Az Ezeregyéjszaka legszebb meséi

AZ EZEREGYÉJSZAKA LEGSZEBB MESÉI

A meséket feldolgozta és az utószót írta

RÓNAY GYÖRGY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1966

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-299-705-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Rónay György jogutódja

SEHREZÁD MESÉLNI KEZD

Valamikor hajdanában, régmúlt, messzi esztendőkben élt a távoli Keleten egy hatalmas király, akit Sahriárnak hívtak. Győzhetetlen seregeket vezérelt, szolgák százai lesték a parancsát, mégis boldogtalanul élt óriási palotájában, mert mindene megvolt, amit szem-száj kívánhat, csak éppen aludni nem bírt. Mikor az éj leszállt, az egész világ elszenderedett, a madarak elhallgattak, szárnyuk alá dugták fejüket, és elpihentek fészkükben, az állatok behúzódtak odvaikba és barlangjaikba, elhevertek és elszundítottak, az emberek becsukták boltjaikat és műhelyeiket, hazamentek földjeikről, az úton járók betértek a fogadókba, még a hontalan csavargók is szállást kerestek maguknak, s előbb-utóbb mindenkinek a szemét lefogta puha kezével az álom.

Csak szegény Sahriár király bolyongott álomtalanul palotája szobáiban és folyosóin; mert hiába feküdt volna le, hiába hajtotta volna fejét bársony- és selyempárnáira: csak nem jött álom a szemére. Ezért aztán inkább föl-le kóborolt termeiben; néha pedig, szép tavaszi és nyári éjszakákon álruhába öltözött, és odakint sétált hajnalig a városában. Hajnalban hazatért, besurrant a palotába azon a kis hátsó titkos ajtón, melynek a kulcsát mindig magánál hordta, s akkor, miután levetette álruháját, s mielőtt fölöltötte volna királyi köntösét, egy-két percre végre lehunyta a szemét, és aludt valamicskét, egészen keveset, röpke, nagyon éber álommal. Mikor a palota kertjében megszólalt a fülemüle, Sahriár király tüstént fölébredt, magára vette díszes királyi köntösét, bevonult a tróntermébe, föllépkedett a trónus bíborszőnyeggel fedett lépcsőjén, helyet foglalt aranyveretes trónszékében, és csöndes, sóvárgó irigységgel szemlélte őrt álló szolgáit, akiket elnyomott a buzgóság, s édes, mély álomban hevertek a lépcső aljában, a puha szőnyegen.

Nézte őket, de nem keltette föl, míg maguktól föl nem ébredtek, mert ha már ő maga nem bírt aludni, legalább a mások álmában akart gyönyörködni.

Így élt Sahriár király, míg egyszer meg nem látta egy kertben a Lányt.

Ezen az estén is kiosont palotájából, s ahogy a város utcáin bolyongott, a nagy csöndességben édes, zümmögő zene ütötte meg a fülét. Mintha lantot pengettek volna, és valaki halkan, nagyon halkan énekelt volna hozzá. Sahriár király megtorpant, figyelte a zümmögést, aztán óvatosan elindult a zene irányába. Magas falhoz ért; fa emelte lombját a fal fölé; és a zene innét hangzott: a falon túlról, de olyan gyönyörűen, hogy Sahriár király szinte olvadozni érezte tőle a szívét, s egész testét oly mód lankadozni, mintha a legédesebb álom kezdené környékezni.

Ügyes ember volt, fölkúszott a fa törzsén, elbújt a lombban, és belesett a fal mögé. Kertet látott, tele virággal; éppen kelt a hold, elöntötte ezüst fényével a kertet; és mintha minden ezüstből lett volna, a virágok fehér kelyhe, az utakon a kavicsok, a bokrokon a levelek, még a pázsit is, mely pedig nappal olyan, mint a smaragd; csak a tulipánok ragyogtak sárgán, mint az arany. A kert közepén pedig volt egy kis lugas, a lugasban pad volt, s a padon egy lány ült, lantot pengetett, s a lant pengését zümmögő énekléssel kísérte. Gyönyörű szép lány volt, Sahriár királynak úgy tetszett, szebbet még nem is látott életében; erősen meg kellett kapaszkodnia egy ágban, mert szédült attól, amit látott és hallott.

