Teniszregény

SZIGETHY ANDRÁS

TENISZREGÉNY

Az idézetek Szőcs Géza Előhívó ének című verséből,

valamint a Normann lovas vitézek a XI. századból,

a bayeux-i szőnyegről valóak.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-600-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szigethy András

I. FEJEZET

Látom a labdát. Ahogy lassan emelkedik, kilebeg a szétnyíló ujjak közül.

Mesteri kép.

Aztán a karját, ahogy lendül, a haját is látom, a mozdulat erejétől szétrebbenő szálakról leszakadó verejtékcseppeket szétszóródni a fényben.

Tényleg mesteri.

Csak az arcát nem látom, mert a kamera valahol mögötte-fölötte helyezkedik el.

Meglassuló álomként fut le minden, és én újra érzem: szívem gombóca a torkomban.

Mindenre emlékszem. A szinte ájulásosan izgalmi rosszullét fulladásos szorítására, a beeső árnyékokra, a hangokra. A feszültség ránk boruló, szétpattanás előtti buborékjára. Arra is, ahogy fogadkoztam: édes istenem, csak ezt az egyet add meg. Csak most add meg, hogy sikerüljön neki.

Csak most sikerüljön neki.

A labda aranyló gömbje fönn a levegőben.

II. FEJEZET

Végül is elárultam. Akárhogyan is vesszük, elárultam.

Lehet ezt magyarázni, lehet azt mondani, hogy tulajdonképpen jót tettem, mert ha nem úgy cselekszem, nem azt teszem, amit végül is tettem, akkor soha, senki nem tudja meg, hogy milyen ember is volt.

Hogy nem attól volt nagyszerű, amit úgy is agyonírtak az újságok, elmondtak róla a szó legszorosabb értelmében vett pályatársak.  Nem attól, ahogyan játszott: az elegancia, a könnyedség és az acélrostélyú fegyelem változása mélyén rejlő megingathatatlansággal. Hogy volt a játékában valami, a tenger hullámzására emlékeztető, lüktető őserőből.

De mégsem ettől volt az, aki.

Sokkal inkább attól, ahogyan úrrá lett saját magán, félelmein. Mert valamiért, valami miatt soha nem tudott, nem volt képes arra a gondtalan, felhőtlen örömre, a semmitmondó, de mégiscsak a dolgok lényegét adó pillanatok átélésre, ami nélkül tulajdonképpen nem lehet élni. Talán nem is tudott igazán élni. 

És csak én láttam, én tudtam, hogy mi is lakozik legalul, a tudatalatti legmélyebb rétegeiben, ami egyszer kitört, hogy aztán gyorsan visszatemesse magába, ugyanoda, ahonnan jött, anélkül, hogy megszabadult volna tőle. 

Ezt adtam ki. És ezt bánom ma is. Csak kissé későn. De most már mindegy.

Abban reménykedem, ha újra olvasom, ezt a most már könyv formájában kinyomtatott, de még így is meglehetősen rendezetlen feljegyzésfüzért, akkor magamról is megtudok egyet, s mást. Olyasmit, amit talán magamnak sem mertem bevallani.

Mindegy. Lehet, ezt is csak mentegetőzésként adom elő, mert a dolgok lényege az, hogy kiadtam, tehát elárultam.

Vagy mégis csak jól tettem, amikor kimondtam az igent a tudta nélkül arra, hogy megjelenjen minden, amit róla lejegyeztem, vele beszélgettem, amíg együtt éltünk?

Éltünk?

Inkább csak vele voltam. Velem volt. De képtelennek bizonyultam áttörni egy falon, egy védőburkon, amit maga köré vont. Szándékosan? Tartott tőlem? Valamitől tartott egész életében, és nem akarta hogy bárki is tudomást szerezzen róla? Néha az az érzésem: igenis, félt valamitől. Valamitől nagyon félt. De ebben sem vagyok biztos, még most sem.

Nem tudom.

Pedig akadtak pillanatok. Igen voltak pillanatok, amikor úgy éreztem: ettől tökéletesebb együttlétezés nem lehet. Hogy tényleg igaz a mondat, amit gyerekkorom kedvenc könyvében olvastam: egy vérből valók vagyunk, te meg én.

