Különös ősz

BERKESI ANDRÁS

KÜLÖNÖS ŐSZ

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Kiadó 1984

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-412-2

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Berkesi András jogutódja

1.

Már indulni akartak, amikor váratlanul megszólalt a rádió:

„Figyelem, figyelem! Fontos közleményt olvasunk be! A Magyar Népköztársaság kormánya a további vérontás megszüntetése és a békés kibontakozás biztosítása érdekében elrendeli az általános azonnali tűzszünetet. Utasítja a fegyveres erőket, hogy csak akkor tüzeljenek, ha őket megtámadják. Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke." Ezután a bemondó közölte, hogy Nagy Imre hamarosan fontos, nagy horderejű felhívást fog intézni az ország népéhez.

Úgy döntöttek, hogy megvárják Nagy Imre beszédét.

Teréz hangja kihallatszott hozzájuk:

– Istenem, de jó, hogy nem mentek el.

A gyerekek Peti vezetésével kiszaladtak az udvarra, vidám hangoskodásuk hamarosan behallatszott a házba. Márti az alvó Miklóskát óvatosan bevitte Teréz szobájába, lefektette, utána kiment a konyhába Horváthnéhoz, és mosogatni kezdett.

Teréz megkérdezte Keserűéktől, hogy ebédeltek-e már? Nem, tegnap este óta még semmit sem ettek, mondta a férfi. Olyan gyorsan kellett elhagyniok a lakásukat, hogy evésre nem is gondolhattak.

– Ejnye már – perelt az öregasszony –, üres gyomorral akartak elmenni? Ki hallott már ilyet? – A fiatalasszonyra nézett. – Legalább te szóltál volna, Ilonkám.

– Már az is nagy dolog, hogy be tetszett fogadni. Úgy gondoltam, hogy reggel majd vásárolok valamit. De az üzletek zárva voltak.

– Ejnye már! – zsörtölődött az öregasszony. – Így gondoltam meg úgy gondoltam. Amíg minékünk egy darabka kenyerünk, egy szem krumplink van, addig ti sem fogtok éhezni. Gyorsan főzök egy kis paprikás krumplit. Jó lesz?

– Ne tessék fáradni, Teréz néni. Egy szelet sózott kenyér is jó lesz – mondta Keserű, és leült az asztal mellé, szemközt Gelleyvel, aki kényelmesen végigdőlt a kanapén.

– Kapnak azt is, kenyeret is – mondta az öregasszony. – Péter, van ott a szekrényben egy üveg kisüsti pálinka, addig kóstoljátok meg. Kicsit csípős, de nagyon finom. – Azzal kiment a konyhába.

Schuszter főhadnagy is leült, és rosszkedvűen nézett maga elé. Péter elővette az üveget, Sára pedig poharakat tett a kerek asztalra.

– Maga is iszik, Gelley elvtárs? – kérdezte Péter.

– Nem, nem kérek. – Lábát keresztbe rakta, karját a kanapé tám­lájára fektette.

– Ilonka?

– Én sem.

Ilonka az öregasszony karosszékében ült az ablaknál, Sára letelepedett melléje a zsámolyra.

– Én kérek – mondta a férjének, majd Ilonkát biztatta: – Igyál egy-két kortyot, jót fog tenni.

– Telezabáltam magam csillapítóval – súgta vissza az asszony. Sovány és sápadt volt, szeme fényes, mintha lázban égne.

A rádióban zene szólt. Sára egy pillanatig a zenére figyelt, aztán cigarettával kínálta Ilonkát. A virágállványra tette a hamutartót, lehunyta a szemét. Az volt az érzése, hogy nem anyósánál van a Szomolnok utcai házban, hanem Buchenwaldban a „B" blokkban, mellette Ilonka kapkodva szedi a levegőt, Rózsi pedig Péterről ábrándozik. A barakk falán kopog a jégeső, valahol távolban veszettül ugat egy kutya…

– Elaludtál? – hallotta Péter hangját. – Vedd már el!

Átvette a pálinkával teli poharat, halkan megköszönte.

– Hát akkor egészségünkre! – mondta Keserű.

Sára is fenékig kiitta. Az erős pálinka égette a torkát, nem is esett jól neki. Az üres poharat a virágtartó lapjára tette a cserép mellé.

– Csak valami jót közölnének – mondta Ilonka halkan. – Talán István is megnyugodna végre. Nem tudom, mi van velem, de ennyire még a táborban sem féltem. Csütörtökön az a sok holttest a Parlament előtt. Szegény Eszter, még sohasem látott hullákat. Csak állt, és nézett. Alig tudtam elvonszolni onnan. Iszonyú volt.

Sára jól látta, hogy Ilonka keze remeg, pedig görcsösen belekapaszkodik a szék karfájába. Hideg csuklójára fonta ujjait, lágyan megszorította.

