Szülők és szeretők II. kötet

D. H. LAWRENCE

SZÜLŐK ÉS SZERETŐK

II. kötet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Kriterion, 1977

Borító: Geri Zsófia

978-963-374-806-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Róna Ilona jogutódja

HETEDIK FEJEZET

KAMASZSZERELEM

Paul az ősz folyamán sokszor ellátogatott Willey Farmra, összebarátkozott a két kisebb fiúval. Edgar, a legidősebb, eleinte nem ereszkedett le hozzá. És Miriam sem engedte a közelébe. Attól félt, hogy éppúgy semmibe veszi, mint a bátyjai. A kislány romantikus lélek volt. Mindenfelé lengő tollú, sisakos lovagoktól körülrajongott Walter Scott-hősnőket látott maga körül, ő maga disznópásztorlánnyá varázsolt királykisasszonyként szerepelt képzelgésében. Attól félt, hogy ez a fiú, akiben hasonlatosságot fedezett fel Walter Scott hőseivel, habár fest, franciául beszél és az algebrához is ért, s mindennap vonattal jár Nottinghambe, talán csak pásztorlánynak nézi őt, s nem veszi észre a benne rejtőző királykisasszonyt. Inkább távol tartotta magát tőle.

A kislány mindenben társra talált az anyjában. Egyforma nagy, barna szemük volt, egyformán vonzódtak a misztikum felé, legfőbb kincsük a vallás volt, azt szítták be minden lélegzetükkel, és az életet is annak ködén át szemlélték. Krisztus és Isten egyetlen nagysággá fonódott össze Miriam lelkében, s ezt reszketve, szenvedélyesen szerette olyankor is, mikor a káprázatos napnyugta lángba borította nyugaton az égboltot, és olyankor is, mikor Edithek, Lucyk, Rowenák, Brian de Bois Guilbertek, Rob Royok és Guy Manneringek nyüzsögtek a napsütött lombok között délelőtt, olyankor is, mikor üldögélt a szobájában, és havazott odakint. Neki ez volt az élet. Különben pedig nem is vonakodva végezte a nehéz házi munkát, csak ne sározták volna össze tanyai csizmájukkal a vörös kőpadlót a bátyjai, mihelyt felmosta. Bolondulásig szerette négyéves kisöccsét, szeretetben akarta füröszteni; áhítattal, meghajtott fővel ment a templomba, és gyötrődve rezzent össze a kórusban éneklő lányok közönségessége és a káplán durva hangja hallatára. Viaskodott bátyjaival, durvának, bugrisnak tartotta őket, apját se becsülte valami nagyra, mert szíve nem hevült rejtelmes eszményekért, csak egyszerűen minél jobban és minél könnyebben akart élni, és emellett még megkívánta, hogy készen várja az étel, ha asztalhoz ült.

Irtózott attól, hogy pásztorlánysorsra van kárhoztatva. Elismerésre vágyott. Tanulni akart, és azt képzelte, ha ő is elolvashatna olyan könyveket, mint Paul, például a Colombát vagy a Voyage autour de ma Chambre-t, akkor az egész világ más arculatot öltene, s ő megbecsülést vívhatna ki magának. Vagyon vagy rang révén sosem lehet belőle királykisasszony. Ezért vágyott annyira műveltségre, hogy magában is büszkélkedhessen. Mert ő más, mint a többiek, nem lehet egy kalap alá venni holmi hétköznapi figurákkal. Egyedül a műveltség olyan rang, amire érdemes törekednie – így gondolta.

Szépségét semmibe se vette… pedig nagyon szép volt félszeg mesterkéletlenségében, reszketeg érzékenységében. Még az erős, rajongó lelke sem volt neki elég. Kellett neki valami, amiből erőt merít a büszkesége, mert ő más, mint a többi. Paulra lemondó sóvárgással tekintett. Alapjában véve haragudott az egész hímnemű világra. De most felbukkant előtte egy különös példány: fürge, könnyed, vonzó, még gyöngédségre és szomorúságra is képes, okos, sokat tud, és gyászeset volt a családjában. A fiú szegényes műveltsége révén mennyei magaslatokra emelkedett a kislány szemében. Mégis nagyon igyekezett fitymálva tekinteni a fiúra, amiért nem a királykisasszonyt, hanem a parasztlányt látja benne. Paul tulajdonképpen alig is vette észre.

Aztán meg a fiú olyan nagybeteg volt, a kislány úgy érezte, biztosan legyengült. Kettejük közül most ő az erősebb. Akkor még szeretni is képes volna. Ha gyöngeségében gyámolíthatná, gondját viselhetné, ha reá támaszkodna a fiú, s a szükség úgy kívánná, hogy karjaiba vegye, akkor igazán szeretni is tudná!

