Tündérmesék

KERTÉSZ ÁKOS

TÜNDÉRMESÉK

Három kisregény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Fekete Sas 1999

Borító: Szabadi Bálint

978-963-374-632-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kertész Ákos

CSODA ROGACSOVBAN

Rogacsov kicsi városka volt a nagy Oroszországban, annak is a minszki kormányzóságában, a vitjebszki járásban. A háború alatt elpusztult. Az oroszok lakta része is, hát még az alvég, a zsidónegyed, amit az ottani, jiddisül beszélő zsidók nem gettónak, hanem stetlnek mondtak. Stetl magyarul azt jelenti: városka. A stetl minden lakóját, akiket az oroszok meghagytak, meggyilkolták a nácik a koncentrációs táborokban, a gázkamrákban. Hírmondója se maradt volna a Rogacsovban történt csodálatos esetnek, ha nincs Kovács Pista bácsi.

De Kovács Pista bácsi szerencsére volt, és az én szerencsémre együtt feküdtem vele 1949 őszén az egykori Zsidó Kórházban, amit addigra már államosítottak, és nagy fantáziával Szabolcs Utcai Kórháznak neveztek el, minthogy a Szabolcs utcában volt található.

Pista bácsinak epeköve volt, engem meg vakbéllel operáltak, de nem akkor ismertem meg, hanem amikor 120 pár nap múlva visszavittek a sebészetre, és a nagy, huszonöt ágyas kórterembe kerültem. Minthogy az én fájdalmaimat, amit a begyulladt fonál okozott, a penicillin (akkor volt új találmány) órák alatt elmulasztotta, én afféle járó beteg lettem, és órákat töltöttem el Kovács Pista bácsi betegágyánál, aki nagyhangú, vidám, tiszántúli ember volt, és remek történeteket tudott mesélni.

Kérdeztem is egyszer, mi baja van neki tulajdonképpen, azt felelte, hogy a harmadik lába rövidebb, és hatalmasat nevetett hozzá. Nem egészen értettem. Ezt a körülmetélt zsidókra szokták tréfásan mondani (hogy a harmadik lábuk rövidebb), de hát Pista bácsiról mindent előbb elhittem volna, mint azt, hogy zsidó. Kerekképű, pirospozsgás, nagybajusza, lapáttenyerű férfi volt, ízes tiszántúli tájszólással beszélt; az ilyen ember nem lehet más, csak magyar paraszt. Pedig zsidó volt. Zsidó kisiparos, asztalos mester, és a nagypapáját még Kleinnek hívták, akár az én nagyapámat. De rokonok nem voltunk, mert az én nagyapám ópécskai, Arad megyei volt, az övé meg munkácsi; Munkácsról települt át a család Trianon után Mátészalkára. És azért nevetett hozzá olyan hatalmasat, mert a csehszlovákoknak Munkácson magyar volt, a magyaroknak Mátészalkán zsidó, a kommunistáknak meg most mint kisiparos osztályidegen. Hát, akit ennyi pech ér, az majdnem olyan peches, mint Jób. Mit csinálhat ilyenkor egy normális zsidó. Hát csak röhöghet a világon, nem?

Hogy epeköve volt, azt később leolvastam a lázlapjáról, mert a maga bajáról csak ilyen viccesen tudott mesélni. Ezért nem beszélt arról sem, hogy az egész családját kiirtották Auschwitzban; ő maga mint munkaszolgálatos menekült meg, mert negyvenkettőben elfogták az oroszok, és a fogságban tolmács lett, hiszen kárpátaljai születésű zsidógyerekként von Haus aus öt anyanyelve volt: jiddis, magyar, német, ruszin és szlovák. Mindezt a Blumenfeld Maritól tudtam meg, aki ápolónő volt azon az osztályon, és nekem régi haverom még a MADISZ-ból.

Kovács Pista bácsi a rogacsovi csoda történetét a nagymamájától hallotta, aki Szepesi lány volt, vagyis eredetileg Schönstein, méghozzá a sátoraljaújhelyi Schönsteinek közül való. Tudod, mi az, hogy Sadaradaójhej? Nem tudtam. Hát az Sátoraljaújhely jiddis kiejtéssel. Na, a Schönstein nagymama meg a Kovács (eredetileg Klein) nagypapától hallotta a történetet, és csak akkor mesélte el Kovács Pista bácsinak, amikor a Klein-Kovács nagypapa meghalt. Ezért hát úgy kellett elfogadni mindent, ahogy a Szepesi nagymama emlékezett rá, mert a Klein nagypapa meghalt, és nem lehetett már semmire visszakérdezni. A Klein (akkor még Klejn) család Rogacsovból települt át Munkácsra 1891-ben. A Klein nagypapa nagypapájának a nagypapája, vagyis Kovács Pista bácsi ükapja annak a Smuélnak a fia volt, aki viszont Ben Lewi Koppelnek volt a nevelt fia. Koppel pedig a rogacsovi reb Mojse Gelb, a pék segédje volt; a kormányzóságban, legalábbis a rogacsoviak szerint, a legjobb zsidó péksegéd. A bárheszéért még Minszkől is elzarándokoltak Rogacsovba a zsidók, már akik tudtak róla.

