Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Húshagyókedd
Húshagyókedd
Húshagyókedd
Ebook274 pages3 hours

Húshagyókedd

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

„A vándorlás nehéz, fáradságos a testnek. Erdők torkából, bokroknak tövéről s a hajnal hideg leheletéből a halál leskelődik rá. De a léleknek könnyű. A léleknek olyanok a céltalan utak, mint fáradt testnek a puhapárnás ágy, vagy az illatos fürdő. Barabás hanyatt feküdt a verőfényes budai domboldalon. Testében érezte több ezer kilométeres út fáradalmát, de a lelke könnyedén csapongott. Gyermekkorára gondolt, azokra a nyiladozó napokra, melyeken a kék hangot kereste. Így feküdt akkor is naphosszat hanyatt a fűben. Nézte az ég kékségét, a messze hegyek kékségét. A kék színt, amelyben minden széppé olvad a messzeségben és a kék hangot kereste. A város kék ködben volt. Az élete távoli csilingelősnek, suhogásnak hallatszott fel. Olyan volt, mintha angyalok serege karácsonyfával röpködne. Félt részekre bontva hallani ezeket a hangokat, azért nem ment le mind ez ideig a városba. – Pedig le kellett mennie, Barabás azért járta végig a fél világot, azért járta körül az országot, hogy lássa: itt ebben a városban az ország szívében, ahonnan az élet szétsugárzik, itt kell a munkát elkezdeni, ha új és szebb életet akar a föld e kerek darabján. És Barabás új és szebb életet akart, mert Barabás próféta volt és költő. Próféta akkor is, ha szavát csak a puszta hallotta, költő akkor is, ha csak a fáknak énekelt.”
LanguageMagyar
Release dateDec 10, 2013
ISBN9789633766682
Húshagyókedd

Read more from Tatay Sándor

Related to Húshagyókedd

Related ebooks

Reviews for Húshagyókedd

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Húshagyókedd - Tatay Sándor

    TATAY SÁNDOR

    HÚSHAGYÓKEDD

    Regény

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

    Bolyai Akadémia

    Borító: Kovács G. Tamás

    978-963-376-668-2

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    © Tatay Sándor jogutódja

    Barabás már kilencedik napja kerülgette a várost. S e kilenc napot megelőző kilenc hónapig vándorolt. Nem azért, mintha elűzték volna honából, nem is a bánat teregette elébe az utat. Ment, ahogy menni szeretnénk millióan méretlen utakon messze, messze. – Ha nem félnénk a haláltól, ha nem volna rövid az élet és megpróbálhatnánk többféleképp élni.

    A vándorlás nehéz, fáradságos a testnek. Erdők torkából, bokroknak tövéről s a hajnal hideg leheletéből a halál leskelődik rá. De a léleknek könnyű. A léleknek olyanok a céltalan utak, mint fáradt testnek a puhapárnás ágy, vagy az illatos fürdő. Barabás hanyatt feküdt a verőfényes budai domboldalon. Testében érezte több ezer kilométeres út fáradalmát, de a lelke könnyedén csapongott. Gyermekkorára gondolt, azokra a nyiladozó napokra, melyeken a kék hangot kereste. Így feküdt akkor is naphosszat hanyatt a fűben. Nézte az ég kékségét, a messze hegyek kékségét. A kék színt, amelyben minden széppé olvad a messzeségben és a kék hangot kereste. A város kék ködben volt. Az élete távoli csilingelősnek, suhogásnak hallatszott fel. Olyan volt, mintha angyalok serege karácsonyfával röpködne. Félt részekre bontva hallani ezeket a hangokat, azért nem ment le mind ez ideig a városba. – Pedig le kellett mennie, Barabás azért járta végig a fél világot, azért járta körül az országot, hogy lássa: itt ebben a városban az ország szívében, ahonnan az élet szétsugárzik, itt kell a munkát elkezdeni, ha új és szebb életet akar a föld e kerek darabján. És Barabás új és szebb életet akart, mert Barabás próféta volt és költő. Próféta akkor is, ha szavát csak a puszta hallotta, költő akkor is, ha csak a fáknak énekelt.