Amint kiderült az ég, és kinyílt a szilvafa virága, Paul felkapaszkodott a farmer tejeskocsijára, mely Willey Farmra tartott. Mr. Leivers barátságos felkiáltással köszöntötte a fiút, és csettintgetett a lónak, amint lassan kapaszkodtak felfelé a domboldalon a reggel üde hűvösében. Súlyosan gomolyogtak a fehér felhők, összetorlódtak a tavaszba pezsdülő hegyek mögött; alattuk Nethermere kéklő vize feküdt a kopasz rétek és a galagonyabokrok között.

Négy és fél mérföldet kocsiztak. Fakadoztak az apró rügyek a sövényeken, rézrozsda-zöldbe borult minden, kinyíltak a levelek. A sárgarigók egymásnak felelgettek, feketerigó trillázott. Új, csodálatos világba érkeztek.

Miriam kilesett a konyhaablakon, éppen lépésben haladt át a ló a nagy, fehér kapun, a tanyaudvarra, s a háttérben még csupaszon állt a tölgyfa. Egy nehéz felöltőbe öltözött fiatalember ugrott le a kocsiról. Kezét nyújtotta az ostorért és a pokrócért, melyet a jóképű, tagbaszakadt farmer leadott neki.

Miriam megállt a konyhaajtóban. Majdnem tizenhat éves volt már, és nagyon szép a meleg színeivel, komolyságával s a rajongásban óriásira növekvő szemével.

– Nahát – mondta félszegen, félrenézve Paul –, itt már majdnem kinyílt a nárcisz, ilyen korán! Nem lesz még hideg neki?

– Hideg! – mondta Miriam, és dallamos hangja szinte simogatott.

– Zöld a bimbója… – kezdte a beszédet Paul, de félénken elhallgatott.

– Majd én viszem a pokrócot – mondta Miriam, túlzó gyöngédséggel.

– Tudom én vinni – felelte a fiú, szinte sértődötten. De azért átengedte a lánynak.

Most Mrs. Leivers is előjött.

– Biztosan elfáradt és átfázott – mondta –, hadd vegyem el a kabátját, túl nehéz, ne járkáljon sokat benne.

Az asszony lesegítette róla a felöltőt. A fiú nem szokott ennyi figyelmességhez. S az asszonyt szinte lehúzta a súlyos kabát.

– Nahát, anya – nevetett a gazda, miközben átment a konyhán, a nagy tejeskannákat lóbálva –, több szakadt rád, mint amivel megbirkózol.

Az asszony felrázogatta a párnákat a pamlagon, helyet csinálva a fiúnak.

A konyha nagyon kicsi volt és szabálytalan. A tanya eredetileg cselédháznak épült. A bútorzat is régi és ütött-kopott volt. De Paul szerette… szerette a zsákdarabot, amit szőnyegnek a kandalló elé tettek, és azt a furcsa kis zugot a lépcső alatt és a pici ablakot a sarok mélyén, és ha meghajolt egy kicsit, kilátott rajta a szilvafákig a hátsó kertben, és láthatta a kedves, gömbölyű dombokat is mögötte.

– Nem akar lefeküdni? – kérdezte Mrs. Leivers.

– Dehogy, nem vagyok fáradt – mondta a fiú –, remek dolog kijönni a szabadba, nem is hiszi, milyen jó. Láttam egy virágzó kökénybokrot és egész tömeg vérehulló-fecskefűt. Örülök, hogy ilyen szépen süt a nap.

– Adhatok valami enni- vagy innivalót?

– Köszönöm, nem kérek.

– Hogy van az édesanyja?

– Azt hiszem, fáradt lehet, túlságosan sok dolga volt mostanában. Talán hamarosan elmehetünk együtt Skegnessbe. Legalább pihenhet egy kicsit. Nagyon örülnék, ha ezt látnám.

– Bizony – felelt Mrs. Leivers –, csoda, hogy nem lett beteg ő is.

Miriam tett-vett, ebédet készített. Paul mindent megfigyelt, ami körülötte történt. Arca sovány és sápadt volt, de szeme gyorsan átlátott mindent, és élet, egészség csillogott benne. Figyelte a lányt, különösen, szinte rapszodikusan végezte teendőit, vitte az óriás levesesfazekat a tűzre, vagy megnézte a serpenyőt. Más volt a légkör, mint otthonában, ahol minden olyan megszokott. Mr. Leivers nagyot kiáltott a lóra odakint, mert a rózsabokorhoz ment legelni a kertben, a kislány a hangra összerezzent, és úgy nézett körül sötét szemével, mintha az ő világába törtek volna be. Érzékelhető volt a csend a házon belül, s odakint is. Miriam valami álom- vagy mesevilágban járt, rabságban sínylődő szűz volt, és lelke távoli, varázslatos régiókban kalandozott. Ócska, fakókék ruhája, repedezett cipője mintha csak Cophetua király koldus szolgálójának regényes rongya lenne.

