Séta a ház körül - Előadók, társszerzők

MÁNDY IVÁN

SÉTA A HÁZ KÖRÜL

&

ELŐADÓK, TÁRSSZERZŐK

1950–1952

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kaposvári Franciska

978-963-374-904-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Mándy Iván jogutódja

SÉTA A HÁZ KÖRÜL

1966

CIKLON

Repülj, Ciklon, száguldj, Ciklon!

Ezt mondták a központban. Meg hogy vigyázzon, lehetőleg ne beszéljen túl sokat, és ne csináljon semmiféle botrányt.

Dubovecz pedig megjegyezte.

– Maga nagyon csinos, és ezt tudja, és ezzel vissza is él. Nagyon kérem, lehetőleg ne kössön ismeretségeket, és ne építsen ki semmiféle kapcsolatot.

Ciklon bólintott. Rázott egyet a sörényén, megint bólintott, és az egészet nem nagyon értette. Talán valaki másról beszél Dubovecz, aki rengeteg ismeretséget kötött. Valaha volt egy lány, aki járta a vidéket, és építette a kapcsolatokat.

De hát ő… Veszprémben arrébb tesz egy cipőt a kirakatban, Sopronban egy fényképezőgépet, Pécsett egy kesztyűt.

Igaz, egyszer kisebb tömeg gyűlt össze a kirakat előtt. A bolt vezetője is bemászott a női ruhák közé, ott magyarázta, hogy ilyet nem lehet csinálni. Odakint tapsoltak és éljeneztek. A vezető egy empriméanyag alól kirángatta Ciklont. – Ilyen még itt nem történt, erről jelentést teszek! – Egyre azt ismételgette, hogy ha valaki így rázza magát, akkor talán ne menjen kirakatrendezőnek, akkor talán mégis valami más pályát kéne hogy válasszon.

– Gondolkoztál te már azon, hogy mit csinálsz? – kérdezte Vera. – Egyáltalán, van valami elképzelésed azzal a kirakattal?

– A Ciklon elképzelései?! – nevetett Ernyei Magdi.

Ciklon hallgatott, és megpróbált figyelni. Hunyorgott és hallgatott. Aztán Vera egyszerre elkezdett ordítani.

– Ne nézz így rám, Ciklon, az Istenért, ne nézz így rám!

– Nem tud másképp nézni – mondta Ernyei Magdi.

Még a tanfolyamról ismerték egymást. Magdi nagyon szerette Verát, csak azt az egyet nem értette, hogy mit akar Ciklontól. „Ezzel még beszélni se lehet." Vera meg azt mondta, hogy igenis, Ciklonnal foglalkozni kell. Néha felhívta magához, hogy társaságban legyen, emberi társaságban. A vidéki utak előtt pedig arról beszélt, hogy az ő munkájukat már csak egy lépés választja el a művészettől, mert azt a kirakatot úgy kell megtervezni, úgy kell odadobni az emberek elé…

Ciklon elfáradt. Megpróbált figyelni, de közben akárcsak az agyában sétálnának. Nagyanyával is így volt. Nagyanya mindig kérdezett.

– Már megint utazol? Miért kell neked örökké utaznod? Nagyanya az ágyban kuporgott, felhúzott térddel. A kávéját kavargatta. Nagy gonddal készítette el a kávét, aztán valósággal beiramodott vele az ágyba. Mint aki tulajdonképpen csak ott érzi magát biztonságban. Kanalát a csésze széléhez verdeste.

– Igazán nem tudom, miféle foglalkozás ez. – Hörpintett egyet a kávéból. – Hol is vagy te egyáltalán?

– A dekorációban. – Ciklon már pakolt. Most éppen a pizsamát tette bele a szatyorba.

– Így összegyűrni valamit! – A kanál a csészéhez koccant. – Dekoráció… – Mintha ez a szó valahova nagyon messze dobta volna nagyanyát.

A lány pakolt. Nem nézett a nagyanyjára, de azért szinte előtte volt, ahogy ott kuporog az ágyban, felhúzott térddel, kávéscsészével. Csupa üreg meg görbület. A lába két óriási kampószeg. Aztán üreg… aztán megint mindenféle görbületek, repedések és vájatok.