De ahogy megkapaszkodott, megrezdült a fa lombja. A lány fölfigyelt, abbahagyta a zümmögést, letette a lantot, nyugtalanul jobbra-balra tekintett, aztán fölállt, és besietett a házba.

Sahriár király egy ideig várt fönt a lomb közt, hogy hátha visszatér a lány; de mert hiába várt, egy idő múlva lekúszott a fáról, hazament a palotájába, s aznap még arra a röpke madár-álomra se hunyta le a szemét, oly türelmetlenül várta, hogy megvirradjon.

Alighogy virradni kezdett, fölzavarta a trón lépcsejének tövében horkoló szolgákat, s hívatta a vezírjét.

– Ennek meg ennek az utcának a sarkán van egy fa, mely egy nagy kőfal fölé emeli a lombját – mondta, mikor a vezír megjelent előtte. – A falon túl kert van, a kertben lugas, a lugasban pad; a padon éjszakánként egy lány ül, lantját pengeti, és zümmögve énekel hozzá. Menj el a lány szüleihez, mondd meg nekik, hozzák el nekem a lányukat, feleségül akarom venni; mert álmatlanul élek, de mikor azt a zümmögő zenét meghallottam, olvadozni éreztem a szívemet, s egész testemet oly mód lankadozni, mintha a legédesebb álom kezdene környékezni.

A vezír meghajolt, elment, ahová küldték, és elmondta, amit üzentek vele; a szülők pedig szólították lányukat, és így szóltak hozzá:

– Készülj, lányunk, a fölséges Sahriár király feleségül akar venni téged, mert zümmögő éneked hallatán olvadozni érezte szívét, testét meg oly mód lankadozni, mintha a legédesebb álom kezdené környékezni.

A lány ebből megsejtette, hogy éjszaka Sahriár király miatt rezdült meg a lomb, s igen elszomorodott; mert Sahriár király feleségének lenni nagy szerencse lett volna, a lány azonban mást szeretett. Meghajolt tehát szülei előtt, és azt mondta:

– Hallottam Sahriár király kívánságát, és úgy tekintem magam, mint szolgáló leányát. De mielőtt hozzá mennék, előbb el kell rendeznem a hajamat, és föl kell ékesítenem magamat, hogy kedvére legyek a fölséges Sahriár királynak.

Azzal bement a szobájába, gyorsan átöltözött fiúruhába, kiszökött a hátsó kiskapun, futott egyenest a kedvese ablaka alá, kaviccsal megkoccantotta, s így szólt:

– Fussunk, én kedvesem, ne tétovázzunk, mert a hatalmas Sahriár király eltökélte magában, hogy elvesz engem feleségül.

A lány kedvese kereskedőnek öltözött, s a lány úgy ment vele, mint szolgálattevő inasa; egy málhás öszvért hajtva szöktek ki a városból, mentek a tengerig, ott egy éppen induló hajóra szálltak, s az elvitte őket, túl a szigeteken, messze idegen földre, ahová Sahriár király hatalma nem ért el.

A szülők pedig vártak, aztán bekiáltottak az ajtón, hogy jöjjön már, és ne várassa tovább Sahriár király őfelségét; aztán mert nem kaptak feleletet, benyitottak a szobába, s látták, hogy eltűnt a lányuk; és látta a vezír is, aki már türelmetlenkedett is, és most kétségbeesve szaladt vissza a palotába, térdre vetette magát a hatalmas Sahriár király előtt, és így szólt:

– Uram, akit te feleségedül kiszemeltél, s akinek zümmögő énekére olvadozni érezted szívedet, testedet pedig oly mód lankadozni, mintha a legédesebb álom kezdené környékezni, ó, felséges király, az a lány eltűnt, nyoma veszett, de ha akarod, felkutatom érte minden tartományodat, és ha akarod, szerzek néked ezerszer szebbet, és megtaníttatom a legkiválóbb muzsikusokkal a legszebb énekekre és a leggyönyörűségesebb lantjátékra, hogy ha hallod, ismét olvadozzék a szíved, s tested is oly mód lankadozzék, mintha a legédesebb álom kezdené környékezni.

De Sahriár király csak legyintett, haragvón összevonta szemöldökét, és így szólt mérhetetlen indulatában:

– Az az egy lány kellett volna, és azért az egy lányért bűnhődjék városom valamennyi lánya!