A lány egyszer csak észrevette, hogy Paul átható kék szeme rajta nyugszik, és mindent meglát rajta. Nyomban fájdalmasan tudatára ébredt, hogy ócska a ruhája, és vedlett a cipője. Neheztelt a fiúra, amiért mindent meglát. Azt is, hogy ráncot vet a harisnyája. Mélyen elpirult, és bement a mosogatófülkébe. Ettől fogva kissé reszkető kézzel dolgozott tovább, csaknem minden kiesett a kezéből. Amikor felzaklatták titkos álmait, teste beleremegett az izgalomba, neheztelt, amiért a fiú olyan sokat meglát.

Mrs. Leivers egy darabig leült beszélgetni a fiúval, bár ez feltartotta a munkában. Udvariasabb volt annál, semhogy otthagyja. Majd mentegetőzve mégiscsak felállt. Kis idő múlva belenézett a bádogserpenyőbe.

– De Miriam, drágám – kiáltott fel –, a krumpliról egészen elfőtt a víz!

Miriam összerezzent, mint akit döfés ért.

– Igazán, anya? – kiáltott ijedten.

– Nem is bánnám, Miriam – mondta az anyja –, ha nem bíztam volna rád. – A lábast nézegette.

A kislány megmerevedett, mintha ütés érte volna, sötét szeme óriásira tágult, mozdulni sem tudott a helyéből.

– Pedig – felelt szégyenkezve, mentegetőző szorongással – hidd el, öt perce sincs, hogy megnéztem.

– Persze – mondta az anyja –, tudom jól, ilyesmi könnyen előfordul.

– Nem nagyon égett oda – szólt közbe Paul –, talán nem nagy a baj.

Mrs. Leivers a fiú felé fordította bánatos, barna szemét.

– Nem volna baj, csak a fiúk miatt – felelte –, Miriam tudja, hogy milyen veszekedést csapnak, ha odakap a krumpli.

„Miért tűröd, hogy veszekedjenek?" – gondolta Paul magában.

Egy idő múlva megjött Edgar. Lábszárvédőt viselt, és földes volt a cipője. Farmer létére túlságosan kis növésűnek és választékosnak tűnt. Rátekintett Paulra, szórakozottan bólintott, és csak ennyit mondott:

– Kész az ebéd?

– Csaknem, Edgar – felelt mentegetőzve anyja.

– Várom – felelte a fiatalember, fogta az újságot és leült olvasni. Most egyszerre lépett be a család többi tagja. Feltálalták az ebédet. Meglehetősen nyersen folyt az étkezés. Az anya túlzott szelídsége és örökösen bocsánatkérő hangja mellett csak még inkább feltűnt a fiúk nyersesége. Edgar belekóstolt a krumpliba, rágcsált, mint a nyúl, aztán méltatlankodva nézett az anyjára:

– Kozmás a krumpli, anya.

– Tudom, Edgar, otthagytam egy percre. Egyél talán kenyeret, ha nem bírod megenni.

Edgár bosszúsan fordult Miriam felé.

– És Miriam ugyan mit csinál, ha még erre sem tud vigyázni?

Miriam felnézett. Szája kinyílt, sötét szeme rebbenve izzott, de egy szót sem szólt. Lenyelte bosszúságát és szégyenkezését, és lehajtotta fejét.

– Hidd el, nagyon is igyekezett – mondta az anyja.

– Ha még krumplit se tud főzni, mi a csodának tartjuk itthon? – mondta Edgar.

– Csak hogy felfalja, amit a kamrában talál – szólalt meg Maurice.

– Ezt a krumpli-csemegét nem felejtik el Miriamnak – nevetett az apjuk.

A kislány rendkívül megalázottnak érezte magát, s az anya hallgatagon ült és kínlódott, mint a kalodába zárt szent.

Paul nem nagyon értette a dolgot. Elcsodálkozott, hogy egy pár odakozmált krumpli ilyen heves érzelmeket kavar fel. Az anya túlfűtöttségében minden csekélységet, még egy kis házi munkát is a hit szférájába terelt. A fiúk ezt rossz szemmel nézték, titkolt kirekesztettséget éreztek, és durvasággal, fitymáló fölényeskedéssel válaszoltak.