– Ne félj, nem lesz semmi baj. A nehezén már túl vagyunk. – Mondta a vigasztaló szavakat, de maga sem hitt bennük. Aztán, hogy elterelje Ilonka gondolatait, másról kezdett beszélni. – Egyébként mi van most veletek?

Ilonka mintha pókhálót szedne le homlokáról, felemelte sovány karját.

– Reggel azt mondta, hogy örökre szakítottak. Állítólag férjhez ment.

– Te tudtad, hogy Yvette és…

Ilonka bólintott. – Sohasem titkolta. – Az ölébe tette a hamutálat, belenyomta a csikket. Sárára nézett. – Mikor találkoztál Yvette-tel?

– A harcok előtt. Azt hiszem, huszadikán, a Széchényi Könyvtárban. Ott dolgozik. – Hosszan gondolkodott. – Ha tudtad, miért nem beszéltél vele?

– És mit mondtam volna neki? Hogy ne vegye el a férjemet? Te megtennél ilyet?

– Nem tudom. Egyébként Yvette is azt mondta, hogy vége. Nem buta lány. Amikor kijött a börtönből, tárgyilagosan mérlegelte a helyzetét, és úgy döntött, hogy nem csinálja tovább. Értelmetlen lenne. Harmincéves. Kapóra jött neki, hogy Rácz Menyhért megkérte a kezét. Gondolkodás nélkül igent mondott. Úgy tudom, legalábbis nekem ezt mondta, hogy jól élnek egymással.

– Rácz tényleg ellenforradalmár?

– Miért lenne az?

– Nem tudom. De István szerint az. Péternek is ez a véleménye.

– Ez éppolyan rögeszme, mint az, hogy ellenforradalom van.

– Hanem mi van? – kérdezte váratlanul Péter, aki már hosszabb ideje hallgatta a két asszony beszélgetését.

– Nem tudom.

– Mert nem akarja tudni – mondta Gelley. – Hát én majd megmondom magának, hogy mi van.

– Jobban tenné, ha hallgatna – mondta ellenségesen Sára. – Maga nekem ne mondjon semmit!

Gelley idegesen felugrott.

– Most mi az úristent akar tőlem?

– Semmit. Magától, Gelley, én semmit sem akarok. Egyszerűen nem vagyok kíváncsi a véleményére.

– Akkor is megmondom. Igenis ellenforradalom van, ha tudni akarja. – Arca már bíborvörös volt az indulattól.

– Akkor miért nem fog fegyvert? Miért lapul itt napok óta?

– És maguk?

– Mi nem mondjuk, hogy ellenforradalom van.

– Sára! – Péter indulatosan megragadta az asszony karját.

– Hagyj békén! És ne oktass! Akkor is megmondom a véleményemet, ha neked nem tetszik. – Remegett az idegességtől.

Gelley kirohant a szobából, bevágta maga mögött az ajtót.

– Most boldog vagy? – kérdezte Péter.

De Sára nem válaszolt. Kiment az udvarra, hogy kiszellőztesse a fejét. Később, amikor visszament, csendesen leült Ilonka mellé. Keserű éppen akkor mesélt az emberről, akivel negyvenöt elején Debrecenben ismerkedett meg.

– Harmincöt-negyven éves lehetett – mondta Keserű. – Akkor jött haza Moszkvából. Tagja volt a fegyverszünetet kérő küldöttségnek mint kommunista-szakértő. Elmondta, valamikor kommunista volt Erdélyben. Milyen kommunista lehetett az az ember, akit Horthy érdemesnek tartott arra, hogy a küldöttség tagja legyen? Hát olyan. Debrecenben ez az ember már a kisgazdapárt képviselőjelöltje volt. Az erdélyi kommunisták azt állították, hogy emberünk a sziguranca provokátora és besúgója volt. Snitt. Negyvenhat végén letartóztatták a Dálnoki-féle összeesküvésben. Kihallgattam én is. Azért lett összeesküvő, mondta, mert kommunistaellenes. A polgári demokrácia híve, nem akarja, hogy Magyarországon szocializmus legyen. Világos beszéd, igaz? Akkor már bebizonyosodott, hogy valóban a sziguranca embere volt. Úgy tudom, kiadták a románoknak. Ötvennégyben szabadult, visszazsuppolták Magyarországra. Emberünk – nem valószínű, hogy a börtönből a szocialista rendszer híveként szabadult volna – jelenleg a Szabad Nép székházában trónol mint a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke, és több száz fegyveresnek parancsol, lapot ad ki, nem hajlandó elismerni a Nagy Imre-kormányt. Újságjaink úgy írnak róla, mint szabadsághősről. Ezt az embert Dudás Józsefnek hívják. Ő irányítja a Széna téri fegyvereseket is. Megszállták a II. kerületi tanácsot, elzavarták a régi adminisztrációt, és saját embereikkel megalakították a forradalmi bizottmányt. – Hangja most színt váltott, mélyebb, komolyabb, határozottabb lett. – Dudás József most Kossuthra, negyvennyolcra hivatkozik, a fegyveresei között olyanok is vannak, akik a szocializmus hívei. De ezek az emberek nem ismerik Dudás múltját.