És megparancsolta, hogy csatlósai kutassanak át minden házat, és szedjék össze mind az eladósorban levő lányokat, és fűzzék rabszíjra őket, és tartsák addig keserves fogságban, amíg a fölséges Sahriár király ki nem találja, hogyan bűnhődjenek azért az egyetlenegyért, akit megszeretett, de aki őt nem szerette.

Szétfutott a király kemény parancsának híre, s az egész város keserves gyászba borult tőle. De senki sem bánkódott jobban, mint maga a vezír, akinek a parancsot végre kellett hajtania. Volt ugyanis két szépséges lánya, mindkettő eladósorban, a kisebbiket Dunjazádnak hívták, a nagyobbikat Sehrezádnak; s most ki tudja, milyen sanyarú sors vár rájuk: örökös rabszolgaság vagy akár máglya is, mert Sahriár királytól minden kitellett, ha egyszer megharagudott.

Ült hát otthon a vezír, könnyeit nyelte, és homlokát tenyerébe hajtva búsult. Sehrezád pedig így szólt hozzá:

– Ha már mindenképpen meg kell történnie, ne kényszerből, hanem a saját akaratomból történjék. Miért vezessenek csatlósai rabszíjon a hatalmas Sahriár király elé, ha egyszer magamtól is mehetek, s önként is kezére adhatom magamat?

– Jaj, lányom – sóhajtott a vezír –,  látom, magad sem tudod, mit beszélsz! Okos lány vagy, könyvek búvárlója, történetek tudója, mesék ismerője, de most mégis balgán szóltál. Miért akarnál az első lenni, akire a hatalmas Sahriár iszonyú haragja rázúdul? Inkább azon igyekezzél, hogy te meg Dunjazád utolsók legyetek a sorban. Mire hozzátok ér, hátha veszít erejéből a villám.

Sehrezád azonban csak a fejét rázta.

– Én pedig inkább önként áldozom föl magam, mint hogy csatlósok rángassanak elébe összekötözött kézzel. Hogy Dunjazád mit akar tenni, nem tudom, mert én csak magam felől dönthetek; de magam felől már döntöttem, s kérlek, apám, vezess el Sahriár király palotájába.

– Kérlek, apám, vezess el engem is – mondta Dunjazád –,  mert jóban-rosszban együtt voltam eddig, s együtt akarok lenni eztán is az én édes nénémmel, Sehrezáddal.

Sahriár király aranyveretes trónján ült, egyes-egyedül az óriási tróntermében, mert komor haragjában mindenkit elkergetett maga mellől. Ahogy most lépteket hallott, bosszúsan ütötte föl a fejét, s összevont szemöldökkel nézte a vezírt, aki térdre esett előtte, s így szólt:

– Fölséges királyom, hatalmas Sahriár, kegyeskedtél elrendelni, hogy csatlósaid fogdossák össze és fűzzék rabszíjra városod lányait. Ne vedd rossz néven hitvány szolgádtól, hogy megszegte parancsodat, és maga bátorkodik eléd vezetni s kényed-kegyedre bízni két sudár leányát.

Így szólt a vezír, megcsókolta a király előtt a földet, aztán mélyen meggörnyedve, sírástól rázkódó vállakkal kiosont a trónteremből, mielőtt Sahriár király bármit is mondott volna.

Sahriár király pedig azt gondolta magában: „Mégiscsak a vezír lányai, megérdemelnek hát legalább annyi kedvezést, hogy ellegyenek itt a trónteremben, amíg a rájuk váró bűnhődést ki nem találom, s ki nem tervelem minden részletében." Hagyta hát, hogy a két lány, félénken összekarolva, behúzódjék a trónterem sarkába. Ott egymás mellé kuporodtak a lányok, Dunjazád ráhajtotta szépséges fejét Sehrezád vállára, Sehrezád átölelte szépséges karjával Dunjazád vállát, s úgy várták pihegve, némán, mi lesz a sorsuk.

Közben lassan bealkonyodott, s a trónterem homályba borult. Sahriár király leszegett fejjel töprengett a trónon. Egyszer csak mintha villódzó lángok visszfényét látta volna az ablakon.

– Mi ez a tűz ? – kérdezte, de csak úgy magától, mert zordon tűnődése közben már meg is feledkezett Sehrezádról és Dunjazádról.

Sehrezád azonban meghallotta a kérdést, az ablakhoz suhant, és kitekintett.

– Fölséges király – mondta –,  nem tűz az, hanem csak a fáklyalángok visszfénye táncol az ablakon.

