Egon naplója

CLAIRE KENNETH

EGON NAPLÓJA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Corvin, New York–Budapest

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-604-2

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Claire Kenneth jogutódja

Ezen mű szereplői képzelt személyek.

ELSŐ RÉSZ

I.

– A kékszemű kisfiú… – csak így hívták a kórházban.

A professzor nevezte így, mikor először bejött hozzá a különszobába. Mert Egon persze különszobában feküdt, elvégre Ács Edina fia nem lehetett közös kórteremben akárkikkel.

Hosszú hónapokig volt a kórházban, többször is operálták, de még mindig nem tudott járni.

Anyu minden nap bejött hozzá. Furcsa volt, hogy fekete ruhában jön, pedig nyár van. Apuka, ő nem jött be egyszer se…

Egon eleinte mindég kérdezte, hogy Apuka miért nem jön, miért?…

Anyu valami kifogást mondott, de mindég mást és mást. Látszott rajta, hogy nem mond igazat. Nem meri megmondani. Nem.

De Egon rájött, egészen hirtelenül döbbent rá, hogy Apuka azért nem jön, mert meghalt. Biztos, hogy meghalt…

Akkor, ott a balatoni országúton, mikor nekiment az autó a fának és egyszerre sötét lett és, és…

Egon nem emlékezett semmire. Itt a kórházban egy apáca hajolt fölé és a professzor is, – semmi baj kékszemű kisfiú, meg fogsz gyógyulni nemsokára!

– De mikor?

– És ha meggyógyulok mi lesz? Tudok majd rendesen járni?

– Nem leszek sánta?

Ezt kérdezte mindég, mindenkitől. Az orvosoktól, ápolónőktől, apácáktól.

Csak persze Anyutól nem. Tőle soha. Ő úgyis olyan szomorú volt, olyan sápadt, olyan más, mint azelőtt.

Már ősz volt, az ablakból lehetett látni, hogy megsárgultak a fák a kórház kertjében, mikor anyu egy tortát hozott be, kilenc kis gyertyával.

– A születésnapod van ma…

Könyveket is kapott, társasjátékot is, már egé­szen megtelt a keskeny fehér kórházi szekrény a sok ajándékkal. Nagymama is eljött, ő egy naplót hozott. Piros bőrkötéses, kulccsal becsukható és rá volt írva arany betűkkel:

„Egon naplója."

– Kis drágaságom, ebbe majd írjál bele minden nap. Legalább nem unatkozol, elfoglalod magad!

Megköszönte nagymamának, mintha nagyon örülne. De persze nem örült, ez igazán hülye ajándék volt, ugyan miről írhatna itt?…

Hogy minden nap almakompótot adnak ebédhez? Vagy hogy a Benedicta nővér, a főapáca folyton gyűjt arra a kápolnára. Direkt bejön, ha látogató van és rázza a perselyt az orruk előtt. Vagy a fiatal Margit nővér, aki csak rendes ápolónő, szintén bejön, mert borravalót akar.

Ez a Margit, szőke és szép. Ha leveti a fehér egyenruháját, biztosan pont úgy néz ki, mint a meztelen szobrok Anyu műtermében. A melle olyan nagyon kiáll.

A múltkor a bajuszos alorvos simogatta a mellét, itt a szobában. Azt hitte, hogy ő nem néz oda… Azért, mert a lába el van törve, még nem vak. Azt is látta, mikor egyszer csókolództak, sötét volt, csak a kis kék éjszakai lámpa égett.

A folyosóra nyíló ajtót éjjelre nyitva hagyják. A szőke Margit nővér, a másik fiatallal, a Bözsi nővérrel szokott sugdosni és néha behallatszik, amiket mondanak. A múltkor azt tárgyalták, hogy az alorvosnál itt aludt egy hölgy. Nem a bajuszosnál, a másiknál… És reggel ment el, nagyon óvatosan, azt hitte nem látja meg senki, de ők meglesték. És most tőlük függ, hogy kirúgják a kórházból az alorvost.