    A nap erősen tűzött a domboldalba. Behúzódott egy cserje mellé. Alaposan össze kellett húznia magát, hogy megférjen az árnyékában. A gaz magasra nőtt e védettebb helyen, Barabást félig eltakarta. A dombon öreg úr botorkált. Kalapját a kezében tartotta, kopasz fején tündökölt a napsugár. Egyenesen Barabás felé tartott, mikor tíz lépésre lehetett a cserjétől, visszahőkölt, majd botját előre tartva újra közeledett. Amint egészen odaért, megbökte botjával a fekvőt.

    – Nem mész! – kiáltotta.

    Barabás hirtelen talpra ugrott, az öreg úr ijedtében hátrafelé kezdett lépegetni.

    – Bocsánat – hebegte –, azt hittem kutya – s beteg szemét kicsire húzta össze.

    – Nem, nem kutya vagyok – szólt Barabás –, ember!

    Mire a mondat végére ért, az öreg úr kezét a füle mögé tette, úgy hallgatott, mert süket is volt, nem csak gyenge szemű, s Barabás hangosan kiáltotta el az utolsó szót.

    – Ember!

    Az erdők visszhangozták a szavát. Az öreg úr szólt és könyörgő mozdulattal nyúlt utána, de Barabás nem tekintett rá, megindult lefelé a lejtőn. Nem keresett semmilyen ösvényt, erdőn, mezőn át vágott a városnak, mely alatta terült el. Az égszínű folyam két karján a napfényben csillogó hidak olyanok voltak, mint a karperecek. A középső karperecet irányba vette, aztán lehajtotta fejét, egy pillanatra a szemét is lehunyta, mintha mérget inna. Két vagy három óra múlva, mikor az alagút száján kilépett, tágra nyílt a szeme. A híd, mely onnan a magasból karcsú, könnyed jószágnak látszott, hatalmas vasszerkezetével ijesztően meredt rá. Két oldalt két hatalmas oroszlán. Mégis rálépett. Egy tömeg emberrel együtt nyelte el a vastorkú szörnyeteg. A különbség csak az volt, hogy Barabás ebben a pillanatban feltekintett az égre és így szólt: „Én Istenem segíts meg".

    A hídon túl rövid időre leült egy padra. Egyetlen csomagját, egy papirosba csomagolt rossz nadrágot s egy rend tiszta fehérneműt, melyet friss patak vizében mosott, letette maga mellé, s mivel a jobbik nadrágja volt rajta, a nyakkendője fel volt kötve, úgy viselkedett, mint egy városi úri ember, aki az esti nap utolsó sugaraihoz jött ide búcsúzni. A rossz nadrágját azért nem hagyta volna el világért sem. Lehet, hogy szegénynek kell lennie, akkor jó lesz, lehet, hogy tisztátlan munkával kell keresnie kenyerét, akkor is jó lesz. De akkor éppígy féltve őrzi majd a jobbik nadrágját, hogy legyen mindig mindenünnen visszaút. Ezen a helyen szép volt a város, tiszta, mint a patyolat. Itt fényes autók, gazdagon díszített ruhák cikáztak az utcán. Barabás tudta, hogy itt nem kezdheti meg a munkáját, a lépcsők hosszú sorát kell végigjárnia, hogy otthon legyen ezen a helyen. Hitte, hogy olyan a város élete, mint a kálvária domb. Az üdvösséget csak az éri el, aki a cél felé tekintve egyenként végigtérdepli a lépcsőket, s megáll az oltároknál pihenni egy-egy imádságnyit.