Teréz lépett be.

– Sára, teríts meg! Készen van az ebéd.

Keserű az utolsó falatot nyelte le, amikor a rádióban meghallották Nagy Imre hangját. Hirtelen csend lett, arcukra kiült a várakozás, kíváncsiság.

„Magyarország népe! – kezdte a miniszterelnök. – Az elmúlt héten tragikus gyorsasággal peregtek az események."

Sára bólogatott, feszülten figyelt, egyetlen szót, egyetlen mondatot sem akart elmulasztani. Most minden szónak, de még a hangsúlynak is külön jelentősége van. Magában pedig helyeselt. Lám csak, mégis jól látta ő az események menetét. Huszonnegyedike óta nem volt az utcán, és mégsem tévedett. Rákosiék a bűnösök.

„A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna."

– Ez árulás – suttogta Keserű, és Péterre nézett.

„Kétségtelen, hogy úgy, ahogy minden nagy népmegmozduláskor történni szokott, az elmúlt napokat is felhasználták a kártékony elemek közönséges bűncselekmények elkövetésére. Tény az is, hogy reakciós, ellenforradalmi elemek is bekapcsolódtak, s igyekeztek az eseményeket felhasználni a népi demokratikus rendszer megdöntésére…"

– Na mit mondtam? – kiáltott fel Sára. – Ugye hogy igazam volt!

– Hallgass! – szólt rá Péter.

„Ezt a nagy megmozdulást az elmúlt történelmi korszak súlyos bűnei robbantották ki. A helyzetet még súlyosabbá tette, hogy a vezetés szinte a legutóbbi időkig nem szánta rá magát arra, hogy véglegesen szakítson a régi, bűnös politikával. Főleg ez vezetett a tragikus testvérharchoz, oly sok hazafi pusztulásához mindkét oldalon."

Most már abba is hagyhatná. A többi már nem érdekes. Ez a lényeg. Sára boldog volt, arca szinte sugárzott. Keserűek arca viszont egyre komorabb lett. Különösen akkor, amikor Nagy Imre arról beszélt, hogy azonnal fel kell állítani az új karhatalmat a honvédség, a rendőrség alakulataiból, valamint a munkások és az ifjúság felfegyverzett osztagaiból.

– Dudás mint karhatalmista – mondta Keserű, és fanyar mosolyra húzta száját.

„…a szovjet csapatok azonnal megkezdik kivonulásukat Budapestről, és az új karhatalom megalakulásával egyidejűleg elhagyják a város területét."

Schuszter idegesen felugrott a helyéről, és az ajtóhoz ment, ott várakozva megállt.

– Feri – mondta Keserű –, nyugalom.

„A rend helyreállítása után egységes, új államrendőrséget szervezünk, és az Államvédelmi Hatóságot megszüntetjük."

– Még ez is – suttogta maga elé a főhadnagy.

– Maradjanak már csendben, az istenit – mondta sápadtan Gelley, aki időközben visszajött.

Hát ennek meg miért van olyan nagy hangja? – gondolta Sára, és a sápadt emberre nézett.

De a hideg zuhany akkor következett be, amikor ismertették a Központi Vezetőség határozatát.

Keserű maga elé nézett. Tehát a Központi Vezetőség helyesli a kormány nyilatkozatát, gondolta. Akkor ez azt jelenti, hogy Nagy Imre vezetésével a revizionisták többségbe kerültek. Igen, Nagy Imre túlságosan népszerű lett az apparátusban. Ezt is Rákosinak köszönhetik.

Néhány perc múlva újabb közleményt olvastak be. Az Államvédelmi Hatóság tagjai jelentkezzenek a Markó utcai ügyészségen.

Mindannyian Schuszterra néztek. A magas fiatalember az ajtófélfának támaszkodott, kezét zsebébe dugta.

– Jelentkezik? – kérdezte Gelley. – Nyugodtan jelentkezhet, magának nem lesz bántódása.

– Maga miért viseli a szívén Feri sorsát? – kérdezte Sára. – Tudja ő jól maga nélkül is, hogy mit kell tennie. Azt hiszem, ez nem olyan sürgős.

– Én is azt hiszem – mondta Schuszter. – Keserűre nézett. – Megyünk?

– Hová mennének? – kérdezte Ilonka. – Most már semmi értelme. Hallották. Szabadságharc van és nem ellenforradalom.

Keserű az asszonyhoz ment, a vállára tette a kezét. – Ellenforradalom van – mondta határozottan. – Jobb, ha tőlem tudod.

Eszter az apjához bújt.

– Apa, ugye nem mész el?