Az az igazság, hogy soha nem tudtam meg, ki is volt valójában. A legkönnyebb és legnagyobb közhely lenne azt mondani: az egyetlen férfi, aki mellett végig azt érzetem – mindennek ellenére, ami történt – hogy biztonságban vagyok. Még akkor is, ha mindezt végül is megkérdőjelezte az a vészterhes beszélgetés Beltrinnelivel.

 De erről is majd később.

Voltak sejtéseim, de egyiket a másik után ő maga írta fölül, vagy a körülmények cáfoltak rá.

 Most már csak vigasztalom magam azzal, hogy ha már a kiadó, Beltrinelli kezére adtam az összes lejegyzett szöveget, felvételt, akkor legalább tényleg megtudják, milyen is volt, és ez annak köszönhető, hogy mindezt leírtam.

 Sokszor gondolom, hogy csak hozzáképzeltem, köréépítettem, apró jelekből, mondatokból, kombinációkból összekompiláltam egy titkokkal árkolt mítoszt.

De mára már csaknem az az egy a biztos, hogy tényleg nem tudom, ki is volt Elliot Artimras.

III. FEJEZET

Kezem a lejátszó gombján, hogy újra láthassam, hogy újra átélhessem, mit éreztem akkor, és hogyan fogadkoztam sorshoz, Istenhez, mindenhez, ami csak eszembe ötlött, hogy sikerüljön. Mindent megadtam volna, igen talán itt helyén való a kifejezés: az életemet is azért, hogy győzzön azon a mindent eldöntő, sorsdöntő mérkőzésen.

Nem én mondom, hogy az volt. Mindenki tudta, hogy az. Benne volt a levegőben, már a kezdet kezdetén. Már akkor megindult a lavina, amikor a Times megírta, csaknem ezer újságírót, riportert akkreditáltak Wimbledonba. Érezték, hogy itt valami történni fog.

  Kezem a lejátszó gombján. Feles lassításra csúszik az ujjam, hogy még egyszer pontosan láthassak, érezhessek mindent. Az elmúlt időt.

Megnyomom.

Kristálytisztaságú kép. Ott van előttem az ernyőn és még élesebben bennem, kitörölhetetlenül az emlékezet nem halványuló monitorján.

Artimras most feldobja a labdát. Föl, de kicsit maga elé.  Teste hátrahajlik, végsőkig húzott íjként feszül meg, és mintha minden megállna egy pillanatra, a labda, az ütő, a mozdulat.

 Az idő jégszilánkjai tűként a szívemben, lelkemben.

Aztán minden száguldani kezd. Artimras válla előrelendül, karja, mint kipattanó ideg, az ütő már a labdán. És aztán az elsöprő erejű, kivédhetetlen, megfoghatatlan, követhetetlen gyorsaságú és hajszálnyi pontosságú adogatás.

Ász. Ezt nevezik a teniszezők tökéletes ásznak.

 A bíró lágyan előrehajlik a székben, ahogy megfogja a mikrofont. Most fogja kihirdetni a rituális mondatok utánozhatatlan dallamán a játék játszma, mérkőzés szavakat, amivel véglegesen és visszavonhatatlanul Artimras visszatért a csúcsra. Az annyira megszenvedett út után oda, amit megérdemelt. Annyira megérdemelt. És ahol boldog volt.

A bíró keze a mikrofonon, egy darabig még csend, és aztán: out.

Most is érzem magamban az akkori megsüketült világot: out.

Azt mondja a bíró. Az a bíró, aki mindaddig egyetlen hiba nélkül vezette a meccset, azt mondja: kint.

Emlékszem, hogy a gép nem jelzett, a vonalbíró nem szólt, nem emelte a kezét.

A bíró pedig azt mondta: out.

Mi az, hogy out? Mi történt? Mi történhetett? Hiszen mindenki látta, hogy vonal volt, tiszta, tökéletes vonal.

Létezik, hogy egyedül ő látta jól és az egész stadion tévedett? Ki látta jól a valóságot?

Az óriás kivetítő képernyőt bámulta mindenki, hogy a számítógépes visszajátszásból kiderüljön az igazság.  Másodpercek, vagy percek telhettek el rezzenéstelen csendben. Az egész stadion egyetlen kimerevített mozdulatlanságban. De a kivetítőn nem jelent meg semmi. 

