A francia kislány

THURY ZSUZSA

A FRANCIA KISLÁNY

Regény

fapadoskonyv.hu

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-376-720-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Thury Zsuzsa jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1

– Jea-nette!

Egy emeleti ablakból áradt a kiáltás, valahol a főutca közepe táján elkapta a tenger felől zúduló szélroham, s alaposan megtépázva bocsátotta további útjára. Az első szótag még élesen csattant, a második úgy suhant, mint a sóhajtás:

– Jea-nette…

Válasz nem érkezett, az emeleti ablak becsapódott. Az utca kihalt volt, mintha a falu önként átengedte volna a teret a vad tavaszi szél garázdálkodásának. Az 1952-es év márciusában Tréparsville lakosai mogorván elzárkóztak, mert az esztendőről esztendőre visszatérő tavaszi szélviharban most valami baljós fenyegetést éreztek. Mit kínálhat az új tavasz? Újabb bajt, gondot, kenyértelenséget, gondolták a tréparsville-iek, s kedvetlenül hátat fordítottak a kinti világnak. A szél meg egyre féktelenebbül tombolt, cserepeket sodort le a tetőkről, megtépázta a vakolatot a házak falán, dühödten zörgetett az ablaktáblákon, száguldása nyomán kavargott a por, riadt papírfoszlányok keringtek, s irányt vesztett szélkakasok csikorogtak tengelyük körül.

Különben Tréparsville, büszkén hangzó neve ellenére, semmiben nem különbözött az észak-franciaországi Pas de Calais megye többi száz meg száz bányászfalujától. Ezen a vidéken sűrűn egymás mellé épültek a falvak, ahol véget ér az egyik, ott kezdődik a másik helység, s a kettőt ritkán határolja el bevetett terület vagy tarka mező. Erdő is csupán a bekerített bányaterületek körül látható, az országúttal együtt emelkedő enyhe domborulatok kopárak, talajuk szikkadt, repedezett. A Pas de Calais megyén áthaladó kíváncsi utas a vonat ablakából keskeny, emeletes házak szorosan egymáshoz tapadó, egymást támogató sötét tömegét látja, az épületek közé hasított, siváran egyhangú utcákat, egy-egy templomtornyot s piramisszerű kúpokat, amelyeket a csillék hordanak össze a bányákból kihányt kőből. Minden irányba elágazó vasúti sínek szelik keresztül-kasul a tájat, holtvágányra tolatott tehervagonok láthatók különböző bányatársaságok cégjelzésével s angol nyelvű feliratokkal; raktárépületek, üres telkekre halmozott ócskavas, téglarakások, gáztartályok, szélesen terpeszkedő igazgatósági és irodaépületek, az elkerített területek közepén emelkedő bányatornyok, majd újabb bányászfalu következik keskeny, emeletes házainak sötét tömegével, templomtornyával, szerteágazó vasúti sínpárjaival… Hatalmas kéményekből fekete füst gomolyog elő, lomhán terjeng, s bár a levegőben eloszlani látszik, alattomban megtelepszik a házak falán, az ablakkereteken, elvegyül az utca porával s a tenger felől áramló tiszta levegőréteggel.

Ha a kíváncsi utas történetesen kiszáll Tréparsville állomáson, s végigsétál a keskeny, minden külső szépséget nélkülöző főutcán, ami pontos mása a környékbeli St. Jean, St. Julién vagy St. Paul főutcájának, nem érti, miért nevezi magát a helység oly fennhéjázóan városnak. A hajdan zöldre, kékre festett, apró ablakszemükkel gyanakvón pislogó házak falát belepte a korom, mint St. Jeanban; a poros utcák nagy része kövezetlen, mint St. Julienben, s csupán a községházára húztak egy második emeletet is, akárcsak St. Paulban. Szegény bányászcsaládok lakják a községet itt is, ott is.