Paul éppen akkor fordult fiúkorból a férfikorba. Ez a légkör, melyben minden vallásos jelentőségűvé nőtt, titokzatosnak tűnt és lenyűgözte. Itt mindig volt valami a levegőben. Az ő anyja logikus teremtés. Itt valahogy minden egészen más, volt benne, amit szeretett, és volt, ami elriasztotta.

Miriam dühös veszekedésbe keveredett bátyjaival. Délután, mikor a fiúk elmentek hazulról, azt mondta az anyja:

– Csalódtam benned az ebédnél, Miriam.

A lány lecsüggesztette fejét.

– De mikor olyan vadállatok! – kiáltott fel hirtelen, és izzott a szeme.

– Hányszor megígérted már, hogy nem is felelsz nekik? És én bíztam benned. Nem bírom elviselni a civakodást.

– De olyan borzasztóak – kiáltott Miriam –, és olyan közönségesek.

– Igen, drágám, de hányszor kértelek már, hogy ne felelj vissza Edgarnak. Mért nem tudod megállni szó nélkül, hogy mondjon, amit akar?

– Miért mondhatná ő, amit akar?

– De Miriam, nincs benned annyi erő, hogy elviseld legalább az én kedvemért? Annyira gyenge vagy, hogy belemész a civakodásba velük?

Mrs. Leivers hajthatatlanul ragaszkodik „a másik orcád" elméletéhez. És ebből semmit sem tudott a fiúkba beleoltani. A leánnyal könnyebben boldogult, és Miriam lett szívének kedvenc gyermeke. A fiúk undorral fordultak el a másik orcától, valahányszor odanyújtották nekik. De Miriam elég emelkedett lélek volt ahhoz, hogy gyakran odanyújtsa. A fiúk ilyenkor undorodtak tőle, és leköpték. A kislány pedig büszke alázatosságban járt közöttük, és élte belső életét.

A Leivers család életében mindig ott vibrált a civakodás és az egyenetlenség. Bár a fiúk szörnyen viszolyogtak attól, hogy örökké mélyebb érzéseikre, lemondásra, büszke alázatosságra apelláltak, ez azért nem volt hatástalan. Nem tudtak egy kívülálló és önmaguk között olyan viszonyt teremteni, mint a köznapi értelemben vett emberi érzés és a nem túlzásba vitt barátság. Nyughatatlanok voltak, és ennél mélyebb kapcsolatot kerestek. A hétköznapi emberek sekélyesek, jelentéktelenek voltak a szemükben, szinte nem is számítottak. Így aztán nem szokták meg, gyötrelmesen faragatlanok maradtak a legegyszerűbb társadalmi érintkezésben is, szenvedtek tőle, és mégis pimaszul fölényeskedők voltak. Ezzel leplezték sóvárgásukat szorosabb lelki kapcsolatra, amit szófukarságuk miatt sem érhettek el, és minden közeledés útját elvágta, hogy otrombaságukban mindenkit lenéztek, őszintén bensőséges kapcsolatra vágytak, de még átlagos közelségbe sem kerülhettek senkivel, mert viszolyogtak attól, hogy ők tegyék meg az első lépést, és lenézték az emberek közti köznapi érintkezés kisszerűségét.

Paul Mrs. Leivers bűvkörébe került. Az ő társaságában mindennek fokozott vallásos jelentősége lett. Fájó, nagyon kifinomult lelke táplálékot keresve fordult az asszony felé. Ketten együtt szinte kiszűrték minden tapasztalat alapvető lényegét.

Miriam az anyja lánya volt. A délutáni napsütésben anya, lánya és a fiú hármasban sétáltak ki a rétre. Madárfészket kerestek. A gyümölcsös sövénykerítésében ökörszemfészket találtak.

– Ezt magának látnia kell! – mondta Mrs. Leivers.

A fiú vigyázva leguggolt, és a tüskék között bedugta ujját a fészek kerek nyílásába.

– Olyan érzés, mintha az ember a madár élő testébe nyúlna – mondta a fiú –, olyan meleg belül. Azt mondják, a madár fészke attól olyan kerek, mint egy csésze, mert, míg építi, bögyét mindig nekifeszíti. Csak azt nem értem, hogy akkor fölül hogyan kerekíti ki?

A fészeknek ezután fontos szerep jutott a két nő lelkében. Miriam mindennap elment megnézni, lelkéhez nőtt. És most, mikor a fiú a sövény mellett ment el a lánnyal, ismét elgyönyörködött az árokparton aranyló foltokban szétszórt vérehullófű virágán.

– Úgy szeretem ezt a virágot – mondta –, ha kisüt a nap, hátrasimul a szirma. Mintha a napsugárhoz támaszkodna.