Felemelte a kislányt, jobbról-balról megcsókolta.

– Apának most el kell mennie – mondta. – De nem kell félned. Anyukád majd vigyázni fog rád. Meg Teréz néni is. Aztán majd hamarosan visszajövök. És soha többé nem megyek el. – Egészen lehalkította a hangját. – Nem szeretném, ha sírnál. – Eszter szorosan átölelte apja nyakát.

Sára Ilonkára nézett. Várta, hogy megszólaljon, kérlelje az urát, könyörögjön neki, vagy csináljon bármit, de ne engedje elmenni. Keserűné azonban fáradt tekintettel nézett maga elé, és hallgatott.

– Őrültséget csinál, ha elmegy – mondta végül Sára. – Miért nem akarja belátni, hogy igazam volt? Nézze, én tudom, hogy maga miért akar elmenni.

– Megköszönném, ha megmondaná. – Keserű mosolygott, hangja gunyoros volt.

– Feri miatt. Nem akarja őt magára hagyni. Igazam van?

– Részben. De más oka is van. Nem szeretem az olyan karhatalmat, amelynek egyik parancsnoka Dudás József.

– Maguknak semmi közük Dudáshoz meg az új karhatalomhoz. Nézze, István, ha maga most elmegy és konspirálni kezd, az annyit jelent, hogy nem ismeri el a kormányt.

– Nem ismerem el.

– És a párthatározatot sem? – kérdezte Péter. – Az ránk nézve is kötelező.

– Kizárt párttag vagyok.

– Pista, most ne tréfálj! – mondta Péter. – Mit gondolsz, a szovjet csapatok miért vonulnak ki Budapestről?

– Nem tudom. De egyszer majd erre is fény derül.

– Nyilván megfelelő biztosítékokat kaptak.

Végre Ilonka is megszólalt.

– Mondd, István, miért vagy ennyire önfejű és makacs? Ellenforradalom van. Jó. Hiszek neked. De te egyedül akarsz szembeszállni az árral? Miért nem látod be, hogy vége?

– Semminek sincs vége, Ilonka. Egyszerűen nem lehet, hogy vége legyen.

– De hát hová a jó istenbe akartok menni? – kérdezte Péter. – Most már a gyárba sem mehetünk. Ha nincs ellenforradalom, nem kell megvédeni. A támadók szabadságharcosok lettek, övék a gyár. Várjunk egynéhány napot. Addig Feri is itt maradhat, anyám megengedi.

– Elférünk – mondta Teréz. – Lisztem, krumplim még van. Aztán az üzletek is kinyitnak, mert enni mégiscsak kell a népeknek.

– És ha megtudják, hogy egy ávéhást rejtegetünk? – mondta Gelley izgatottan. – Bajunk lehet belőle. Én nem magamat féltem, hanem a gyerekeket. Gondolják meg! – Kétségbeesett arccal nézett körbe, szövetségeseket keresett. – A gyerekek, hát nem értik?

– Ne féljen, Gelley elvtárs – mondta a főhadnagy –, nem maradok itt. Nem hozok bajt magára. A gyerekekre sem. De ha ennyire fél, azt tanácsolom, menjen el innen.

– Én nagyon jól érzem itt magam.

– Elhiszem. De Horváth alezredes a börtön parancsnokhelyettese volt. Keresni fogják.

– Ez így van, Gelley – mondta Keserű is. – Az oroszlányi bányából csütörtökön háromszáz rab kitört, és Budapestre jött. Megtámadták a rendőrőrsöket, felfegyverezték magukat. Köztük olyan rabok is vannak, akik a váci fegyházból és a Gyűjtőből kerültek a bányába. Ismerik Horváth alezredest. És ha uraságodat itt találják, esetleg újból megverik.

– Ez igaz – kérdezte Péter –, vagy csak Gelleyt ijesztgeted?

– Igaz – mondta Schuszter. – Vezetőjük gróf Almássy. De köztük vannak a nehézfiúk is. Dobrovics, Csengődy Attila, Ferenczy Huba, Zsoldos Mihály, Wallenburg Sándor is. A tegnapi jelentések szerint csatlakoztak a Széna téri csoporthoz.

– Dobrovics? – kérdezte Teréz. – A mi Dobrovicsunk?

Péter elnevette magát.

– Igen, anyám. A mi Dobrovicsunk.

– Hát az a gazember még nem pusztult el?

– Nem. Erős, mint a bivaly. Neki igazán jó dolga volt a börtönben. A felesége még él?

– Ella?

– Igen. Azt hiszem, Ellának hívták. – Mártira nézett. – Te talán emlékszel még rá. Szép arcú, nagy mellű asszony volt. De úgy rémlik, hogy Szűcsék Irma néninek szólították. Nem emlékszel rá?

– Nem, nem emlékszem rá.

