Panoptikum

CLAIRE KENNETH

PANOPTIKUM

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magyar Világ Kiadó 1989

Korrektor: Mendly András

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-610-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Claire Kenneth jogutódja

I.

A hatalmas platánfa alatt kellemesen hűvös volt. Itt terítették meg az uzsonnaasztalt. A tó felől jött egy kis szellő, ez megmozgatta az évszázados fák lombjait és meglebbentette a halványsárga damasztabroszt.

Judith házában nem ültek a vendégek plasztik terítőhöz, nem ettek papírtányérokból. Mint egykor a rózsadombi villában, finom porcelánok voltak, csiszolt poharak, a különbség csupán annyi, hogy akkor a szögedi Marcsa szervírozta a jeges kávét, most itt a harlemi, néger Lorna a fagylaltot.

A fiatalok még lent voltak a tavon. Addig is Judith bridzselt a három vendégével. Ez a három öregúr állítólag valamikor halálszerelmes volt Judithba…

De ennek már majdnem fél évszázada. Így könnyű volt kiszámítani, hogy Judith közeledik a hetvenhez. Még mindig szép asszony volt, sötét haja magasra feltűzve, élénk kék szeme körül néhány finom, pókhálóránc, egykor hosszú hattyúnyakán mindig többsoros gyöngy, mely elkasírozta az idők múlását. Magas volt és olyan egyenesen tartotta magát, hogy biztosan nem volt kalciumhiánya. Ápolt, finom kezén két gyűrűt viselt. Az egyik ujján a címeres gyűrű, még otthonról, a másik hatalmas briliánskő, ezt már az amerikai férjétől kapta, aki jól menő orvos volt a New York-i Park Avenue-n.

A három öregúr itt nyaralt nála már egy hete, ebben a Greenwood Lake-i villában.

Iván, akinek dús, fehér haja volt és tömött bajusza, erősen sántított. Valamikor huszártiszt volt, híres úrlovas. Judithtal a tiszti kaszinóban ismerkedett meg, gyakran kísérgette a Duna-korzón, így indult köztük a szerelem…

Erdélyből jött ki Amerikába, de itt nem vitte sokra. Ajtónálló volt egy nagy felhőkarcolóban és eleinte szégyenkezve fogadta el a borravalókat. Az aranygombos, kávészínű uniformis nem állt olyan jól rajta, mint egykor a huszárdolmány.

Félix, a báró alaposan elhízott. Hegyes hasával, dupla tokájával, látszott rajta, hogy szeret enni. Pesten hírhedt aranyifjú volt, akkor még nem ismerték azt a kifejezést, hogy „playboy"…

Birtokát, mely valahol az Alföldön volt, már súlyosan megterhelte, tele volt adóssággal. Gazdag lányt kellett volna elvenni, próbálkozott Judithnál is, de őt nem sikerült meghódítani. Itt New Yorkban egy televíziójavító műhelyben dolgozott, ami néha rossz álomnak tűnt neki. Most már évek óta nyugdíjba ment és főleg vendégeskedett régi barátainál.

– Potya fráter!… – volt róla a vélemény.

Zoltán, a színész volt köztük a legidősebb, arca ezer ránc, de hullámos barna hajú, azonnal észre lehetett venni, hogy ez paróka. Zoltán abban a boldog tudatban élt, hogy még mindig a szívdöglesztő bonviván, akinek a karjaiba szédülnek a nők…

Közvetlenül a háború előtt egy dunántúli színtársulattal turnézott. Viszonya volt a primadonnával, a szubrettel és ami a legfontosabb, az igazgató hervadó feleségével. Mind a három nőt már unta, mikor egy balatonfüredi Anna-bálon megismerte Judithot. A gyönyörű, fiatal úrilányt.

Véletlenül került a bálra, valamilyen hazafias ünnepélyen szavalt egy Petőfi-verset, utána benézett oda. Fehér szmokingban volt, remekül táncolt és Judithnak már az első, összesimuló tangó alatt elmondta mindazt, amit mint kis Petrovom mondott Sybillnek a második felvonásban.

Judith tizennyolc éves volt, eddig csak a ludovikások ügyetlen bókjait hallgatta, azok vették körül. Most itt, a balatoni nyári éjszakában, ilyen igazi férfi… egy bonviván, aki Jávor Pálra hasonlított.

Hajnalig tartott a bál, a szédület. Hogy ki fizette a pezsgőt, az mellékes volt, minden mellékesnek tűnt…

Szerelem volt ez, az első látásra.

