Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Született Moldovában II. rész
Született Moldovában II. rész
Született Moldovában II. rész
Ebook280 pages3 hours

Született Moldovában II. rész

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Az erdélyi származású írónő szenvedélyes regénye a moldovai és bukovinai magyarság drámai történelmének egy meghatározó szakaszát mutatja be a két világháború közötti időszakban. Ungureni utcányi falucska a Moldova partján. Lakói elsősorban románok és „bangyenek”, azaz olyan románok, akik valamikor magyarok voltak. Itt él a regény főhőse, Gherghel Dávid, az „úrfi”, akit árvaságában a falu orvosa gyámolít, és egy román leány nevel. Dávid legjobb barátja Niculai, a szegénysorsú parasztfiú és Lenkuca, a módos értelmiségi-gazda leánya. A történet hármójuk egybefonódó sorsán keresztül ábrázolja egy népközösség sorsát.
LanguageMagyar
Release dateDec 10, 2013
ISBN9789633743805
Született Moldovában II. rész

Read more from Ignácz Rózsa

Related to Született Moldovában II. rész

Related ebooks

Reviews for Született Moldovában II. rész

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Született Moldovában II. rész - Ignácz Rózsa

    IGNÁCZ RÓZSA

    SZÜLETETT MOLDOVÁBAN

    Regény

    II. kötet

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

    Dante Könyvkiadó Budapest, 1944

    Korrektor: Pálinkás Krisztina

    Borító: Papp Norbert

    978-963-374-380-5

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    © Ignácz Rózsa jogutódja

    IV. RÉSZ

    BANGYENEK FŐVÁROSA

    1.

    Ezerkilencszázharmincnyolc volt, október. A lapályra épült Bucureştire akadály nélkül zúdult az orosz sztyeppékről az őszi szél. A skatulyaházak lapos tetejét kormos fellegek súrolták. A boulevardok csengtek, dudáltak. A város fülsiketítő lármában, mohó sietséggel építkezett. A Take Jonescu körút egyik oldala már teljesen kiépült. Tízemeletes üzletházak, csupa üveg- és fehér-fémdíszű bérházak kínos-pontosan kirajzolt sora vakította a szemet, Szemközt még csak most bontották gyors csákányok a régi város apró palotáit. Téglahalmok mellett égig kúszó kőműves állványokon fürge mesterlegények álltak. Labdázó mozdulattal kapkodták a téglát egymás kezéből. Vakoltak, vezényszavakat kiabáltak, néhol énekeltek. Az emberi hang, mint gyenge verébcsipogás, úgy veszett el a törőgépek brummogó lármájában, a kacskaringós állványokon trappoló, siető lábdobogásban. Az épületek oldalán anyagszállító, láncos felvonó zakatolt, a feltúrt talajon oltott mészgödrök keserű szaga csípte a szemet. Lázas hangyabolyként kapaszkodtak, nyüzsögtek, törtettek dolgozó emberek fürtjei a szörnyű kőhalmokon. Siettek, hogy elkészüljenek, mielőtt beállna a tél.

    Niculai a Take Jonescu boulevardon, az „Aro előtt várakozott. Az amerikai méretű moziban Jorga professzor, a hosszú és szakállas nemzeti apostol tartott előadást. A csillogó terem erkélyein hivatalból kivezényelt, zajosan helyeslő egyetemisták szorongtak. Niculai nem ment be a terembe, mert unta a hivatalos hazafias ünnepeket és a kötelező lelkesedést. Jorga professzorról is megvolt a maga véleménye: Jorga ellenlábasánál, Giuleşti tanárnál hallgatott történelmet; Gusti professzor etnográfiai szemináriumában dolgozott s ez éppen elég ok volt arra, hogy Jorgát egyszerűen „szent dilettáns-nak tartsa.