Beledobott valamit a szatyorba. Közben arra gondolt, hogy hol fog majd lakni. Hová is küldték? Kemenesháza. Férfi és női divatház. A divatházban megmondják, hogy hol lakik, majd elvezetik arra a helyre. Mindegy. Csak rendes ágy legyen, ne úgy, mint Mikolán.

– Az a barátnőd is ott dolgozik?

– Milyen barátnőm?

– Mintha nem tudnád! Az a fekete kislány… helyes kislány. – Csönd. Majd elmélázva. – Akinek most már én vagyok a nagymamája.

– Ja, a Vera!

Igen, Vera egyszer felszaladt ide. „Ciklon, az lehetetlen, hogy ne tudjam, hol laksz! Felszaladt ide, és nagyanyát éppen kint találta a konyhában, amint kávét főzött. Vera nézte egy darabig, aztán átölelte a vállát. „Nem is mondtad, hogy ilyen aranyos nagymamád van! Nagyanya aztán már semmit se csinálhatott. Nagyanyának le kellett feküdnie. „Tessék csak szépen ágyba bújni. Vera elkészítette a kávét, bevitte, aztán odaült az ágy mellé. „Majd a Ferit is felhozom, lehetetlen, hogy a Feri ne ismerje a nagymamádat.

Nem hozta fel a Ferit, és ő se jött többé. Egy darabig még ilyeneket mondott odabent a Dekorációban. „Ha tudnád, hogy irigyellek! Nagymama nélkül nincs család, és nekem nincs nagymamám. Aztán elkapta Ciklon karját. „Bocsáss meg, most nagyon megbántottalak, hiszen a te szüleid… És aztán már Ernyei Magdiéknak magyarázta a Ciklon szüleit. Hogy az anya korán meghalt, az apa pedig kiment valahova külföldre. Néha küld pénzt, de azért semmit se lehet róla tudni. Ernyei Magdi akkor azt mondta, hogy egy ilyen lány mellett nem is tehettek volna mást. Ciklon anyja nem is tehetett volna mást, mint hogy egész korán meghal, Ciklon apja pedig, mint hogy kirohan a világba.

Ciklon pakolt.

– Mikor jössz haza? – A kanál üresen kongott a csészében. – Az ember csak vár, vár, és nem tudja, mikor kerülsz haza. Az a barátnőd is mondta, hogy nálad soha semmit se lehet tudni.

Ciklon nem felelt. Fájt a torka.

Utazás előtt valahogy mindig fájt a torka.

Feküdt a sötétben, és nagyokat nyelt. Olykor felgyújtotta a villanyt. Tizenegy… fél tizenkettő.

Nagyanya átkopogott. – Mi van veled? Aludni akarok!

Kis csönd, majd ismét felhangzott a panaszos siránkozás. – Aludni akarok!

Nagyanya nyöszörög, amíg csak el nem alszik. Talán át is jön, hogy leszidjon. Betelefonálok a Dekorációba, hogy beteg vagyok, és nem tudok elutazni.

Nagyokat nyelt, a füle is megfájdult.

Nagyanya kijárhatna a Lukácsba. Van egy sarok a harmadik napozón, ahova mind ilyenek járnak. Vagy még romosabbak.

Az öregasszonyokra gondolt a Lukácsból, akik eszelős dühvel gyűjtik a napozóágyakat, és aztán esznek, és kenegetik magukat. „Az én olajamat próbáld ki, kedvesem. Egy kis zöldpaprikát, csak nyugodtan vegyél egy kis zöldpaprikát."

Eltűntek az öregasszonyok. Nagy Ervin jelent meg előtte a napozón.

Ott feküdtek a lányok az ágyakon. Vera, Ernyei Magdi és ő. Nem beszéltek, már nem is lehetett tudni, mióta nem beszéltek. Néha valaki átfordult a hátára, lelógatta a karját. Néha valaki a zuhanyhoz ment.

Akkor egyszerre csak ott állt előtte az a széles vállú fiú, csípőre tett kézzel.