– A Kerék utcában lakik valahol – mondta Teréz. – Egyszer vagy kétszer találkoztam vele a piacon. Olyan kövér, hogy alig ismertem rá. Tán egy mázsa is megvan. De hogy ez a Dobrovics még mindig él…

– Nem olyan öreg az még, anyám.

– Nálam idősebb. Várjál csak. Megmondom én teneked mindjárt, hogy hány éves. Tizenhétben volt harminc, ha jól emlékszem.

– Akkor most hatvankilenc-hetven éves lehet – mondta Sára.

– Most próbálja elképzelni – mondta Keserű, és Sárára nézett – Dobrovicsot mint szabadságharcost. Mint az új karhatalom veteránját.

– Csak nem gondolja komolyan, hogy ilyen aggastyán is fegyvert fog?

– Komolyan gondolom – mondta Keserű, és Eszterkét az anyja ölébe tette. – Ezek a Dobrovics-féle aggastyánok ma harciasabbak a fiataloknál. De mindenesetre céltudatosabbak. Csengődy Attilát maga negyvenkettőből, ha jól tudom, személyesen ismeri.

– Igen, őt ismerem – mondta Sára, és megpróbálta maga elé képzelni Csengődy Attilát, de csak szőke hajára, nyomott orrára és elegáns sportkabátjára emlékezett. Meg az antilopcipőjére. Aztán arra is, hogy majdnem minden mondatát azzal kezdte: „Hogy tudd…" – Nézze, István, én úgy gondolom, hogy Nagy Imréék Csengődy Attilát meg társait nem tekintik szabadságharcosoknak. Erről beszélt a nyilatkozatában is…

Keserű behozta az előszobából a felöltőjét.

– Nem az az érdekes – mondta –, hogy Nagy Imre mit gondol Csengődyékről, hanem az, hogy azok mit gondolnak Nagy Imréről. – Belebújt vékony szövetkabátjába. – Tudja, ebben a nagy nemzeti mámorban az utca hőse most a börtönből szabadult politikai rab. Senki sem kérdezi meg tőlük, hogy miért raboskodtak.

Közben Schuszter Feri is felöltözött.

– Hát mégis elmentek? – kérdezte Péter, és már nem volt olyan biztos a dolgában, mint félórával ezelőtt. És amikor Keserű bólintott, nem marasztalta őket.

2.

Az alig háromszor négy méteres szobában az áttüzesedett vaskályha ontotta a meleget. Az udvarra néző, piszkos ablaktáblákon alig lehetett átlátni. Igaz, sok látnivaló nem is akadt, az ecetfa már az előző napokban elhullatta megpirosodott leveleit. A töredezett léckerítések pedig olyan szürkék voltak, mint a szomszéd földszintes ház málladozó tűzfala vagy az alacsonyan úszó esőfelhők. A szakadozott függönyök a füsttől és a koromtól még a tűzfalnál is szürkébbek voltak. Az ablakkeretekről már régen lekopott a barna olajfesték. Az ajtóra szerelt fogason kopott télikabátok, foltozott és erősen viseltes ruhák lógtak. A bútorzat is szegényes volt. Két ágy, két szekrény a fal mellett, rozoga asztal székekkel, az ágyak fölött olajnyomat, Jézus az Olajfák hegyén, Jeruzsálem fényei elhalványultak, a felhők mögül előbukó hold is megfakult. Az éjjeliszekrények fölött családi fényképek, szülők, nagyszülők arcképei, esküvői kép. Az asztalon tányérok, poharak, a székeken egymásra dobált ruhák. Az egyik kupac tetején Ella hatalmas bugyija és melltartója, a másikon vastag szálú harisnyája és kombinéja. Dobrovics ruhája viszont összehajtogatva, katonás rendben feküdt a széken, mellette a színehagyott spárgaszőnyegen rövid szárú csizmája, ráterítve a gyűrött molinókapcák.

Az öregember félmeztelenül, hanyatt feküdt az ágyon. Feje alatt összegyűrődött a rózsaszín csíkos párna. A másik ágy is bevetetlen volt, a dunyhából és a párnából áporodott szag áradt szét. Dobrovics haja már teljesen ősz volt, a hatalmas mellkasát befedő szőrzet is megfehéredett, élesen elütött a bőr egészséges barna színétől. Cigarettázott, és a piszkos, repedezett mennyezetet nézte. A konyhából Ella lépett be. Őszülő haja, mint a széltől cibált szénaboglya, virágmintás pongyolája gyűrött és pecsétes, hosszú, világoskék hálóinge a bokájáig ért. Tálcán rumot és frissen főzött feketekávét hozott.

– Isten az atyám, hogy ilyet te még nem ittál. Ettől rendbe jön a gyomrod. – A tálcát az éjjeliszekrényre tette, aztán nehézkesen leült az ágy szélére.

– Mennyi az idő? – kérdezte Dobrovics.

– Három óra múlt. Fel tudsz ülni?