Rogacsovban, mesélte Pista bácsi, Koppel idejében megjelent a Sátán. De nem ez volt az igazi csoda. Mert a Sátán sokszor és sokféle alakban megjelenik, egyszer Sztálin, egyszer Hitler, egyszer a popsifejű Rákosi képében, a rogacsovi Sátánt speciel Wintermantelnek hívták, doktor volt, és a rogacsovi asszonyok szerint kimondottan szép zsidóember. De nem ez volt az igazi csoda. Az igazi csoda Koppel volt.

Koppel olyan jó ember volt, hogy sugárzott körülötte a szeretet, csak ezt nemigen vette észre senki. Az ilyesmire ki figyel oda? Wintermantel doktor aranyai csillogtak, arra bezzeg odafigyeltek a népek! Koppel olyan hiszékeny volt, mint egy vérbeli balfácán, tudod, mi az? Balek. Mert ő képtelen lett volna hazudni, másról sem tételezte föl, hogy hazudik, ezért eztán bevett minden maszlagot, amit bedumáltak neki. Olyan volt, mint a Petőfi apja.

Mert ő becsületes lelkű, igaz; Azt gondola, hogy minden ember az. És e hitének áldozatja lett.

Hát ilyen volt a Koppel is. Úgy is hívták: a mesüge pék. Koppel a hülyeségig jó volt és hiszékeny. Nahát, az a csoda, hogy ilyen emberek léteznek. Ő a harminchat igazak egyike volt, állította Pista bácsi határozottan, bizonyítéka, igaz, nem volt rá, de azt mondta, hogy ez nem szorul bizonyításra: nem bírósági ügy.

(Pista bácsi ugyan anyanyelvi szinten beszélt jiddisül, de a legkevésbé sem volt kóser. Imádta a szalonnát, általában a disznótorost, és a sertéspaprikást jó sok tejföllel. Az orvosok szerint ez okozta az epekövét is, de Pista bácsi nem vette be az ilyen süket hadovát, szerinte az epekövét a munkaszolgálatos-, meg a szovjet hadifogoly tábori diétás konyha okozta, magyarul a sok flammó. Tudod, mi az a flammó? Ezt is tudtam. Én is éheztem a háború alatt éppen eleget.)

Koppel fél háromkor kelt, és negyed négykor már dolgozott is reb Mojse Gelb pékműhelyében, mert az egész stetl nem volt nagy, egy jó tüdejű ember akár át is bírt volna köpni a házak fölött egyik végéből a másikba. Aznap is fél háromkor kelt, amikor először találkozott a Sátánnal.

Fogyó hold volt, háromkor még ott ragyogott a félhold Rogacsov faházacskái fölött, és kékezüst fénnyel szórta be a tetőcskéket, sikátorokat, de a rogacsovi csibészek, utcagyerekek ott virrasztottak, kockáztak meg vodkáztak a kerítés takarásában amellett az út mellett, ahol a mesüge péknek a műhely felé menet el kellett haladnia, mert a legjobb cirkusz volt Koppelre hajnalok hajnalán, amikor munkába tartott, ráijeszteni.

De mielőtt még a neveletlen utcakölykök elkezdhették volna a szokásos balhét, Koppel belebotlott egy rongycsomóba, amelyik ott feküdt keresztbe az úton. Mintha csak a gyerekek tették volna oda, hogy a mesüge pék hasra essen benne, de nem ők voltak: az a rongycsomó maga volt Pívele, a koldus, aki előző nap annyit piált, hogy elvágódott az út közepén, és rögtön el is aludt. Az utcakölykök röhögtek, mert kamaszok voltak, és a kamaszoknak olyan a természetük, hogy mindenen röhögnek, hacsak kifejezetten meg nem tiltják nekik. (De előfordul, hogy ha tilos, még jobban röhögnek!)

