Bujdosásunk története

TATAY SÁNDOR

BUJDOSÁSUNK TÖRTÉNETE

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Könyvkiadó, 1967

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-664-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

ELSŐ RÉSZ

SZÉP HEGY, FOGADJ FIAIDDÁ!

– Hol a világ közepe?

– Mindenkinek ott, ahol áll – vágták rá a fiatalok kórusban.

– Ez igaz – hagyta jóvá az öregember és régi szólásmondás. Csakhogy nem mindig érezzük magunkat a világ közepén. Különösen akkor nem, ha a sors szeszélye vagy az erőszak máshova vet bennünket, mint ahol élni szeretnénk, vagy kényszerítő körülmény folytán nem azzal foglalkozunk, amivel szívünk szerint szeretnénk. Aztán minden ember életében akad egy hely, amelyet szűkebb hazájának érez, és ha távol van ettől, bizony nem találja magát a világ közepén.

Jól emlékszem, gyermekkoromban, amikor eszmélni kezdtem, lakóhelyemet, azt a kis székely falut tartottam a világ közepének, de annyira, hogy onnan sugarasan ágaznak szét az utak, és azok mentén helyezkednek el sorjában a többi falvak, egyre kisebbedve, ahogy a látóhatáron egyre kisebbedik minden. Pedig csak intézetből kihelyezett árva gyerekként éltem ebben a faluban. Később, mikor visszakerültem az árvaházba, már tudtam, hogy a világ milliom helysége közül csupán egy az a falucska, és a legkisebbek közé tartozik, mégis úgy tartottam számon soká, mint a világ közepét. De most már nem.

Most már nem. Már réges-régen ezt a Badacsonyt tartom a világ közepének. De abban aztán van is valami, hogy ez a világ közepe. Mert a világ nem mindenkinek olyan mérhetetlen nagy. Ha egy nagy kört húztok a térképen, körös-körül zord hegyeket találtok. És az emberek a hegyekből, de még távolabbról is nyáron át áradnak ide, hogy fürödjenek a Balaton simogató, langyos vizében, meg azért is, hogy igyák ennek a hegynek a jó borát.

Őszi nap volt. Őszi napnak is az alkonya. De még egy évezrednek is az alkonya, mert 1999 ősze volt.

A tó tükre sima, mint a márvány. Csak őszi naplementén tud ilyen mozdulatlan lenni a Balaton vize, s így pompázni az alkony színeiben. Néhány vitorlás vesztegelt a mozdulatlanságban, várva azokat a perceket, mikor az este érkeztére megborzong a víz. A nyári hangos, színes nyüzsgés eltűnt a partról. Ha a törzslakók valamelyike vállalkozott rá, hogy egy rövidet ússzék – innen felülről jól lehetett látni –, lomha hullámkarikák kísérték. Lassan múló hullámkarika támadt akkor is, ha egy sirály szárnyával csapott a víztükörre. A felfelé vezető út szürke kígyóvonalán ritkán jelent meg egy-egy jármű. Helikopterek nem kergetőztek a part és a hegytető között. Csendes volt a tetőre épült üdülőtelep. Nem a nyári fürdővendégek, csak azok tartózkodtak itt, akik valóban a csendes pihenést keresték és azt, hogy gyönyörködhessenek az ősz ezer színében, mely olyan dúsgazdag volt itt az égen, a vízen, a szőlőtőkék között és nem kevésbé a hegytető bokrain és fáin.

Csak a hegy peremén kiugró hatalmas bazaltoszlopra épített, üvegfalú pavilon volt mozgalmas iskolai kirándulók egy csoportjától. Ennek a pavilonnak mindig akadtak látogatói, amíg csak látogatói voltak az üdülőtelepnek. De ősszel és tavasszal volt egy törzsvendége is, az öreg Mikus Áron, aki esténként nem restellte megjárni a meredek utat, hogy innen gyönyörködjék a rajongásig szeretett tájban.

Nagy távcsöveket helyeztek itt el, amelyekkel a Tihanyi-félszigettől a Keszthelyi-öbölig végig lehetett pásztázni a túlsó partot, az innensőt Révfülöptől Györökig. És éjjel vizsgálni lehetett a csillagokat, a holdat, melyeket az utolsó fél évszázad egyre közelebb hozott az emberhez, és egyre inkább az érdeklődés középpontjába helyezett.