    Az első bucureşti év alatt sokat fejlődött a fiú. Tizenhét éves volt, mikor most egy éve felkerült, mert ezekben az években hét gimnázium után lehetett érettségizniük. A pillanatok alatt átváltozó, alakuló, vajúdó főváros irama első hetekben valósággal lenyűgözte a kisvárosból idecsöppent diákot, de Niculai nem az az ember volt, aki soká és tartósan álmélkodik. Kívülálló, szegény diák módján nézte eleinte a várost, aminek roppant gazdagságából csak morzsák jutottak neki. Délelőttönként előadásokat látogatott, a koradélutáni órákban priváttanítóskodott, estefelé a szemináriumban buzgólkodott, Éjjel a várost nézte, ha csak tehette. Járt politikai összejövetelekre. Figyelte a kocsmák életét. Másodéves korára már ösztöndíjat szerzett neki Gusti professzor s így megengedhette magának, hogy abból, amit tanítványaitól keresett, különszobát tartson fönn az egyik kültelken. Hamar és mohón kívánt érvényesülni. A kiéhezett vad sóvárgásával szimatolta körül a kínálkozó alkalmakat. Az egyetem segítségét alaposan igénybe vette, tanult keményen, tanított, hogy zsebpénze legyen, de mindezt szánalmasan kis eredménynek tartotta vágyaihoz mérten. Megnézett mindent, amihez hozzájuthatott, szenvedélyes rendszerességgel figyelte a város életét és csakhamar úgy érezte, hogy fölismeri végre az élet iramát lendítő erőket. A hatalomért folyik itt a verseny s ebben a versengésben nem a céltudatos építő munkával tesznek túl egymáson a különböző törtető csoportok. A város építkezésében, emberi életformában, politikai magatartásban egyaránt a meglepő lendületnek és a megdöbbentő, vakmerő újításnak van a legnagyobb sikere. Úgy érezte, hogy Bucureştinek már-már hagyományává kezd válni az örökös újjáformálódás. Szegény volt, alulról jött, társtalan volt és fölfelé törekedett. Körülnézett és úgy találta okosnak, ha a leggyökeresebb változást ígérő, legmozgalmasabb irányhoz csatlakozik. Alig hathetes bucureşti tartózkodás után a Vasgárda nevű politikai szervezet tagja lett.

    Mikor belépett, éppen delelőjén állt a Mozgalom. 1938 eleje volt, a választáson előretört a párt. A Dâmbovita-parti székházban alvezérektől feketéllő, nyüzsgő sokadalomban a hatalom átvételére készült a körülrajongott vezér, akit Kapitánynak neveztek a gárda tagjai. Niculai mindjárt jelentkezése elején megbízást kapott az egyetemi szervezkedésekre. Gyerekkorában ugyan nem vezért keresett elveihez, hanem maga vágyott vezérkedésre, de felnőtt fiúvá serdülve belátta, hogy célja eléréséhez lépcsőzetes út vezet. A szervezői feladat, amellyel megbízta a Kapitány, egyszerre fölébe emelte megszervezendő diáktársainak. Alig néhány hónap alatt azonban a Mozgalom förgetegesen hullámzó árja hullámvölgybe zuhant. A pártot feloszlatták és börtönbe vetették a Kapitányt. De Niculait ekkor már végérvényesen rabul ejtették a Kapitány eszméi, a Mozgalom hanyatlását átmenetinek tekintette. A földalatti szervezkedés csökönyös híve lett és fanatikus kitartással hitte, hogy ügyük ismét hullámhegyre kapaszkodik.

    S csak rajtuk áll, hogy ott fönt kezükbe ragadják és megtartsák a hatalmat. Ha van hatalom, akkor jöhet az alkotás. Céltudatos, építő munka, ország szervezés… Ahogy gyerekkorában álmodta mindig, ahogy barátainak szavalta éveken át: „hogy ne legyenek odahaza Ungureniben tetvesek az unokatestvéreim…" Csak most már, a férfikor küszöbén, elszakadva a kicsinyes, partialis szemlélettől, országos viszonylatban dolgozva, sok és alapos tudással… A kapitány elszánt hitével és Gusti professzor szakszerű terveivel. Hatalomvágy és tudományszomj egymással birkózva lobogott Niculaiban és keményen kellett fékeznie magát, hogy egyensúlyban tarthassa az életét. Mert gyakran úgy tapasztalta, hogy az alapos tudás csökkenti a forradalmi hevet, a fanatikus forradalmiság viszont elfogulttá teszi, korlátok közé kényszeríti és kiszorítja fejéből a tárgyilagos tudást. A Mozgalom letörésének kezdetén elszántan tanulásba fogott, de mostanában úgy érezte, hogy ismét a tudománynak kell háttérbe szorulnia, mert a földalatti szervezkedés új erőre kapott és nagy célokat tűzött ki maga elé.