Ciklon félig felült, és a szeme elé tette a tenyerét. Köszönni akart, de végül is a fiú szólalt meg.

– Ide figyelj!

Csöndesen beszélt, szinte szótagolva, mintha leckét diktálna.

– Ne futkoss a barátnőidhez, és ne panaszkodj rám, mert én akkor se járok veled, mert nekem nem lehet előírni, hogy kivel járjak.

Vera felült. Akárcsak le akarná rúgni Nagy Ervint a napozóról, de aztán visszafeküdt.

– …és ha nem maradsz nyugton, akkor a pofádba verem a facipős talpamat!

Ez volt a szónoklat vége. Mert olyan volt az egész, akár egy kis szónoklat.

Ciklon a könyökére támaszkodott. Kegyetlenül szúrta a könyöke, valósággal belefúródott a hátába.

Nagy Ervin ott állt előtte. Csönd volt a napozón. Aztán egy hang az öregasszonyok felől.

– Mit mondott a fiú?

Ő meg nem tudott fölkelni, és nem tudott visszafeküdni. A könyöke belefúródott a hátába. Kopogás a szomszédból.

– Miért nem kamillázol? Kamillázzál!

Ciklon megrándult, akárcsak ütésre ébredt volna.

Nagyanya pedig nem hagyta abba. – Nagyon jól tudom, miért gyújtogatod a villanyt! Mert fáj a torkod. És most lusta vagy felkelni, hogy kamillát csinálj.

Nagyanya az előbb még nyöszörgött, de most friss volt a hangja, ahogy egyre azt kiabálta.

– Kamillázzál! Kamillázzál!

A lány így aludt el, ebben a kiabálásban.

Talán összeakadok valakivel.

Erre gondolt, ahogy reggel behúzta maga mögött az ajtót. – A vonatban talán összeakadok Verával, Ferivel vagy Ernyei Magdival. Mintha Vera mondta volna, hogy ő is utazik valahova.

Szürke és kihalt a lépcsőház. Odalent kinyílt egy ajtó, gyors lépések, aztán megint csönd.

Ciklon egy darabig a lépcsőház ablakánál állt. Atbámult a szomszéd ház udvarára. Az a porolórúd! Egyszer kijön ide, és addig nézi, ameddig csak akarja. Akkor is így jön ki, kora reggel. Nézi az udvart, a porolórudat, a csukott ajtókat, aztán visszamegy, és bebújik az ágyba.

Lerobogott a lépcsőn.

A jegy megvan, azt már tegnap megvette. De valamit elfelejtett. A körömlakkot. Na mindegy.

Csak ne Ernyei Magdival akadjon össze. Csak ne éppen Ernyei Magdival. „Múltkor lekvárral kínáltam. Azt mondta, tegyem el azt az üveget, mert mindjárt rosszul lesz."

A pályaudvaron egy férfi a nyomába szegődött. Hol a jobb, hol a bal oldalán tűnt fel.

– Tündér! Ilyen kora reggel egy tündér…

Ciklon egy vasutastól megkérdezte, hogy melyik vágányon áll a héthúszas személy, Kemenesháza felé.

A kísérője eltátotta a száját. – Egy tündér – a héthúszas személlyel! Ez lehetetlen…

Ciklon a harmadik külső vágány felé indult. A férfi körülötte röpködött.

„Csak hozzá ne érjen a mellemhez…" Ciklon átkelt egy üres sínpáron.

A férfi mögötte bukdácsolt, aztán lemaradt.

Ciklon átkelt az üres sínpáron, aztán még egy üres sínpáron, és ott állt a vonat mellett. Semmi kedve nem volt felszállni. A homályos ablaküveget nézte. El se lehetett képzelni, hogy egy arc tűnjön fel mögötte. Hogy valaki onnan integessen.

Lesétált a vonat mellett. Olykor megállt, szatyrát térdéhez ütögette. Így pörgött önmaga körül.

Nem ment el akkor azzal a férfival, nem szállt le vele a buszból, de azért… Együtt nyúltak a rúd felé, hogy megkapaszkodjanak, és a férfi megfogta a mellét. Ciklon makogott valamit, de az a férfi úgy leakaszthatta volna!