– Már hogy az istenbe ne tudnék. Még bukfencet is vetek, ha akarod. – Könnyedén felült, az ablak felé fordult, vastag lábát a rongyszőnyegre tette. Megropogtatta csontjait, ásított. – Régen aludtam ilyen jól. – Leemelte a tálcáról a rumospoharat. Nézte, megszagolta, aztán ivott egy kortyot, és mint a hivatásos borkóstolók, megforgatta a szájában, „megrágta". Égette a torkát, de ízlett neki. Kiitta a poharat. – Ez igen. Ez aztán a rum. – Ella mosolygott.

– Meghiszem azt!

Dobrovics hörpölt a kávéból. Tekintete a falra akasztott fényképeken pihent. Középen az esküvői fényképük volt, fölötte a Szűzanya a kisdeddel. Emlékezett rá, a levelezőlap nagyságú színes fényképet Schmied mamától kapta az esküvője napján. De régen volt, a színek már egészen megfakultak. A fiatal Ella fátyolos koszorúval a fején szebb volt a Szűzanyánál. De hol van már az a régi Ella? Most itt ül mellette egy kövér öregasszony, hallja a szuszogását, érzi áporodott izzadságszagát. És ez a szörnyű kosz és rendetlenség a lakásban. Ella lakása mindig ilyen volt, vagy ő szokta meg a rendet és a tisztaságot a börtönben? Mert azt meg kellett szokni.

– Az én zárkám olyan volt, Ella, mint az orvosi rendelő. A falak hófehérek. Csak láttad volna a padlóját! Minden héten felsikáltam. Sárga volt, akár a gyúrt tészta.

– Más dolgod biztosan nem volt. – Végignézett a szobán, megvonta párnás vállát. – Itt sem volt mindig ilyen rendetlenség.

– De most az van.

– Ne zsörtölődj már, apukám. Majd kitakarítok.

– Hanem a kávéd, az jó.

– Idd csak! Van még. – Nézte a kávét kortyolgató, hatalmas testű embert, az ő emberét, és még most sem akarta elhinni, hogy férje, az életfogytiglani fegyházra ítélt férje tegnap óta itthon van. Tizenegy évvel azelőtt látta őt utoljára, a tárgyaláson, amikor a Népbíróság elítélte. De akkor sovány, megviselt volt, nem olyan erős, mint most. Csak most már itthon is maradjon. – Nem kell többé visszamenned?

– Hová?

– A börtönbe.

– Az hétszentség. – Az üres poharat az éjjeliszekrényre tette. – Oda már nem. Soha többé. – Az ecetfa bolyhos ágait nézte. – Eleget ültem én, Ella. Oda engemet többé nem visznek vissza. Inkább megdöglök. De előbb aztat döglesztem meg, aki engemet vissza akar vinni oda. – Mellében szúrást érzett, megnyomkodta. Fáradtnak érezte magát, és napok óta fájt a feje. – Öreg vagyok én már a rabsághoz. Aztat a keveset, ami énnekem még hátravan, teveled akarom leélni. De nem ebben a koszfészekben.

– Jól van, édesapám, mondtam már, hogy majd rendet csinálok. Ragyogni fog itt minden. – Körülnézett a szobában, mintha azt mérné fel, hogy mennyi munka vár rá. – Ne gondoljad, hogy mindig ilyen koszban éltem. Csak mostanában hagytam el magamat. Elfárasztott ez a rohadt élet. Teneked mindennap volt ennivalód. De én sokszor éhesen feküdtem le. Mert én még munkát sem kaptam. Még a klozetpucolókhoz sem vettek fel. Kérdeztem, miért nem, aszongyák, mert te börtönben vagy. Mehettem a fenébe. Mentem a tanácshoz. Dolgozni akarok, mondom. Lopjak vagy betörjek? Aszongya egy ürge, váljak el. Mármint tőled. Mert te nyilas voltál. Adtam ám én nekik elválást meg mindent. Miért váljak én el? Mert maguk börtönbe zárták? Igazságtalanul. Azért? Hát ezt. Ne beszéljen így, mert rendőrt hívok, mondta. Hát csak hívjon. Idehívhatja az atyaúristent is, én annak is megmondom az igazságot. Az én uram csak jót akart. Aztat akarta, hogy ne a zsidók vircsaftoljanak. Értik? De azok a rohadt Iványiak összehazudtak mindent, hogy az Isten döglessze meg őket, ottan, ahol vannak. Lett is aztán csődület.

– Valamiből mégiscsak megéltél?

– Hát hol ebből, hol abból.

– Sok palid volt?

– Nekem? Hogy kérdezhetsz ilyesmit egy öregasszonytól? Nem szégyelled magadat? Már akkor öreg voltam, amikor tégedet elvittek. Vagy már nem emlékszel rá?

– Enned kellett. Lakbért fizetned.

