A félkegyelmű 2. rész

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ

A FÉLKEGYELMŰ

II.

Fordította

MAKAI IMRE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvek

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Papp Norbert

978-963-344-746-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Makai Imre jogutódja

HARMADIK RÉSZ

1

Szüntelenül panaszkodnak, hogy nálunk nincsenek gyakorlati emberek; hogy sok a politikus; tábornok szintén sok; különféle hivatalvezetőkből találhatunk manapság annyit, amennyi kell, és olyat, amilyet akarunk – de gyakorlati embereink nincsenek. Legalábbis mindenki panaszkodik, hogy nincsenek. Azt mondják, hogy egyik-másik vasútvonalunkon még rendes személyzet sincs, és egy-egy gőzhajózási társaságnál valamelyest is tűrhető adminisztrációt szervezni teljességgel lehetetlen. Itt – hallja az ember – egy újonnan felavatott vasútvonalon összeütközött két vonat, vagy leszakadt alattuk a híd; ott – írják – kis híján a hómező kellős közepén telelt egy vonat, amely néhány órás útra indult, aztán öt napot vesztegelt a hóban. – Emitt – beszélik – sok ezer pud elszállításra váró áru rothad egy helyben két-három hónapig is, amott pedig – ahogy mondják (bár ez már szinte hihetetlen) – egy adminisztrátor, vagyis hát valami felügyelő, egy kereskedősegédet, aki szüntelenül ostromolta, hogy indítsa útnak a portékáikat, útnak indítás helyett jól pofonadminisztrált, és ezt az adminisztratív eljárást azzal magyarázta meg, hogy „egy kicsit felmérgesedett". Az állami hivatalokban olyan sok állás van, hogy elgondolni is szörnyűség; mindenki hivatalnok volt, mindenki hivatalnok akar lenni – hát hogyne szervezhetne – kérdi az ember – ebből az anyagból egy-egy gőzhajózási társaság valami rendes adminisztrációt?

Erre néha fölöttébb egyszerű feleletet adnak – annyira egyszerűt, hogy az ember nem is akarja elhinni ezt a magyarázatot. Igaz, mondják, nálunk mindenki vagy volt hivatalnok, vagy most hivatalnok, és ez a legjobb német példa szerint már kétszáz éve tart: a hivatal az ükapákról az ükunokákra száll – de éppen a hivatalnokok a legkevésbé gyakorlati emberek, és már odáig jutottunk, hogy az elvontságot és a gyakorlati ismeretek hiányát a legutóbbi időkig még maguk a hivatalnokok is a legnagyobb erénynek és a legjobb ajánlólevélnek tartották. Egyébként fölösleges is volt ennyit beszélnünk a hivatalnokokról, mi, tulajdonképpen, a gyakorlati emberekről akartunk beszélni. Hisz nem férhet kétség ahhoz, hogy a bátortalanságot és a saját kezdeményezés teljes hiányát nálunk mindig a gyakorlati emberek legfőbb és legjobb ismertetőjelének tartották, ó, sőt még most is annak tartják. De miért vádoljuk csak magunkat – ha ugyan vádnak lehet tekinteni ezt a véleményt?! Az eredetiség hiánya emberemlékezet óta az egész világon, mindenütt, mindig a talpraesett, tevékeny és gyakorlati emberek legfőbb tulajdonságának számított, és az embereknek legalább a kilencvenkilenc százaléka (legalább ennyi!) mindig ebben a gondolatban élt, és az embereknek legfeljebb egy százaléka nézte mindig és nézi ma is másképpen a dolgokat.