    Felemelte hát a batyuját, melyben a rossz nadrágját takargatta, kiment a gazdag negyedből. A zsidók piszkos utcáin ment át, majd a bűnös lányok városrészén. Ment, amíg nem ritkultak a házak. Ott egy dohogó gyár tövében egy háznak a gyár hatalmas kőfalára néző pinceablakában telepedett le. A pinceablakra egy piros tábla volt akasztva, rajta halálfej két keresztbetett lábszárcsonttal, s a felírás: „Nagyfeszültség, életveszélyes". Az ablakon át kékeslila fény áradt ki. Valami ventillátor-féle szerkezet duruzsolt bent, s ózondús forró levegőt fújt ki Barabás lábára. Szépen az ablakrésbe tette a csomagját. A kopott felöltőjét ledobta a rácsra, melyen át alulról is meleg levegő áradt fel. Nyár vége volt már akkor, a domboldalban még meleg volt a napsugár, de itt hűvös esti szél járt. Barabás tagjainak jól esett az ablakból áradó meleg fuvalom. Hátradőlt a falnak, mely szintén át volt melegedve. Bal oldalán a kék éneket fúvó ablak, jobbján az éjjeli munkába fordult gyár fala. – Az igazi vándor különös tehetsége, hogy ott alszik el, ahol éppen akar. Barabás lehunyta a szemét.

    Ezen az estén hirtelen változott hűvösre az idő. Idának piros lett az orra s meztelen keze szára kékes, lúdbőrös. A délután melegét éles szél vitte tova. Ida egyetlen szál karton ruháján nem talált helyet, hova kezét eldugja. Aki járt Pestnek ebben a negyedében, ki ne ismerné ezeket a fázós, céltalanul bolyongó gyermeklányokat, akiknek kora ősztől késő tavaszig lilás rózsaszín az arcuk, s enyhén náthásak szegénykék egész télen át… Ezeknek a lányoknak legnagyobb álmuk az, ami minden más nő számára a lejtő legmélyét jelenti. És vannak köztük mégis, akik soha nem tudnak odáig eljutni, mert nem tudnak soha olyan ruhát ölteni magukra, hogy érdemesebb ember szeme megakadjon rajtuk. Elhervadnak anélkül, hogy egyszer is igazában ki tudtak volna vetkőzni a piszokból. Idának eszébe sem jutott, hogy legalább azt az egyetlen öltözet ruhát, amelyben elindulhat, két keze munkájával megkeresse. Céltalan kóborgott a külvárosi utcákon, a cipője kidőlt, a harisnyája bokától térdig rongyos volt.

    Egy üres házhelyen vágott át egyik utcából a másikba. A telken kőrakások voltak. Ida nem kerülte ki egyiket sem, átszökdösött rajtuk fürgébben, mint egy zerge. Míg kőről-kőre ugrált, hangosan énekelt.

    „Az én nevem la Bella Tanganyika!"

    A szomszéd ház vaskerítésén át éktelen dühvel csaholt rá egy ronda, laposfejű kutya. Ida odaszaladt, egészen közel hajolt a ketrecbezárt kutyához, s két vasléc között kacagva ráfújt a turcsi orrára. A kutya úgy üvöltött, mintha marólúgot öntöttek volna rá. Farkát a lába közé kapta és elszaladt. Ida pedig dalolva továbbtáncolt.

    A másik utca sarkán néhány suhanc állt a villanyoszlop alatt. Mikor meglátták Idát, ocsmány szavakat kiáltottak oda neki. Az egyik aztán kivált a csoportból s odament hozzá. Átölelte a nyakát és úgy súgta neki.

    – Hallod-e Ida, tudok egy jó kis helyet, gyere oda velem. – A suhanc éppen olyan rongyos volt, mint a lány. Ida undorral végigmérte.

    – Menj a fenébe, te koszos! Mit gondolsz, kivel van dolgod?

    – Ó, te ártatlanság – mondta a fiú, majd a többiek felé fordult. – Halljátok, hogy felvág a nő!

    Pedig igaza volt, ártatlan volt mind a mai napig, mert mindeddig nem kérte senki ezeken a suhancokon kívül, akiket pedig úgy utált, mint a saját rongyos cipőjét, vagy a kiömlött oldalú díványt otthon a szobájukban.