Egon ezen sokat gondolkozott. Miért kellene azért kirúgni valakit, ha szívességből megengedi, hogy ott aludjanak nála?… Biztos vidéki a hölgy és lekéste a vonatot. Vagy éppen festik a lakását és inkább itt alszik, mint egy hotelben, mert az sokba kerül.

Egon elképzelései még nem jutottak túl egy bizonyos ponton.

Margit nővér néha bejött hozzá és tréfálkozott.

– Kékszemű kisfiú, ha tíz évvel idősebb lenne, biztosan udvarolna nekem.

– Lehetséges… – válaszolta Egon.

– Nem is lenne rossz, egy ilyen udvarló, mint Ács Edina fia! A maga mamája nagyon híres! Ma is láttam az újságban, díjat nyert egy szobra…

– Mutassa Margit nővér!

Az ápolónő behozta az újságot, ő úgy látszik csak a cikk címét látta, de Egon végigolvasta… A könnyein át, alig látta a betűket, elmosódtak, összefolytak.

Apukáról is volt szó…

„Ács Edinát súlyos tragédiájában, most mikor férjét egy autóbalesetben elvesztette és egyetlen kisfia hónapok óta kórházban van, talán valamelyest kárpó­tolja az a tudat, hogy művészetének a legmagasabb elismerést…"

Egon nem olvasta tovább.

Mikor Margit nővér visszajött, már nem sírt. Csak feküdt csendesen és arra gondolt, hogy Apuka mennyire nem szerette, ha csak úgy emlegették, – az Ács Edina férje…

– Milyen érzés híresnek lenni? – kérdezte egyszer anyut. – Jó az?

– Meg lehet szokni. Néha fárasztó, néha kellemetlen.

Anyu biztosan sok pénzt kap a szobrokért. Abból van villájuk, meg autó, meg minden…

Az autóról megint eszébe jutott a baleset, a borzalom és az, hogy Apuka nincs többé…

Már közeledett a karácsony, mikor a professzor megígérte, hogy nemsokára hazaengedik.

– Szenteste már nem leszel a kórházban! Csak előbb még meg kell tanulnod járni…

Két mankót hoztak be és odatámasztották a sarokba. Egon irtózva nézte. A sarki koldus jutott az eszébe, aki ilyen mankókra támaszkodik és gyufát árul. A kalapja ott van előtte a földön és mindenki bedob neki pár fillért. – Isten fizesse meg! – szokta mormolni gépiesen.

Ezentúl, ő is mankóval fog járni. Persze csak rövid ideig, ezt mondja neki mindenki. De hátha nem igaz? Hátha ebben is hazudnak.

Mikor először próbálkozott a mankóval, Anyu is itt volt. Biztatóan mosolygott rá, de a szeméből látszott, hogy ő is meg van rémülve.

Csak egy lábon tudott ugrálni, a másik lógott bénán és mintha, Úristen, mintha rövidebb lett volna. Hogy lehet ez? Rosszul operálták, vagy mi?

Az egyik lába nem ér le a földig, nyomorék, nyomorék!…

– Türelem kékszemű! – mondta a professzor. – Majd a villanykezelés, a nyújtás rendbe hoz teljesen! Fogsz te még versenyt futni ezekkel a lá­bakkal!

Olyan jó lenne elhinni, amit mond. Megpróbál úgy tenni, mintha elhinné. Margit nővérre támaszkodik és néhány lépést tesz az ablakig. Kint hull a hó és egy fiú szánkót húz maga után, úgy szalad fel a dombon.

Miért gyűlöli azt a fiút? Miért gyűlöl most már mindenkit, aki tud futni, menni, aki nem sánta. Mert ő most már az és biztosan az marad egész életére. Nem a kékszemű kisfiú, hanem a sánta kisfiú, így fognak beszélni róla. Jobb lett volna meghalni ott a balatoni országúton, ugyanakkor mikor Apuka…

De akkor Anyu hogy bírta volna el a fájdalmat? Egyedül maradt volna egészen egyedül, a szobraival. Anyu így is fogja szeretni őt, így nyomorékon, sántán…

Szenteste már tényleg otthon volt. A professzor igazat mondott. Talán mégis lehet hinni neki, talán másban sem hazudik. Meg fog gyógyulni, tökéletesen.