Á, hogy az ördög…! morgott Koppel. Ki tette ide ezt? De hiszen ez egy… sőt: ez Pívele maga. Hé! Pívele! Ébredj, te szeszkazán, te istenátka! Hát itt nem alhatsz! Jöhet egy kocsi, halálra taposnak a lovak! Gyere… na… gyere… állj már föl a rozoga csülkeidre! Te, falu szégyene!

Valahogy föltámogatta az eszméletlenségig részeg koldust, és bezörögetett az első házba, mégpedig reb Mojse ben Jefrajím Kaplun házába, aki a sakter volt Rogacsovban.

Ki zörget ilyenkor?! Hallatszott nagy sokára a ház belsejéből reb Kaplun hangja.

Én vagyok, Koppel, a pék!

Na, a mesüge Koppel! Ez kellett nekem hajnali háromkor, meg egy hátbavágás…! Mi van?! Miért nem dolgozol?!

Jefrajím, kiáltott be a házba Koppel, csinálnod kell valamit ezzel a Pívelével, itt feküdt keresztbe az úton merevrészegen… még megfagy!

Hagyj engem békén, ezért költöttél föl? reb Kaplun föl volt háborodva. Ez minden éjjel merevrészeg! Kopogj be, reb Ziszemírhez, az gazdag ember…!

Gazdag, gazdag… – morgott Koppel –, de kicsoda Ziszemír: egy mészáros. Egy senki! De te vagy itt a sakter! Neked hivatalod van! Neked hivatalból kell segítened egy részeg zsidón! Bedugjuk az ólba, a birkáid közé.

Nincsenek is birkáim, Mesüge! Kecskéim meg libáim vannak.

Pívelének az mindegy! Az ólban meleg van, nem fagy meg!

Hogyne, hogy az állataim ricsajozzanak nekem egész éjjel!

Az utcakölykök, akik mindezt hallották, kecskemekegést és libagágogást kezdtek utánozni: mek-mek-mek-mek, gá-gá-gá-gá… remekül mulattak. A sakternek sem kellett több:

Hallod? Már föl is ébredtek!

Képes volnál elzavarni egy falunkbelit? – kérdezte Koppel fölháborodva. – Milyen hivatalos ember vagy te?! Nem idegen ez, még ha részeg is, mindenki ismeri, te is ismered! Na, nyissál csak gyorsan kaput!

A sakter úr nagy nehezen előkászálódott, kaput nyitott, mert tudta, hogy a mesüge péksegédet ilyenkor úgysem lehet lerázni.

Akkor azt mondta Koppel, na gyere fogjuk meg, emeljük föl, rozoga vénember ez, könnyű, akár a libapehely! Úgy ni, jól van, aztán gyerünk, dugjuk be az ólba, ne nyögjél már, fogjad meg, úgy! Na még egyszer! Hóó, oppá! Jól van! Mégis rendes ember vagy te, sakter!

Koppel, mint aki rendben elvégezte a dolgát, ment tovább, a sakter bezárta a kaput, de még utána kiáltott a kerítés fölött: Mesüge pék!

Koppel csak megrántotta a vállát, hátra se nézett. Találj ki valami újabbat… mondta magában. Aztán csak rótta az utat, hogy mielőbb a pékségbe érjen, a kölykök meg egy darabig lestek, aztán egy intésre egyszerre ordítottak föl:

Húúúúúúúhhhh!

Szegény Koppel úgy megijedt, majdnem szörnyethalt.

Jajj!!! Teremtőm! Áh, megint csak ezek a buta kölkök! Rá se rántsál, Koppel!

És mint valami botot, előkapta a klarinétját a kabátja alól és azzal kergette szét az utcagyerekeket, akik nagy hősök voltak ám, mert a Koppel klarinétjától úgy megijedtek, hogy tízen húsz felé szaladtak. Pedig dehogyis ütötte volna meg ő a gyerekeket kedves klarinétjával, jobban szerette ő a hangszerét is, de a gyerekeket is annál. Csak ijesztgette a srácokat, ahogy máskor is, a gyerekek pedig megijedtek, ahogy máskor is.

Amikor eddig ért a mesében, Kovács Pista bácsi figyelmeztetően fölemelte a kezét. El ne hidd már, hogy megijedtek! Ez csak hozzátartozott a játékhoz: elhitetni Koppellal, hogy jujj, de nagyon be vagyunk tojva!

