engem kezdett fenyegetni, mivel a múltkor odaálltam trombitálni a házuk elé. Pedig csak azt akartam megmutatni neki, milyen szépen ki tudom fújni a ciframarsot. Valamikor katona volt az öreg, De már idegesítette a trombitaszó, valami belső süketség borult reá, mely mögött a múltját hallgatta, s ha kirezzentették ebből a vackából, amit hetven esztendő tünékeny emlékeiből rakosgatott magának, hát toporzékolt, kiabált, elöntötte a méreg. Most is úgy kiabált rám, hogy még a szomszédházbeliek is meghallhatták. Én pedig előkaptam a kürtömet s belefújtam akkorát, hogy mindenki befogta a fülét. Elnevette magát. Aztán megindult haza, szokásos óvatos lépéseivel, mintha arra vigyázna járás közben, hogy ne kopjék csizmái alatt az ujjnyi vastag talp.

Máskülönben Turner néni volt a házi vigasztalónk. Az öreg erélyével, ő pedig szelídségével hozott megnyugvást. Megjelent a küszöbön esténként s rövidke nyakát előredugva, beköszönt a konyhába kedvesen. Különféle imádságokat hozott, maga szerkesztette imaegyveleget.

– Így köll mondani – tanított bennünket: – Legyen meg a te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is, hol irgalmadért esedezik négy apátlan gyermek… Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, hogy a családfő megkereshesse…

Függött a szobában a dívány fölött egy szent kép, a legszebb és legnagyobb valamennyi között, amelyek a falakat köröskörül beborították. A fájdalmas Krisztus fejét ábrázolta, a nagy kínban elcsavart, töviskoronás fejet, a fájdalomban vonagló arcot, amely tele volt lecsorgó vércseppekkel. Ez alá a kép alá térdeltünk este, lefekvés előtt, ráhajtva fejünk titokban a dívány puhájára és kórusban fújtuk ezeket az imaegyvelegeket. Turner néni ott állt mögöttünk a homályban, s ha megakadtunk, beleszólt, szelíden egyengette előttünk az imádság útját, ahogyan leginkább a mennyországba vezet. Ima után kitódultunk a konyhába s ő jutalomképpen szoknyája feneketlen zsebéből kockacukrot kotorászott elő s kiszabadítva a szent olvasó száraz golyócskái közül, szétosztogatta köztünk. Gömbölyűén félrebillent, úgy vájkált a mély szoknyazsebben; olyan volt ilyenkor, mint a szárnya alatt tollászkodó tyúk. Ki is nevettük, gúnyt űztünk belőle elől-hátul, de ő nem haragudott meg érte. Értette a tréfát. Egyébként, finom modorú öregasszony, mosni-vasalni járt úri helyekre. S mivel cukor nélkül sohasem jött, képzeletünkben egészében cukorrá változott, nem is hívtuk másképp, csak cukros néninek.

Meggyújtotta anyám a lámpát. A régi családi lámpát a talpas sárgaréz tartóban, amit még nagymamától örökölt. Mi már csak ezt a lámpát ismertük nagymamából. S néha úgy nézett ez a lámpa, mintha maga a nagymama lett volna. Ott ült a konyhaasztal fölött külön polcon s még szinte hajolt is egy kicsit, amint szétterjesztette védő szárnyait a családra estelenként és lángvörös taréja belepirult a boldogságba, néha komikusakat szipákolt, mintegy elérzékenyülve.

– Ég a lámpa! Ég a lámpa! – lelkendeztünk körülötte, mint hajdan a nagy család, ahol még nyolc gyerek ülte körül az asztalt s fogyasztotta a párolgó vacsorát, jómódú iparos családhoz illőt.