Ez a szenteste olyan furcsa volt. Apuka nélkül.

A fa felért a plafonig és olyan volt mint máskor. A sok ajándék, villanyvonat, kis repülőgép, meg minden oda volt készítve, Anyu vett mindent, Egon már tudta, hogy nem a Jézuska hozza.

A műteremben éppen most készült egy Madonna szobor és a kis Jézuskát a házmesterek gyerekéről mintázta az Anyu. Ez olyan érthetetlen volt, majd egy templomban letérdelnek, keresztet vetnek, felnéznek erre a kis Jézuskára és ez a Pityu.

– Honnan tudod Anyu, hogy az igazi Jézuska ilyen volt, mint Pityu ? – kérdezte Anyut.

– Én ilyennek képzelem és ami a fontos, Pityu jó modell. Csendben van, nem mozog sokat.

Egon most gyakran bent volt a műteremben. Azelőtt, eszébe se jutott volna, kint futkosott a kertben, vagy ilyenkor télen korcsolyázni ment.

Most, két mankójára támaszkodva, még ez is nagy út volt, a gyerekszobától az ebédlőn, meg a szalonon át a műteremig.

Anyu folyton dolgozott.

Ha nagymama eljött látogatóba, őt is csak a műteremben fogadta.

– Ezt a munkámat be kell fejeznem, – magyarázta.

Nagymamának más volt a véleménye.

– Így nem élhetsz! Elvágva a világtól, egy ilyen Isten háta mögötti rózsadombi villában, ide még vendég se jöhet, kinek van kedve fél órát várni az autó­buszra…

– Nem vágyom vendégekre. Csak zavarnának.

– Edina! Elfelejted hogy fiatal vagy, az élet megy tovább! Nem temetkezhetsz el a szobraid közé itt egyedül…

– Nem vagyok egyedül! Itt a fiam…

– Ez a szerencsétlen gyerek nem társaság neked! Szórakoznod kell, felejteni!

Nagymama nem vette észre, hogy ő is itt van. Akkor nem mondta volna, hogy szerencsétlen gyerek…

Ez úgy fájt. Ez olyan borzasztóan hangzott. Egon úgyse szerette túlságosan a nagymamát, de ettől a pillanattól kezdve szinte ellenséget látott benne.

Ha jött, parfümfelhőben, tollas kalappal, rögtön összecsókolta őt és az arcáról utána törölgetni kellett a rúzsfoltokat.

Legszívesebben még köszönni se jött volna be, ha nagymama itt volt. De azt persze nem lehetett.

Egyik délután furcsa dolog történt. Anyu a műterem sarkában kávézott nagymamával, Egon már ment kifelé, mikor megpillantotta azt a szobrot…

A meztelen lányt, aki korsót visz a fején.

Régen látta ezt a szobrot, azt hitte már nincs is itt. Elvitte valamelyik műkereskedő. Ez a korsós lány, akinek olyan kiálló melle van. Erre gondolt mindég, mikor Margit nővérre nézett a kórházban. Hogy annak is, pont ilyen lehet, az uniformis alatt.

Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy megsimogassa a szobor mellét.

A jobb mankóját a hóna alá szorította és a jobb karjával a szobor felé nyúlt. Végig simogatta a mellet, aztán rátapasztotta a tenyerét. Ugyanúgy, ahogy az alorvos csinálta.

A mankó közben odaütődött a szobor lábához és nagymama hirtelen odanézett.

Megrökönyödve bámult.

– Mit csinálsz te ott?

– Semmit nagymama! Csak kíváncsi voltam, milyen érzés ez. Mert a kórházban, mikor Margit nővér melleit simogatta az alorvos, olyan boldog arcot vágott…

– Szent Isten! Finom kis kórház! Egy úri gyerek előtt ilyesmit művelnek!

Anyu csak mosolygott, de ő is fel volt háborodva. Kérdezte, hogy melyik doktor volt?

Egon megmondta, hogy a bajuszos. Az volt a szép Margit nővérnek a főudvarlója.

– Nagyszerű! – mondta nagymama. – A doktorok udvaroltak, ahelyett, hogy többet törődtek volna a betegekkel. Ennek a szerencsétlen gyereknek is, szerintem elrontották a lábát.