– Kellett. Hát persze hogy kellett. Nem akartam én éhen halni. Nem dolgozhatok? Jól van, akkor én majd kitalálok valamit. Hát ki is találtam. Tudod, mennyi pénzem van? Több mint húszezer forint.

– Húszezer forint? – Az öregember gyanakodva nézett az asszonyra.

– Annyi. Csak nem látszik rajtam. Nem is akarom, hogy meglátszódjon. Azért is nem költöttem én erre a lakásra egy kurva fillért sem. Hogyisne. Hogy megkérdezzék, hogy miből? Aztat már nem. Higgyék csak azt, hogy nyomorgok. Sajnáljanak a szomszédok. Szegény Ella néni, szegény Dobrovics mama.

Dobrovics az asszony kövér arcába nézett.

– Betörtél?

– Bolond vagy. – Nevetve végignézett magán. – Kilencvenkét kiló vagyok. Egy sámlira sem bírok felállni. Betörni? Csak nem bolondultam meg. – Lehalkította hangját, mintha fontos titkot árulna el. – Kövér és öreg vagyok, de azért van énnekem eszem. Eleinte, mert hát ugye valamit enni is kellett, meg inni is szerettem, egy kis pálinka, egy kicsi sör, szóval eleinte vállaltam én mindenféle munkát. Takarítást, mosást meg ilyesmit. Aztán hamar rájöttem én arra, hogy az a pár forint csak arra elég, hogy éhen ne haljak. Tudod, mit találtam ki? Most figyelj, apukám. Egyszer takarítás közben azt mondtam magamnak: de nagy állat vagy te, Ella. Amíg te itten az urak lakását takarítod, addig a te jó kis lakásod üresen áll. Aztán hányan vannak ebben a nagy városban, akiknek nincsen lakásuk. Érted? Van nekik szeretőjük meg micsodájuk, de mire mennek vele? Szálloda nincsen. Lakás, az sincsen. Ott ülnek a kocsmában, nyalják, falják egymást. Odakünn meg szakad az a rohadt eső, vagy havazik. A bokrok alatt vizes a föld. Meg jöhet a zsernyák is. Érted már, édesapám? Hát én megnyitottam az Ella-szállót. Keresse meg a forintokat a lakás meg az ágy. Mit mondjak teneked? Beindult az üzlet. Várj csak, hozok egy kis itókát. – Feltápászkodott az ágyról, kicsoszogott a konyhába, hamarosan visszatért egy üveg rummal. – Ez aztán az ital. Eztet kóstold meg. – Átadta az üveget, majd visszament a kályhához, megrakta szénnel. Onnan kérdezte. – Ízlik?

– Finom. – Nézte az asszonyt, ahogy ott állt a kályha mellett, lángoktól megvilágított arccal.

– Igyál csak, apukám, ha ízlik – biztatta férjét, és visszaindult az ágyhoz. – Ezentúl mindig így lesz. Annyit eszel, annyit iszol, amennyit csak akarsz. – Leült, átvette az üveget, meghúzta, aztán keze fejével megtörölte a száját. – Húzd meg, apus, ne sajnáld!

Az öregember nem kérette magát. Ivott, utána magához vonta az asszonyt.

– Hát kuplerájosné lettél, Ella? Még ilyet! Igaz, nagy kurva voltál te világéletedben, de én szerettelek.

Nevettek. Az öregasszonynak még a könnye is kicsordult.

– Várjál, az még semmi. – Letörölte a könnyeit. – Három éve a Betonban vagyok. Az a kocsma a sarkon. Nahát, ottan vagyok én mindenes. Takarító, mosogató meg minden. Jó kis hely. Enni- , innivaló dosztig. Hallgattam és csak néztem. Most aztán itt van a kezemben az egész rohadt banda. Azt mondtam nekik: „Ella mama mindent tud. Tartja a pofáját, de annak ára van!" Most aztán én is keresek. Risztölünk.

– Ügyes vagy, Ella.

– Nekem mondod? – Vakarta kövér karját. – De ez még semmi. Lányokat is tartottam. Albérlőket. Otthagyják a falujukat, feljönnek Pestre, de lakás, az nincs. Ebből is meg lehet élni. Lakott itten énnálam egy Ilona nevű kislány. Dolgozott az reggeltől estig, de semmire sem ment. Kenyéren meg szalonnán élt. Egyszer aztán mondom én neki: Hallod-e, Ilonám, ha én olyan szép és fiatal volnék, mint te, egy óra alatt nem négy forintot keresnék, hanem kettőszázat is. Aztán hogyan? kérdi. Mondom neki. Erre aszongya, ugyan már, Ella mama, hova gondol. No de én addig-addig magyaráztam neki, hogy végül is ráállt. Mostan már, érted, imába foglalja a nevemet. Mert jól megy a sora. De nem panaszkodom, én is jól jártam.

– Szóval most van pénzed.