A feltalálókat és a lángelméket pályájuk elején (de igen gyakran már a végén is) legfeljebb bolondnak tartotta a társadalom – ez már egészen elcsépelt megállapítás, ezt már mindenki tudja. Évtizedeken át például mindenki lombardkölcsönökbe fektette a pénzét, és milliárdokat hordtak oda négy százalékra; természetes, hogy amikor a lombardkölcsön megszűnt, és mindenki csak a saját kezdeményezésére volt utalva, e milliók legnagyobb részének okvetlenül el kellett vesznie a részvénylázban meg a csirkefogók kezén – mert ezt így követelte az illem és a tisztesség. Igenis: a tisztesség; ha pedig nálunk az általános meggyőződés szerint mindeddig a tisztes bátortalanság és az eredetiség illendő hiánya elidegeníthetetlen tulajdonsága volt az ügyes és rendes embernek, akkor túlságosan is tisztességtelen és illetlen lett volna, hogy ez oly hirtelen megváltozzék. Például melyik anya – aki gyengéden szereti gyermekét – nem ijed meg és nem betegszik bele a félelembe, ha fia vagy lánya csak egy kicsikét is kizökken a megszokott vágányokból. „Nem! Inkább csak legyen boldog, és éljen megelégedetten minden eredetiség nélkül – gondolja minden anya, mikor a gyermekét ringatja. A mi dajkáink meg, amikor a gyermekeket ringatják, emberemlékezet óta azt dalolják és dúdolják: „Aranyban fogsz járni, tábornok leszel! Tehát már a dajkáink szemében is a tábornoki rang volt az orosz szerencse legfelső foka, vagyis a szép, nyugodt boldogság legnépszerűbb nemzeti eszménye. És valóban: kiből nem lett tábornok nálunk, ki nem gyűjtött össze bizonyos összeget a takarékban, miután elégségesre letette a vizsgát, és harminc esztendeig hivatalnokoskodott?! Ily módon az orosz ember végül is – csaknem minden erőfeszítés nélkül – kivívta az ügyes és gyakorlati ember hírét-nevét. Nálunk, voltaképpen, csakis az eredeti, más szóval a nyughatatlan emberből nem lehetett tábornok. E tekintetben lehet bizonyos nézeteltérés, de általában, azt hiszem, ez mégiscsak így van, és társadalmunk teljesen jogosan alakította ki éppen ilyennek a gyakorlati ember eszményét. Mindazonáltal mi mégis sok felesleges dolgot hordtunk itt össze; hisz voltaképpen csak a már ismerős Jepancsin családról akartunk néhány magyarázó szót mondani. Ezek az emberek, vagy legalábbis a család leginkább gondolkozó tagjai, állandóan egy, csaknem mindnyájukkal közös, családi tulajdonság miatt szenvedtek, amely éles ellentétben állt azokkal az erényekkel, amelyekről az imént fentebb elmélkedtünk. Bár magát a tényt nem értették (mivel nehéz is volt megérteni), néha mégis azt gyanították, hogy az ő családjukban valahogy minden másképpen folyik, mint másutt. Másoknál simán haladnak a dolgok, őnáluk döcögősen; mások a rendes vágányon gördülnek, ők lépten-nyomon kizökkennek a vágányaikból. Mások állandóan és illendően aggályoskodnak, ők pedig nem. Igaz, Lizaveta Prokofjevna túlságosan is ijedezett, de ez mégsem az a tisztes világi félénkség volt, amely után annyira sóvárogtak. Máskülönben meglehet, hogy csak Lizaveta Prokofjevna aggályoskodott: a lányok még fiatalok – bár igen éleslátásúak és ironikusak – voltak, a tábornok pedig, ha belelátott is a dolgokba (jóllehet nem minden erőfeszítés nélkül), fogósabb esetekben csak annyit mondott: hm! – és végül is Lizaveta Prokofjevnába vetette minden reményét. Tehát őt terhelte a felelősség. Pedig nem mondhatnánk, hogy ez a család valamiféle sajátos kezdeményező képességgel tűnt volna ki, vagy az eredetiségéhez való tudatos vonzódása miatt zökkent ki a megszokott vágányokból, ami már aztán egészen illetlen dolog lett volna. Ó, nem. Voltaképpen szó se volt erről, vagyis nem volt semmilyen tudatosan kitűzött céljuk, de végül mégis úgy adódott, hogy a Jepancsin család, bár nagyon tisztelték, valahogy mégsem olyan volt, amilyennek általában minden tisztes családnak lennie kell. Lizaveta Prokofjevna az utóbbi időben mindenért csakis magát meg a saját „szerencsétlen természetét okolta – és ez még csak fokozta szenvedéseit. Ő maga szüntelenül „ostobának és illetlenül különc nőnek ócsárolta magát, gyötrő kétségek között hányódott, minduntalan elvesztette a fejét, nem talált megoldást a leghétköznapibb bonyodalmakban sem, és szüntelenül eltúlozta a bajt.

Már történetünk elején említettük, hogy Jepancsinék általános és őszinte tiszteletnek örvendtek. Még magát Ivan Fjodorovics tábornokot, ezt a homályos származású embert is kétségtelenül tisztelettel fogadták mindenütt. Ezt a tiszteletet először, is mint tekintélyes, gazdag ember, másodszor, pedig mint mindenben rendes, bár egy kissé korlátolt ember vívta ki. Ámde az elmének bizonyos tompasága, úgy látszik, csaknem nélkülözhetetlen tulajdonsága, ha nem is minden gyakorlati embernek, a jelentősebb pénzgyűjtőknek minden bizonnyal. Végül a tábornoknak igen rendes modora volt, szerényen viselkedett, tudott hallgatni, ugyanakkor nem engedte, hogy a tyúkszemére hágjanak, mégpedig nem csupán a tábornoki rangja miatt, hanem azért is, mert nemes lelkű és becsületes ember volt. Az volt a legfontosabb, hogy igen befolyásos összeköttetésekkel rendelkezett. Ami pedig Lizaveta Prokofjevnát illeti, ő – mint fentebb már elmagyaráztuk – igen jó családból származott, bár nálunk magát a származást nem sokra becsülik, ha nincsenek meg hozzá a szükséges kapcsolatok. De végül jó kapcsolatokra is szert tett; tisztelték, és végül megszerették olyan személyek is, akik után természetszerűleg mindenkinek tisztelnie és fogadnia kellett. Kétségtelen, hogy családi gyötrelmei alaptalanok voltak, jelentéktelen ügyek voltak, és nevetségesen felnagyította őket; de ha valakinek egy bibircsók van az orrán vagy a homlokán, akkor azt hiszi, hogy a világon mindenki csakis azzal törődik, hogy az ő bibircsókját nézze, kinevesse és megszólja érte, még akkor is, ha az illető felfedezte Amerikát. Az is kétségtelen, hogy Lizaveta Prokofjevnát valóban „különc nőnek" tartották a társaságban; de ennek ellenére vitathatatlanul tisztelték; de Lizaveta Prokofjevna végül már abban sem hitt, hogy tisztelik – és ez volt a legnagyobb baj. Ha a lányaira nézett, az a gyanú kínozta, hogy állandóan árt valamivel a karrierjüknek, hogy az ő természete nevetséges, illetlen és elviselhetetlen – emiatt persze szüntelenül éppen a lányait és Ivan Fjodorovicsot vádolta, és napok hosszat veszekedett velük, jóllehet csaknem önfeledt szenvedéllyel szerette őket.