Vacsora után, mikor mi lefeküdtünk, anyánk még sokáig elüldögélt a konyhában és szomorúan a lámpába nézett. Talán a régi bőséges vacsorák jutottak ilyenkor eszébe és felidézte a két szülőt is, akik már mosolyogva pihennek az öreg Csutora-temetőben s nem is sejtik, hogy legkisebbik leányuk itt győzködik egy nádfödeles széna téri házban, bérelt szobakonyhás lakásban, amelynek vályogfalai éjszaka nehéz gőzöket lehelitek, s ha lehullt egy-egy darab vakolat, nem tudtuk, az idő ujja kopogtat-e a falon vagy apánk szelleme? Hol volt ez a lyuk a régi szülői háztól, amely ott díszelgett valaha, nagyszárnyú ablakaival, a Sólyom utca sarkán?

Egy tízfillérest nyomott a markomba s én már tudtam, hogy ez mit jelent. Prüszkölve iramodtam végig a félhomályos Széna téren, számban a meleg vacsora ígéretével. A házak előtt apró kis sámlikon kint üldögéltek a szomszédok, beszélgetve a langyos estében. Kint ült Náncsi néni, aki járás közben komikusan húzta a farát s bal lábával pörge kis köröket írt a levegőbe; a csókos szájú Kertenicsné, aki sámliba kampóivá lábát, ülve járt, mintha lovagolna. Egy házban laktak, a tér két sántája. Rózingerné is kint támasztotta a vörhenyeges kapudeszkát, vékony ajkai pirosak voltak, mint az alkony sávja, arca rózsaszín, akár a blúza, amelynek ujjai kurtán lebegtek a fehér karok tövén, ő volt az egyetlen úrias nő a soron. Ezt maga is érezte, zárkózott volt, minden mozdulatáról lerítt, hogy nem idevaló. Pestről hozta ide borbély ura e méltatlan környezetbe. Itt-ott katona évődött a ház előtt, belefeledkezve a polgári környezetbe és csak akkor vette futóra a dolgot, ha a honvédlaktanya felől felharsant mélabúsan a kilenc órai takarodó, érzelgősen rezegtetve a könyörtelen parancsot: Haza, haza, rongyos baka…

Tele nyár volt, kilenc órakor is éppen hogy csak esteledett. Érzéketlenül loholtam el az ismerős házak előtt, képzeletemben megváltozott a tér. Lónak képzeltem magam, fújtam prüszköltem, nyerítettem is és mezítelen sarkammal időnként bele-belerúgtam egy deszkakerítésbe. Egyszerre voltam ló és lovas, bíztattam és fékeztem magam, míg végül egy ódon kapu előtt csak meg kellett állni. Vígan nyerítettem egyet-kettőt, várva, hogy megnyissák a kaput. Bele is rúgtam néhányat az ajtóba, mutatva, milyen nagy ló vagyok.

– Ki a fránca zörög itt? – hallottam öregapám ingerült hangját és a következő pillanatban kinyílt az ajtó, ott állt az öreg hajadonfőtt, csizmáihoz törleszkedő fekete macskájával. – Majd elverem a bokád, ha rúgdalódol! Nem tod megfogni a kilincset? Mit akarsz?

A toporzékoló paripa egyszeriben jámbor fiúcskává szelídült. Más világ lehe csapott meg a nyitott ajtón át. Az udvar fölött hátul ecetfa lombjai sötétedtek, enyhén derengett közöttük egy kis pirosság, mint fönnakadt égdarab az alkonyatból. Nyugalom és béke, csönd áramlott ebben a tágas, hosszú udvarban, ahol gondolkodva állt a levegőben a félredőlt léckerítés is és mögüle a kertből átpárolgott meghitten a rezedák illata. A kerítés fölött almafa nyújtotta a ház felé görcsösen töredezett karját, de a vastag ág görcsei már megenyhültek az esti langyosságban és leejtettek egy-egy szem almát a vékonyka porba. A kihajló ág alatt öreg nyanya ült a fehérrel leterített kisasztalnál, alacsony kis székre kutyorodva, fején hátra volt kötve a kis fehér keszkenő, amit nappal a rendes fejkendő alatt viselt. Pörkölt máj és vesevelő izgató illata csiklandozott orromba, s ebbe a szagba a nyitott szájú kisüvegből savanykásan párolgott bele a bor elúszó lehe. Munka utáni nyugalom, érdemes vacsora foglalta le a tisztes öregeket s ebben a tiszta levegőjű, idillikus félhomályban senki avatatlan nem hitte volna, hogy egy órával ezelőtt még disznót öltek, amely halálos sivalkodással verte föl a házat, kihörögve vérét s most már földarabolva, zsírja kisütve, piacra készen lóg odabent a hűs kamrában.