A tréparsville-i férfiak a bányában dolgoznak, ha éppen van munka, a többi napot az ágyban heverészve töltik, elbámészkodva a füstös mennyezet különböző ábrákat mutató repedésein, estefelé elballagnak a kocsmába, de sokan a kommunista párt olvasótermében gyülekeznek. Pas de Calais megye szénbányáiban ez idő tájt többnyire heti három napot dolgoznak; a tőkések egymás után ajánlják fel érdekeltségüket az államnak, amióta a megszálló amerikaiak Észak-Franciaország tengerpartján is megkezdték atombomba-támaszpontjaik kiépítését. Egyes vidékeket egyszerűen kivontak a forgalomból, szigorú zárlatot rendeltek el, vannak területek, ahová francia állampolgár nem teheti be a lábát. A munkanélküliségről, kenyérhiányról beszélgetnek ráérő férfiak a kocsmaasztal mellett, a komolyabbak pedig mindennek az okát s előrelátható következményeit, valamint a tennivalókat vitatják meg a kommunista párt olvasótermében.

S a tréparsville-i asszonyok élete talán még keservesebb, mint a férfiaké. A nagy, üres ház rendben tartása nem igényel sok időt, s nemigen éri meg a fáradságot. A földszinti konyha és lakószoba sötét, a fekete falakba bevette magát az avas vaj és főzelék szaga, a lakószoba rideg és barátságtalan. A konyhából rozoga-recsegő falépcső vezet fel az emeletre, itt két kis szoba van egymás mellett. Háromszobás házban laknak tehát a tréparsville-i bányászcsaládok, de a keresetből nem telik a lakás berendezésére, csupán a legszükségesebb bútorzat kerül a három szobába: egy-egy olcsó rézágy, szekrény, néhány festetlen fa-szék, az elmaradhatatlan, de soha tüzelőt nem látott kandalló, rajta üvegbura. A tehetősebbek nagy állóórát tartanak az üvegbura alatt, míg a szegény és ájtatos öregasszonyok valamelyik szent olcsó, vásári szobrát. Míg fiatal a bányászfeleség, igyekszik egyet-mást csinosítani a házon: olcsó csipkefüggönyt akaszt az ablakra, rongyszőnyeget készít a minden lépésnél nyikorgó padlódeszkára, tavasz felé kék, sárga meg zöld díszítéssel kimeszeli a házat – később azonban tapasztalja, hogy minden igyekezete hiábavaló. A ház falát belepi a korom és a szénpor, a sok mosásban szétmegy a csipkefüggöny, elkopik a rongyszőnyeg, újra meg nem telik a keresetből – a francia bányászasszony elcsügged, és közönyössé válik. Tennivaló nemigen akad a ház körül, mert ritka hely az, ahol megterem valamit a szénporral belepett veteményeskert, a gyerek meg, ha már annyi esze van, hogy egyedül kitalál az utcára, ott is marad egész napon át, a porban, üres telkek ócskavashalmazában, kőpiramisokon hancúrozva társaival. Mindezek a körülmények együttvéve alakították ki a szokást, hogy Tréparsville asszonyai kereset után néznek. Legtöbbjük bejár a hajnali vonattal a közeli Roubaix város textilgyáraiba. Odahaza csak az öregek és az apró gyerekek maradnak; a nagyok vagy a tréparsville-i École Libre-be, a papok iskolájába, vagy a falutól négy kilométer távolságban levő állami iskolába járnak – de ha éppen nincs kedvük megtenni a hosszú utat, akkor sincs semmi baj. A francia tanítók, akik között igen sok a derék, lelkes és haladó szellemű fiatalember, kénytelenek elnézőek lenni, hiszen észre sem veszik, ha a tanterembe zsúfolt nyolcvan-száz növendék közül három-négy otthon maradt.