A legjobban az a gyanú kínozta, hogy a lányai ugyanolyan „különc nők lesznek, mint ő, és hogy ilyen lányok nincsenek a nagyvilági társaságban, és nem is szabad, hogy legyenek. „Nihilisták lesznek, annyi szent! – mondta magában folytonosan. Az utóbbi évben, kivált pedig a legutóbbi időkben ez a szomorú gondolat egyre inkább gyökeret vert benne. „Először is: miért nem mennek férjhez? – kérdezte magától percenként. „Abban látják az életük célját, hogy gyötörjék az anyjukat; és mindennek természetesen ezek az új eszmék az okai, meg az az átkozott nőkérdés! Aglaja például fél évvel ezelőtt a fejébe vette, hogy levágja azt a pompás haját! (Uram, Istenem, hisz annak idején még nekem se volt ilyen szép hajam!) Már a kezében volt az olló, és csak térden állva, könyörögve tudtam lebeszélni róla!… Ezt, mondjuk, gonoszságból tette, hogy kínozza az anyját, mert gonosz, akaratos, elkényeztetett lány, de főként gonosz, gonosz, gonosz! De hát nem akarta az ő példájára levágni a hajfonatait az a kövér Alekszandra is, immár nem gonoszságból, nem szeszélyből, hanem egészen jóhiszeműen, mert Aglaja elhitette azzal a bolonddal, hogy haj nélkül nyugodtabban tud majd aludni, és a feje se fog fájni?! És hány, hány kérőjük volt ez alatt az öt év alatt?! És igazán mind derék emberek voltak, sőt igen kitűnő emberek is akadtak köztük! Hát mire várnak még, miért nem mennek férjhez? Csakis azért nem, hogy bosszantsák az anyjukat… ennek semmi más oka nincs! Semmi más! Semmi más!

Végre már-már az ő anyai szívének is felvirradt a nap; legalább egy lányát, legalább Adelaidát sikerül majd végre férjhez adnia. „Legalább egyet lerázok a nyakamról – mondta Lizaveta Prokofjevna, mikor fennhangon kellett nyilatkoznia (magában összehasonlíthatatlanul gyengédebben fejezte ki magát). És milyen jól, milyen tetszetősen alakult az egész dolog! Még a nagyvilági társaságban is tisztelettel beszéltek róla! Ismert ember, herceg, vagyonos, derék férfi, és mindezeken kívül Adelaidának a szíve szerint való. Hát kell ennél jobb? Ám Adelaidát azelőtt is kevésbé féltette, mint a másik két lányát, bár művészi hajlamai néha nagyon is zavarták Lizaveta Prokofjevna szüntelenül aggályoskodó szívét. „De azért vidám a természete, és igen józan gondolkozása; ő tehát nem elveszett leány – vigasztalta végül is magát. Aglaja miatt aggódott leginkább. Itt jegyezzük meg: Alekszandrát, a legidősebbet illetőleg Lizaveta Prokofjevna maga se tudta, mitévő legyen: aggódjék-e érte, vagy sem?! Néha úgy rémlett neki, hogy már egészen „elveszett lány; már huszonöt éves, tehát nyilván pártában marad. „Pedig milyen szép!… Lizaveta Prokofjevna még siratgatta is éjszakánként, holott Alekszandra ugyanazokon az éjszakákon a lehető legnyugodtabban aludt. „Hát mi ez a lány, nihilista, vagy csak bolond? Egyébként az iránt, hogy nem bolond, Lizaveta Prokofjevnának se volt a legcsekélyebb kétsége sem: rendkívül sokat adott Alekszandra Ivanovna véleményére, és szerette megbeszélni vele a dolgokat. De ahhoz, hogy „ázott csirke – a kétség árnyéka se férhet: „Annyira csendes, hogy még felrázni sem lehet! Egyébként az „ázott csirkék sem csendesek… pfüh! Egyáltalán nem tudok eligazodni rajtuk! Lizaveta Prokofjevnában volt valami megmagyarázhatatlan, a részvéttel határos rokonszenv Alekszandra Ivanovna iránt, még nagyobb, mint Aglaja iránt, akit bálványozott. De az epés kirohanások (amelyekben főként Lizaveta Prokofjevna anyai gondoskodása és szeretete nyilvánult meg), a kötekedések és az olyan csúfnevek, mint „ázott csirke, csak nevetésre késztették Alekszandrát. Néha annyira fajult a dolog, hogy Lizaveta Prokofjevnát már a legjelentéktelenebb apróságok is felbosszantották és kihozták a sodrából. Alekszandra Ivanovna például szeretett nagyon sokáig aludni, és rendszerint sok álmot is látott; de álmai mind-mind valahogy nagyon üresek és olyan ártatlanok voltak, mint egy hétéves gyermeké; úgyhogy valami okból még az álmoknak ez az ártatlansága is bosszantotta a mamát. Alekszandra Ivanovna egyszer kilenc tyúkot látott álmában, és emiatt szabályos veszekedésre került sor közte és az anyja között – nehéz volna megmagyarázni, miért. Egyszer, csak egyetlenegyszer sikerült valami eredetit látnia álmában: egy szerzetest látott valami sötét szobában, ahová ő nem mert belépni. Két húga nevetve, ujjongva nyomban elmondta ezt az álmot Lizaveta Prokofjevnának; de a mama megint csak feldühödött, és bolondnak nevezte mind a hármukat. „Hm! Olyan csendes, mint a bolond, és most már végképpen „ázott csirke , most már nem lehet felrázni, csak búsong, olyankor egészen szomorúan néz! De miért búsul, miért?!" Néha feltette ezt a kérdést Ivan Fjodorovicsnak is – szokása szerint azonnali feleletet várva, fenyegetően, hisztérikusan. Ivan Fjodorovics homlokát ráncolva hümmögött, vállát vonogatta, végül karját széttárva így felelt:

– Férj kell neki!