    A gyár kapujában egy bőrkabátos úrral találkozott. Felmosolygott rá, de az úr észre sem vette. Jó cigarettának, a bőrkabátnak, s általában a bőségnek illatát hagyta maga után. Ida mély lélegzettel szívta be, aztán egy hirtelen fintort vágott a férfi után és ment tovább. A gyár sarkánál megállt, s miután megállapította, hogy ezen a napon is hiába csatangolt, nem történt csoda, nagyot ásított. Az otthonára gondolt, ahol az anyja most is, mint mindig, bizonyára fekszik a zsíros, repedt pamlagon, büdös cigarettákat szív és szidja az urát, aki ilyen átkozott nyomorban tartja. Ida éhes volt, de otthon nem várt rá egy kortynyi meleg leves. Ha hazamegy, az anyja is őt szidja dühében, hogy nincs egy árva betevő falat. Száraz nyelvével megsimogatta a cserepes ajkát, aztán befordult a sikátoron, egyenest a kék ablak felé tartott.

    Míg arra ment, az eget kémlelte, nem kell-e esőtől tartani? Majdnem beleütközött Barabás kinyújtott lábába. Meglepetten nézett az összehajolt emberre. Barabás a külső oldalát, hol a szellő érhette, betakarta azzal a vadászszövetből készült kabáttal, mit félvállára vetve hozott. Másik oldalról érte a kék ablak melege. Fejét a mellére hajtotta, haja a szemébe lógott, úgy aludt, olyan békésen, mint egy gyermek. Ida leguggolt mellé, végignézte a ruháját. Nem volt kopott ember, hiszen a jobbik nadrágja volt rajta. Aztán az arcát nézte meg. A kék fényben sápadtnak látszott. Szemébe hulló haja kicsit szánalmassá tette, de nemes arcéle elárulta Idának, hogy jobb sorsra érdemes ember. S ez a jobb sorsra érdemes elesett ember olyan anyai ösztönöket ébresztett benne, mintha sebesült katona került volna a karjai közé. A kék pince melege könnyű ruháját hamar átfújta, a lelkét is valami ismeretlen melegség öntötte el. Barabás kinyújtott lábát szépen kikerülte. Leült vele szemben a széles ablak másik falához és ábrándozni kezdett.

    Mert Ida életében az ábrándozás külön szertartás volt. A két nyárfa tövéhez a gyár kertje végébe, a sorompóhoz a vasút mentén, s ide a kék ablakhoz úgy indult ábrándozni, mint más ember moziba vagy színházba indul. Lábát a szoknyája alá húzta, térdét két karjával átölelte, belemeredt az ablak kékségébe, úgy ábrándozott.

    … Igen, úriember, egész biztosan nagyúri fiatalember, összeveszett az apjával szegény. Nincs otthona s most idejött melegedni a kék ablakhoz. – Szerette volna megsimogatni az arcát, de nem tette, hátha elröppen az álom. – Milyen szerencséje van, hogy éppen ő, a jószívű Ida találta meg. Majd gondjába veszi, nem kerül rossz emberek közé. Majd hozzábújik, majd később, reggel felé, ha kihűl a kék ablak, akkor majd nem számít a rongyos ruha, csak az, hogy melegíti. Csak a jó Isten adja, hogy így találjanak össze, s majd gondoskodik ő róla. Szépen hazaviszi a szüleinek, de akkorra Alfonz (persze, egészen biztos Alfonznak hívják) megszereti Evelynt – Istenem, Evelyn, nem férfinév-e, nem, egészen biztosan nem, így mutatkozik be neki. Alfonz megszereti Evelynt, rengeteg ruhát, ékszert vesz neki. Akármikor bemehet Alfonz irodájába a gyári lányok nagy bámulatának közepette. Bőrfoteljének karjára ül. Alfonz egyik kezével átöleli, míg a másikkal felnyitja előtte az asztalon fekvő ércládácska tetejét, a ládában százasok vannak. Evelyn okos nő, soha nincs terhére a fiatalembernek, soha nem szemtelen, a ládácskából mindig csak annyit vesz ki, amire éppen szüksége van. Aztán ellibeg, prémei lágyan csiklandozzák a fiatal igazgató arcát. – Ida reggelenként, mikor felébredt, soha nem tudta, meddig tartott az ábrándozása és hol kezdődött az álom. Most is olyan észrevétlen szenderült el, ahogy csak az alkonyati ég színe változik.

