Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Akkor a hársak épp szerettek: Legendaoszlató emlékezések és dokumentumok Ady Endre váradi életéről
Akkor a hársak épp szerettek: Legendaoszlató emlékezések és dokumentumok Ady Endre váradi életéről
Akkor a hársak épp szerettek: Legendaoszlató emlékezések és dokumentumok Ady Endre váradi életéről
Ebook401 pages8 hours

Akkor a hársak épp szerettek: Legendaoszlató emlékezések és dokumentumok Ady Endre váradi életéről

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

DÉNES ZSÓFIA: „Felkutattam mindent, hogy az Adyra vonatkozó, még nem ismert emlékezésekből megszólaltassam a kor hangját Adyról, a vele egy időben élők tanúságtételét.Valahogy azt éreztem: lecsengetés előtt ezek az utolsó percek. És sok minden járt eközben fejemben. Arra gondoltam, mennyi kutatással, találgatással jár manapság egy-egy múltbeli nagy költőnk – nagy emberünk – belső vagy akár külső élete adatainak, élményeinek felderítése… Lehet róluk eleget följegyezni? Eszembe jutott: nem igaz, hogy ami halandó, annak semmi köze a halhatatlansághoz…Így gyűjtöttem egybe az itt következő emléksorozatot, a fiatal Ady történetét, aki »kárhozottan« kóborol a »váradi éjben«, majd a későbbiét is, aki ugyan eltávozott, de vissza-visszatért – utoljára 1918-ban – szeretett városába, Váradra.Az összeillesztett mozaikkövek – ha ezt kerestem, ha nem – szerelmek születésének, fejlődésének, elhalásának képét mutatják a szellemi élettel párhuzamosan; Váradon, Párizsban, Csucsán, mert »Akkor a hársak épp szerettek«.”
LanguageMagyar
Release dateDec 10, 2013
ISBN9789633446805
Akkor a hársak épp szerettek: Legendaoszlató emlékezések és dokumentumok Ady Endre váradi életéről

Read more from Dénes Zsófia

Related to Akkor a hársak épp szerettek

Related ebooks

Reviews for Akkor a hársak épp szerettek

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Akkor a hársak épp szerettek - Dénes Zsófia

    DÉNES ZSÓFIA

    AKKOR A HÁRSAK ÉPP SZERETTEK

    LEGENDAOSZLATÓ EMLÉKEZÉSEK ÉS DOKUMENTUMOK ADY ENDRE VÁRADI ÉLETÉRŐL

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    Borító: Rimanóczy Andrea

    978-963-344-680-5

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    © Dénes Zsófia jogutódja

    ELŐHANG

    Fehér Dezsőnével – Ady egykori váradi lapszerkesztőjének özvegyével – 1940 karácsonyán ismerkedtem meg. Akkor utaztam először Nagyváradra férjemmel, Nagy Andorral, aki bihari volt, és az újságírást a Nagyváradi Napló szerkesztőségében, Ady egykori íróasztalánál kezdte meg, még a század első évtizedében.

    1940 könyvnapján jelent meg az én Ady-élménykötetem: az Élet helyett órák. Neki is megjelent röviddel előzően Ady emlékét őrző regénye: Tavasz Váradon.

    A váradi újságírók, írók és művészek Ady-könyveinkért hívtak meg, és szeretettel fogadtak bennünket, élükön Hegedűs Nándorral, a Nagyváradi Napló akkori főszerkesztőjével. A kollégák, szerkesztők, írók, művészek vendéglátásunkra az újságíróklubban bankettet rendeztek. Ott találkoztam Fehér Dezsőnével. Első látogatásom másnap neki szólt; a városból ő érdekelt a legjobban. Váradon akkor már senki sem élt, aki Adyval valamikor szoros barátságban lett volna. Csak ő. Házában Ady mindvégig otthon volt.

    A fasiszták Fehérnét leányával és unokájával együtt 1944 tavaszán a hitleri Németországba deportálták. Nem tértek vissza. A könyv első kiadásának megjelenéséig holttá nyilvánításuk nem történt meg. Ezért a Fehérné iratait őrző váradi közjegyző Tabéry Géza író közvetítésével arra kért, ne írjam, hogy meghaltak, csupán azt, hogy nem tértek vissza. De Váradon már mindenki úgy tudta, hogy Hitler SS-gyilkosai megölték őket is – tragédiájuk beteljesedett.