– Csak ne olyat adjon neki az Isten, mint ön, Ivan Fjodorics – robbant végül Lizaveta Prokofjevna, akár a bomba –, ne olyat, aki úgy vélekedik és úgy ítél, mint ön, Ivan Fjodorics; ne olyan goromba fajankót, mint ön, Ivan Fjodorics…

Ivan Fjodorovics rögtön elmenekült, Lizaveta Prokofjevna pedig lecsillapodott a robbanása után. Természetesen ugyanaznap estére már szokatlanul figyelmes, csendesen nyájas és tisztelettudó lett Ivan Fjodorovics, az ő „goromba fajankója" iránt, az ő kedves, jó és imádott Ivan Fjodorovicsa iránt, mert egész életében szerette, sőt még most is szerelmes volt az ő Ivan Fjodorovicsába; ezt nagyon jól tudta maga Ivan Fjodorovics is, és végtelenül tisztelte-becsülte érte az ő Lizaveta Prokofjevnáját.

De Lizaveta Prokofjevna legfőbb és legállandóbb gyötrelme Aglaja volt.

„Egészen, egészen olyan, mint én, minden tekintetben szakasztott olyan – mondta magában Lizaveta Prokofjevna –, akaratos, rossz kis ördög! Nihilista, különc, eszeveszett, gonosz, gonosz, gonosz! Ó, Uram, Istenem, de boldogtalan lesz!"

Ámde, mint már mondtuk, a feljövő nap egy pillanatra mindent fénnyel árasztott el, mindent megenyhített. Lizaveta Prokofjevna életében volt csaknem egy hónap, amikor fellélegzett, szinte teljesen eloszlottak az aggodalmai. Adelaida közelgő esküvője kapcsán Aglajáról is beszélni kezdtek a nagyvilági társaságban, és Aglaja mindenütt igen szépen, igen nyugodtan, okosan, egy kissé büszkén és fölényesen viselkedett, de hát ez annyira illett hozzá! És az egész hónap alatt olyan nyájas, olyan kedves volt az anyjához! („Igaz: ezt a Jevgenyij Pavlovicsot még nagyon-nagyon szemügyre kell venni, ki kell ismerni, de hát úgy látszik, Aglaja őt sem igen tünteti ki jobban, mint a többieket!") Mégis egyszeribe olyan csodálatos lány lett – olyan szép, Istenem, és napról napra szebb! És ekkor…

És ekkor, mihelyt megjelent ez a nyavalyás hercegecske, ez a hitvány kis félkegyelmű, egy csapásra megint minden felkavarodott, minden fenekestül felfordult a házban!

Mégis hát, mi történt?

Mások bizonyára észre se vették volna, hogy történt valami. De Lizaveta Prokofjevnára épp az volt jellemző, hogy az állandóan benne lakozó nyugtalanság miatt a legközönségesebb dolgok kombinálásával és összekuszálásával mindig sikerült felfedeznie valami olyat, ami a legaggasztóbb, a legkevésbé megmagyarázható, tehát a legnyomasztóbb rémlátással betegre ijesztette. Hogyan érezhette hát magát most, amikor a nevetséges és alaptalan aggályok egész zűrzavarán keresztül csakugyan felsejlett valami valóban fontos dolog, olyasmi, ami valóban méltán keltett benne aggodalmat, kétséget és gyanút.