A part apránként kékes párába burkolódzott, de az este még soká váratott magára. Sem a földön, sem az égen nem volt mit vizslatni a távcsövekkel. A pavilon alaposan megürült. Csak néhány diák maradt ott, a legkíváncsibbak, akik készek voltak megvárni az első csillag megjelenését. És éppen mivel a legkíváncsibbak voltak, addig is új ismerősüket, az öregembert árasztották el kérdéseikkel. Gondolataik már a csillagokon jártak, és legszívesebben bizonyára a csillagokról beszélgettek volna, de a tudni vágyók jó ösztönével hamar megérezték, hogy Áron bácsi sokkal inkább e szép hegy és a Balaton életében otthonos, mint a csillagok millióinak titkaiban, és ha éppen gondja van rá, hát még a csillagok járását is e bűbájos táj részletein méri.

És felkelhetett az esthajnali csillag, követhették társai ezerszám, bizony itt felejtődtek ők a mindenség e csipetnyi pontján, mely Áron bácsi számára és ezen az estén az ő számukra is a világ közepét jelentette. De még időben sem utazhattak nagyot visszafelé, mert Áron bácsi nem volt sem történész, sem geológus. Annyit tudott csak a hegy történetéből, amennyi egy egyszerű élet emlékéből megmaradt. Persze egyszerű emberekkel is történhetnek különös dolgok, és kiváltképpen történtek abban az időben, amikor Áron bácsi ifjú éveit élte.

Előbb csak úgy volt, hogy kérdésekre felelt, de aztán, mivel az öregember szeret emlékezni és emlékeiről szólni, ha szíves hallgatókra talál, hozzákezdett élete legérdekesebb szakaszának elmeséléséhez. A fiatalok pedig hallgattak, mert nem is lehetett volna annyi kérdést feltenni, amennyire feleletet kaptak ebből a történetből.

1944-et írtunk akkor. Két négyest egymás mellé. Jól emlékszem, mikor az iskolában először leírtuk ezt az évszámot, azon gondolkodtam, írok-e valaha három egyforma számot. Hát megértem, most írhatunk három kilencest: 1999. Egyszer esik ilyen minden évszázadban. Ez esetben éppen a század utolsó esztendőjében. Hej, ti még egyszer írhattok három egyforma számot: 2022! Lám, ez meg csak egyszer van egy évezredben, hogy egy emberi életre kétszer esik három egyforma szám.

Akkor az év elején még nem is sejtettem, hogy valaha ennek a hegynek a lakója leszek. Csak a földrajzból tudtam, hogy van a világon, és borát hallottam emlegetni a felnőttektől.

Szemetelt az eső, mikor megláttam. Pedig legnagyobbrészt kék volt az ég, csak futó felhők cicáztak a hegy koronájával. Akkor már hónapok óta az utat tiportuk, vagy ötvenen egy ügybuzgó leventeoktató vezetése alatt. Ti talán nem is tudjátok, mi volt az a leventeintézmény. Olyasféle előképzés a katonaságra a két háború között, mert a trianoni béke értelmében csak korlátolt számban tarthatott az ország katonát. Mi is csak akkor ismerkedtünk meg vele, mikor Erdély egy része visszakerült Magyarországhoz. Nem mondom, büszkék voltunk rá, hogy tizenkét éves korunkban fegyverekkel gyakorlatozhattunk, akkor is, ha csak fából faragott játék puskák voltak azok. Eljött azonban egyszer csak az idő, amikor bekövetkezett a böjtje ezeknek a korai legénykedéseknek.

Mikor a front közeledett, összeszedtek bennünket, leventéket, és elindítottak nyugat felé. Hányódtunk mi faluról falura, megyéről megyére, hol északnak, hol délnek hajtottak bennünket, ahogy a front kanyargott. Ettünk is, nem is. Valamennyire kielégítően csak akkor, ha jó emberek megsajnáltak bennünket. Néha beállítottak valamilyen munkára, árokásásra vagy vagonkirakásra, de sokra nem mentek velünk, kiéhezett, elgyötört gyermekekkel. Mert bizony gyermekek voltunk még. Magam a legidősebbek közé tartoztam, de én is csak akkor töltöttem be a tizenötödik évemet. Ki tudja, miért húztak-vontak bennünket? Nem tudta a parancsnokunk sem, de tán az sem, aki ezt a hajszát kitalálta. Mindig vágytam rá, hogy meglássam a Balatont, de mire elértük a partot, alig volt kedvem feltekinteni is, csak az utat láttuk a lábunk alatt, amint fogy, egyre fogy, de sosem akar elfogyni. Ketten voltunk a menetben árvaháziak Mikivel, akit teljes nevén Fazekas Miklósnak hívtak. Egymás mellett bandukoltunk, egymás mellett tartottunk egész úton, mint két jó testvér. Amint közeledtünk a nyugati határhoz, egyre gyakrabban sugdolóztunk róla egymás közt, hogy meg kéne szökni. Úgyis mikor lesz az, hogy innen hazakerülünk, hátha még át is visznek a határon.