    Ezen az októberi napon Ludu nevű barátját várta a mozi előtt, akivel az esti titkos gyűlés részleteit kellett megbeszélniük. Őt bízta meg, hogy az előadáson résztvevő fiúkat, a gyűlés színhelyéről értesítse. Mióta mozgalmuk vezére, a Kapitány, tízévi kényszermunkára ítélten fegyházban ült, azóta fokozott óvatossággal működtek a „Gárda" tagjai. Niculai elővigyázatos volt. Hírközlő munkára Ludut küldte maga helyett rendszerint vagy más valakit barátai közül, például Pompit, a kövér gyógyszerésztan-hallgatót, akit Piatrán csak úgy neveztek, a 116-os. A piatrai fiúk közül többen tanultak Bucureştiben. Púpos Gheorghe a képzőművészeti főiskola, a Belearte hallgatója lett. Az előkelő és gazdag Vlád katonatiszti iskolába járt. Dávid filozopter volt a régiségtan és ókori történelem szakán, 116-os, Gheorghe, Vlád, Dávid… Niculai a mozi piros betűs plakátját nézte és arra gondolt, hogy régi barátai közül mindenkit sikerült megtartania. Ma is mindnyájan Niculai köréhez tartoztak azok, akik már gyermekkorukban is értek valamit s továbbtanultak, Csak Chelea nem, a csángó. Az Jorga tanítvány és alkotmánytisztelő.

    – A hű honpolgár – gondolta Niculai megvetéssel és összedörzsölte kesztyűtlen kezeit. Fázott. Sovány, sápadt fiú lett belőle, mióta Bucureştibe került. Régen piros-barna arca sárgászöldre hókadt. Csillogó fekete szemei lefogyott arcában nagyra nőttek. Báránybőrkucsmát, oroszosan magas nyakú, hímzett parasztinget viselt. Ingét polgári divatú esőnadrágba bújtatta s fölébe villámzáras, szürke pulóvert húzott. Kabátja ócska raglán, a bucureşti bolhapiacon vette ötven leiért. Cipőjét tegnap fejeltette. Egyik zsebében három lei, kiflimorzsa, törlőgumi. Másikban vaskos jegyzet.

    Jorga már háromnegyed óra óta beszélt odabenn. Niculai egy óraműves-kereskedés „pontos idő"-jét nézte. Úgy határozott, hogy még tíz percig várakozik. A hirdető oszlopnak vetette hátát, zsebre dugott kezekkel, magasra tartott fejjel. Agyában zajló gondolatsorok pihentek el. Szeme figyelően összeszűkült. Mintha magaslaton állana, úgy nézte lefelé tekintő szemmel, hidegen a várost. A régies, keskeny Calea Victoriei felől éppen hosszú autósor kanyarodott a mozi felé. Feketére lakkozott, büszke bérkocsik serege, valami húsz. A kocsikban nyitott rádiók szavalták, dalolták és trombitálták Párizs, Berlin, London, Bucureşti hangjait. A sárkányokra fonnyadt virágfüzérek csavarodtak s a kocsik tetején, alkalmas tartókba szorítva, karvastagságú, méteres szentelt viaszgyertyák lobogtak. Az autósor templomból jövő násznépet szállított a Take Jonescu-divatos fényképészhez. Vállukra vetett rúdon, elől-hátul lógó kosárral utcai gyümölcsárusok trappogtak a lépésben szuszogó autók mellett. A lapos kosár fenekében banánt árultak meg mogyoróbelet, pálcikákra szurkált mézes mandulát és madzagra fűzött szőlőgerezdeket.