– Van, édesapám. Az öregségünkre spóroltam. Mert tudtam én, hogy te egyszer hazajössz hozzám.

– Tudtad?

– Tudtam hát! Mondtam is én Teréznek a tárgyalás után. Hiába záratta börtönbe, maga boszorkány, az én uram haza fog jönni, de akkor jaj lesz maguknak. Megkérdezheted tőle, ha nem hiszed.

– Hol lakik?

– Valahol Óbudán. A Tímár utca környékén.

– Még él?

– Él hát. Szívós az, mint a macska. A Marci halt meg. A kisebbik fiú. Az meghalt. Tavaly. Azt mondják az emberek, hogy agyonszúrták. Marcit, aztat sajnáltam. Az rendes gyerek volt. Nem úgy, mint a Péter.

– Mit tudsz róla?

– Felakasztották. Pedig tábornok volt. És mégis. Így mondják a népek. Az Isten nem ver bottal. Teréztől mind a két gyerekét elvette. De nem sajnálom.

– Nem akasztották fel – mondta Dobrovics, és a szemközti ház tűzfalát nézte, amely az alkonyi szürkületben szinte hivalkodva mutogatta sebeit. – Tavaly szabadult. Lehet, hogy most megint tábornok.

– Találkoztál vele?

– A börtönben. – Eszébe jutott az a nap, amikor Iványi Pétert először meglátta. Olyan boldog volt, hogy dalolni lett volna kedve. – Tudod, mit csinált velem az a gazember?

– Péter?

– Róla beszélek. Egyszer az udvaron séta közben leütött. – Megfogta erős, csontos állát. – Itt talált el. Éppen itt. – Lassan, akadozva beszélt, és oly halkan, mintha nem is Ellának mesélne, hanem csak önmagának. – Piszokul eltalálta az államat. Engemet úgy még nem ütött meg senki sem. Egyszerűen felborultam.

– Megütött?

– Meg. És azóta sem adtam vissza neki. Pedig akkor én megfogadtam, hogy visszafizetek azért az ütésért. Meg mindenért. – Ivott az üvegből, nyelvével csettintett, és komótosan öltözködni kezdett.

– Elmégy, apus?

– Mindjárt itt lesznek a fiúk. – Ügyesen felcsavarta a kapcáját, lábára rántotta a csizmáját, toporgott, próbálgatta, hogy nem nyomja-e a kapca valahol a lábát.

– Dezsőkém, édesapám, ne menj el…

– Megmondom az igazat, nincsen énnékem sok kedvem az elmenéshez. Jobban érzem magamat itten.

– Akkor meg mi a francnak akarsz elmenni?

– Megígértem. Tudod, mi ottan benn nagyon összetartottunk. Jóban, rosszban. Énnekem csak egy vágyam van. Semmi más. Azt a Pétert szeretném megtalálni. Azzal van énnekem számadásom. Nemcsak azért az ütésért. Másért is. Tudjad meg, hogy Teréz hol lakik.

– Majd felmegyek én az öreg doktorhoz. Jeneyhez. Az biztosan tudja, hogy mostan hol lakik. Majd holnap felmegyek hozzá.

Az öregember visszaült az ágy szélére.

– Csináljál egy kis rendet! Ne lássák a fiúk ezt a kuplerájt.

Ella fürgén beágyazott, az alsóneműt, harisnyáját begyömöszölte az egyik szekrény aljába, lerámolta az asztalról a piszkos edényeket, és már mosogatott, amikor Csengődy Attila megérkezett. Báránybőr kucsma volt rajta, háromnegyedes bőrkabát és csizma. Megölelték egymást, kezet fogott az asszonnyal, aztán levetkőzött, mert a szobában pokoli meleg volt.

– A többiek, Zsoldosék hol vannak? – kérdezte Dobrovics, és rumot töltött a poharakba.

– Körülnéznek a környéken. – Csengődy felemelte a poharat. – Egészségünkre, öreg!

Ittak.

– Hát én itten lakom.

Csengődy körülnézett.

– Elég szűkösen. Jobb és szebb lakást érdemelsz, Dezsőkém.

– Jó ez énnekem. Meleg van. Van egy kis udvarunk is. Ott még csirkéket, nyulakat is tarthatunk. A padláson meg galambokat. Gyerekkoromban szerettem a galambokat.

– Micsoda ötleteid vannak! És éppen most. Amikor győztünk. Hallgattad a rádiót?

– Nincsen minekünk rádiónk.

– Akkor, papa, te semmit sem tudsz. Semmit az égvilágon.

– Aztán mit kéne tudnom? – A konyhából behallatszott Ella dudorászása.

– Hát, hogy tudd – kezdte Csengődy a beszámolóját –, győztünk, papa. – Szeme csillogott, hangja lelkes volt. Elmondta, hogy a kormány meghátrált, kijelentette, hogy szabadságharc van, az oroszok megkezdték