Vera üvöltött, amikor elmesélte neki.

– Ne mondd ezt, Ciklon! Ezt nem mondhatod komolyan!

– Elhiheted – legyintett Ernyei Magdi.

Ciklon a vonat folyosóján sétált, benézett a fülkékbe. Egyikben se ült senki. Valahol a folyosó végén feltűnt egy takarítóasszony, vödörrel, seprűvel.

Elhagyatott, üres csomagtartók.

Az egyikbe földobta a szatyrát. Levette, és átment egy másik kupéba. Megint egy másikba.

Végre lehorgonyzott egy ablak előtt. A vészfékre bámult, a kopott padra, aztán egy mozdulattal fölrántotta az ablakot.

– Majd írok! – integetett az üres peronnak. – Ahogy megérkeztem, máris küldök egy lapot. Irtó kedves, hogy kikísértetek. Nagy hülyeség, de azért irtó kedvesek vagytok. Hogy idén miért nem megyek a tengerpartra? Unom a tengert. Értitek? Unom! Unom!

– Mi az, kislány? – Valaki megérintette a vállát.

Már voltak egypáran a fülkében. Az a férfi a sarokban mintha már évek óta ott aludna. És a kártyázók is… Igen, talán már akkor itt voltak, amikor a lány bejött.

– Az ablakot – nyöszörgött valaki –, húzzák fel az ablakot. Feltolta az ablakot. Erről a nyöszörgő hangról eszébe jutott a nagyanyja. Kint van a konyhában, és kávét főz, aztán visszabújik az ágyba. Valósággal visszairamodik a csészével, mint aki attól fél, hogy útközben elgáncsolják. Különféle alakok állnak lesben a konyhától az ágyig, és csak arra várnak, hogy azt a csészét megkaparintsák.

– Én nem tudom – nyöszörgött a hang –, egyesek azt hiszik, hogy nyár van.

Ciklon leült. Egy lilásvörös arc volt előtte. Most már tudta, hogy senkivel se akad össze ezen az úton. Se Verával, se Ernyei Magdival, se mással.

– Gyorsított személy – mondta valaki.

– Ez magának gyorsított személy?

Kattogtak a kerekek, aztán valami percegésféle hallatszott.

– Múltkor csak Izsák után kezdték.

– És volt, amikor Izsák után se kezdték. Tudja, a nővérem, éppen karácsony előtt utazott haza… jéghideg vonatban.

Kattogtak a kerekek, percegés hallatszott, és Ciklon megint ott volt a Lukács teraszán. Lebámult az uszodamedencére.

– Mutasd be a barátnődet – mondta Nagy Ervin.

A fiú mellette könyökölt, és megismételte. – Mutasd be a barátnődet.

– A Dobos Pannit?

– Mit tudom én, hogy milyen Pannit! Azt ott, abban a piros fürdőruhában.

– A Dobos Pannit.

– A medence szélén, abban a piros fürdőruhában. Érted? Amikor a kalauz a jegyet kérte, a percegés megszűnt. Áporodott, savanyú füstszag terjengett a kocsiban.

– Abbahagyták – morgott valaki –, elég hamar abbahagyták a fűtést.

– Seprűs-Alsónál megint elkezdik.

– Ahogy maga téved!

A kalauz mosolygott, a vállát vonogatta. Később egy borospoharat tartottak Ciklon elé.

– Ez is melegít.

Ciklon a fejével intett, hogy köszöni, de nem. A pohár nem vonult mindjárt vissza. – Gőgös a kislány, nagyon gőgös.

Egy ősz férfi vidáman hunyorgott. – A múltkor jól megitattak egy ilyen kislányt. Először sehogy se akart inni, de aztán már…

Az Ernyei Magdi!

Ciklon szinte hallotta, ahogy Vera elmesélte azt az esetet Ferinek. Amikor Ernyei Magdit úgy kellett leszedni a vonatról, mert összeakadt valamilyen társasággal, és inni kezdtek. Nem, ez lehetetlen. Magdi sose iszik. Magdi sose akad össze semmiféle társasággal.