    Ma is látom, ahogy elém jön: hatvanöt év körüli, magas, szép termetű asszony. Bőre kreol, szeme fekete, de tekintetét megfakítja és bizonytalanná teszi a műtét utáni vastag szemüveg. Azért akarom őt magát, egyéniségét, élete akkori külső körülményeit és belső világát megeleveníteni, hiszen emlékei felidézése során ő maga is sokat szerepel e könyvben.

    Még egy szempont vezet: szeretném, ha e kötet kapcsán senki sem azonosítana ővele, miután merőben mások voltunk, ő és én.

    Tehát: két szobája a város központjában polgárion ápolt és kényelmes otthon, de művészi igényt vagy akár könyveket itt hiába keresek. Pedig Fehér Dezsőnek bizonyára voltak könyvei. Hogy azok hová lettek?…

    Sajnálatomra már itt meg kell jegyeznem: az utóbb létrejött munkakapcsolaton kívül nem tudtunk mélyebb barátságot kötni. Emlékszem, élt akkoriban Váradon egy furcsa, bohém öreglány, zongoratanár, valamikor Gulácsy Lajos festő szerelme és barátja. Rengeteg levele, rajza volt Gulácsytól. Ez a lány szegény volt, elhagyatott, de művész. Szaggatottan beszélt, hol mélán, hol hevesen. Volt valami benne, ami Gulácsyra emlékeztetett. Néha viharzott is a zongorán: Beethoven… Be sokszor menekültem hozzá estefelé, mert a polgári tucatgondolkodás, józanság, a külsőség örök megkoronázása, Fehérné légköre eltikkasztott. Föld és föld, sohasem szárny.

    Vagy elmentem munkánk után Tabéryért, aki Erdélyben ismert író volt, és a Nagyváradi Napló akkori főmunkatársa. Vele is az újságíróklubban, karácsonykor ismerkedtem meg. Ő jelentkezett nálam, hogy szívesen megsegít munkámban. Gyakran felballagtunk a szőlődombra kettesben. Leültünk valamelyik zöldkocsma vagy Tabéryék néhai szőlőskertje kecskelábú asztalához egy nagy fa alá, és kóstolgattuk a „tavalyit". Fontos dolgokról beszélgettünk, Adyról és váradi környezetéről – és a bornak, nyárnak, emlékezésnek jó íze volt.

    Igen, az a beszélgetés atmoszférát adott a régmúlt napokhoz.

    *

    Fehérné karácsonyi látogatásom alkalmával azt mondotta, azért örült meg jöttömnek, mert olvasta Adyról írt könyvemet, az Élet helyett órákat. Elmondta, ő is szeretné megírni emlékeit, sok mondanivalója van – nem ismert adatok, legelsősorban is Lédáról, aki iskoláslány kora óta barátnője volt –, de egyedül nem mer írásba fogni. Nem ért hozzá, vallotta őszintén. Viszont egész sereg kiadatlan levele is van Lédától, Adytól, Csinszkától, Török nagymamától, Ady Lőrincnétől, részben igen meglepő, sokat megmagyarázó levelek. Később egyenesen megkért: vállaljam el, írjam meg én az ő emlékeit. Elvállaltam. De csak úgy, ha kiegészíthetem, alátámaszthatom saját kutatásommal. Ha Váradon és Biharban élhetek, a tervbe vett könyv tárgyi és cselekményi tartalma színhelyén, miközben írom a könyvet, vagy legalábbis pontos jegyzeteit elkészítem. Ha minden adatnak magam járhatok utána, ha minden, még föllelhető hely és atmoszféra a magam élménye lesz. Ha más, még élő kortársakat ugyancsak meghallgathatok, s ezenkívül segítségül hívhatom az összes, talán csak itt fellelhető írott emléket is.

    Fehérné beleegyezett. Így kerültem 1942 kora nyarán Fehérné házába, és maradtam ott őszig. Reggeltől késő délutánig dolgoztunk. Ő beszélt, én jegyeztem. Elővette éveken át gyűjtött, apró, széteső cédulákra írt följegyzéseit. Ezeket szívesen láttam, mert pontosabbaknak tetszettek, mint a fejből mondottak, amelyek megbízhatóságát – főként dátumra nézve (de egyébként is) – minduntalan ellenőriznem kellett.