„Hogy is merészelték, hogy merészelték azt írni nekem abban az átkozott névtelen levélben arról a dögről, hogy kapcsolatban van Aglajával? – gondolta Lizaveta Prokofjevna egész úton, mialatt maga után vonszolta a herceget, sőt, otthon is, amikor már leültette a kerek asztalhoz, amely körül teljes létszámban együtt ült a család. – Hogy merészeltek még csak gondolni is erre?! Meghalnék szégyenletemben, ha csak egy cseppnyit elhinnék belőle, vagy megmutatnám Aglajának ezt a levelet! Ilyen csúfot űzni belőlünk, Jepancsinékból! És mindennek Ivan Fjodorovics az oka, mindennek ön az oka, Ivan Fjodorics! Jaj, miért nem Jelaginba költöztünk? Hisz megmondtam, hogy Jelaginba menjünk! Bizonyára Varka írta ezt a levelet, én tudom… vagy talán mégis mindennek, mindennek Ivan Fjodorics az oka?! Őt akarta megtréfálni az a dög, a régi kapcsolatuk emlékére, hogy bolondnak tüntesse fel, pontosan úgy, ahogy azelőtt, amikor gyöngyöket hordott neki, kinevette és az orránál fogva vezetgette, mint a bolondot… De a végén mégis belekeveredtünk, mégis belekeveredtek a lányai, Ivan Fjodorics, ezek a szüzek, a legjobb társasághoz tartozó kisasszonyok, ezek a menyasszonyok, ott voltak, ott álltak, mindent végighallgattak, sőt, még azoknak a kamaszoknak a históriájába is belekeveredtek, örvendezzék hát, hisz ön is ott volt, és hallott mindent! Nem bocsátom meg, nem bocsátom meg annak a hercegecskének, sose bocsátom meg! És miért hisztériázik három nap óta Aglaja, miért veszett össze, kis híján, a nénjeivel, még Alekszandrával is, akinek pedig mindig kezet csókolt, akár az anyjának, mert annyira tisztelte?! Miért okoz három napja fejtörést mindnyájunknak? És mit keres itt Gavrila Ivolgin? Miért kezdte dicsérni tegnap és ma Gavrila Ivolgint, és miért fakadt sírva? Miért említették abban a névtelen levélben azt az átkozott „szegény lovagot , holott Aglaja még a nénjeinek se mutatta meg a hercegtől kapott levelet? És miért… minek, minek rohantam én most hozzá, mint egy veszett macska, és minek cipeltem ide én magam? Uram, Istenem, mit műveltem én most?! Egészen megőrültem! A lányom titkairól beszéltem egy fiatalemberrel, mégpedig olyan titkokról, amelyek kis híján őt magát érintik! Uram, Istenem, még az a jó, hogy félkegyelmű és… és… házunk barátja! Csak nem szeretett bele Aglaja ebbe a korcsba? Uram, Istenem, micsoda bolondságokat összehordok én itt! Pfuj! Nagyon eredeti emberek vagyunk mi… üveg alatt kellene mutogatni mindnyájunkat, elsősorban engem… tíz kopejka belépődíjért. Ezt nem bocsátom meg önnek, Ivan Fjodorics, sose bocsátom meg! És miért nem szurkálja most Aglaja a herceget? Azt ígérte, hogy szurkálni fogja, és lám, nem szurkálja! Ni, csak, ni, csak: tágra meresztett szemmel bámulja, egy szót se szól, nem megy el, csak áll, pedig ő maga tiltotta meg neki, hogy idejöjjön… A herceg meg egészen sápadtan ül. Jevgenyij Pavlics, ez az átkozott, átkozott fecsegő pedig egymaga „társalog ! Csak bugyog-bugyog, szóhoz sem enged jutni mást. Pedig most mindent megtudhatnék, csak rá kellene terelnem a szót…"

A herceg valóban csaknem sápadtan ült a kerek asztalnál, és úgy látszott, hogy egyik pillanatban rettenetesen fél valamitől, a másikban meg önmaga számára is érthetetlen ujjongás ragadja el a lelkét. Ó, hogy félt arrafelé, abba a sarokba pillantani, ahonnan merően nézett rá az az ismerős szempár, de ugyanakkor majd elájult a boldogságtól, hogy megint itt ül közöttük, és hallja azt az ismerős hangot – azok után, amiket Aglaja őneki írt. „Uram, Istenem, mit is fog most mondani? Ő maga még egy szót se szólt, és feszült figyelemmel hallgatta a „bugyogó Jevgenyij Pavlovicsot, aki ritkán volt olyan elégedett és felajzott lelkiállapotban, mint most, ezen az estén. A herceg csak hallgatta, és sokáig nem értette jóformán egy szavát sem. Ivan Fjodorovicson kívül, aki még nem tért vissza Pétervárról, mindnyájan együtt voltak. Scs. herceg is ott volt. Úgy látszik, arra készültek, hogy egy kissé később, de még a tea előtt elmennek zenét hallgatni. A mostani beszélgetés nyilvánvalóan még a herceg idejötte előtt kezdődött. Nemsokára megjelent valahonnan Kolja, és besurrant a teraszra. „Tehát ugyanúgy fogadják, mint azelőtt" – gondolta a herceg.

Jepancsinék nyaralója egy svájci parasztház stílusában épült, de fényűző villa volt, amelyet mindenfelől pompás virágok és lombok ékesítettek. Minden oldalról egy kicsiny, de gyönyörű virágoskert vette körül. Valamennyien a teraszon ültek, akár a hercegnél; csak ez a terasz valamelyest tágasabb volt, és előkelőbben volt berendezve.

Úgy látszott, a kialakult társalgás tárgya nem mindenkinek volt ínyére; a beszélgetés, ahogy sejteni lehetett, egy türelmetlen vitából alakult ki, és természetesen mindenki szerette volna megváltoztatni a témát, de Jevgenyij Pavlovics annál inkább makacskodott, és nem törődött az általános hangulattal; a herceg megjelenése után mintha még jobban nekibuzdult volni. Lizaveta Prokofjevna elkomorodott, bár nem mindent értett. Aglaja félrehúzódva, csaknem a sarokban ült, nem távozott el, csak figyelt, és makacsul hallgatott.

– Már engedelmet – tiltakozott nagy hévvel Jevgenyij Pavlovics –, én egy szót sem szólok a liberalizmus ellen. A liberalizmus nem bűn; ez feltétlenül szükséges alkotórésze az egységes egésznek, amely nélkül széthullna vagy holttá dermedne; a liberalizmusnak ugyanolyan létjogosultsága van, mint a legtisztesebb konzervativizmusnak; de igenis támadom az orosz liberalizmust, és újból ismétlem: tulajdonképpen csakis azért támadom, mert az orosz liberális nem orosz liberális, tehát nem orosz liberális. Mutassanak nekem egyetlen orosz liberálist, és én itt rögtön, önök előtt összecsókolózom vele.