Ettől kezdve valahányszor vérehullófüvet látott a kislány, vonzotta a virág, mintha megbűvölné. Antropomorfizmusában arra ösztönözte a fiút, hogy mindent úgy lásson, amint a dolgok benne élnek, mintha mindent előbb képzeletében és lelkében hordozna, s csak azután érezné meg valóságos létezésüket. A köznapi életből kirekesztette mély vallásossága. Bűn, tudás, rosszaság és kegyetlenség nem létezett az ő zárdakerti vagy paradicsomi világában.

S így szerelmük a titokzatos bensőség légkörében abból fakadt, hogy érzéseikben összetalálkozva rajongtak a természetért.

Hosszú ideig eltartott még, míg a fiú elfogadta egyáltalán, hogy a lány jelent neki valamit. Betegsége után tíz hónapig otthon kellett maradnia. Egy kis időt Skegnessben töltött anyjával, és maradéktalanul boldog volt. De még onnan is hosszú levelekben számolt be Mrs. Leiversnek a tengerről. És elvitte hozzájuk a lapos lincolni parton készített vázlatait, melyek oly kedvesek voltak szívének, s alig várta, hogy megmutathassa. Leiversék már-már jobban érdeklődtek rajzai iránt, mint anyja. Morelnének nem a művészete volt a fontos, hanem ő maga, s az, hogy mire viszi az életben. De Leiversné és gyermekei szinte híveivé váltak, Lángra gyújtották, táplálták benne a művészet tüzét, anyja befolyása pedig csak arra irányult, hogy nyugodt, megfontolt, türelmes, nyakas és fáradhatatlan férfi váljék belőle.

Hamarosan megbarátkozott a fiúkkal, akiknek a nyersesége csak külszín volt. Valamennyiükben különös szelídség és szeretetreméltóság nyilvánult meg, mihelyt bizalmas közelségbe merészkedtek.

– Kijössz velem a tarlóra? – kérdezte Edgar a fiútól félszegen.

Paul örömmel ment vele, és egész délután segített barátjának kapálni és répát egyelni. Sokszor leheveredett a három fiúval a csűrben a szénára, és Nottinghamről meg Jordanékről mesélt nekik. Viszonzásul a fiúk megtanították fejni, bevonták apróbb munkákba; szénát vághatott, répát szeletelhetett, amíg kedve telt benne. Nyár közepén együtt dolgozott a fiúkkal a szénakaszálás idején, s akkor nagyon megszerette őket. A Leivers család a világ aktualitásaitól elzártan élt, mintha ők lennének „les derniers fils d’une race épuisée".{1} Bár erős, egészséges, fiatal fiúk voltak, annyi túlérzékenység és visszahúzódás szorult beléjük, hogy magányosságukban is gyengéd és ragaszkodó barátok lettek, ha valakinek sikerült meghitt közelségükbe kerülni. Paul nagyon megszerette őket, és a fiúk is őt.

Miriam csak ezután következett. De a fiú már jóval előbb belépett életébe, mielőtt Paul akárcsak észre is vette őt. Egy unalmas délutánon, mikor a férfinép kint volt a földeken, illetve az iskolában, s otthon csak Miriam meg az anyja maradt, némi habozás után a kislány ezzel a kérdéssel fordult Paulhoz:

– Láttad már a hintát?

– Még nem – felelte. – Hol van?

– A tehénistállóban.

A kislány mindig némi habozás után állt elő azzal, hogy mutat neki valamit. A férfiak mindent annyira más értékrend szerint ítélnek meg, mint a nők, és ami neki a legkedvesebb, a legbecsesebb, bátyjai többnyire éppen azt fitymálják vagy csúfolják.

– Akkor gyerünk! – kiáltott a fiú, és felugrott.

A csűr mindkét oldalához épült egy-egy tehénistálló. Az alacsonyabb, sötét istállóban négy tehénállás volt. Panaszosan rebbentek fel a tyúkok a jászol oldaláról, mikor kettesben áthaladtak az istállón, a félhomályban, a gerendáról függő vastag kötélhez, mely most félre volt akasztva a falba vert kampóra.

– Ez aztán a kötél! – kiáltott fel nagy elismeréssel a fiú. És már rá is ült, alig várta, hogy kipróbálhassa. De nyomban felállt.

– Gyere előbb te – mondta a lánynak.

– Várj csak – szólt a kislány, és bement a csűrbe. – Tegyünk zsákot az ülésre. – Összehajtogatta, hogy kényelmesebb legyen a hinta. Látható örömmel tette. A fiú fogta a kötelet.

– Most már kezdheted – mondta a lánynak.