Mindez csupán pillanatfelvételben ábrázolja Tréparsville-t, és nagy vonalakban lakosai életét. A sok egyforma ház négy fala között körülbelül egyazon kérdések adják meg a komor alaphangot: a munkanélküliség és az egyre fenyegetőbb politikai helyzet. A házaknak úgyszólván mindegyikében elkeseredett férfiak, munkában görnyedő asszonyok és elhanyagolt gyerekek élnek. Ez alapvető kérdéseken túl, magától értetődően, valamennyi családnak van egyéni gondja-baja is; a megoldásra váró kérdések néhol izgatott szóváltásban, hangos veszekedésben, komor hallgatásban vagy keserves asszonyi sírásban robbannak ki, másutt, mint az imént is, kivágódik egy ablak, és dühös asszonyi kiáltás hasít a szél fergeteges zúgásába: – Jea-nette!

Amikor válasz nem érkezett, ismét csörömpölt az ablaküveg, a haragos öregasszony eltűnt mögötte, s így nem látta, hogy odalenn az utcán vékony kis alak surrant, akinek furcsa fintorokba torzult arca kísértetiesen hasonlított az ő méltatlankodó képéhez. Négyen voltak, libasorban osontak a házak falához lapulva – elöl a vékony kislány, mögötte egy másik lány, azután egy nagy, esetlen, meglehetősen vad arcú kamasz, és hátul egy egészen kicsi fiú. Jeanette időnként hátrafordult, arcát felfújta, homlokán mély ránc képződött, szája ernyedten lepittyedt, haját egyetlen könnyű mozdulattal feje búbjához szorította, és öregesen sipító hangon mondta:

– Jea-nette!

A három gyerek visongva nevetett, a hátul szaporán ügető kisfiú meggörnyedt, szinte hang nélkül kacagott: ez a Jeanette szakasztott a nagyanyja! Az arca, a hangja, ahogy valószínűtlenül keskeny kis hasát kidomborítja, mintha Michaud nénit, Jeanette nagyanyját látná az ember!

– Ne nevettess! – mondta a Jeanette mögött szaladó kislány. – Ha elengedem magam, felkap a szél.

– Kapaszkodj belé! – kiáltotta hátra Jeanette. Két vékonyka karját kinyújtotta, belemarkolt a vágtató szél láthatatlan sörényébe, s szinte repítette előre a nagy kavargás, a süvítő hangok orkánja.

Három pár rongyos szandál csattogott mögötte, különben kihalt volna az utca. Jeanette most úgy érezte, hogy nem csupán az őt vakon követő Marie Gentil és a két Wawrinec gyerek, de egész Tréparsville fölött uralkodik. Hatalma oly korlátlan, hogy valóban repül, egyre sebesebben. A kisebbik Wawrinec fiú lábáról levált a lyukasan tátongó szandál, azzal bíbelődött egy ház falának támaszkodva, s elhaló hangon, sírósan rimánkodott:

– Jeanette… Várj meg, Jeanette-kém!…

A kislány, ha akart volna, sem tud megállni, versenyt futott a sebes széllel. Fiúsan kurtára nyírt haja homlokába hullt, s összehúzott szeme két keskeny, csillogó vonalnak tűnt a sűrű szempilla alá rejtve. Mit bánta ő most a Wawrinec gyerekeket! Úgy látszik, a nagyobbik is elmaradt! Vad, erőszakos kamasz, de puha szivaccsá válik, amint az öccséről van szó, bizonyosan most is a segítségére sietett. Helyes, nincs szüksége senkire, legjobb lenne, ha a mögötte egyenletes iramban menetelő Marie Gentil is odébbállna…