    – Trei cu zecee! Alune! Trei lingure cu zecee! – énekelték dallamosan. Kávéskanalanként mérték a vásárlóknak a mogyoróbelet. Puttonyos vándorkereskedő rikító színű női fehérneműt ajánlgatott, de árult japán legyezőt, citromcsavarót és melltűt is. A zöldesszürkére festett villamos emberfürtösen és harsány csilingeléssel préselődött az autósorok között előre. A járdák szélén üres fiákerek várakoztak, bakjukon eunuch arcú kocsisok ültek, nagy darab, bamba emberek, lapát kezekkel, földig érő fekete bársony muzsik ruhában, derekukon vastagon lógó fehér kötéllel. Egy-egy leeresztett tetejű fiákerben agyonöltözött, térkép-tarkára festett dáma pompázott. A kiöltözött dáma látni és láttatni végig hajtatott a déli Bucureşti legforgalmasabb útvonalain. A forgalom pedig óriási volt, ha ugyan illik forgalomnak nevezni a bucureşti utca szüntelenül áradó kavargását. Mindenki sietett, de nem igyekezett sehová, csak nyüzsgött, topogott, lökdösődött, álldogált, megint megindult. Bucureşti az utcán élt egyszerűen. Ezen az októberi délelőttön még a szokottnál is több nép hömpölygött az aszfaltokon. A királyi palota irányából, a Fundaţia Carol Regele impozáns épülete elől kékezüstbe és hófehér rojtba-bojtba bújt katonazenészek vidám játékát hozta a szél. A körutak utcára szolgáló, félig nyílt lacikonyháiban pörkölődő, roston sült húsok sisteregtek. A csípős őszi szélben felelőtlen vidámság, benzinszag, bódító parfümillat és égett zsír bűze repült Bucur csobán városa fölött.

    Bucur csobánra gondolt Niculai e pillanatban, a meggazdagodott paraszt pásztorra, aki kisgimnazisták iskolakönyvének mondája szerint Bucureşti várost alapított egykoron. Mocsár, ingovány és erdő terült el valaha a felhőkarcolós Bucureşti helyén s az első kőből rakott templomot a zsíros hajú, bőröves aranypásztor emelte. Hányszor olvasta e gyermekmesét Niculai! Álmai elődjét látta a városalapító Bucurban és Bucureştit mindig úgy képzelte el, mint csupa hatalomhoz jutott erős és tehetséges népi sarj szabad és viruló városát. Paraszt sarj élt elég a fővárosban s a honi viselet sem volt idegen a „bauhausok és blokkházak között, de Niculai gyerekkori képzetei nem fedték azért tökéletesen a valót. Mert volt itt idegen is elég. Cigány meg török, albán, görög, bolgár meg magyar és zsidó is töméntelen. Niculai nem látott más fővárost eddig, de olvasmányai nyomán úgy képzelte el, hogy Buureşti tarkasága nem a nyugati nemzetközi fővárosok tarkaságával azonos. Mert húsz féle faj ellenére is volt Bucureşti lakóinak valamely hasonlíthatatlanul közös bélyege, valami fekete, zsíros, zsúfolt, tülekedő jelleg, keleties zajongás és gyermekies izgékonyság. Valami, ami együttesen, faji tarkítottság ellenére is sajátosan románt jelentett. Nézte a harsány sétálókat, a kíváncsi, mohó, minden gondolatot eláruló és mégis titokzatoskodó emberi arcokat és egyik olvasmányára gondolt. Egy francia közíró írta azt a mai Romániáról. Paléologue oroszországi francia nagykövetet idézte, aki szerint a románok: „orientálisan naivak és gyermekien ravaszok.