– Nem akarok elsőnek.

Csendes, zárkózott modorában félrehúzódott.

– Miért?

– Kezdd te – kérte.

Először életében volt abban az örömben része, hogy engedjen egy férfinak és kényeztesse. Paul ránézett.

– No jó – mondta és ráült a hintára –, vigyázz az útból!

Elrúgta magát, és már röpült is a levegőben, majdnem az ajtóig. Az istálló félig nyitott volt felül, látszott, hogy odakint szemerkél az eső, látták a mocskos udvar egy darabját is, a fekete kocsiszín mellett búsan álldogáló ökröket és mindennek hátterében az erdő zöldesszürke falát. A kislány odalent állt piros skót sapkájában és nézte. A fiú visszanézett, és a kislány látta a derűsen csillogó kék szemét.

– Remek egy hinta! – kiáltott a fiú.

– Az.

A fiú röpködött a levegőben, minden porcikája belelendült, mint a madár, csak a lendület öröméért. Fentről nézte a kislányt. Sötét, göndör haján piroslott a sapka, szép, nyugodt, kedvesen merengő meleg arcát feléje fordította. Az istállóban sötét volt és hűvös. Ebben a pillanatban fecske szállt le a tetőről, és a nyitott ajtón kirepült a szabadba.

– Nem is tudtam, hogy a madár is engem néz! – kiáltott le Paul.

Belefeledkezett a hintázásba. A kislány érezte az esést és emelkedést, mintha a fiút valami erő hajtaná.

– Most meghalok – mondta Paul álmodozó fojtott hangon, beleolvadva a hinta lassuló mozgásába. A kislány lenyűgözve bámulta. Paul hirtelen fékezett és leugrott.

– Most már eleget volt rajtam a sor – mondta –, de igazán remek egy hinta… remek egy hinta!

Miriam mulatott rajta, hogy a fiú ilyen komolyan veszi a hintát, és annyira lelkesedik érte.

– Nem, folytasd csak – felelte.

– Miért? Te nem akarsz? – kérdezte meglepődve a fiú.

– Hát, nem nagyon, talán egy kicsit.

Most Miriam ült a hintára, és a fiú tartotta a zsákot, míg elhelyezkedett.

– Olyan remek! – mondta, és meglökte a hintát. – Húzd be a sarkad, mert bevered a jászolba.

A kislány érezte, hogy mindig pontosan a kellő pillanatban kapja el, és a lökésbe is kiszámítva adja erejét, és megriadt. Még a beleiben is érezte a félelem forró hullámát. A fiú kezében volt. És újra határozottan és kérlelhetetlenül a kellő pillanatban érkezett a lökés. Félájultan markolta a kötelet, mint aki szédül.

– No – nevetgélt ijedten –, magasabbra ne!

– Ugyan, nem is vagy magasan.

– Nem akarok följebb.

A fiú hallotta az ijedtséget a hangjában, és elengedte. A kislány szívébe forró kín markolt, mikor elérkezett az újabb lökés pillanata. De a fiú békén hagyta. Miriam fellélegzett.

– Csakugyan elég volt? – kérdezte. – Lökjelek még egy kicsit?

– Ne. Majd én magam – felelte.

Paul félreállt és figyelt.

– De hiszen alig mozdulsz.

A kislány kicsit szégyenkezve nevetett, s a következő percben leugrott.

– Azt mondják, aki jól tud hintázni, nem lesz tengeribeteg – mondta a fiú, és újra felszállt. – Azt hiszem, sose leszek tengeribeteg.

Ellökte magát. Volt benne valami, hogy a kislány a szemét se tudta levenni róla. Ebben a pillanatban teljes egészében lengés volt, minden porcikája részt vett a repülésben. Ő sohasem tudná ennyire elengedni magát, de a bátyjai sem. Nézte, és melegség járta át. Mintha a fiú láng lenne, melytől őbenne áramlik a meleg, mikor odafent látja a levegőben.

Lassanként Paul bensőséges kapcsolata a családdal három személyre korlátozódott: az anyára, Edgarra és Miriamra. Az anyához azért az együttérzésért és ösztönzésért fordult, ami mintha kibontakoztatná lényét. Edgarhoz őszinte, szoros barátság fűzte. Miriamhoz pedig többé-kevésbé leereszkedett, mert annyi alázatot mutatott iránta.

De lassacskán a lány kifürkészte, mi rejlik benne. Valahányszor elvitte magával vázlatkönyvét, Miriam tűnődött el legtovább utolsó rajzán. Aztán egyszer csak feltekintett. Sötét szeme hirtelen felcsillant, mint a víztükör, melybe arany fénycsóva hasít a sötétben. Megkérdezte:

– Miért szeretem ezt annyira?