Máskor meg a rosszcsont kölykök megdobálták és csúfolták mindennel, és válogatott baromságokat kiabáltak neki, amit Koppel rendesen el is hitt:

Vitjebszkben egy bolha akkorára hízott a disznó nyakán, mint maga a disznó, és most jönnek Rogacsovba! Már ügetnek az országúton, alul a disznó, rajta a bolha. Megesküdött a bolha, hogy ha ideérnek, Rogacsovba, a péklegény Koppelen hízik majd tovább, úgy vigyázz magadra, Koppel!

Figyelj, Koppel! A minszki rabbi lánya kétfejű gyereket szült, te vagy az apjuk! Nagyon helyesek a gyerek fejecskéi, az egyik fiú, a másik lány, elhiszed Koppel?

Sose voltam Minszkben! – kiáltott vissza Koppel, de ez gyönge érv volt a kamaszoknak.

Dehogynem voltál, Koppele! Álmodban ott voltál, akkor pedig ott voltál, mert az álmok igazak, elhiszed?

Elhiszem, mert hátha igaz. A mese is úgy szól, hogy aki nem hiszi, járjon utána. Járjon utána a nyavalya! Inkább elhiszem. Így is bolond vagyok, úgy is bolond vagyok, hát akkor nem mindegy?

Így aztán Koppel mindent elhitt, csak azt nem, ha valaki azzal merte csúfolni, hogy nem jó a kenyér, amit sütött. A szakmájára igen büszke volt, mit mondjak, öntudatos egy iparos volt, ilyenkor nem hagyta magát, és ha nagyon föl akarták bosszantani, akkor azt énekelték neki a srácok:

Bolond Koppel teneked,

nincs ki a négy kereked.

Nyúlós, folyós,

ehetetlen,

megkeletlen,

megsületlen,

nyers belül a kenyered!

Ilyenkor Koppel olyan haragra gerjedt, hogy nagyon megagyalta volna azt a kölyköt, aki a keze közé kerül, de a csibészek jobban szaladtak, mint ő; soha egyiket sem tudta elkapni, úgy, hogy ebből is nagy ingyen

cirkusz lett, csak kiröhögték a szegény péksegédet. Pedig ami igaz, az igaz, valóban ő volt a legjobb péksegéd az egész kormányzóságban.

Azon a hajnalon is, amikor először megjelent Kop­pel előtt a Sátán, és mellette mindjárt egy őrangyal is (akit maga az Úr küldött Koppel védelmére), minden úgy kezdődött, mint más közönséges hajnalokon szokott. Koppel, miután maga mögött hagyta az utcakölyköket, sietett a műhelybe, mert ő nemcsak jó szakember volt, de szerette is a munkáját, ami, én mint asztalos kisiparos állítom neked, mondta magyarázatul Pista bácsi, szorosan összefügg. Én például szeretem a fa illatát, Koppel is szerette a frissen sült kenyér illatát (jó is az!), meg a jó meleg pékműhelyt, amit abban a hideg Oroszországban meg is lehet érteni. Ilyenkor mindig eszébe jutott, de jó, hogy nem hallgatott a papájára. A Tate azt akarta, hogy suszter legyen, hát persze, mert ő maga is suszter volt és nagyravágyó: suszter-dinasztiát akart alapítani, hiszen suszter volt már az ő papája is. De Koppel a nagymamájára, a bobéra hallgatott. A nagymamája mondta, hogy legyen pék. Cipő nélkül elvan az ember, hát nem igaz? Legföljebb nem megy ki a házból. Na de cipó nélkül?! Cipó nélkül éhen hal, tehát a pék fontosabb ember a stetlben, mint a suszter.

Amint belépett Koppel a műhelybe, az első dolga volt, hogy jól bezárkózott. Nehogy ezekben az intim hajnali órákban, amikor még jóformán az egész stetl aludt, megzavarja valaki. Azt is jó érzés volt tudni, hogy ő van ébren egyedül. Elképzelte, hogyan alszanak a többiek: hogy mosolyog álmában a puha párnán puha szájával a szép asszony, hogy milyen falrengetően hortyog mellette a nagy szakállával az ember, hogy szuszognak kicsi ágyukban angyalokkal benépesült álmukat álmodva a gyerekek, és nincs más ébren, csak Koppel, a pék, aki süti a népeknek a mindennapi kenyeret… ez fölemelő érzés volt!

Először hatalmas tüzet rakott a kemencébe, és míg a tűz lángolt, beleszórta a teknőbe a lisztet, vizet öntött rá, hozzáadta a kovászt, megsózta, aztán föltűrte az inge ujját, és gyúrta, dagasztotta a tésztát. Amíg a tűz fölforrósította a kemencét, a tészta dagadt a tekenőben.