Üres lett a fülke. Mintha hirtelen felszippantották volna a többieket. Ő meg leemelte a szatyrát, kivett egy kis üveg lekvárt és kenyeret.

Egyedül ült a fülkében, lekváros kenyeret evett.

Átszállás.

Egy csomó egymásra dobált talpfa. Elhagyott teherkocsi tele homokkal. A kocsi mögött park, sétánnyal, szoborral.

– Csatlakozás Kemenesházára? – kérdezte a lány, anélkül hogy megállt volna.

– Második vágány!

Pár lépés – aztán hirtelen megállt. Valahogy látni akarta azt, akitől megkérdezte a csatlakozást. Futkosó alakokat látott. A pályaudvar homokszínű épületét.

Kicsit sértődötten vállat vont, és átkelt egy vonaton. A másik oldalon leereszkedett. „Tiszta kosz ez a szatyor! És a nadrágom…"

Két vonat között porolgatta a nadrágját.

Fölmászott a lépcsőn. Minden fülke tele volt. Legjobb, ha kint marad a folyosón. Orrát az ablaküveghez nyomta. Kinézett, de nem látott semmit. Azt se tudta, hogy mikor indultak el. A feje elnehezedett. Úgy érezte, hogy rettenetesen zsíros az arca.

Ernyei Magdinak sose zsíros az arca, Verának se. Jó, hát az enyém zsíros.

– Nem jön a büfébe? – énekelte mellette egy férfi. – Nem jön a büfébe? Nem jön a büfébe?

Ciklon kibámult az ablakon, és egy másik hangot hallott.

– Hozzál nekem két pischingert.

Ezt mondta Nagy Ervin a Lukácsban. Ő meg kissé tétován nézett rá. Pénz nem volt nála, és hát a fiú…

…a fiú ott állt előtte. – Most nyitott ki a büfé. Nagyon jó pischingerük van, magadnak is vehetsz.

Pénzt nem adott.

Ciklon lement a lépcsőn. Akárcsak egy toronyból ereszkedne lefelé. Fekete talpak a falon. Fekete talpak, végig a falon. Mégis, hogy csinálták ezt…?

Ment a talpnyomok mellett.

– Nem jön a büfébe? – A férfi az ablaküvegen kopogott. – Hülyeség itt ácsorogni.

Ciklon végre ránézett, és akkor a férfi eltűnt. Aztán senki se szólt hozzá. Csak az a nyurga fiatalember, ahogy leszállt Kemenesházánál.

– Szotyori Zoltán.

Szemüvegével, rövidre nyírt, barna hajával, akár egy fiatal sebész.

– Elkísérem az üzletbe, aztán pedig a lakására. Remélem, meg lesz elégedve. Igen, azt hiszem, meg lesz elégedve.

Hogy kiküldjenek valakit Ciklon elé…! Ezt legfeljebb Ernyei Magdival szokták megcsinálni. Neki meg végig kellett bolyongani a városon, amíg megtalálta azt a fényképész – vagy divatüzletet. És néha ott se akartak tudni róla. „A kirakat miatt? Pestről? Te, Ági, szólj csak a Benyhének, én erről nem is hallottam."

– Legjobb, ha gyalog megyünk. Egykettőre bent vagyunk. Ciklon gyanakodva körülnézett. Miért? Hogy mehetnénk még? Villamosnak, busznak nyoma sincs. Vagy talán később jön valami kocsi? Verát egyszer végigcipelték Újhelyen, háromszor is megkerültették vele azt az üzletet.

Kavicsdomb mellett mentek el. Hátrébb állványok, fagyott meszesvödrök. Zöld cirkuszi kocsi.

Ciklon a térdéhez ütögette a szatyrot. Fázott, rettenetesen álmos volt.

– Messze van még?

– Nem, dehogy.

Az üzletben ketten jöttek Ciklon elé. Egy kopaszos férfi és egy idősebb nő.

– Fűtött kocsival jött? – kérdezte a férfi.

– Bár az se jó, ha túlfűtik – mondta a nő. – Emlékszem, egyszer majdnem megfulladtam.

– Azért