A szemerkélő eső élesztett fel bennünket annyira, mikor ide, a hegy tövébe értünk, hogy kedvünk lett körültekinteni. Szőlőrendeket láttam, a domboldalban szétszórt házakat, a sziklák tövében az erdő szélét és a meredek sziklákat, amelyek elvesztek az alacsony járású felhőben. Sokkal magasabb hegyekhez szokott a mi szemünk. Azt hittük, a felhőn túl még messze folytatódik a sziklás oldal. Hatalmas hegyet képzeltünk el, amelyen el lehet rejtőzni hosszú időre a felfordult világ elől. Nyugalomra vágytunk, semmi másra, és ezt a nyugalmat véltük megtalálni az álombeli óriás hegységben. Valami szikla hasadékában megpihenni, aludni, aludni. Aztán majd csak történik valami. A véletlen segített.

Egy kötelékétől elmaradt amerikai repülőgépet megtámadott a fejünk felett két német vadász. Az alacsony járású felhő fölé kerültek, és folyt a légi harc irtózatos robajjal. A parancsnokunk oszoljt vezényelt túlzott elővigyázatosságból, mert nem volt valószínű, hogy onnan a magasból épp közénk csapódnak a golyók. Mi ketten átugrottunk az útszéli árkon, át a vasúti töltésen is, és egy mély vízmosásban találtuk magunkat. Legtöbben bebújtak a vasút alatt átvezető kanálisba, ez egyben az esőtől is védett. Mi ketten azonban, mintha ezt jó előre pontosan elterveztük volna, felfelé igyekeztünk azon a horhoson, amelynek sötétlő vonalát még most is jól látjátok. Minden erőnket összeszedve futottunk felfelé anélkül, hogy szóltunk volna egymáshoz, mintha csak üldöznének bennünket. Legnagyobb meglepetésünkre egyszer csak magas kőboltozat alá jutottunk. Addig futottunk a bolt alatt, míg előttünk láttuk a víz görgette köveket. Mikor teljes lett a sötétség, megtorpantunk. Száraz volt alattunk a föld, nyugodtan leülhettünk. De inkább lerogytunk. Azt hiszem, abban a percben el is nyomott bennünket az álom. Nem volt rá gondunk, hogy szétterítsük pokrócainkat, de még arra sem, hogy letegyük hátizsákjainkat. Jóval később a hátizsákjainknak dőlve ébredtünk fel, és egymásra borulva. Csakhogy mire ébredtünk? Arra, hogy hideg víz mossa a lábunk. Ijedten ugrottunk fel, és a félhomályban is jól láttuk, sebes vizű patak támadt a kanális alján. Kaptuk a motyónkat, és gyorsan lefelé indultunk, de alig tettünk néhány lépést, láttuk, hogy a víz alaposan meggyűlt előttünk egy kupában. Tán derékig is bele kellett volna gázolnunk, ha át akarunk jutni rajta.

– Próbáljuk meg felfelé – mondta Miklós.

– De hisz arra sötét van – válaszoltam.

– Ne törődj vele! Valahol kiútnak kell lenni fölül is, ha egyszer ez az esővíz folyik benne.

– Honnan tudod, hogy esővíz?

– Hát mi lenne? Kint biztosan szakad az eső.