    Éjféltájban megfordult a szél. Hideg fuvalom csapott az ablak-mélyedésbe. Akkor Ida egy pillanatra felnyitotta a szemét, olyan természetesen, mintha ágyában fordulna meg, odaült a fiatalember térdéhez, az ölébe dőlt, fejét az álla alá hajtotta, mintha minden álma, mi Barabáshoz tartozott, valóság volna… Barabás arra ébredt fel, hogy a lány hajszálai az arcát csiklandozzák. Mikor felébredt, állt tejszag, s rossz illatszereknek édeskés szaga lengte körül, melyen nem győzött a kék ablakon kiáradó ózon. De a lányka teste akkor már hozzámelegedett. A kabát kettejüket takarta. Keze végigszántott borzas haján, aztán az arcát simogatta végig.

    Ida úgy tett, mintha aludna, pedig minden idegszála feszült, hogy a kéz minden leheletnyi érintését felfogja… Igen szeretni fog, érzem az ujjai játékából, a keze remegéséből. A keze finom, amilyen csak igazi uraké lehet, csak soká, soká jönne a hajnal…

    Barabás a másik kezével is hozzányúlt, átölelte, hajához tartotta az arcát. A kabátot szorosabban maguk köré hajtotta, csak az ablak melegének hagyott utat.

    Ezen az éjszakán korán szűnt meg a kék ablak fénye, de soká jött a hajnal. Nehéz felhők telepedtek a város fölé. Ida nem bánta volna, ha sohase virrad. Félt, hogy a ruháját, cipőjét, madzaggal felerősített szakadt harisnyáját meglátja „Alfonz". Keserű lett volna végig az éjszakája, ha csodálatos képessége folytán nem tudott volna néha hosszú félórákra egészen ábrándjaiba merülni. Ilyenkor Ida bizonyos volt benne, hogy reggelre csoda történik. A ruhája kicserélődik, új lesz, tiszta, talán még a nehéz, de drága éjszakai emlékei sem lesznek rajta.

    Nem úgy történt. Mikor kitárult a hajnal és felébredtek, a ruhája gyűröttebb, s a haja kócosabb volt, mint valaha. De akkorra a vérük összebarátkozott, s az arcuk ragyogását nem árnyékolhatták el az ócska rongyok. Barabás végignézett a leányon. Alig észrevehetően megremegett az ajka, de amint látta a lány rettegő tekintetét, s ahogy húzódott egyre jobban a fal árnyékába, hirtelen belekarolt.

    – Gyere – mondta –, veszünk neked ruhát.

    Kilencvenhárom fillére volt, s egy utalványa negyvenöt pengőről. A negyvenöt pengő két cikkért járt neki, melyeket néhány hónappal ezelőtt küldött be az egyik legnagyobb példányszámú fővárosi laphoz. Úgy látszott, a szerkesztőnek valamely okból jókor jött a cikk, barátságosan válaszolt neki és leközölte. Soha sem azelőtt, sem azután nem jelent meg egyetlen sor írása sem. Esze ágában sem volt, hogy pénzt várjon érte… Ha Idával nem találkozik, soha nem veszi fel ezt az összeget. A lapot, melyben a cikke megjelent, ott tartogatta a keblén. Annyit nézegette már, hogy a hosszú gyaloglás viszontagságaitól rongyokban volt. Ha útjában elfogta volna valaki és markába nyomta volna a honoráriumot, ujjongott volna örömében, olyan nagy összeg volt ez a számára, de el nem ment volna érte, ha Idával nem találkozik.

    A rossz lányok városnegyedén karonfogva mentek végig. Barabás ruhája sem volt valami előkelő, mégis hihetetlennek látszott még ebben a városnegyedben is, hogy bármi módon összetartozzanak. A szemlélő azt hihette volna, csínytevésen fogta és rendőrhöz vezeti a tisztes fiatalember az utca vásott lányát.

    Míg Barabás bement a szerkesztőségbe, Ida ottmaradt egy kirakat előtt. Az is megfigyelnivaló volt, milyen szakszerűen tud Ida kirakatot bámulni. Egy-egy készruha üzlet, egy ékszerbolt vagy egy élelmiszer kereskedés kirakatának a szemlélése egész délutánjait be tudta tölteni. S hogy gondolatai az üveg mögötti világból táplálkozva az életnek milyen változatos és milyen mérhetetlen területeit járják be, azt csak az tudja elképzelni, aki állt már úgy kirakat előtt, hogy senkihez és semmi máshoz a világon nem tartozott, mint ahhoz, amit maga előtt látott. Milyen csodálatos mód gazdag az ilyen ember, ha olyan lelket adott neki az Isten, mint Idának.