De Marie nem tágított, ahogy az iskolában és az iskolakerülésben, egész napos csavargásaiban is kitartott Jeanette mellett, szó nélkül tűrte apja durva szidalmait, anyja sebesen járó kezének csattanós nyakleveseit, a tisztelendő nővér gunyoros megjegyzéseit és megvető kézlegyintését, ha kettőjükről volt szó, valamint Jeanette Rosta szeszélyeit. Ők ketten elválaszthatatlan barátnők voltak, de nem egyenrangú felek: Jeanette rendelkezett, és Marie engedelmeskedett; Jeanette egész kis bandát gyűjtött maga köré, fiúkat és leányokat, akikre kiosztotta az éppen kieszelt játék mellékszerepeit, akiknek parancsokat osztogatott, és akiket büntetett és megjutalmazott – míg Marie a lelke mélyén igen rendes kislány volt, az anyjára ütött, ő szívesen ült volna a könyv mellett barátnőjével, együtt tanulva, olvasgatva; szabad idejében sétálni szeretett volna Marie, simára kefélt hajjal, tiszta köténykében, gyomlálgatni a kis veteményeskertben, és csendes békességben élni apjával, Marcel Gentil elővájárral és édesanyjával, a gyors kezű Berthe Gentil-val – de mindhiába! Jeanette Rosta megvetette a csöndes örömöket, irtózott az iskola fegyelmétől s a tisztelendő nővér gunyoros hangjától. Jeanette gyűlölte a kényszert, és szívósan ragaszkodott szabadságához. Mit tehetett szegény kis Marie Gentil? Hűségesen követte barátnőjét, dacolt a szélviharral, s szuszogva négykézláb kapaszkodott fel utána a kőpiramisra.

Jeanette szembefordult a széllel. Szoknyája elöl térdét sem takarta, hátul tenyérnyivel hosszabb volt. Fakóra mosott, nagy kockájú flanelblúzt viselt, keskeny derekán repedezett bőrövet. A bő szoknyát lebegtette a szél, kurta, kócos haja repkedett, s a kislány állt egyenesen, leeresztett karral. Egyszer, valami képeslapban egy hihetetlenül karcsú nőalakot látott; egyedül állott a tengerparton, szeme messzire révedezett, ruháját és hullámos haját lebegtette a szél. Jeanette most ez a nőalak volt, a kavicshegy a tengerpart, s ahogy keskenyre összehúzott szemmel a távolba nézett, maga előtt nem a már zsengeségében is aszott füvet, a levegőben kavargó papírfoszlányokat s a kőhegy aljába hajított, lyukas bádoglavórt látta, hanem valami megnevezhetetlen, szívet fájdító szépséget.

Marie topogott a köveken, nehézkes léptei alatt egy-egy kavics nekiiramodott, és nagy garral lefelé iramodott a hegyoldalon. Keze fejével verejtékes homlokát törülgette, s ahogy a maga vaskos kis valóságában megszólalt, egyszeriben vége volt a varázsnak.

– Kavics ment a cipőmbe – mondta. – Jól feltörte a talpamat.

Jeanette oda sem pillantva mormolta:

– Vedd ki, ne nyafogj itt nekem.

– Persze hogy kiveszem, de segíts.

Jeanette vállához támaszkodott, lehúzta és kirázta szandálját. A kőpiramis túlsó oldaláról is hallatszott most a guruló kavicsok nesze, s előbukkant a két Wawrinec gyerek kerek szőke feje. André, a nagyobbik, tolta maga előtt a bukdácsoló Stéphane-t, az, míg lihegve markolászta a köveket, örvendezően dünnyögte:

– Megvagy, Jeanette! Úgy kerestünk…

A kislány egyszeriben levetette magáról a tengerparti dáma magatartását, kitárt karral sebesen forogni kezdett saját tengelye körül, lábával a kavicsokat rugdalta, és a gyereket majmolva, kissé éneklő hangsúllyal mormolta az orra alatt:

– Úgy kerestünk… Úgy kerestünk… Hiszen messziről láthattatok, nem játszottunk bújócskát.

– Azt gondoltuk, hogy lent vagytok a raktárban – mondta André, és a hasadást vizsgálgatta kopott, félhosszú posztónadrágjának térdén. – Te mondtad, hogy a raktárba megyünk.

– Az akkor volt!… – Abbahagyta a körforgást, letelepedett a kőre, két térdére könyökölt, és váratlanul élesre fordult a hangja: – Meguntam a raktárt! Nekem ne jöjjetek folyton a raktárral, elegem van belőle.