Zoltán egy kis olcsó penzióban szállt meg, a barátja látta vendégül, betettek neki egy összecsukható vaságyat. Ide nem hívhatta Judithot, ő a nagybátyjánál nyaralt, a miniszteri tanácsosnál, akinek villája valahol fent volt a hegyen.

Malvin néni, a méltóságos asszony, nem nézte jó szemmel ezt a flörtöt, ő gardírozta Judithot a bálon. Lehet, hogy az bosszantotta, hogy őt miért nem kérte fel legalább egyszer udvariasságból ez az alak. Valami színész.

Malvin néni semmivel sem volt öregebb és molettebb, mint a színigazgató felesége, na de Zoltán nem is gondolt arra, hogy illene felkérni. Néha ilyesmiken múlnak a dolgok.

Soha többé nem találkoztak, de Judith emlékeiben nem fakult el ennek az Anna-bálnak az emléke…

Háború, forradalom, menekülés, több évtized telt el, mikor itt New Yorkban egy temetésen szembekerültek egymással. Magyar temetkezési intézet volt és Judith felfigyelt a hangra, mely útbaigazította a gyászoló hozzátartozókat.

– Erre fáradjanak, kérem! Balra a második terem, ott van a ravatalozó! A lelkész úr már itt van, rögtön kezdődik a szertartás!

A hang ismerős volt, de a fekete öltönybe öltözött öregember nem. A temetkezési vállalat alkalmazottja lehet, olyan köszönőember, aki a koszorúkat is rendezgeti.

– Judith!… – szólt oda valaki. – Kedves tőled, hogy eljöttél!

Judith?…

Zoltán ránézett a magas, még mindig szép asszonyra és felismerte.

Judith! Ő az.

A sorsnak micsoda bizarr tréfája volt ez. A kontraszt, a lampionfényes, cigányzenés balatoni éjszaka és itt az imbolygó gyertyák, a koporsó közeléből felhangzó elfojtott zokogás.

– Mióta van New Yorkban? – kérdezte Zoltán suttogva.

– Nagyon régen… És maga, Zoltán?

– Én is. Itt dolgozom a temetkezési intézetben. Nagyon boldog lennék, ha felhívna telefonon, azt hiszem, millió beszélnivalónk van…

***

Félix annak idején komoly szándékkal udvarolt Judithnak. Esküdözött, hogy halálosan szereti és meg is kérte a kezét.

Igen ám, de ha olyan nagyon szerelmes volt, miért töltötte tovább is az éjszakákat az Arizonában, ahol az egyik diszkrét páholyban nyíltan enyelgett a platinaszőke táncosnővel, akinek jégkockákat csúsztatott a dekoltázsába. Pesten semmi se maradhatott titok és Félix kilengéseit mindenki ismerte. Feljárt egy titkos kártyaklubba is, melyet a hírhedt Szemere volt főispán tartott fent. Itt nagy tétekben folyt a rulett, néha razziát is tartott a rendőrség, de a botrány mindig elsimult. A báró úr és a többiek hátsó kijáraton távoztak, de olykor a társaságukban lévő hölgyikék lebuktak. A zsetonokat lefoglalták, pár soros hír volt csak az újságokban, de másnap, más helyiségben tovább forogtak a rulett golyói.

Félix birtokára már többször kitűzték az árverést, de valahogy sikerült mindig elhalasztani. Egy ilyen házasság megmenthette volna, Judith apja bankigazgató volt, nagy bérháza az Andrássy úton és a rózsadombi villa, tele műkincsekkel.

– Hozományvadász – állapította meg a családi tanács és mikor megkérte Judith kezét, hűvös udvariassággal visszautasították. A papa valami olyasmit mondott, hogy Judith még túl fiatal.

Félix vadonatúj, piros Bugatti kocsija ott állt a rózsadombi villa előtt. Nagy orchidea-csokorral és nagy reményekkel érkezett. Lesújtva távozott, mellesleg a Bugattinak még csak az első részlete volt kifizetve.

De Félix nem túl sokáig búsult, rövidesen megvigasztalódott és elvett egy kimondottan csúnya lányt, akinek még vagyonosabb apja volt, mint Judithnak.

A háború után a kommunisták államosították a birtokot, mindent elvettek, nem maradt meg semmi, csak a csúnya feleség. Később együtt telepítették ki őket egy Tisza menti romos házba és rizsföldeken kellett dolgozniuk. A feleség, aki csakis azért ment Félixhez, hogy báróné legyen, most élvezhette a grófok, bárók, sőt hercegek társaságát. Félix itt is talált magának szórakozást, fiatal parasztlányokkal próbálkozott a szalmakazlak mögött.