És ahelyett, hogy elhangzanának a liturgikus mondatok, hogy játék, játszma, mérkőzés, hogy mindennek végre vége lenne, újra neki kell fogni és felépíteni az egyszer már megszerzett, olyan hosszan és a csak általam tudott keserves múlttal kiküzdött győzelmet.

Újra kezdődik minden.

Nemcsak az eddigi három és fél órán keresztül gyötrődő gyönyörűség, hanem minden, ami az utóbbi egy évben történt velünk, és vele, egész életén keresztül. Egyetlen labdán múlik most, hogy érvénytelenné vagy érvényessé válik-e minden. Ettől kap értelmet vagy értelmetlenséget visszafelé minden.

És ezt a mindent eldöntő pontot kérdőjelezte meg a bíró, hogy kimondta a szót: out.

Visszatér bennem az érzet emlékezete, hogy a fejem tiszta, és minden idegszálam lent a pályán, nála, vele. Vele vagyok. Csak vele. Talán én már nem is létezem külön ebben a pillanatban, csak együtt vele.

 Várakozom, mint mindenki.

 Várakozom, mint ahogy Artimras is odalent a pályán. Cipőjét ütögeti. A cipőjének a talpát. A mozdulatnak semmi értelme. Salakpályán még lenne valami, de itt végképp nincs. Aztán a húrokat igazgatja.  Ideges.

Bizonytalan is?

Mindenestre kivár. Vár. Vár valamire. Várja azt az egyetlen pillanatot, amikor valami megsúgja neki bentről, hogy most, most van itt az egyetlen, a soha vissza nem térő alkalom. Hogy most!

Kis súg, mi súg ilyenkor a testen túli mélységből?

Látom, hogy Artimras maga elé pattogtatja, ütögeti a labdát, várja, hogy a füttykoncert, a rivalgás, a stadion tombolása elcsendesedjék.

Összeomlik?

Ha most hibázik, ha kettős hibát üt, belezuhanhat egy véget nem érő, feneketlen, szívó szakadékba. Amely először a lelket rántja le a mélységbe, aztán magával viszi a testet is. A mozdulat bátorságát, az izmok erejét, a lendület gyorsaságát. Elragad mindent, ha eluralkodik rajta.

Meg meri ütni ugyanúgy, mint eddig? Vagy a szívéből felnyilalló bizonytalanság elnyeli a három és fél órán keresztül szakadatlanul benne munkáló erőt?

És tudom, hogy Yarrangonak csak ez a pillanat kell. Ez a pillanat elég.

Figyelek, minden porcikámmal figyelek.

Összeomlik?

Istenem, csak most segítsd meg! Ezt az egyet kérem az életben. Soha többet semmit. Történjék bármi is, tényleg soha többé semmit.

Igen. Ezt én mondtam ki akkor, hangosan, miközben a stadion, mint görög dráma közönsége figyelte, ahogy Artimras földobja a labdát az adogatáshoz.

A labda fenn a fényben, a magasban, a feje előtt, fölött.

És most.

De ne a végén kezdjük, hanem az elején. A legelején.

Kezdjük a legelején.

IV. FEJEZET

Ahogy utólag átlapoztam jegyzeteimet, s meghallgattam az összes diktafonos felvételt, amit vele készítettem, meghallgattam minden mondatot  – mert pontosan akartam tudni, hogy hol is volt ennek a történetnek az eleje –, ismét azzal találtam magam szemben, ami jó ideje mániákusan kezdett foglalkoztatni: hol és hogyan kezdődnek a dolgok? Hol az a bizonyos fix pont, amire rá lehet bökni, és azt mondani: ez volt a dolgok kezdete.

Nem találtam.

Lehet, hogy akkor és azzal kezdődött az egész, amikor az Öreg nem jött be a szerkesztőségbe? Lehet.

Persze, nem biztos, mert mégiscsak kellett lennie egyetlen meghatározó pillanatnak, csak éppen nem vettem észre.

Ezt egyébként már elég régóta figyeltem magamon. Hogy állandó készenlétben, szinte lesben állva próbálom elcsípni a dolgok kezdetét, mintegy folytonos veszély előérzetét szimatolva, amit a körülmények rejtenek magukba, s mintha nekem meg kellene előznöm, hogy a pillanat elinduljon, kiteljesedjék a maga végzetes útján.  A pszichiáterem azt mondta, ez azért van, mert még a tudatalattim is tiltakozik Burton