A raktár kis, düledező fészer volt az egyik ócskavas telepen, négy deszkafalát fönt szakadozott kátránylap tartotta össze. A négy gyerek már vagy két esztendeje itt ütötte fel tanyáját, ide húzódtak a rossz idő elől, s a raktárba hordozták mindazt a holmit, amit csavargásaik alatt összeszedtek, és értékesnek minősítettek. Rengeteg spárgát, szöget, üres konzervdobozt, színes rongydarabot, üveggolyót és szentképet raktároztak fel; volt biciklicsengőjük, régi újságpéldányaik, három fél pár korcsolyájuk – ki tudná mindazt felsorolni, ami két esztendő alatt összegyűlt a fészerben! Időnként rendet teremtettek kincseik között, nagy gonddal kibogozták és gombolyagba sodorták a spárgadarabokat, egyenesre kalapálták a görbe szögeket, két vaslap közé szorították a gyűrött szentképeket, Marie időnként ki is seperte a raktárt, és fontoskodva kirázta a „szőnyeget", egy ócska rongyfoszlányt, azután az újabb zsákmány megint csak összekavart mindent. Egész télen át nem voltak a raktárban, és most, hogy tavaszodni kezdett, a két Wawrinec gyerek egyre a raktárral hozakodott elő. Oda indultak ezen a szeles márciusi délutánon, akkor Jeanette hirtelen egyebet gondolt, és most itt voltak a kavicshegy tetején; a szél megtépázta őket, André nadrágja elhasadt, Marie talpát véresre sebezte a kő, Jeanette meg csak ült, két tenyerébe támasztott egykedvű arccal. Tréparsville fölé lassan ereszkedett az alkonyat. Marie guggolt, nem mert leülni az éles kövekre, a kis Stéphane Jeanette vállához támaszkodott, és furcsa, idegen szavakat mormolt maga elé. André lapos kavicsokkal célba vette a távoli villanyoszlopot, a kő tompán puffant odalenn. A sínen éles, szaggatott füttyentésekkel egy mozdony tolatott.

– Én fűtő leszek – szólalt meg álmodozó hangon a kis Stéphane. – A kazánt fogom fűteni, ha nagy leszek.

– Tőlem!

Jeanette kissé felrántotta a vállát a gyerek feje lecsúszott onnan, de máris újra elhelyezkedett a csontos, vékonyka nyak közelében.

– A fűtőnek vizsgáznia kell – mondta a józan Marie Gentil. – Papa vizsgázott fűtő, még odahaza Belgiumban…

André megvetően vállat vont, és már-már kiköpött maga elé, azután Jeanette-re pislogott, és mégsem tette. Marie mindig Belgiummal jön, mintha ki tudja, milyen más világ lenne arrafelé, pedig a határ itt van, nem messze. A bányászok átsétálnak onnan vízum nélkül, Marie apja is úgy jött vagy három évvel ezelőtt, egy ócska batyuval, a feleségével meg két gyermekével, valami nagy sztrájk után. Tréparsville-ben azt beszélik, hogy Marcel Gentil sztrájktörő volt, ezért vélte jobbnak odébbállni. Jeanette Rosta apja is idegen, Magyarországról jött annak idején, amikor ok még a világon sem voltak, de Joseph Rosta rendes ember, mindenki tudja a faluban. S messziről jött az ő apjuk is, Wawrinec Tódor, ma már tutyimutyi öregember, nincs mit büszkélkedni vele, de senki sem mondhat rá rosszat Tréparsville-ben, hát csak ne jöjjön Marie mindig az apjával…

– Mi Jeanette-tel – kezdte Marie nyugodt, lassú modorában –, ha elvégeztük a négy polgárit, bejárunk majd Roubaix-ba. A selyemgyárba megyünk, az tiszta munka, a kereset is elég jó.

– Hát csak menj – mondta Jeanette. – Végezd el a négy polgárit, és eredj Roubaix-ba.

– Az én mamám már szólt is a főmesternek… Hiszen megbeszéltük, nem emlékszel?

Jeanette megint csak azt felelte: – Az akkor volt.