– Na Gyurkó! – szólt nagyanyám meleg mogorvasággal és fölemelkedett a kisszékről. Szájában a félben maradt falatot rágicsálva, bicegve ment hátra a kiskonyháig. Az öreg ingerülten ült vissza helyére s térdén a macskájával, sebesen csámcsogva folytatta félben maradt étkezését. Hátat fordított a kiskonyhának, hogy ne is lássa, mi történik ott. Villája hegyén Cigánynak is odanyomott időnként egy-egy falatot, amit két körömmel vett el a hízelgő állat, vérlázító illedelmességgel. Nagyanyám pedig puha kezekkel nagy fehér csomagot gömbölyített a meleg csörgéből, amely pirosas halomban púposodott egy terebélyes tepsin és pecsenye illatú páráival könnybe lábasztotta szemem. Átvettem a csomagot s némán nyújtottam a tízfillérest.

– Eregy csak – mondta és szelíden megtaszított, mint egy induló kocsit, – szaladj.

S én röpültem hazafelé, magamhoz szorítva a csörget, nehogy valaki kikapja a kezemből. Sok volt az éhes száj a Széna téren és kevés ama boldogok száma, akik meleg csörget ehettek vacsorára. Legtöbben száraz kenyérrel meg retekkel is beérték, de akadt, aki örült, ha kenyere is volt. Ünnepnek számított ezeknél, ha valami jószívű katonától egy darabka prófuntot kaptak. Meleg csörgének csak a szagát érezték estefelé, amint incselkedve kikanyarodott nagyszüleim házából, gonosz tréfát űzve a káprázó ínyekkel.

– Mi lesz velünk? – aggodalmaskodott az öreg.

Mert alig szaladtam el, ment a másik unoka is, aztán a harmadik, egymásnak adtuk a kilincset így estefelé a nagyszülői házban. Nagy volt a család, csak Hanyi nagybátyám három harcolt odakint, anyai ágról nem is szólva. Rengeteg gyerek maradt itthon, tizenhét unoka, s ezek mind hazulról éltek.

– Mi lesz velünk? Olyanok ezek, mint a sáskák, fölesznek bennünket.

Folyton éhen akart halni, holott tízezer forintot tett a hadikölcsönbe s még azon felül is maradt jócskán, ház, föld, szőlő, meg az ipar. Az évtizedek óta tartó véres munkában öregapám dolga volt a legkényelmesebb. Hajnalban kisétált a ház elé a disznópiacra és a nagy henteseket is megelőzve, kiválasztotta a legfinomabb, gyönge portékát. Megmázsáltatta, lefoglalózta, aztán kocogott be a barátok terére a pénzért, mert itt volt nagyanyám sátra, szemközt a városházával, övé volt a legjobb hely és a legkényesebb közönség, aki a frisset és a gyöngét kereste a disznóhúsban, nem az árakat silabizálta. Kilenc óra tájban az öreg is megjelent a sátorban és fekete kucsmájával, horgas orrával alázatosan köszöngetett a vásárló nagyságáknak. Ha nem volt együtt a pénz, bement a barátokhoz egy Miatyánkra. Ott a felvont szemöldökű szentek és aranyos angyalkák között elnézelődött s méregette a járókelőket, savó kék szemeit fürgén jártatva rajtuk, mintha a súlyukat becsülgetné nekik is, mint a disznókét a piacon. Ha összejött a pénz, vidoran csoszogott haza a forintosokkal teli szarvasbőr zacskóval, hogy kifizesse az eladót. Kint viháncoltam a téren ilyenkor, lesve a pilléket, amelyek a Királykút utca felől jöttek zizegve, félreszegett repüléssel és a nagy hajszában alig ismertem meg azt a nagycsizmás, kucsmás öregembert, aki előttem állt és kiabált, hadonászott a botjával, mintha a föld alól toppant volna elő.