– Ha ugyan annak lenne kedve önnel összecsókolózni – mondta Alekszandra Ivanovna, aki rendkívül izgatott volt. Még orcája is pirosabb volt a szokottnál.

„No, lám – gondolta magában Lizaveta Prokofjevna –, hol csak eszik meg alszik, úgy, hogy fel se lehet rázni, hol meg, egyszer egy évben, nekidurálja magát, és olyanokat mond, hogy az ember széttárja a karját bámulatában."

A herceg futólag megjegyezte: Alekszandra Ivanovnának láthatólag nem tetszik, hogy Jevgenyij Pavlovics egy komoly témáról túlságosan vidáman beszél és heveskedik is, de egyben mintha tréfálkozna is.

– Azt állítottam az imént, közvetlenül az ön érkezése előtt, herceg – folytatta Jevgenyij Pavlovics –, hogy nálunk a liberálisok mind ez ideig két rétegből, az egykori (ma már megszűnt) földesúri és a szeminarista rétegből kerültek ki. Mivel pedig, végül is, mind a két réteg teljesen külön kaszttá változott, olyasvalamivé, ami fokról fokra, nemzedékről nemzedékre mind jobban, végül teljesen elkülönült a nemzettől, tehát mindaz, amit tettek és tesznek… egyáltalán nem nemzeti…

– Hogyan? Tehát mindaz, amit tettek, nem orosz?! – vetette ellene Scs. herceg.

– Nem nemzeti; oroszos ugyan, de nem nemzeti; nálunk a liberálisok nem oroszok, a konzervatívok sem oroszok… És biztosak lehetnek abban, hogy a nemzet semmit sem ismer el abból, amit a földesurak meg a szeminaristák tettek, se most, se később…

– No, ez derék! Hogy állíthat ön ilyen paradoxont, ha egyáltalán komolyan mondja, amit mond?! Én nem tűrhetek el ilyen kirohanásokat az orosz földbirtokos ellen; különben, hát ön is orosz földesúr – vetette ellene ismét hevesen Scs. herceg.

– Csakhogy én nem olyan értelemben beszélek az orosz földesúrról, ahogy ön gondolja. Tiszteletre méltó réteg az, már csak azért is, mert én is hozzá tartozom; kivált most, amikor már megszűnt létezni…

– Talán az irodalomban se volt semmi nemzeti? – vágott közbe Alekszandra Ivanovna.

– Az irodalomban nem vagyok szakértő, de az orosz irodalom szerintem egyáltalán nem orosz, legfeljebb Lomonoszov, Puskin és Gogol kivételével.

– Először is: ez sem kevés, másodszor pedig közülük egy a nép fia, a másik kettő meg földesúr volt – mondta nevetve Adelaida.

– Pontosan így van, de azért ne diadalmaskodjék. Mivel valamennyi orosz író közül mindeddig csupán e háromnak sikerült valami csakugyan sajátosat, eredetit mondani, olyasmit, amit nem mástól kölcsönzött, pusztán ez által egy csapásra nemzeti lett mind a három. Aki orosz ember, valami sajátosat, elidegeníthetetlenül sajátosat és nem másoktól kölcsönzött dolgokat mond, ír vagy tesz, az feltétlenül nemzetivé válik, még akkor is, ha rosszul beszél oroszul. Számomra ez alapigazság. De mi most nem az irodalomról kezdtünk beszélni, hanem a szocialistákról, és őmiattuk került sor erre a vitára; nos, tehát én azt állítom, hogy nálunk nincs egyetlen orosz szocialista sem; nincs, és nem is volt, mert a mi szocialistáink ugyancsak mind a földesurak vagy a szeminaristák közül kerülnek ki. Valamennyi hírhedt, cégéres szocialistánk, akár itt él, akár külföldön, nem egyéb, mint jobbágykori földesúrból lett liberális. Mit nevetnek? Adják ide a szocialisták könyveit, adják ide a tanaikat, az emlékirataikat, és én, bár nem vagyok irodalmi kritikus, vállalom, hogy írok önöknek egy olyan felettébb meggyőző irodalmi kritikát, amelyben napnál világosabban bebizonyítom, hogy könyveiknek, brosúráiknak, emlékirataiknak minden oldalát egy volt orosz földesúr írta meg legeslegelőbb. A haragjuk, a felháborodásuk, éleselméjűségük – mind földesúri (sőt, még Famuszov[1] előtti!); a rajongásuk, a könnyük talán igazi, talán valódi, de földesúri! Földesúri vagy szeminarista könny… Megint nevetnek, és ön is nevet, herceg? Szintén nem ért egyet velem?

Csakugyan mindnyájan nevettek, és elnevette magát a herceg is.

– Most még nem tudnám határozottan megmondani, egyetértek-e önnel, vagy nem értek egyet – szólt a herceg; hirtelen abbahagyta a nevetést, és összerezzent, mint egy rajtakapott iskolás gyermek –, de biztosítom önt, hogy igen nagy élvezettel hallgatom…

Ahogy ezt mondta, csaknem kifulladt, és még a hideg veríték is kiütközött a homlokán. Ezek voltak az első szavak, amelyeket kiejtett, amióta itt ült. Megpróbált körülnézni, de nem mert; Jevgenyij Pavlovics elkapta tekintetével ezt a fejmozdulatot, és elmosolyodott.