– Miféle fáklyáké? – kérdezte a király.

– A csatlósoké, akik városod lányait rabszíjra fűzik – felelte Sehrezád.

A király sokáig hallgatott, aztán azt mondta:

– Jól van.

És állát tenyerébe ejtve tovább töprengett a trónon.

Egy idő múlva mintha valami neszt hallott volna. Fölfigyelt rá, és most már tudta, hogy elfojtott sírás, és a trónterem sarkából hallik.

– Mi ez a sírás? – kérdezte, és arrafelé nézett, ahonnét a tompa sírást hallotta, de már nem látott semmit a sötétségben.

– Dunjazád sír, a húgom – felelte Sehrezád. – Sír, mert nem tudja, mi lesz a sorsa, és sír, mert leszállt az este, és nemsokára már az éjszaka is itt van, és én még mindig nem meséltem neki semmit. Mert minden este mesélni szoktam neki; a mese ugyanis megkönnyebbíti a szívet, s oly porhanyóvá teszi az ember lelkét, hogy az álom magvai könnyen kicsíráznak benne.

– Hát akkor mesélj neki, hogy ne sírjon – mondta a király, de a sötétben nem lehetett látni az arcát, s így azt sem lehetett tudni, bosszúsan mondja-e vagy csak egykedvűen.

Ekkor szolgák jöttek, lángot hoztak, térdet hajtottak a király előtt, és meggyújtották a trón mellett jobbról és balról a két kristálykelyhű lámpát. Sehrezád pedig fogott egy párnát, s úgy helyezte el a király trónja meg a trónterem sarka közt középütt, hogy egyforma távolságban legyen Sahriár királytól is meg Dunjazádtól is, hogy egyformán hallhassák mind a ketten, de ahogy leült, ültében azért úgy fordult, hogy Sahriár király azért egy kicsit mégis jobban hallhassa, és mesélni kezdett.

És mesélt, és Sahriár király, ahogy a mesét hallgatta, úgy érezte aranyveretes trónján, hogy a szíve mindjobban megkönnyebbedik, és a lelke is mind porhanyóbbá válik, s mintha már az álom magvai is kezdenének csírázni benne.

Azon az éjszakán Sahriár király, mikor a mesének vége lett, elszenderült trónusán.

Szolgái ágyába fektették, s a király csak akkor ébredt föl, mikor a nap már besütött az ablakon.

Mert kipihente magát, aznap mintha a szokottnál valamivel derűsebb lett volna.

Most is egyre azon tűnődött, milyen bűnhődéssel sújtsa a város leányait, amiért az az egy, akit megszeretett magának, nem szerette, s amiért azt az egyet, akinek zümmögő dalára olvadozni érezte a szívét, s egész testét oly mód lankadozni, mintha a legédesebb álom kezdené környékezni – amiért ezt az egyet mindörökre elvesztette.

De mintha aznap már nem sajgott volna oly hevesen utána a szíve; és gondolatai is, ahogy a bűnhődés módján töprengett, minduntalan szétfolytak, minduntalan elkalandoztak annak a mesének a világába, amelyet előző éjszaka Sehrezádtól hallott. S alig várta, hogy újra leszálljon az este, újra eljöjjön az éjszaka, újra meggyújtsák a trón mellett jobbról és balról a két kristálykelyhű lámpát, újra fölcsendüljön Sehrezád hangja, és a mese újra megkönnyebbítse szívét, s oly porhanyóvá tegye lelkét, hogy az álom magvai újra kicsírázzanak benne.

És ez így volt másnap, és így volt harmadnap, estéről estére, éjszakáról éjszakára; Dunjazád kuporgott a sarokban, Sahriár király fent ült aranyveretes trónján, s mindketten hallgatták Sehrezádot; Sehrezád pedig mesélt éjszakáról éjszakára; s mondta egyik mesét a másik után, úgy, amint itt következnek.

ABU’L-HASZÁN, A ROSSZCSONT

Élt valaha régen, a híres-nevezetes Harun ar-Rasid kalifa idejében, Bagdad városában egy gazdag kereskedő. Volt egy fia, úgy hívták: Abu’l-Haszán, másként a Rosszcsont. Mikor a kereskedő meghalt, ez az egyetlen fia örökölte mérhetetlen vagyonát. Két részre osztotta az örökséget; az egyik részt félretette, a másikból meg, gondolta, majd éli világát a cimboráival. Élte is, forgott kedvére mindenféle társaságban, vendégségeket adott, lakomákat rendezett, mulatság mulatságot ért a házában, addig-addig, míg egy szép napon rá nem eszmélt, hogy az örökség fele az utolsó fityingig elúszott.