– Gyere ide!… Gyere ide! – kiabálta. – Ne pilléz itt, hanem szaladj, hívd anyád!

Abbahagytam a lepkézést s rohantunk át anyámmal a nagyszülői házba. Az öreg már türelmetlenül várt a kapu előtt. Elmagyarázta, hol kell megfogni a kapu rudat, és ha kiált, hogyan kell meghúzni egyszerre, hogy széjjel nyíljanak a roskatag szárnyak és befordulhasson a kocsi a disznóval ő maga egy célokét, éktelen hosszút kerített elő valahonnan és avval mesterkedett kívülről, a kapu alá dugva, mivelhogy emelnie nem volt szabad, a sérve miatt. Alászorította a rúd hegyét, másik végét meg a testével nyomta alá és mintha ő emelné a legtöbbet, nyögve kiáltozott:

– No!… No…

A kapu csak állt egyhelyben percekig, míg végre düledezve megindult; unta már ezeket az agyonismételt mozdulatokat. Kövér disznók ezreit bocsátotta már be az udvarba, legszívesebben most már csak egyhelyben elkorhadt volna. Észrevéve, hogy mozdul a kapu, felette nekibuzdult az öreg. Még harsányabban kiabálta kívülről, hogy – no! no! és már sérvéről is megfeledkezve, maga is nekidőlt és nyomta befelé keservesen. S kétségbeesve látta, hogy amennyit moccant előre, ugyanannyit csúszott is vissza a csüggedt, lomha alkotmány. Csúszott ám, mert alattomban visszafelé toltam, figyelve a hatást, nagyapám irtózatos nyögéseit. Alkalmas pillanatban aztán elengedtem, jól megrántottam, így lódult be a kapu a megelégedett öreggel együtt.

Bejárt a kocsi a hátsó udvarra. Vállkendős falusi asszony ült a bakon, kocsija oldalán díszelgett az ura neve. Üggyel-bajjal leemelte a saroglyát, aztán anyámmal együtt fülön fogták a visító disznót és cibálták le a kocsiról. Megesett, hogy rosszul ugrott a sertés, kificamodott a lába. Meg kellett ölni mielőbb, hogy ne legyen véraláfutásos. Ilyenkor anyám nagy bátran feltűrte blúza ujját és hószínű karjára nemsokára ráfröccsent a forró vér.

Jött az elszámolás, a nagy szertartás, mely kint az udvaron nem is mehetett végbe. Bent történt ez, a hűvös nagyszobában, amit három ablak világított, elöntve délelőtti fénnyel, kettő az utca felől, egy meg az udvarról s ezen át zöldes nyalábok hulltak be a kertből. A leomló csipkefüggöny mögött borosüvegek vonalait lehet kivenni, amint példás rendben oda voltak állítva az ablakfülkébe, kettőhárom is. A sublót tetején fényképek nézegettek egymásra, az almáriomén apró üvegpoharak bújtak össze kicsit fázósan, a szoba közepén pedig alacsony diófa asztal terebélyesedett, illata kellemesen színezte át a vályogfalak és az almáriumban lapuló birsalmák összeérett szagát. A gerendák zöldes fehérre voltak föstve, s lelógtak mélyen, csaknem érintették a tornyos ágyak tetejét, ezekben annyi volt a dunyha meg a vánkos, hogy öregnyanya még az unokáit is abból látta el később. Zöld volt a mennyezet is, alatta a meszelt falakról rózsaszín végű szentelt gyertyák csüngedeztek alá és egy feszület, az Üdvözítő fából faragott képe, melynek alján, a szegekkel átvert lábaknál kis medence nőtt ki a keresztből, mintha felfogná a lecsepegő vért, kis szenteltvíztartó. Erről egy szentolvasó függött alá kifényesedett fagolyócskáival s annak végén színezüst feszület simult háttal a falnak, a fentebbi mása, mely esténként az olvasóval együtt öregnyanya ágyába vándorolt. Az ágyak fölött nagy színes szentképek sorakoztak, olasz reneszánsz mesterek színes utánnyomásai, ezeket csak ágybontás után lehetett teljességükben megpillantani. Még két dívány húzódott meg a szobában, valódi bőrből való az egyik, öregnyanya szokott elüldögélni rajta ebéd után, kipihenve a délelőtt fáradalmait; a másik rizling zöld kanapé, lantszerűen ívelő hátsó támlája a kisablaknak támaszkodott. Ez meg az öreg heverője volt, kedves legénykori bútor, nem nagyon kopott ki a használattól.