    Niculai mohón szívott magába hazájáról minden külföldi véleményt. Kapzsi kíváncsisággal és sértődötten s mintegy azonnali vitára készen. Többnyire csak önmagával vitatkozott, barátai előtt már leszűrt ellenvéleménnyel jelentkezett. Egyszer valahol, a helyre már nem emlékezett pontosan – Poincaré szavait olvasta megdöbbenve, aki azt mondta volna: „a románok nem tudnak gondolkozni és nincsen judiciumuk. Niculai fél éjszakát tépelődött e megállapítás fölött, és mert olyan természete volt, hogy nem bírta a kritikát cáfolatlanul hagyni, viszont gondolkozott és igenis és csak azért is volt ítélőképessége, úgy döntött, hogy Poincaré megállapítása csakis a mai Románia vezető politikusait jellemzi, a liberálisokat. Niculaiék Romániája más lesz. A Kapitány országa más színekben, más emberek képviseletében jön el! Hiába dugták börtönbe, hiába üldözik a Gárdát. Egy-két generáció kérdése és lesznek Romániában gondolkozó fők, biztos ítéletű, szakképzett férfiak. A kapitány azt írja, hogy ebhez egy, talán két generációnak is el kell előbb égnie az áldozatban. „Ez a generáció elszánta magát a halálra. Megborzongott és merőn figyelni kezdte a fényképész előtt kocsijából kiszálló fátyolos menyasszonyt.

    Úgy látszik, Jorga pontot tett a beszédben, mert dörgő Trăiască! kiáltás bőgött a moziban s itt-ott már szállingózni kezdtek azok, akik úgy vélték, hogy hazafias lelkesedésből is megárt a sok. – Lám – gondolja Niculai –, Jorga se fejlődött igazi tudóssá, mert a politikai céltudat megakadályozta ebben. Persze másként céltudatos ő, mint a mai idők börtönben sínylődő vezére. Jorga Nagy-Romániáért dolgozott. Codreanu ezt az elért Nagy-Romániát akarja halottaiból feltámasztani, mert hullának tartja a mai rendszer országát, feltámadásról beszél és sohase felejti el misztikus jóslatokkal sejtetni, hogy ez a feltámadás még sok halottat követel. A generációt, az ő generációjukat is a halál nemzedékének nevezi. Közbeeső generáció, áldozatra szánt… És Niculai arra gondol, hogy ő még csak tizennyolc éves múlt és még milyen rengeteget kellene tanulni ahhoz, hogy tudományos megalapozottságú, gondolkozó és biztos ítélőképességű szakember lehessen…

    A professzor behúzott nyakkal és hosszú léptekkel sietett várakozó autójához a kitóduló diákok sorfala között. Ludu sokára jött. Alacsony, kövéres fiú volt a teológus, kapkodó beszédű és rövid lélegzetű. Izzadt arcút törülve ért Niculaihoz.

    – Na? – fogadta Niculai.

    Ludu legyintett.

    – A szokott frázisok! – Jorgára értette. Azután karon fogta Niculait, átpréselték magukat a tömegen s befordulva a Rosetti utcába, Ludu izgatott, kapkodó suttogással jelentette Niculai diákvezérnek, hogy pontosan végrehajtotta a megbízást. A nemzeti ünnepen jelenlévő diákok közül kilenc gárdistával sikerült beszélnie, ott lesznek mindnyájan ma este a Tunel bárban, ahol a kövér Bibiana énekel.

    – Mindenkit értesítettem, akit lehetett, Niculai. Vláddal, Pompival, Dalmával személyesen beszéltem, hű – és nagyon fújt, mert időnként akadozott a lélegzete és azonkívül is ösztökélte valami, hogy Dalma nevének említésekor szünetet tartson. Dalma joghallgatónő volt, huszonegy éves, gazdag erdélyi orvos leánya és Ludu is tudta, hogy Niculai néha Dalmánál alszik. Most azt várta, hogy Niculai kérdezzen Dalmáról valamit, de Niculait nem érdekelte e percben a leány. Barátok voltak, Dalma lelkes és értelmes tagja a Gárdának. Ő sokszorosítja gépen a diákröpiratokat. Egyik éjjeli tollbamondás után csakugyan jóba lettek. Azóta is volt Dalmánál néha Niculai, de ebből egyikük sem csinált nagy esetet. Dalma független, önálló leány, aki a szerelemről teljesen szabadon gondolkozik, nem tekinti szeretőjének Niculait, nem suttog szerelmes fogadkozásokat.