Tűnődve bámult a sötétkék alkonyati égboltra, fülébe visszacsengett saját hangja, ahogy immár másodszor jelentette ki: az akkor volt! Mintha a szélviharral beköszöntő tavasz valamiféle határvonalat jelentene életében. Kis riadalmat érzett – Jeanette semmiképpen nem akart változtatni jelenlegi helyzetén! Marie, a kis ostoba, lelkifurdalást érez, amiért harmadik napja nem is néztek az iskola felé. Ugyan mi az, amit még most is olyan vonzónak talál ott?

Jeanette hirtelen összekulcsolta két kezét melle fölött, és ájtatos hangon mondta:

– Látjátok, kis fehér báránykáim, a „Vörös Rosta" nem találja magához méltónak a társaságunkat. Csak a mindenható Isten tudja, miért választott mégis minket és miért nem örvendezteti meg jelenlétével az állami iskolát…

A kis Stéphane kétrét görnyedve kacagott, Marie Gentil csak úgy rázkódott a nevetéstől: aki ismeri Angéle nővért, mintha őt hallaná! Az ő „fehér báránykái a bányamérnökök és hivatalnokok csemetéi, „Vörös Rostá-nak meg Jeanette-et nevezi, mintegy finom célzásként Jeanette apjának, Joseph Rostának, világnézetére. Jeanette szívből utálta Angéle nővért, legszívesebben örökre hátat fordított volna az iskolának, és néha már igazat adott apjának, aki olyan hevesen tiltakozott három évvel ezelőtt az École Libre ellen. De akkor Michaud nagymama győzött, meg a kényszerítő körülmények. – Mi jut eszébe, Joseph? – sipította nagymama furcsa magas hangján, úgy ropogtatva az r betűket, mintha gurgulázna. – Ez a törékeny, beteges gyermek gyalogoljon magának négy kilométert oda, négyet vissza? – Mások is megteszik – mondta a papa –, mifelénk minden gyerek törékeny meg beteges.

De nagymama akkor már hadonászott a két karjával, csapkodott az asztalon, ide-oda hajigált mindent, ami a keze ügyébe esett, és dühös szóáradatba kezdett. – Megteszik hát! Elég baj, hogy akadnak olyan istentagadó szülők, akik erre kényszerítik a gyermeküket. Joseph talán nem tudja, hogy minden bűnnek melegágya az állami iskola? Honnan kerül ki az a sok „vaillant",{1} a vörös csirkefogók… A papa akkor erélyesen leintette az anyósát:

– Elég legyen, mama, jó lesz, ha tartja a száját!

– Én aztán nem – süvítette nagymama. – Nekem semmi dolgom magával, hogy hova húz, azt intézze el maga a jó istennel – ne féljen, megjön annak is az ideje –, de az unokámat nem engedem tönkretenni. A lányom már majdnem belepusztult ebbe a cudar életbe…

Jeanette-ben időnként, villanásnyi időre felmerült annak a pillantásnak emléke, amit akkor apja vetett rá, mintha tőle várná a döntő szót. De Jeanette mindenben egyetértett nagyanyjával. Hogyisne, majd órákat gyalogol, azért, hogy beüljön az iskolapadba! Az állami iskola csúf, nagy, rozoga barakk, míg a zárda hűvös folyosóin tömjén- és virágillat terjeng, és a reggeli misén Josepha nővér oly szépen játszik az orgonán, hogy sírni kell tőle… De arra a jelenetre visszagondolva, Jeanette megállapította, hogy akkor valami szakadás állott be közte és apja között – Joseph Rosta eltávolodott a lányától, nevelését átengedte a két asszonynak.