A fiú mellében mindig megrezzent valami, erre a meghitt, ragyogó, megértő pillantásra.

– Miért, csakugyan?

– Magam sem tudom. Olyan igaznak látszik.

– Ez azért van… azért van, mert jóformán nincs is árnyék rajta. Ezért ragyog így, mintha odafestettem volna a ragyogó protoplazmát is a levélre meg mindenre, de a merev árnyékot nem. Azt mindig olyan halottnak látom. Csak ez a ragyogás igazán élő. A forma holt kéreg. Igazában belső ragyogás ez.

Miriam szájába vette kisujját, és hosszasan elgondolkozott magában a hallottakon. Ebből is az életet érezte meg, életre kelt sok olyasmi, ami eddig semmit sem jelentett neki. Sikerült valami értelmet kihámozni a fiú vívódó, elvont szavaiból. Ezek közvetítésével ismerte meg világosan szeretett tárgyait.

Egyszer, napnyugtakor, a fiú mellett ült, Paul a vörös alkonyat fényében fürdő fenyőfákat festette. Nyugodtan dolgozott.

– Megvan! – szólalt meg váratlanul. – Ezt akartam. Ide nézz és mondd meg, fenyőtörzsek ezek vagy pedig sötétségben álló vörösen izzó szénrudak? Tessék, itt van a valóságban Isten égő csipkebokra, lángol és nem hamvad el.

Miriam nézte és megriadt. De világosan látta a fenyőtörzseket, s nagy gyönyörűséget érzett. A fiú összerakta festődobozát és felállt. Hirtelen rápillantott.

– Miért vagy te mindig szomorú? – kérdezte.

– Szomorú?! – kiáltott fel a kislány, és meglepődve vetette rá csodaszép barna szemét.

– Az. Te mindig szomorú vagy.

– Nem vagyok… dehogyis, egy csöppet sem! – kiáltott fel.

– Pedig a vidámságod is olyan, mintha szomorúságból ragyogna fel – bizonygatta a fiú. – Sohasem vagy jókedvű, vagy egyszerűen olyan, hogy minden rendben van.

– Nem – felelt a kislány eltűnődve –, magam sem értem, miért.

– Sohasem vagy olyan. Mert befelé valahogy másmilyen vagy, mint a fenyőfa, aztán fellángolsz. De olyan sose vagy, mint egy akármilyen lombos fa a vidáman vibráló leveleivel…

A fiú belezavarodott a beszédbe, de a kislány elmerengett rajta. Őt magát pedig valami különös nyugtalanság fogta el, mintha új, szokatlan dolgot érezne. Közel került hozzá a lány. Különös ösztönző erő volt.

Némelykor nagyon felingerelte. A legkisebb öccse csak ötéves volt. A vékonydongájú gyereknek mozgékony, szép kis arca és óriás barna szeme volt… olyan, mintha Reynolds Angyalok karából került volna ki, tündérhez is lehetett volna hasonlítani. Miriam sokszor letérdelt a gyerek mellé, és magához szorította.

– Az én kis Hubertem! – mondta szinte énekelve, szeretettől túláradó hangon. – Az én kis Hubertem!

Aztán karjába vette, babusgatta, átszellemülten felemelt arccal, félig lehunyt szemmel, és a hangja szeretettől remegett.

– Hagyj békén – fészkelődött kelletlenül a gyerek –, hagyj békén, Miriam!

– Szeretsz, ugye szeretsz? – suttogta mély torokhangon, átszellemülten, szinte beleszédülve a mámoros szeretetbe.

– Hagyj békén! – hajtogatta a gyerek, és összeráncolta kis homlokát.

– De szeretsz, ugye szeretsz?

– Mire való ez a komédia? – szólt rá Paul, mert szenvedett a lány túlfűtött érzései miatt. – Miért nem tudsz egyszerűen, normálisan viselkedni vele?

Miriam eleresztette a gyereket, felállt és nem szólt semmit. Túlfűtöttsége végképp kihozta sodrából és felingerelte a fiút – az, hogy semmiféle érzelem nem a normális hőfokon nyilvánul meg nála. Az ilyen jelentéktelen csekélységek, ez a félelmetes, pucér közelség megdöbbentette a fiút. Megszokta anyja tartózkodását. És ha ilyesmit tapasztalt, lelke mélyéig boldog volt, hogy anyja olyan, amilyen: józan és egészséges.