    Barabás átment a körúton. A szerkesztőség feljáratánál szorongó érzés fogta el. Kalapját a kezében tartva alázatosan beszélt a portással. A portás megmutatta neki a pénztárt. Ott egy ablakon bedugta az utalványt és kifizették neki a negyvenöt pengőt. Olyan egyszerű volt ez, mintha a postán történt volna. Visszanyerte a bátorságát. Sőt, mikor a kezében volt a pénz, némi büszkeség feszítette a keblét. Mikor bejött, nem is mert volna ilyesmire gondolni, most nyugodt hangon szólt a portásnak.

    – Szeretnék a főszerkesztő úrral beszélni.

    – Éppen ott jön – szólt a portás és elmutatott a szerkesztőségi szobák között végigvezető hosszú folyosón.

    Gömbölyded emberke közeledett, kezében kobakot tartott, lábán a kései idő ellenére fehér kamásni világított. Amint a világosságra került, Barabás végignézett rajta. Szakasztott olyan volt, mint a falujában a Makkos tyúkász. Ez a tyúkász jobb családból származott és valamikor operaénekes akart lenni. De a kelleténél valamivel gyengébb volt a hangja és túlságosan borízű, így hát nem sikerült neki. Mikor nagy ábrándjában egészen leszegényedett, hogy valahol mégis értékesítse a hangját, beállt kiabálónak egy zsidó tyúkász mellé. Itt szépen megemberelte magát, mikor a zsidó meghalt, átvette az üzemet. A napi itókán kívül másra is került már. Kobakot vett akkor és fehér kamásnit, mely piszkos volt örökkön a sártól, trágyalétől. Fürgén szaladgált a szekéroldalra akasztott rúdon, mint valami kötéltáncos. A gyerek, aki vele járt, főnök úrnak szólította, de hiába a nép előtt nem volt tekintélye, apraja-nagyja csak Muki tikásznak nevezte továbbra is.

    Ez a Muki tikász a kommunizmus alatt egészen megvadult. A legvérengzőbb népbiztos mellé szegődött. A jó Isten tudja honnan vette, de egyszeribe akkora hatalma lett, hogy akit akart lecsukatott, akit akart felakasztatott. Élt is alaposan a lehetőségekkel. Mintha valami nagy sérelmet kellett volna megbosszulnia a népen, mintha a környék szegény népe lett volna az oka, hogy hangját nem bocsáthatta ki az Opera színpadán, hogy kobakos, kamásnis Muki tikász lett legszebb férfi korára.

    Finom dohány és keserű parfüm illata legyintette Barabás orrát, mikor a főszerkesztő elhaladt mellette.

    – Vajon hogyan is történhetett – gondolta, mikor a lépcsőn lefelé tartott −, hogy a Muki tikász 9 évre kiszabadult s most táncol újra a kocsija körül, és táncol bizonyára élete végéig, mert nem valószínű, hogy egy tyúkász életében kétszer eldorádóvá változzék a világ.

    Ida már a kirakat tükrében meglátta Barabás kezében a pénzt. Az ékszerüzlet kirakatában egy ezüst tál mutatta elébe.

    – Nesze – mondta Barabás –, nálad lesz majd mindig a pénz. Te gazdálkodsz vele. Jó?

    Az arcán ekkor olyan vonás jelent meg, ami Barabásnak nem tetszett, de a fiatalember annyira telve volt az otthonépítés vágyával, hogy nem akart egy futó felhőt sem látni.

    Először betértek egy automata étkezőbe, utána a közeli nagy áruházba mentek. Békebeli jó világ volt akkor, tizenhét és fél pengőért a sapkától a szandálig fel lehetett ruházni Idát a filléres osztályon.