Valóban csak egy iramodásnyi volt az egész a köves, lucskos úton, máris szembekaptuk a fényt, és hamarosan a furcsa alagút felső nyílásánál voltunk. Az eső kint csorgott, mintha dézsából öntötték volna. Az esővíz számtalan erecskén folyt bele a horhosba, melynek a fenekén köveket görgetve, sárosan hömpölygött. Félreálltunk az útjából, de azért a bolthajtás alatt maradtunk. Itt kellett bevárnunk az eső végét. Később mégiscsak jócskán vizesek lettünk, mert észrevettük, hogy a sebes áradat érett szilvákat hurcol a hátán, sőt elvétve diót, mandulát is. Utána vetettük magunkat a sok váratlan ajándéknak. Igyekeztünk minél kevesebbet elszalasztani belőle. Persze óhatatlan volt, hogy előbb csak bokáig, aztán fél lábszárig bele ne gázoljunk a vízbe. De megraktuk a csajkánkat, a zsebeinket, végül a sapkánkat is. Mire a zápor elült, gazdagnak éreztük magunkat, és alig jutottunk szóhoz, úgy tömtük a szánkat szilvával.

A szilva nagyszerű gyümölcs, gyerekek! Nem sokba veszi az ember, míg jól megy dolga. Mert terem mindenütt, fán és bokron, kertek alján és árokparton. Ha nem nyesik is, ha nem is permetezik, akkor is hozza a szilvafa a gyümölcsét. Amivel nincs sok gondunk, azt nem tudjuk sokra értékelni, de a megfáradt vándor tudja, milyen pompás dolog a ropogós, kék szilva, és hogy mi mindenre jó, csak itt tanultuk meg, szűkölködésünkben, ezen a hegyen. Más volt akkor még, egészen más ennek a domboldalnak a képe. Most, amint látjátok, szinte a sziklák tövétől a partig futnak katonás rendben a szőlősorok. Ám akkor kisebb-nagyobb parcellákra osztódott. Vizes árkok, utacskák cikcakkoztak a szőlőskertek között. A gazda gondosan ügyelt a szőlőjére, minden gyümölcsére, de a szilva kihullott az utakra, darazsak lakmároztak rajta, és senki sem törődött vele, ha jóllaktak belőle, megrakták vele zsebeiket a járókelők.

Nekünk akkor még elibénk is hordta a lezúduló esővíz. Most is érzem nyelvemen az ízét az első szem szilvának, amit akkor ott kettéharaptam. Mikor jóllaktunk szilvával, diót, mandulát törtünk. Régen volt ilyen pompás lakománk, mint amilyennel ez a hegy megajándékozott. Mintha csak egyszerre meg akarta volna mutatni, hogy szíves örömest örökbe fogad bennünket.

SZÁMBA VESSZÜK KINCSEINKET

Mikor az eső némileg szűnt, felmásztunk a partra, hogy tájékozódjunk. Ha hézagosan is, de vén szőlőtőkék voltak a bolthajtás felett is. Egy régi gazda nyilván így bővítette szőlőskertjét. Ezek a tőkék, ha száz évig éltek, akkor sem teremhették meg annak a bolthajtásnak az árát. De hát ennek a hegynek mindig voltak szerelmesei. Gazdagok, akik beleölték pénzüket, hogy birtokolhassák egy-egy hajlatát, szegények, akik fiatal éveiken át birkóztak a köves talajjal, hogy verejtékes munkával a hegy valamely elvadult sarkából pompás szőlőt teremtsenek, s öreg napjaikban egy kis pince elé ülhessenek egy korsó borral meg pipával.

Elszórtan a szőlők között láttunk néhány hófehér házacskát. Egyik-másiknak kéményén füst szállt fel. Elfogott a vágy, és tudom, Miklóst éppúgy, mint engem, hogy meginduljunk egy ilyen kis ház felé, valahol egy tűzhely mellett megszáríthassuk gúnyánkat, átázott cipőnket. De nem szólt erről egyikünk sem. Mi a hosszú utunk alatt, ha szóba jött köztünk, hogy egyszer megszökünk, mindig nagy erdőségről beszéltünk, ahol majd Robinson módján élünk, és úgy várjuk be a háború végét. Természetesen attól is tartottunk, hogy ha lakott területen mutatkozunk, megint csak összeszednek bennünket. Nem tudhattuk, kinek a házába lépünk be. És ha nem is tételezhettünk fel rosszindulatot e kis házak lakóiról, egyet tudtunk: ebben az időben mindenki félt idegen embert fogadni a házába, mert nem tudhatta, ki az, és milyen megtorlás jár érte. Nem sejthette meg az ember, kiben nagyobb a jóakarat és kiben a félelem.