Miriam egész testi élete benne volt a szemében. Rendszerint sötét volt az a szem, mint a templom, de hirtelen fény gyúlt fel benne, akár a tűzvész. Arckifejezése alig változott, de tekintete merengést, töprengést tükrözött. Odaillett volna Mária mellé, a siratóasszonyok közé, mikor Krisztus kiszenvedett. Teste nem volt hajlékony és élő. Imbolyogva, kissé nehézkesen járt, fejét tűnődve lehorgasztotta. Nem volt esetlen, de egyetlen mozdulata sem volt az a bizonyos mozdulat. Gyakran megtörtént, hogy törölgetett, s egyszer csak kétségbeesve megállt, mert egy csésze vagy pohár kettévált a kezében. Mintha félelmében vagy bizonytalanságában túlzott erőt adott volna mozdulatába. Nem tudta elengedni magát, nem tudott lazítani. Minden merev volt, feszes és görcsös, és túlzott erőlködése önmagába zárult.

Csaknem mindig imbolyogva, megfeszítve járt. Néha nagyot futottak Paullal a mezőn. Ilyenkor olyan izgalomban lángolt fel a szeme, hogy Paul megdöbbent tőle, pedig a kislányban ez testi félelem volt. Mikor a kerítéslétrán mentek át, szorongva kapaszkodott a kezébe, mint aki valósággal elveszti lélekjelenlétét. És Paul sohasem tudta rávenni, hogy bármilyen csekély magasságból is leugorjék. Szeme tágra nyílt, és riadtan rebbent meg.

– Nem! – tiltakozott, és félszegen nevetgélt. – Nem!

– De igen! – kiáltott rá egy alkalommal Paul, és kezét fogva leugrasztotta a kerítésről. De olyan fájdalmasan sikoltott fel, mintha ájulás környékezné, s ettől a fiú is megrettent. Mikor azonban a kislány biztonságosan megvetette lábát a földön, bátorságot merített hasonló vállalkozásokra.

Nagyon elégedetlenkedett a sorsán.

– Hát nem szeretsz itthon lenni? – kérdezte megütközve Paul.

– Hogy is szeretnék? – felelt halkan, de elszántan. – Mit jelent ez? Egész nap csak takarítok, aztán jönnek a fiúk, és öt perc alatt minden piszkosabb, mint volt. Nem akarok itthon maradni.

– De mit akarsz tulajdonképpen?

– Foglalkozni akarok valamivel, tehetőséget akarok, mint mások. Amiért lány vagyok, maradjak itthon, és ne lehessen belőlem semmi sem? Miféle lehetőségem van itt nekem?

– De hát milyen lehetőségről beszélsz?

– Hogy tudjak valamit… tanulhassak, és legyen valami foglalkozásom. Így nincs rendben, csak azért, mert nő vagyok.

El volt keseredve. Paul csodálkozott. Náluk otthon Annie szinte örült, hogy lány. Nem volt annyi felelőssége, könnyebb volt az élete. Sose akart más lenni, mint lány. De Miriam szinte szenvedélyesen kívánt volna férfi lenni. És különös módon mégis gyűlölte a férfiakat.

– De hiszen mindegy, akár férfi, akár nő az ember – mondta neki Paul homlokát ráncolva.

– Ugyan! Hogy volna? A férfiaknak mindent lehet.

– Szerintem a nő éppúgy örülhet, hogy nő, mint a férfi, amiért férfi.

– Dehogy! – felelte fejét rázva Miriam. – Nem úgy van. Minden a férfiaknak jut.

– De hát mit akarsz?

– Tanulni. Miért van úgy rendjén, hogy nem tudok semmit?

– De mit? Matematikát, franciát?

– Mért ne értenék én matematikához? Igenis! – kiáltott, és dacosan nagyra nőtt a szeme.

– Nos, amennyit én tudok, te is megtanulhatsz – felelte. – Tanítlak én, ha akarod.

Miriam szeme kitágult. Nem nagyon bízott a tanításában.

– Akarod? – kérdezte a fiú.

Lehorgasztotta fejét, és elgondolkozva szopta az ujját.

– Akarom – felelte vonakodva.

Paul mindezekről beszámolt anyjának.

– Algebrára fogom tanítani Miriamot.

– Nos – felelt Morelné –, remélem sokra mégy vele.

Alkonyodott, mikor hétfőn este Paul a tanyára érkezett. Miriam éppen kisöpörte a konyhát, és a tűzhely előtt térdelt, mikor a fiú belépett. Egyedül volt a házban. Hátrafordult és elpirult, mikor meglátta, sötét szeme ragyogott, és szép haja az arcába hullt.

– Helló – köszöntötte dallamos, halk hangján. –Tudtam, hogy te vagy az.

– Honnan?

– Megismertem a lépésedet. Másnak