Az öreg az asszonyfélékkel is komolyan betartotta az áldomást. Féldecis kis pohár került az asztal közepére az eladó elé, abba töltött kétszer egymásután, nagy gonddal csorgatva az öreghegyi lőrét, hogy egy csöpp sem vesszen kárba.

– No igya meg! – ripakodott rá az asszonyra, mire az tisztelettel nyúlt a pohár után. Ő maga nem ivott. Azután kinyílt a sublótfiók, előkerült a kiskosár, csörgő ezüstpénzek csillogtak benne. Óvatos mozdulattal letette a kosárkát az asztal sarkára, majd belemarkolt. Mindenki nagyon elkomolyodott. Vevő és eladó arcán higgadtság és tisztelet komor vonásai jelentek meg, mintha érezték volna a sok verejtéket, ami a forintosokra tapadt. Fölemelte az öreg az első forintost a levegőbe, azután, mintha kártyát ütne le, szalajtott mozdulattal ledobta az asztalra. Ugyanígy a többit, sorjában, miközben elváltozott, emelt hangon énekelt:

– Egy… kettő… három… négy… Könyökömmel éppen hogy fölértem az asztalt. Orrom előtt koppantak az ezüstforintosok, pengve felugráltak, táncoltak az asztallapján sokáig. A kisablak csipkefüggönye közül néhány sugárcsík az asztalra esett élesen, a kerengő pénzdarabok közé, mint egy színpadra. Az eladó asszony gondosan átszámolta a forintosokat és magas oszlopba rakva, kendőbe csavarta, hogy meg ne fázzanak. De szemem előtt még az üres asztalon sokáig csengtek-bongtak a nagy pénzdarabok, fel-felugráltak s egyszer csak a falusi asszony búcsúzóban odalépett hozzám és megcirógatta a fejem. Kimentek s én tovább könyököltem az asztalon, arcomba csillant a borosüveg zöldje. Kinyújtottam kezem az üveg után és gyorsan húztam belőle.

Tizenegy óra tájban beszólt hozzánk valaki az utcai ablakon. Besiettünk a konyhából a szobába, de mire beértünk, már csak egy csomagot találtunk az ablakdeszkán és mire kinéztünk az ablakon, hogy megköszönjük, öregnyanya már két-három házzal följebb iparkodott hazafelé. Nem várt köszönetet semmiért. „Jól van", mondta és elnézett félre vagy másról kezdett beszélni. A csomagban hús volt, levesnek való. Boldogan szedegette le róla anyám a rátapadt papírdarabokat, megnyugodva tette föl a kék öntöttvas fazekat a tűzhelyre. Ilyenkor egy pillanatra megfeledkezett magáról, dalolgatni kezdett. Szelíd csengésű, édes, meleg hangja volt.

Van nekem egy imakönyvem

belenézek, hull a könnyem.

Az van abba beleírva:

a szerelem visz a sírba.