Mondom, mindezeket csak magunkban latolgattuk, egymás előtt úgy viselkedtünk, mintha nem is volna más gondolatunk, csak minél előbb elérni a hegy tetejét. Felszedtük a holminkat, és úgy határoztunk, hogy az árokban húzódunk felfelé, ameddig csak tart. Ezt okosan is tettük, mert a parti bokrokon szilvát találtunk, és megint csak megtömtük zsebeinket. Sőt megjegyeztük magunknak a helyet, és elhatároztuk, hogy ide még visszatérünk. Hamarosan kijutottunk a horhosból, egy kis bozóton bujkáltunk át, mely kőrisből és szagos meggyből állt, s már el is értük a sziklák tövét. A felhők egészen szétterpeszkedtek, sőt a sziklák csúcsa, vagyis ez a hely, ahol most vagyunk, ködbe veszett. És még mindig akkorának képzeltük el a hegyet, amekkorának akartuk. Csak mikor nagy nehezen felkapaszkodtunk a sziklák között, és a sűrű párában bolyongani kezdtünk az erdőben, akkor tapasztaltuk, hogy valamilyen széles, erdős fennsíkra értünk. Nyilvánvaló volt, hogy barlangot, amiről mi álmodoztunk, itt nem találunk. Már azon tanakodtunk, visszacsúszunk a hegyoldalba, ott a sziklák között sokkal inkább akadhat búvóhelyünk.

Szerencsére mielőtt besötétedett volna, utunkba akadt egy kis romos építmény. Vélhettük volna egykori erőd maradványának, olyan vastag fala volt. Később azt hallottuk róla, hogy még a török időkből maradt ott, amikor a halászok a zaklatások elől ide menekültek lakni a hegy tetejére. Egyik sem volt. De akkor nem is törődtünk vele, hogyan termett ott, csak annak örültünk, hogy teteje van, az egyik sarka elég szélvédett is. Jobb híján megfelel egy éjszakára.

Az est közelgett is tempósan, nem volt mit spekulálni, lerakodtunk a rideg épületben, és hogy ne legyen olyan hideg, tüzet raktunk a közepébe. Nem volt ott, ami elégjen, és mi ismertünk még Erdélyben olyan házat, melynek kéménye nem volt, ajtaján áradt ki a füst. Kővel körülraktuk a tűz helyét, és a füst szépen felfelé szállt, kavargott a mennyezet alatt, majd kitalált az ormótlan nyíláson, amit ajtónak neveztünk. A tűz közelében ágas botokat szúrtunk le, ezekre raktuk szárítani ruháinkat, harisnyánkat, bot végére tűztük átázott bakancsunkat is. Mindketten úgy éreztük, ez este nincs okvetlen szükségünk vacsorára, a délutáni gyümölccsel kibírjuk reggelig. Hogy gondolatainkat eltereljük az étkezésről, számba vettük, mi az, amink van, amivel bizonytalan időtartamú bujdosásunk elé nézünk. Én diktáltam, és Miklós írta:

2 db pokróc

2 db csajka

2 öltöny ruha + 2 nadrág. A két öltöny rajtunk volt.

2 db hátizsák

2 esőköpeny (kincstári)

2 pár bakancs (kincstári). Ezeket a parancsnokunk szerezte.

7 ing. Miklósnak négy, nekem három, de elhatároztuk, hogy vagyonközösségben élünk, azért nem számított, hogy eredetileg melyik kié volt.

5 alsónadrág, ebből 2 hosszú

7 pár zokni. Ebből nekem volt 4, Miklósnak 3, de mind rongyos.

1 és fél szappan, 2 fogkefe, 1 cipőkefe, 2 doboz cipőzsír, 3 doboz gyufa, 2 zsebkés, 2 kanál, 1 bajonett (ezt nemrég találtuk az úton, és eltettük)

1 rövid nyelű ásó (kincstári)

Körülbelül 1 kg szalonna

2 cipó

Kb. másfél kiló kockacukor. Só, paprika, 27 szem szilva és 20 szem dió. (A három mandulát rögvest megettük.)

Volt még tükrünk, nekem borotvám is, mert ekkortájt kezdett pelyhedzni az állam. És természetesen a két kulacs, félig vízzel. Volt 5 zsebkendőnk is, két női pulóverünk, melyeket jó asszonyoktól kaptunk útközben. Ezek is rajtunk voltak.

– Ami a ruhaneműt illeti – mondta Miklós − még csak-csak, de ez a kevés kis élelem! Ezzel meddig leszünk el?

– Éhen halni nem olyan könnyű – vigasztaltam.