Sebaj, gondolta, eddig én lakattam jól a barátaimat, eztán majd ők lakatnak jól engem. Azzal sorra fölkereste mulatótársait, s elmondta nekik, milyen helyzetbe jutott. Hanem akik azelőtt asztalánál teleették, teleitták magukat, most, hogy éhkoppra jutott, hallani sem akartak róla. Ezen a fiú nagyon elbúsult, s elpanaszolta anyjának a világ hálátlanságát.

– Mit csodálkozol? – mondta neki az anyja. – Így szokott ez lenni: amíg jól megy sorod, számát se tudod barátaidnak, de ha rosszra fordul, egy sem akad, akit megszámolhatnál.

A fiú jól megjegyezte, amit így a saját kárán tanult. Elővette félretett vagyonát, öröksége másik felét, s erősen megfogadta, hogy semmiféle barátságot nem köt többé, s nem érintkezik eztán csak idegenekkel, de azokkal sem tovább, mint egy estére, egy éjszakára, egy vacsorára, egy kis iszogatásra; s másnap úgy elfelejti, akit este megvendégelt, mintha soha nem is látta volna.

Ahogy kezdett alkonyodni, kiült a hídhoz, nézte a járókelőket. Ha akadt kedvére való, meghívta házába, megvendégelte jó vacsorával, jóféle bor mellett elbeszélgetett vele virradatig, akkor elbocsátotta, s többé nem tudott róla. Így telt az élete, míg egy szép napon arra nem tévedt Harun ar-Rasid, a kalifa.

Harun ar-Rasid, mint tudjuk, szeretett álruhában kóborolni Bagdad utcáin. Hol kereskedőnek öltözött, hol egyszerű vándornak, hol munkát kereső iparosnak; elvegyült a nép közt, tudomást szerzett ügyes-bajos dolgairól, örömeiről és sérelmeiről; a jókat megjutalmazta, a rosszakat megbüntette; a komisz tisztviselőket elmozdította, azokat meg, akik dolgukat derekasan látták el, megdicsérte és előléptette. Így járt-kelt Bagdadban azon a bizonyos napon is, bizalmas szolgálattevőjének, Maszrurnak a kíséretében, idegen kereskedőnek öltözve, amikor Abu ’l-Haszán a hídnál megpillantotta, és nyomban meg is szólította, mert kedvére valónak találta.

– Nem jönnétek el hozzám, felvidítani házamat? Van egy kevéske vacsorám s némi kis itókám, megosztanám veletek.

A kalifa szabadkozott, dolgaira hivatkozott, melyeket még el kellene intéznie, a Rosszcsont azonban a szavába vágott.

– Esteledik, s ma már nem intézhetnél semmit; ezt az estét viszont jól eltölthetnénk együtt.

A kalifa végül is engedett. Abu ’l-Haszán vidáman betessékelte vendégét a házába. Maszrur, a szolga, kint maradt a kapuban. Odabent a vendég helyet foglalt, a házigazda pedig behozatta az asztalt, megrakva minden jóval, majd behozta a bort is; iddogáltak, beszélgettek. A kalifának tetszett a fiatalember, megkérdezte hát tőle:

– Ki vagy, mi vagy, barátom? Örülök, hogy veled lehetek, és szeretném meghálálni a szívességedet, s azt is szeretném, ha jó barátok maradnánk.

– Mindent kívánhatsz, csak ezt az egyet nem – felelte mosolyogva Abu ’l-Haszán. – Nekem ugyanis csak vendégeim vannak, barátaim azonban nincsenek; s aki vendégem, az is csak egyetlenegyszer vendég a házamban, és soha többé nem fordulhat meg nálam.

Azzal elmondta a kalifának, hogy járt, mint járt a barátaival: hogyan ragaszkodtak hozzá, amíg volt miben dúskálni, s hogyan hagyták cserben, mikor rájuk szorult volna.

– Most aztán láthatod, miért nincs barátom, s miért van csak vendégem, s miért van, hogy minden vendégem egyszeri vendég. Te se akarj