Énekelt és az utcán megálltak a járókelők, elismerőn bólongattak egymás felé. Az ispotályban fölneszeltek a betegek, a lábadozók meg kihajoltak az ablakon, úgy hallgatták az énekszót, amely szívsajdítón szivárgott elő az alacsony kis szoba ablakaiból s tele volt elragadó szemérmetességgel.

Nekividámodva az anyai hangoktól, békén játszogattunk az agyagföldes tornácon s ha elhallgatott az énekszó, mintha üressé vált volna a világ körülöttünk. Kérleltük, hogy énekeljen még és vele együtt fújtuk mi is, míg aztán Pogácsa bácsi elő nem hajolt vackából, leszidva bennünket, hogy ne kornyikáljunk. Fulladós tüdejével kint feküdt Pogácsa bácsi a tornác végében, nyitott ajtajuk szárnya mögött, egy szalmazsákon. Más dolga se volt már, mint naphosszat bennünket figyelt, amint játszogattunk a tornácon vagy az udvar tenyérnyi gyepén, ahol illatos patikavirágok és haragoszöld papsajtok virultak. A papsajtok parányi terméseit, a zöld sajtocskákat összeszedegettük és megettük, míg a patikavirágok sárga fejeit letépegettük és zacskóba raktuk, anyánk eltette télre teának. Anika, aki most tanult járni, boldog gügyögéssel szedte kis markába a fényes hátú bogarakat és visított örömében, ha ujja hegyét megcsiklandozták egy katicabogár hajszálvékony lábai. Néha meglepett varangy bámult elő kelletlenül a papsajtlevelek hűvöse alól, majd észbe kapva, rémülten ugrált a kerítés felé, tarka hímzésű mellényében, összeszorítottuk szánkat, hogy a rútan nyámmogó béka ki ne olvassa fogainkat és hősiesen üldöztük a menekülő ellenséget, a kerítésnél követ hengerítettünk a vasorrú bábára.

Még aznap este történt, amikor a tüzérkáplár üzenetét hoztam, hogy katonavendég kopogtatott be, épp vacsora közben, a konyha nyitott ajtaján. Hosszú szál ember volt, le kellett hajtania a fejét, amint belépett az ajtón. A bal tenyere még be volt kötve és csuklóból a nyakába pólyázva. Anyám elsápadt. Jumblut volt a vendég, a felsővárosi módos parasztcsalád egy tagja, aki apámmal egy században szolgált. Anyám még leánykorából ismerte Jumblutot. Ott laktak, velük szemben, a Sólyom utcában s az alamuszi parasztlegény sokszor megmorogta az utcán, ha egyedül ment haza és árgus szemeket vetett utána. Vajon miért jött most ide? Jó hírt hozott-e, vagy rosszat?

– Jó estét! – köszönt a jövevény teli szájjal, elhúzva a szavakat. Anika már a köszönésétől visítani kezdett. Be kellett vinni a szobába, hogy érteni lehessen a beszédet. A lámpa hosszút lobbant az ajtónyitásra és befüstölte az üveget. Feketés piros fény vetődött a jövevény morc arcába, mely komor volt, de komorságában is cinikusan egykedvű s én úgy láttam, hogy a köszönésnél kárörvendőn villogtak elő fogai. Anyám hellyel kínálta, miközben tétova kézzel följebb csavarta a lámpát.

– Nem ülök én le, – kezdte Jumblut – csak el akarom mondani amit láttam. Rohamra mentünk az oroszok ellen a Sam folyónál tizenegyedikén hajnalban, – és mutatta bekötött tenyerét. – A maga ura is ott volt, mellettem jobbra a harmadik. Ott futott és kiabálta, hurrá, hurrá! Körülöttünk csapkodtak a gránátok. Egyszer csak odanézek, hát egy gránát éppen akkor vitte el a Hányi úr fejit. Még arra is emlékszem, amint fölvágta a kézit a levegőbe, aztán hanyatt vágódott. De aztán én is szaladtam tovább…

– Nem igaz! –