– Csak legalább tavasz lenne. Tavasszal van madártojás.

– Az ősz mégiscsak több kincset rejteget, nyugodj meg – mondtam.

– Igaz, még az eső is gyümölcsöt hozott nekünk.

– Na látod, és az ősz sem áll csupa esős napból.

Megvártuk, míg ellobbannak az utolsó fadarabok is rögtönzött tűzhelyünkön. Az izzó parazsat otthagytuk a hamu alatt, számítva rá, hogy egy ideig legalább ez is ad némi meleget. Pokrócainkba takarództunk, és hátizsákjainkat fejünk alá rakva nyugovóra tértünk.

– De hisz vizünk sincs – riadt fel már félálmából Miklós.

– Nem tudhatod még, hogy mi mindenünk van. Mit láttunk eddig? Csak ködöt és lucskos fákat, de várd meg a reggelt.

És a reggel valóban csodát hozott.

Arra ébredtünk, hogy arcunkba süt a nap.

Felugrottunk. Kint az erdő teljes őszi pompájával vett körül bennünket, úgy, mint most, csak már egy kicsit jobban megritkult a fák lombja. Hamar megállapítottuk, hogy a házunk előtt gyalogút vezet. Búvóhelynek hát nem nagyon alkalmas. Azt is sejtettük, hogy egészen közel vagyunk a hegy pereméhez. El is határoztuk, hogy itt nem maradunk. Valahol eldugottabb helyen kell felütni tanyánkat. Megmosakodtunk a kulacsunkból. Reggelire elfogyasztottunk fejenként hét szem diót egy-egy karéj kenyérrel, aztán felszedelőzködtünk. Mindjárt a hegy szélére siettünk, hogy helyünket pontosan meghatározhassuk. Még csak ott ámultunk el igazában. Nem akartunk hinni a szemünknek, mikor kiértünk egy szikla csúcsára. A szikla lábáig tenger emelkedett. A hegy szőlőkkel, házakkal tarka oldala nem volt sehol, csak végtelen tenger, amelyből lilás fényben emelkedett ki a két fonyódi hegycsúcs, Boglár és jobb felől Szigliget vára. Ezeket a neveket akkor persze nem tudtuk, csak ámultunk a hegytetők s a várrom ragyogásán meg az elképzelt tenger lomha hullámzásán. Csak később kaptunk észbe, hogy sűrű köd borítja alattunk a tájat. Sokáig álltunk itt lenyűgözve. A köd emelkedett, majd újra süllyedt, mint egy óriás lélegző keble. Időnként előtűntek a kisebb emelkedések is, a Királyné szoknyája, a Rókarántó, megvillant a szigligeti kápolna hófehér tornya. Találgattuk, hogy a köd erre vagy arra úszik majd el. Vagy tán egyszerűen belesüllyed a Balatonba. Csak arra nem számítottunk éppen, ami történt. Egyszerre csak meglódult felénk. Szinte megijedtünk, hogy mégiscsak tenger árad ránk. Szél borzongatta meg a fákat, vagy mintha csak maguktól borzadtak volna meg a félelemtől, és a következő pillanatban már elborított bennünket s velünk együtt a fák koronáját a köd, de ugyanakkor meg is ritkult, a nap áttűzött rajta, és sugarait a fehéren csillogó párában egymástól élesen elváló kévékre szaggatták az ágak és levelek. Egy darabig ebben a remek látványban gyönyörködtünk, és mire visszanéztünk, az előbbi hullámzó tengernek nyoma sem volt. Látókörünk egész szélességében elénk tárult a Balaton úgy, mint az imént láttátok, Boglártól Keszthelyig. Napfény pásztázta a hegyoldalt. Tündököltek a fehér házak, ezer színükben virítottak az őszi szőlőtőkék.

A táj természetéből most már sejthettük, hogy kerek hegy tetején vagyunk, és elhatároztuk, hogy körüljárjuk a hegy peremét, ha nem tart túl sokáig, s aztán megkeressük az erdő mélyén a legalkalmasabb helyet, ahol megtelepszünk.

– De honnan lesz vizünk? – kezdte Miklós megint a magáét.

– Ej, hagyd már a vizet – bosszankodtam −, hiszen még azt sem tudjuk, mire iszunk majd!

Vizet egyébként nemsokára láttunk. Alighogy megkezdtük körutunkat szikláról le, sziklára fel, egy jó kilátóhelyről megpillantottuk a