Ez a pillanat volt a hajnal legszebb pillanata, mert amíg a tészta megkelt, Koppel ráért egy kicsikét, ilyenkor leült, elővette a klarinétját. Először csak simogatta, becézgette, még meg is csókolgatta. Aztán szájához emelte, és elfújta a klarinétján minden bánatát: a magányát, azt, hogy egy igaz barátja van csak, a klarinét; elpanaszolta a sok csúfolódást, a hazudozást, amit ő jóhiszeműen mindig el is hitt; de a jókedvét is, mert szerette a mesterségét, és a büszkeségét, mert mégis csak ő a legjobb pék az egész kormányzóságban!

Amikor a tűz kialudt, a kemence fölforrósodott, addigra a tészta is megkelt, Koppel megtörölgette, eltette a muzsikáját, újra nekiállt a munkának, kiszaggatta a szakajtókba a tésztát, onnan kiborította a pékasztalra, lisztes kézzel megformálta, lapátra tette, és egyenkint bevetette a kenyeret a jó forró kemencébe, aztán a szép piros cipót, amikor már ropogósra sült, kihúzta a péklapáttal. Azon a napon amíg Koppel így eldolgozgatott, ahogy máskor is, gyönyörű, leheletfinom hegedűszó hallatszott valahonnét, Koppel hallotta ugyan, és nem is tudta mire vélni, de nem ért rá, hogy megálljon a munkában hallgatózni, serényen dolgozott csak tovább.

Váratlanul hatalmas tűz csapott föl a kemence szájából. Koppel rémületében a falnak tántorodott és nem értette, mi történik, hát a tűz egyszer már kialudt, csak nem a kenyerek gyulladtak meg, mert túlforrósította a kemencét? Koppelnek nem sok érzéke volt a misztikához, ezért először a furcsa jelenség gyakorlati okát kereste. De aztán a tűzben lassan megjelent egy fekete alak, akit körülfolytak a lángok. Aztán a tűz hirtelen ellobbant, és a kemence előtt ott magasodott a halálra vált péklegény fölé egy szép szál fekete ember. Fekete volt annak a kucsmája, a kaftánja, a csizmája, fekete a szeme, a sűrű szemöldöke, fekete a haja, a pajesza, s persze a szakálla is, és mennydörgő hangon megszólalt, vagyis dalba kezdett.

ÉN VAGYOK A SÁTÁN! – ezt énekelte. Még jó, hogy bemutatkozott, gondolta Koppel, így legalább tudom, hányadán állok vele… Mert amúgy nehezen jött volna rá; ennek a Sátánnak se szarva nem volt, se patája, mint már mondtam: kifejezetten jóképű fickó volt.

Koppelnek a szája is tátva maradt a csodálkozástól.

A rogacsovi péklegény nem járt Moszkvában a Balsójban, nem ismerte se Muszorgszkijt, se Rimszkij-Korszakovot, sose hallott operáról, ezért nagyon különösnek találta, hogy valaki, legyen az akár maga a Sátán, beszéd helyett csak úgy, minden bevezető nélkül, dalra fakadjon. És ekkor megpillantotta a hegedűszó forrását is: egy gyönyörű szép karcsú leány állt oda közéje és a daloló fekete ember közé, és a hegedűjén megpróbált disszonáns dallamokat játszani, de hiába, mert a fekete ember olyan vastag basszus hangon bömbölte a dalát, hogy ahhoz képest a leányka hegedűje csak cincogás volt.

Furcsákat énekelt a Sátán, Koppel úgy érezte, hogy ez neki egy kicsit magas. Nem mintha a Tórát nem ismerte volna, de a Talmudot nemigen forgatta, a Sátán okoskodása pedig amolyan talmudista okoskodás volt, csak nagyon nagy hangon bömbölt hozzá, ettől volt ijesztő.

Azt mondta el énekszóval, hogy őt nem a Teremtő teremtette, mert ő a Teremtővel egyidős, vagyis öröktől fogva van, és örökké lesz.

(Na jó. Most mihez kezdjek én ezzel?)

Aztán arról énekelt, hogy a földön minden kegyetlenség és gonoszság őtőle származik.

(Ezzel nem büszkélkednék, igaz, nem is én vagyok a Sátán… gondolta Koppel)

Hogy az ő műve az is, hogy a természetben egyik élőlény fölfalja a másikat. Hogy minden élő élőt zabál; ahhoz, hogy el ne pusztuljon, el kell, hogy pusztítson másokat. És hogy örök harc folyik közte és az Úr között. Sőt azt is megígérte Koppelnak, hogy őt is el fogja pusztítani, mert Koppel