Jeanette állt a kőrakáson, mellén ájtatosan összekulcsolt kézzel, visszaidézte a három év előtti eseményt, és dacosan felvonta a vállát. Annyi baj legyen! Papa legalább nem szól bele az ő dolgukba, amúgy is csak a kedvüket rontja szótlanságával, rossz hangulatával. Ül az ablaknál, és idegen nyelvű újságokba temetkezik, ő maga is már-már idegenként él közöttük, hiszen jól tudják, hogy hét esztendő óta egyetlen percre sem tett le a hazautazás gondolatáról, ha most már nem is beszél róla. Visszavágyik a barbár országba, amelynek ők, francia születésűek a nevét sem tudják kiejteni, beletörik a nyelvük! Mennyit tervezgetett a papa, hogy készülődött – és Jeanette most egyszeriben maga előtt látta azt az élénk, tevékeny fiatalembert, aki akkoriban az apja volt, emlékezett kezének már-már elfelejtett, gyengéd simogatására.

…Szerencsére közbejött mama betegsége – a tüdejét operálták a lens-i kórházban. Hónapok múlva jött haza lesoványodva, gyengén és megöregedve. Az orvos azt mondta, az utazás, a két ország közötti nagy éghajlatkülönbség a halálát okozhatja – nagymama meg gyertyát gyújtott Szűz Mária szobra előtt, és ájtatosan felvetett szemmel mondogatta: – Jó az isten… ő tudja, mi a szándéka velünk…

A mama időközben kissé összeszedte magát, megint kötögetni kezdett, a kész munkát eladta ismerőseinek, és amióta a bányában három napot dolgoznak hetenként, és egyre apad a kereset, ő is bejár Roubaix-ba a többi tréparsville-i asszonnyal. Papa meg nagyokat hallgat, szája szélén mély ránc húzódik, és egyébre sem gondol, mint kimondhatatlan nevű hazájára.

– Mazsiarrorrszag – dünnyögte maga elé Jeanette, és hirtelen elnevette magát.

– Mit mondasz? – kérdezte Marie.

– Semmi közöd hozzá!

Felugrott a kőrakásról, szó nélkül indult lefelé. Hallotta maga mögött André suta lépteit s a kis Stéphane nyöszörgését, Marie Gentil óvatos tapogatózását, de nem várta be őket. Átvágott a síneken, és kavicsokat rugdalva maga előtt, lehajtott fejjel bandukolt hazafelé.

A templomtoronyban hatot kongatott az óra. Jeanette egy-egy gyökerestül kifordult fatörzs mellett haladt el, egy raktárépület ajtaját sarkából tépte ki a vihar, és ahogy a főutcába ért, cserép- és maltertörmelék ropogott léptei alatt. Az égbolt megszokott szép rendjét is felbolygatta az alant garázdálkodó hatalmas erő: mélykék alapra vérvörös és narancssárga összevissza vonalakat mázolt, de a vásárian rikító színek a levegőrétegen átszűrve csupán halvány visszfényüket vetítették Tréparsville fölé. Jeanette elálmélkodott a falu soha nem látott szépségén, az egyformán szürkére kopott házak mintha lebegtek volna szeme előtt. Nagyot lélegzett, mellében valami boldogító fájdalmat érzett ennyi szépség láttán. Később is, ha visszagondolt szülőfalujára, ennek a pillanatnak képe idéződött fel benne.

Egy nagy, bekerített telek mellett két fiú, az állami iskola növendéke és egy kislány állt. Az egyik fiú kezében ragasztóval teli bádogedény és vastag ecset volt, a másik anyja bevásárlótáskájából nagy tekercs papírlap közül kihúzott egyet, hátlapjával a földre terítette, társa a vastag ecsettel sebesen végigszántott rajta, a kislány máris felkapta, és ügyes kézzel a kerítésre tapasztotta.