– Mondok önöknek egy tényt, hölgyeim és uraim – folytatta Jevgenyij Pavlovics az előbbi hangnemben, vagyis szokatlan hévvel és lelkesedéssel, de közben szinte nevetett is, nyilván a tulajdon szavain –, egy tényt, amelynek megfigyelését, sőt a felfedezését is van szerencsém magamnak tulajdonítani, csakis magamnak; erről legalábbis még soha sehol sem beszéltek és nem is írtak. Ebben a tényben fejeződik ki az olyanfajta orosz liberalizmus egész lényege, amelyről beszélek. Először is: általánosságban szólva mi más a liberalizmus, mint a dolgok jelenlegi rendje ellen intézett támadás (ésszerű-e vagy téves-e – ez más kérdés)? Így van? Nos, hát az én tényem éppen abban áll, hogy az orosz liberalizmus nem a dolgok fennálló rendje ellen, hanem maguk a dolgok ellen, maguknak a mi dolgainknak a lényege ellen, nem pedig csupán a rend, nem az orosz rend, hanem maga Oroszország ellen intézett támadás. Az én liberálisom már odáig jutott, hogy tagadja magát Oroszországot is, vagyis gyűlöli, és üti-veri a tulajdon édesanyját. Minden balul sikerült, szerencsétlen oroszországi eset nevetésre ingerli, sőt elragadtatást kelt benne. Gyűlöli a nemzeti szokásokat, az orosz történelmet, mindent. Legfeljebb csak az lehet a mentsége, hogy nem tudja, mit cselekszik, és az Oroszországgal szemben érzett gyűlöletét a leggyümölcsözőbb liberalizmusnak tartja (ó, de gyakran találhatnak nálunk olyan liberálist, akinek tapsolnak a többiek, és aki lényegében talán éppen a legostobább, a legkorlátoltabb és a legveszélyesebb konzervatív, bár ezt ő maga sem tudja!). Némelyik liberálisunk, még nem is olyan régen, kis híján ezt az Oroszországgal szemben érzett gyűlöletet tartotta az igazi hazaszeretetnek, és azzal kérkedett, hogy ő jobban tudja másoknál, miben kell megnyilvánulnia e hazaszeretetnek; de most már nyíltabbak lettek, és még a „hazaszeretet" szót is szégyellni kezdték, sőt, mint hitvány és káros fogalmat, kiküszöbölték és száműzték. Ez cáfolhatatlan tény, a nyakamat teszem rá és… elvégre valamikor csak meg kell mondani a teljes igazságot, egyszerűen, őszintén; ám ez a tény egyúttal olyan is, amilyen sehol, egyetlen népnél sem, soha, időtlen idők óta nem volt, nem fordult elő, tehát – elismerem – ez is csupán véletlen és talán múlandó tény. Sehol sem létezhet olyan liberális, aki gyűlöli a hazáját. Hát mivel lehet magyarázni mindezt minálunk? Ugyanazzal, amivel az előbb – azzal, hogy az orosz liberális egyelőre még nem orosz liberális; szerintem semmi mással nem lehet magyarázni.

– Én tréfának tekintem mindazt, amit mondtál, Jevgenyij Pavlics – vetette ellene komolyan Scs. herceg.

– Én nem láttam minden liberálist, így hát nem vállalkozom arra, hogy ítéletet mondjak – szólt Alekszandra Ivanovna –, de nagy felháborodással hallgattam végig az ön gondolatmenetét: ön kiragadott és általános szabállyá emelt egy elszigetelt esetet, vagyis: rágalmazott.

– Elszigetelt esetet? Á-á! Kimondták végre ezt a szót! – kapott rajta Jevgenyij Pavlovics. – Mi a véleménye, herceg, elszigetelt eset-e ez, vagy sem?

– Nekem is azt kell mondanom, hogy kevés liberálist láttam, és keveset… voltam velük – felelte a herceg –, de úgy vélem, önnek valamelyest igaza van talán, és az az orosz liberalizmus, amelyről beszélt, egy kissé valóban hajlamos arra, hogy gyűlölje magát Oroszországot is, és ne csupán az itt uralkodó állapotokat. Természetesen, csak egy kissé… és természetesen semmiképpen se volna igazságos ezt mindnyájukra vonatkoztatni…

Zavarba esett, és nem fejezte be. De minden izgatottsága ellenére is módfelett érdekelte a beszélgetés. Volt a hercegnek egy sajátos vonása: mindig rendkívül naiv figyelemmel hallgatta azt, ami érdekelte, és ugyanilyen naiv feleleteket adott, valahányszor ilyenkor kérdéssel fordultak hozzá. Ez a naivság, ez a se gúnyt, se tréfát nem gyanító hit valahogy visszatükröződött az arcán, sőt a testtartásán is. De Jevgenyij Pavlovics, jóllehet már régóta csakis sajátos gúnyos modorban bánt vele, most e felelet után valahogy nagyon komolyan tekintett rá, mintha egyáltalán nem ilyen választ várt volna tőle.

– Igen?… De furcsa ez – mondta. – Csakugyan komolyan felelt ön nekem, herceg?

– Hát ön talán nem komolyan kérdezte?! – vetette ellene csodálkozva a herceg.

Mindnyájan nevettek.

– Csak higgyen neki! – mondta Adelaida. – Jevgenyij Pavlics mindig mindenkit rászed! Ha tudná, hogy néha milyen dolgokról beszél a lehető legkomolyabban!