Az amnesztia után elváltak és Félix már egyedül disszidált. New Yorkban eleinte sehol sem tudott elhelyezkedni. Hiszen nem értett semmihez, bárókra itt nem volt szükség. Akik kijöttek valami szakmával, lakatosok, villanyszerelők, fodrászok, autó-mechanikusok, össze tudtak spórolni pénzt, házat vettek, autójuk volt. Félix csak tengett-lengett, végül egy televíziójavító műhelyben kezdett dolgozni. Régi magyarországi barátai közül, akik régebben itt éltek, meghívták vacsorára, ebédre, ez volt az egyetlen vigasztalás számára.

Ócska albérleti szobában lakott a West Side-on, ahol már ritkán volt látható fehér ember.

Előfordult, hogy őt küldték ki, ha sürgős munka volt. Így állított be egyszer abba az épületbe, ahol Judith lakott. Elegáns felhőkarcoló volt a Park Avenue-n. Ahogy cipelte az istentelenül nehéz televíziót, az előcsarnokban beleütközött Judithba.

– Csomaggal a hátsó lépcsőn menjen! –rivallt rá a néger portás. – Ki van írva, nem látja?

Hát így találkoztak.

Judith férjének, dr. Keatonnak itt volt a rendelője, az utcáról nyílt. Lakásuk fent a huszonharmadik emeleten, ahová Judith azonnal meginvitálta Félixet és a szobalány megdöbbenését leplezve, szervírozott neki egy italt.

Ez három év előtt történt, amikor dr. Keaton még élt.

***

Iván, az más volt…

Nagy szerelem, az első igazi szerelem Judith életében. Milyen izgatott szívdobogással drukkolta végig a lovasversenyt a Tattersallban, ahol Iván elsőnek futott be. Milyen büszkén nézte, ahogy a kormányzó felesége átnyújtotta neki ünnepélyesen a nagy ezüstserleget.

Ugyanezen az estén a tiszti kaszinóban volt valami ünnepség, ahol annyian vették körül Ivánt, hogy alig tudott a közelébe jutni. De másnap, a budai August cukrászdában még szerelmesebben bújtak össze, mint máskor. Ide jártak randevúzni, de sokat sétáltak a Duna-korzón is. Olyan helyen, ahol valami történhetett volna közöttük, soha nem voltak…

Talán, ha Iván nagyon akarta volna, Judith felment volna hozzá a kis belvárosi legénylakásba, amit egy főhadnaggyal együtt bérelt. De Iván tudta, hogy Judith szűz és feleségül akarta venni. Azt is tudta, hogy szívesen hozzá fogják adni, a kaució nem probléma, hiszen Judith apja nagyon vagyonos. De ha koldusszegény lány lett volna, akkor is csak vele tudta elképzelni az életét. Imádta ezt a lányt.

Ahogy a háború kitört, a gyorshadtest volt az első, amelyet bedobtak az orosz fronton.

Jöttek a világoskék tábori lapok, tele szerelmes vágyakozással. Judith hosszú leveleket írt, gyakran küldött fényképet is. A rózsadombi villa kertjében, Buksival, a kis drótszőrű foxival, ezt Ivántól kapta a születésnapjára. Strandkép is volt az egyik levélben, a margitszigeti Palatinuson készült, fehér kétrészes fürdőruhában, ahogy ott áll a trambulin előtt, hihetetlenül karcsún, hosszú, szép combjaival, gömbölyű, kemény mellén feszül a trikó.

Hát ezt a képet nagyon élvezték a tábori posta cenzúraosztályán, kézről kézre járt. Miután már mindenki gyönyörködött benne, végre kikézbesítették Ivánnak, aki kitűzte a bunker falára, a többi mellé.

A Don-kanyarban már leesett az első hó és lassanként egyre több sebesült érkezett vissza. Jöttek a kórházvonatok és Judith türelmetlenül és kétségbeesve várta a lapokat; ha néhány napig nem jött semmi, már szörnyű rémképei voltak, aludni is képtelen volt, hogy mi lehet Ivánnal?

Mikor megjött az értesítés, hogy Iván megsebesült, hadikórházban van, de rövidesen hazaszállítják, Judithtal már nem lehetett bírni. Csak zokogott egész nap, a templomban térdelve könyörgött Istenhez órákon át, hogy viszontláthassa élve…

Isten meghallgatja az ilyen fohászokat és Iván megjött. A Győri úti honvédkórházba került. Comblövése volt,