    – Összesodródtunk néhányszor, nem igaz? – így mondaná, ha megkérdezné valaki, hogy hát mi is volt közte és Niculai között. És Niculai éppen azért kedveli Dalmát, mert az nem okoz problémákat neki. Néha meglátogatja, és úgy van hallgatólagosan közöttük, hogyha valamelyikük nem akarná továbbfolytatni a találkozásokat, az egyik harag nélkül mondaná meg és a másik féltékenység nélkül hallaná. Barátságukban a közös eszmék a fontosak, nem az, hogy néha együtt alszanak. Ludu teológus. Csúf is, kövér is a jámbor. Kicsit kíváncsi, kicsit ütődött nőügyekben, azért hühög, amikor Dalmát emlegeti. De mikor Niculai megjegyzés nélkül ereszti el a füle mellett a leány nevét, lélegzetet vesz szörcsögve, orrszipákolással és folytatja a beszámolót:

    – Moisival is beszéltem!

    Niculai elmosolyodik. Moisi, akit rémesnek csúfoltak egykor, a szőrös homlokú Moisi, akit kicsaptak Piatrán a negyedikből, féléve Bucureştiben él. Előbb lakatos mesterséget tanult, később villanyszerelő lett. Most itt dolgozik az áramelosztó központban, fontos, felelősségteljes helyen. Felesége, két gyereke van. Az asszony falusi parasztlány, utána iramodott két kicsinyével Moisinak, s most dolgozik ő is, dobozgyári munkásnő a Filantropián. Vlád fedezte fel Moisit, akinek a papája az áramelosztó központban igazgató. Niculai felkereste Moisit. A Gárda elve, hogy azonos célért különböző társadalmi állású egyének küzdjenek, találkozott azzal a régi vágyával, hogy minden gyerekkori barátját maga köré gyűjtse. Könnyű volt Moisit beszerveznie, hogyisne jelentkezett volna Moisi boldogan egykori diákpajtásai közé? Mikor szabad ideje van, mindig ott forgolódik közöttük, ettől több, különb embernek érzi magát munkástársainál. Még a Jorga-féle nemzeti ünnepre is elment, mert hát, úgy mondja a szőrös homlokú, hogy ő művelődni mindig szeretett, csak Bucureanu tanár úr erkölcsi intelmeit nem bírta a természete.

    – Gheorghénak írtam – folytatta Ludu a felsorolást. Niculai rosszallóan vonta fel sűrű szemöldökét. A párt feloszlatása óta nem volt tanácsos levélben közölni a Gárda ügyeit. Levelet írni a gyülekezés pontos címével: kész ostobaság, hiszen amilyen szigorú pár hónapja az ellenőrzés, elfoghatják a levelet.

    Ludu nem azért volt hű titkár, hogy ne értsen vezére szemöldökrándításából. Gyorsan és helyesbítő kimagyarázkodással mondta:

    – Címet persze nem írtam, dehogy írtam, azt írtam, hogy ma este keressen fel a teológián szobámban. Ott csak találkozhatunk. Majd onnan megyünk. A levelet a Beleartéra küldtem, mert a lakását nem tudom.

    A kapitány börtönbe vetése óta a diáklakások nagy részét becsukták, a menzák szünetelnek, feloszlatták a hivatalos camin-okat is. Nehéz volt a szétszórtan lakó tagokat értesíteni, ezért kellett Ludunak az ünnepélyen egyenként ellesni a fiúkat és ezért kell körmönfont ravaszsággal a teológiai bentlakásba kéretni a képzőművészetről Gheorghét, Niculai elismerően szorította meg hű Luduja kezét. A jogi fakultás előtt elváltak. Mióta bezárták az olcsó diákétkezőket, Niculai olykor a jogi fakultás, vagy ahogy ők mondják, a Drept szép új épületének pincebüféjében ebédel. Idejár többnyire Dalma is. Ma nem volt kedve bemenni, pedig a gyomra ugyancsak harciasan korgott, de csak három leie volt összesen. Már a mozi előtt is csábította az alkalom – Poincaré és Paléologne kritikáinak elemzése közben –, hogy az utcai árustól három leiért egy kanál mogyoróbelet vegyen. Éppen akkor gondolt Codreanu jelmondatára és úgy határozott, hogy inkább két cukros kiflit vesz, mert az kiadósabb. „A cukor népélelmezési szempontból…" És Gusti professzor adatgyűjtése jutott eszébe, a román vidékek cukorfogyasztási mennyiségéről. A Drept előtt megvásárolta a kifliket és visszafordult a Cismigiu-kert felé.