Anyu most már nem mosolygott.

– A gyerek lába tökéletesen rendbe fog jönni. Csak idő kell hozzá, nem egyik napról a másikra!

Hogy nagymama mit válaszolt, azt Egon már nem hallhatta. Kiment a műteremből, mert nem akart előttük sírni…

II.

Három év, olyan hosszú idő. Főleg ha az emberrel nem történik semmi. Legalábbis semmi jó…

Csak újabb röntgen felvételek a térdéről. Aztán újabb remények, besugárzó kezelés, rövid hullám.

Más fiúk ródlizni járnak, korcsolyázni, footballozni, ő gyógytornára. Mindenféle szörnyű gépekkel kínozzák, nyújtják, de úgy látszik hiába…

Egon sánta maradt.

Már nincs szüksége mankóra, sőt egy idő óta már a botra sem. Egészen jól tud már járni, ezzel a cipővel. Olyan magas a talpa, hogy így majdnem egyforma a két láb. Majdnem…

Esténként ha leveti a cipőt, úgy nézi, mint egy szörnyet. Olyan ormótlan, olyan borzasztó. Egyszer lemérte a vonalzóval, 13 centi magas a talp.

Tizenhárom… Szerencsétlen szám. És ez azt jelenti, hogy pontosan ennyivel lett rövidebb az egyik lába.

Különben milyen magas fiú lenne. Hirtelen megnőtt ezen a télen, már jóval nagyobb, mint anyu. A barátai mind alacsonyabbak, akikkel az iskolába jár. Ha jobban elgondolja, egyik se kimondottan barát Ezek egy más világban élnek, ezeknek az ágya mellett nem áll őrt, egy ilyen toronymagas talpú fekete cipő, csattokkal és fémpántokkal.

Ezek mezítláb futkoshatnak a homokos parton, be a vízbe. Hegymászó kirándulásra mennek és jövőre, már tánciskolába is járnak majd, ahol kikezdhetnek a lányokkal. Ő meg csak itthon ül a kertben és olvas. Rengeteget olvas, ezt is meg lehet unni.

Egy csomó könyvet, amit még a kórházba hoztak be, most kiválogat és el fogja ajándékozni. Ifjúsági regények, Gulliver kalandjai, meg hasonlók.

A naplóról egészen elfeledkezett. Ezt nagymama hozta. Tulajdonképpen, nem is lenne marhaság, ha naplót írna. Vannak dolgok, amiket soha senkinek nem mondana el. Soha…

Nézegeti a piros kötéses kis könyvet. Kipróbálja a zárat.

Van ebben valami izgalmas. Senki se tudna arról, hogy naplót ír. Nagymama már réges-rég elfelejtette, hogy három év előtt ezt hozta a születésnapjára.

A kulcsot mindég a zsebében hordaná, a naplót jól elrejtené egy biztos helyre.

A naplójával, olyan őszinte lehet az ember, mint önmagával… Ezt egy híres író mondta, aki már gyerek korában naplót írt. És miért ne lehetne ő is, egyszer majd híres író?…

Egy írónál nem baj, ha sánta. És híres is lehetne. És akkor nemcsak úgy emlegetnék, mint Ács Edina fia… Mint szegény Apuka is csak „az Ács Edina férje" volt. Ő maga lenne híres.

Sokáig gondolkozott, hogy kezdje a naplót. Írjon dátumot és aztán pontosan jegyezze be, hogy mit csinált egész nap és mennyit költött el a zsebpénzéből.

Ez hülyeség. Ezt a noteszába is beírhatja.

Csak arról fog írni, ami titok, amiről nem beszélhet senkinek. Például a „NAPIMÁDÓRÓL"…

Leült az íróasztalhoz és szép cirkalmas betűkkel beírta az első oldalra:

ISTEN NEVÉBEN KEZDEM EL!

Most eszébe jutott, hogy van arany festékje, ezt azzal kellett volna beírni. Kitépte a lapot és arannyal írta be.

ISTEN NEVÉBEN!

Csak ennyit.