– Szerintem ez igen nyomasztó beszélgetés, nem is kellett volna belefogni – jegyezte meg élesen Alekszandra –, hiszen sétálni akartunk…

– Menjünk is, gyönyörű az este! – kiáltott fel Jevgenyij Pavlovics. – De hogy bebizonyítsam: ezúttal egészen komolyan beszéltem, és ami fő, hogy bebizonyítsam ezt a hercegnek is (ön, herceg, rendkívül érdekel engem, és esküszöm önnek, korántsem vagyok olyan üres ember, mint amilyennek minden bizonnyal látszom – bár csakugyan üres ember vagyok!), engedjék meg, hölgyeim és uraim: csupa kíváncsiságból hadd tegyek fel a hercegnek még egy utolsó kérdést, és ezzel be is fejezzük a dolgot. Ez a kérdés, merő véletlenségből két órával ezelőtt jutott eszembe (látja, herceg, néha én is meghányom-vetem magamban a komoly dolgokat); én el is döntöttem ezt a kérdést, de lássuk, mit mond a herceg. Az imént „elszigetelt esetet" emlegettek. Ez igen jelentős szó nálunk, gyakran hallja az ember. A múltkorában mindenki annak a hat embernek a borzalmas meggyilkolásáról beszélt, akiket az a… fiatalember lőtt agyon, meg a védő furcsa beszédéről, aki azt mondta: mivel a bűnös szegény volt, természetszerűleg eszébe kellett jutnia, hogy megölje azt a hat embert. Nem szó szerint így mondta, de az értelme, azt hiszem, ez volt, vagy ehhez hasonló. Az én egyéni véleményem szerint a védő, amikor ezt a furcsa gondolatot kimondta, szentül azt hitte, hogy a legliberálisabb, a legemberségesebb és a leghaladóbb dolgot mondja, amit csak korunkban mondani lehet. Nos hát, mivel önök szerint ez csupán a fogalmak és a meggyőződések eltorzulása, a dolgok ilyen feltűnően ferde szemléletének ez a lehetősége elszigetelt eset-e, vagy általános?

Mindannyian felkacagtak.

– Elszigetelt; természetesen elszigetelt – felelt nevetve Alekszandra és Adelaida.

– Hadd figyelmeztesselek ismét, Jevgenyij Pavlics – szólalt meg újból Scs. herceg –, ez a tréfád már túlságosan el van koptatva.

– Önnek mi a véleménye, herceg? – kérdezte, Lev Nyikolajevics herceg kíváncsi és komoly tekintetét magán kapva Jevgenyij Pavlovics; nem is hallgatta végig Scs.-t. – Ön hogyan látja: elszigetelt eset ez, vagy általános? Bevallom, ezt a kérdést az ön számára találtam ki.

– Nem, nem elszigetelt – felelte halkan, de határozottan a herceg.

– Már engedelmet, Lev Nyikolajevics – kiáltotta némi bosszúsággal Scs. herceg –, hát nem látja, hogy csak be akarja ugratni; eltökélte magában, hogy önt kelepcébe csalja, és biztosan a markába nevet.

– Azt hittem, hogy Jevgenyij Pavlovics komolyan beszél – mondta elpirulva a herceg, és lesütötte a szemét.

– Kedves herceg – folytatta Scs. herceg –, jusson eszébe, miről beszélgettünk mi egyszer vagy három hónappal ezelőtt. Éppen arról beszélgettünk, hogy hány meg hány tehetséges és kitűnő védő működik már a mi újonnan szervezett, fiatal bíróságainkon! És hány egészen kitűnő döntést hoztak az esküdtek! Hogy örült akkor ön, és hogy örültem én annak, hogy ön örül… Azt mondtuk, hogy büszkék lehetünk… Ez az ügyetlen védőbeszéd, ez a furcsa érvelés pedig természetesen csak esetlegesség, csak egy eset ezer meg ezer között.

Lev Nyikolajevics gondolkozott egy ideig, aztán – ha halkan, sőt egy kissé talán félénken beszélt is – a legnagyobb meggyőződéssel mégis azt felelte:

– Én csupán azt akartam mondani, hogy (Jevgenyij Pavlics kifejezésével élve) az eszmék és a fogalmak elferdítése nagyon gyakran előfordul, úgyhogy ez, sajnos, sokkal inkább általános, mint elszigetelt eset. Olyannyira, hogy ha az effajta elferdítés nem volna ennyire általános eset, akkor talán nem is lennének ilyen elképesztő bűncselekmények, mint ezek…

– Elképesztő bűncselekmények?! De hát biztosítom önt, hogy pontosan ilyen bűncselekmények, sőt talán még ezeknél is borzalmasabbak voltak azelőtt is, mindig voltak és nemcsak nálunk, hanem mindenütt, és szerintem még nagyon sokáig meg fognak ismétlődni. A különbség csak annyi, hogy nálunk azelőtt nem volt ilyen nagy nyilvánosság, most meg fennhangon beszélnek, sőt írnak is róluk, ezért látszik úgy, hogy ezek a bűnözők csak most ütötték fel a fejüket. Ebben rejlik az ön tévedése, az ön rendkívül naiv tévedése, herceg, erről biztosíthatom – fejezte be gúnyos mosollyal Scs. herceg.

– Magam is tudom, hogy azelőtt volt sok, ugyanilyen borzalmas bűntett; a múltkor több börtönben jártam, és