    Délelőtt volt, de a városi parkban a nemzeti ünnep miatt már sok szabadnapos ember sétálgatott. Hogy elharangozták a tizenkettőt a Sfântu Spiridion harangjai, alábbhagyott a szél is. A nap lankadtan sütött. A Cismigiu rőtvörös, őszi lombsátorral takarta a keringő párokat. Patkóalakú tavacskáján hosszúnyakú hattyúcsaládok ringatództak. A víz körül pávafarkú galambok ezrei söpörgették uszályos fenekükkel a hulló faleveleket. A főutakat tisztába tették mára a parkgondozók, de a lankadtszirmú őszirózsatáblák között gyűlt már a rozsdavörös őszi avar. Diákok, katonák, gyerekkocsik és szabadnapos cselédlányok keringenek itt rendesen. Niculai hosszú léptekkel sietett át a parkon.

    Visszakerült a körútra, már a Calea Vietoriei vége felé járt. Nem volt ma kedve hazamenni a messze kültelki szállásra. Nekivágott a Kiseleff sosszénak. A hulldogáló őszi leveleken óvatosan lépkedett s olykor-olykor bosszankodva, pillantott frissen fejelt cipője orrára. A kültelki cipész nem végzett alapos munkát, a talpbőr és a kapli között a friss viaszos cérnavarrás már egynapi gyaloglás után szakadozott. A sétányon kevés gyalogos járt, annál több autó szaladt. Elbandukolt a Nemzeti Parkig, ott leült egy padra és lassan, megfontoltan, hogy tovább tartson, megette a cukros kifliket. A lehulló cukorport is felmártogatta ujjával a térdéről, mégis kegyetlenül éhes maradt. Behunyta a szemét. Most nem gondol az evésre – ezt tízszer is elmondta magában –, most az esti beszédén gondolkozik. Ha Bibiana száma véget ért, a gárdisták bevonulnak a szeparéba és az asszony őrködése mellett megbeszélik a tennivalókat.

    Niculai elmerengve tapogatott ujjával egy leguruló kiflimorzsa után. Arra gondolt, hogy ő már kisfiú korában is a forradalmárok közé került, Piatrán a Suttogót hallgatta, az „etnikások" híve lett. Bucureşti útja egyenes volt, szinte kikerülhetetlenül egyenes. Mindjárt a kezdet kezdetén felesküdött. Kisgyerek kora óta azt tartotta, hogy csak a cselekvő ember csinálhat karriert. A cselekedet hajtó ereje pedig az elszántság, a fanatikus kitartás. Már Piatrán felfedezte, hogy miként lehet a kényszerű nélkülözésből az önkéntes lemondás fölényét kiszorítani. És ilyen irányú felfedezései mind, mind megegyeztek a Gárda elveivel. Azonkívül hamar belátta azt is, hogyha valaki teljesen árva és koldusszegény, akkor tartoznia kell valamely feltörekvő közösséghez. Fölfelé törekszik ő is s úgy érezte, hogy az uralomra jutó Gárdával éri el egyéni céljait. Felesküdött hát s esküjét keményen állta. Helyzete nehéz volt, mert tanulmányait ingyen végezte, az egyetem jóvoltából. Igen, az egyetem, a lenézett, liberális vezetésű egyetem támogatta Niculait és Niculai ezért önmagának tanult és szabad idejében a Gárdának dolgozott. A Gárda még nem támogathatta tagjait anyagilag. A Gárdának előbb a tagok ingyenes, önzetlen munkájából kellett tőkét kovácsolnia. Niculai bizony megcsalta az egyetemet. De hát tudja-e az iskola, hogy mire nevel és nem szentesíti-e a cél az eszközöket? Több morzsát nem talált. Ismét behunyta a szemét és a gyenge nap felé fordította sápadt arcát. Sűrű sorokban halk autók surrantak az orra előtt. Érkeztek, tovaszaladtak, unott, egyforma, felnövekvő s elhaló zúgással. Elálmosodott.

    Veszekedésre

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1