    Nagy skatulyával a kezükben megindultak újra kifelé a városból. Lomposak voltak még a nehéz éjszakától. A szemlélőnek nem nyújtottak vigasztalóbb látványt, mint két ázott madár, ha vihar dúlja fel a fészküket. Mentek fészket keresni, hol boldogságuk beteljesülhet, a vizes járdán csak az árnyuk kísérte őket.

    Az első cédula, mely kiadó szobát jelzett, még jól bent volt a városban, s a lépcsőház szebb volt annál és tisztább, hogysem meg ne ijedt volna a két árva ember piszkos lábnyomaitól. Ida, kezében a skatulyával úgy maradt el a lépcsőházban, hogy Barabás észre sem vette. A fiatalember maga csöngetett be a fehérajtós lakásba. Tiszta úriasszony jött ki, utána a konyhaajtón kinézett a lánya.

    – Szobát keresek – mondta Barabás a patyolat előszobában, s látta magát talpig a hatalmas tükörben, látta szánalmas nadrágját, amely pedig a jobbik volt, a rosszabbik ott gyűrődött a hóna alatt újságpapirosban. A csatja kilógott belőle.

    – Kinek a részére? – kérdezte az asszony.

    – A gazdámnak, kérem szépen.

    A lány, akihez hasonlókat néhány évvel azelőtt az iskola kapujában várt Barabás nap mint nap, visszahúzódott, a konyhaajtót betette maga mögött Ettől fogva csak az árnyéka játszott az ajtó homályos üvegén… Nagy bőrszékkel, íróasztallal, könyvszekrénnyel berendezett úriszobába vezették. Egy havi bére háromszor annyi volt, mint Barabás összes pénze.

    – Majd megmondom a gazdámnak – szólt és indulni akart, de az asszony megállította.

    – Szabad kérdeznem, ki a gazdája?

    Barabás egy pillanatig habozott.

    – Főszerkesztő itt a lapnál – mondta aztán hirtelen, mert valahogy úgy érezte, a kobakos kis ember beleillene ebbe a szobába… Sarkon fordult, végigment a hosszú, keskeny előszobán, a lány nem nézett ki a konyhaajtón, az árnya sem látszott. Mire kiért a lépcsőházba, Ida már feltépte a skatulya sarkát és bekandikált rajta a zöld ruhához.

    Mentek ismét csak kifelé a városból. Sokáig nem mertek benézni egy helyre sem lakásért, pedig abban az időben sok volt Pesten a kiadó szoba. Végre Ida lépett be elsőnek egy kapun, melyen tíz cédula is hirdette, hogy „Ágy kiadó, „Tiszta ágy kiadó, „Sezlon házaspár részére".

    Egy földszintes lakás udvarra szolgáló ajtója előtt álltak meg. Kopogásukra nem felelt senki. Ida mégis összeszedte bátorságát és benyitott. Az ajtó csak egy arasznyira tárult, ott nekiütődött valami rugalmas, puha testnek. Ida visszakapta a kezét, mintha valami szennyes dologhoz nyúlt volna. Közvetlen az ajtó előtt álló keskeny tábori ágyon egy rettentő kövér asszony feküdt, testének legvastagabb része lefolyt az ágyról, s ennek ütődött az ajtó. Az ütés ellenére, a késő délelőtti órák ellenére horkolt az asszony, mint egy medve. Rossz, nehéz levegő áradt ki az ajtón. A külső fény után lassan világosodott meg előttük a szoba. Az asszony vackán túl furcsa összevisszaságban ágyak, rossz pamlagok álltak, volt olyan, amelyiken aludtak, volt üres is. A legközelebbi pamlagról felnyúlt az asszonyhoz egy fiatalabb nő, megrázta a vállát.

    – Asszonyság, lakók érkeztek, hallja-e!

    Az asszony felébredt, nagy szuszogással feléjük fordult:

    – Nincs helyem, csak nappalra. Ha megfelel, feküdjenek le, most én is aludni szeretnék egy kicsit. Majd aztán beszélünk róla.

    Barabás átnyúlt Ida fölött, behúzta az ajtót… Mentek ismét kijjebb a városból. Nagy volt a város, nem akart fogyni, még

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1