Aztán elkezdett írni…

Július elseje van. Rettenetes meleg, ilyenkor már lent szoktunk lenni a Balatonon. De idén, csak augusztusban megyünk.

Anyu azt mondja azért, mert egy fontos munká­ját kell befejezni, de én tudom, hogy ez nem igaz. Anyu sajnos hazudik.

A „Napimádó" miatt maradtunk Pesten. Csak így nevezem őt, amióta a Margitszigeti strandon azt mondta: – én napimádó vagyok! Ugyanis olyan csokoládészínűre van lesülve, hogy csoda. És az az érdekes rajta, hogy a haja meg egészen szőke. Azt persze kiszívta a nap. Folyton ott lóg a strandon, van neki bérlete.

Sanyinak hívják…

Anyu szerint nagyon kedves fiú és jó pofa. Mindég odajön hozzánk és velünk van. Anyut eleinte „drága művésznőnek" szólította, de most már csak azt mondja neki, – Edi… Nem is Edina. Senki más így nem szólítja anyut.

Fogalmam sincs ki hozta oda ezt a lehetetlen alakot! Beképzelt fráter! Izmos alakja van és ezt persze fitogtatja, folyton kimegy a trambulinra és fejeseket ugrik. Ilyenkor kifeszíti a mellkasát, így még izmosabbnak látszik.

Anyut felemelte a múltkor és úgy vitte be a vízbe. Az én anyumat… Ács Edinát, a híres szobrásznőt, egy ilyen hülye alak! Mint valami hozzáillő fiatal lányt.

– Hány éves ez a fiatalember? – kérdezte a nagymama is, mikor egyszer kijött a szigetre és együtt vacsorázott velünk a kioszkban.

– Harminc…

– Te harminchat vagy Edinám, – jegyezte meg nagymama.

– Na és? Korhatárhoz van kötve, hogy kivel beszélgethetek a strandon, kivel érzem jól magam?

– Ez egy senki, ez a fiú… – folytatta nagymama. – Tudd meg, csak azért jöttem ki a szigetre, hogy jól megnézzem! Mert máris beszélnek rólad! Azt is hallottam, hogy a fiú aktját mintázod… Lehet, hogy erre alkalmas, de hogy állandóan vele mutatkozzál…

– Ezt kikérem magamnak! – mondta anyu, egészen kipirosodva. – Sanyiról semmiféle szobrot nem csináltam, csak itt a strandon vagyunk együtt.

– És ki ez a fiú? Valami úszómester?

Anyu arca még pirosabb lett. Látszott rajta, hogy majdnem sírva fakad.

– Nem úszómester! Hivatalnok a városházán. Egy nagyon úri családból való, az apja ezredes. Mit óhajtasz még tudni róla?

– Semmi különösebbet. Legfeljebb, hogy mi a szándékod vele?

– Az nem tartozik rád anyám! Azt teszem, amit akarok…

– Csak ne kelljen szégyenkeznem miattad 1

– Szégyenkezni? Eddig csak hencegtél azzal, hogy az Ács Edina anyja vagy! És abból is élsz, vagy nem?…

Anyut még nem láttam ilyennek. A szemei szikráztak, felugrott az asztaltól és elrohant. Engem otthagyott nagymamával.

Most, először az életemben, úgy éreztem, hogy mégiscsak szeretem nagymamát. Megcsókoltam a kezét.

– Én is utálom ezt az alakot! Nem illik anyuhoz, az biztos. És folyton telefonálgat hozzánk. Szombatra meg is hívta vacsorára, fel fog jönni a Rózsadombra…

– Eddig még nem volt fent?

– Nem. De azt tudom, hogy a Balatonra is meghívta őt anyu. A vendégszobában fog lakni. Majd augusztusban, mert akkor kap a hivatalában szabadságot.

Nagymamán látszott, hogy majd szétpukkad a dühtől.

Szegény nagymama…

Három éve csak mindég azt magyarázta, hogy szórakozni kell, emberek közé járni. De nem ilyen embert gondolt, mint a napimádó, az biztos.

Tulajdonképpen én magam se tudom, hogy mi kifogásom van ellene… Lehet, hogy csak irigylem őt, mert izmos combjai