Jeanette néhány lépés távolságból megismerte a gyerekeket, a kislány Rose Prunier, osztálytársa volt. Na, jól járna, ha Angéle nővér most erre sétálna! Mert Jeanette tudta, hogy a három gyerek miben mesterkedik: a „vaillant-ok plakátot ragasztanak! Ezek folyton sántikálnak valamiben, mindig akad tennivalójuk – plakátot ragasztanak, röpcédulát osztanak, gyűléseznek, felvonulnak… Az iskolában is összebújnak, egyforma nyakkendőjük, jelvényük van – micsoda nagyképűség! A vaillant-ok az osztály legjobb tanulói, soha nem mulasztanak órát, pontosan eleget tesznek kötelezettségeiknek, mintha bosszantani akarnák Angéle nővért; az csupán az alkalmat lesi, hogy lecsapjon rájuk. Jeanette látta a plakát nagy címbetűit: „Békét akarunk! Kissé lebiggyesztette a száját, és hogy zavarba hozza a gyerekeket, megállt a hátuk mögött. De Rose Prunier ráköszönt:

– Jó estét, Rosta!

– Jó estét! – mondta Jeanette, és a szíves hang hallatára csúfondáros fintort vágott. Nézte a három gyerek sebes, gyakorlott kézmozdulatait. Rose Prunier, míg tenyerével néhányszor végigsimított a kerítésre helyezett papírlapon, hátraszólt Jeanette-nek:

– Nem láttalak az iskolában. Megint beteg voltál?

– Megint? – ismételte Jeanette méltatlankodva. – Csudát! Nekem kutya bajom!

– Annak örülök. – Rose még egyszer végighúzta kezét a plakáton, a fiúk is szedelőzködtek a csirizzel meg a piaci táskával, máris indultak, mint akiknek nincs idejük Jeanette számára. A kislány hirtelen felmérgesedett, hetykén rántott egyet a vállán, és szájaskodva kiáltott Rose után:

– Magaddal törődj, tudod! Talán nekem volt szamárköhögésem?

– Dehogyis! Jól tudod, hogy nekem – felelte Rose kedvesen, és hátramosolygott a pulykavörös Jeanette-re.

– Különben is, feladlak titeket! Rose egy pillanatra megállt.

– Eszed ágában sincs – mondta határozottan. – Ilyesmit te nem teszel, ismerlek jól. Régen közöttünk volna a helyed.

– Hagyd már – szólt Rose-nak a fiú, aki a vastag ecsetet lóbálta a kezében. – Nem kell hívni.

Kezénél fogva húzta Rose-t, és Jeanette dühösen kiabált utánuk.

– Majd ha bolond volnék! Semmi közöm hozzátok! Én azt teszek, amit akarok, és… pukkadjatok meg!

Válasz nem érkezett, a három gyerek haladt tovább a kerítés mentén, Jeanette meg viharos sebességgel indult a falu felé. Mérge, ahogy jött elpárolgott, s valamiféle vidám jó érzés költözött helyébe. Még hogy ő álljon közéjük! – morfondírozott magában. – Azt leshetik, hogy ő cipelje a csirizestálat, és ha éppen egyébhez volna kedve, masírozzék az utcán táblákkal, zászlókkal! Nagymama adna neki… S mindennek ellenére, hirtelen fakadt gyengédséggel, megmagyarázhatatlan hálaérzettel gondolt Rose Prunier-re. Összehasonlította magában a jóindulatú, buta kis Marie Gentil-val – nem kétséges, Rose sokkal különb kislány! Az osztály legjobb tanulója, erős, határozott jellem a vékonyka kis testben. Hol szamárköhögése van, hol meg elered az orra vére, tavaly tüszős mandulagyulladása volt, azelőtt meg a nyaka dagadt fel – hát ezért nem küldhetik szülei az olyan távol eső állami iskolába. De Rose Prunier kialakult világszemléletén semmit sem változtat a zárda félhomályos folyosóinak andalító tömjénillata, Angéle nővér kenetteljes példabeszédei s a reggeli mise ájtatos hangulata. Rose udvarias, jó magaviseletű, és semmi több. Rose-zal nem lehet szentképet cserélni, rózsafüzért morzsolni, együgyű kis fogadalmakat tenni, ő távol tartja magát a zárda íratlan szabályaitól. – Pukkadjon meg! – ismételte magában Jeanette Rosta, de kevés meggyőződéssel.

A szél alábbhagyott, s a főutca megélénkült. A járda szélén és a kapuk