    Mélyen sajnálom, hogy a tragikus véget ért asszonyról el kell mondanom, amit közös munkánk során tapasztaltam: Fehérné szellemi színvonala nem volt olyan, hogy Ady belső életének kibontakozását valaha is figyelhette volna. Ady világnézetének kialakulását ő nem foghatta fel, és nem tekinthette át, erre nem voltak adottságai. Őt elsősorban Ady életének külsőségei, úgynevezett „szenzációi" érdekelték.

    Mégis sokat tapasztalt közelében, mégpedig a költő sorsfordító éveiben. Váradon gyakran volt vele együtt, a még élő barátok közül a leggyakrabban és legközvetlenebbül. Lédát valóban leányéveitől jól ismerte – a túlélők közül bárkinél jobban –, és ismerte Ady váradi barátait, családját, végül Csinszkát és a csucsai otthont. Mindannyiuktól valóban olyan leveleket őrzött, amelyek pótolhatatlan dokumentumok.

    E levelek eredetije Fehérnénél maradt, remélem, hogy valamilyen letétből talán még előkerülnek. A váradi múzeum sem tud ez idő szerint sorsukról. A levelek szövegét azonban Váradon én magam diktáltam gépbe, és a könyv első kiadásában jelentek meg először. Hogy a levelek valóban eredetiek, és nem „gyártottak" voltak, arról már külalakjuk és legtöbb esetben bélyegzett borítékjuk is meggyőzött, de tartalmuk, hangjuk, légkörük is olyan, hogy nem férhet kétség hiteles voltukhoz.

    Mindezért fontos volt, hogy Fehérné memoárjait lerögzítsük. Ő nem képes erre, tehát én. És mindazt, ami Ady szellemi életéből, napjai valóságából, alakja és egyénisége jellegzetes kiemelkedéséből hiányzik szavaiban – láttam be –, azt nekem kell hozzákutatnom és felépítenem. Mindazt, ami a tervbe vett könyvben írói munka, nekem kell elvégeznem.

    Megírtam tehát a könyvet, de ott, akkor, Váradon beleegyeztem, hogy szerzőnek őt magát tüntesse fel. Ő kívánta ezt – már csak hiúságból is –, én viszont készségesen ráálltam, mert nem akartam vele társszerzőként szerepelni. Az a szempont vezetett egyébként és elsősorban, hogy az utókor számára el ne vesszen sokféle adat, amely Ady életrajza teljességéhez fontos. Az eredeti váradi kéziratban – egyik gépírásos példányát, amely az enyém volt, a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára őrzi – sokat meghagytam Fehérné nekem elmondott emlékeinek élőszó-stílusából, és kevesebbet építettem bele a magaméból. Fehérné beszédét és hangját akartam akkor megközelíteni, hallhatóvá tenni, hogy hihetővé váljék: a könyvet ő írta.

    Ez az, amin ma változtatnom kellett, amikor kilépek a könyvvel a nyilvánosság elé. Nem változtattam egy jottányit sem az ő emlékezése lényegén, de a régi szöveget bizony stilárisan alaposan ki kellett javítanom, tévedéseit és átkendőzéseit, nem helytálló adatait, helyenként csonka elmondásait pedig a magam utólagos kutatásai eredményével helyreigazítanom vagy kiegészítenem.

    *

    Tavaszi időben kezdtük, gépírás nélkül, az én kézi jegyzésemmel és állandó belekérdezéseimmel, a munkát – ez hónapokig úgy is folyt, mint a lényegig lehatolni akaró interjú –, és közben forró nyár lett. Tikkasztó bihari hőség. A mi munkánk mégis nap nap után alkonyatig tartott. Estefelé – ha rákerült a sor – elmentünk együtt mindenüvé, ahol Ady Váradon lakott vagy megfordult: hónapos szobákba, volt szerkesztőségi helyiségekbe, söntésekbe, kávéházaknak „abba a sarkába, az egykori híres „zengeráj megújított épületébe, a vele összefüggő garniba, hegyoldali szőlőkbe. Kimentünk egész napra Püspökfürdő kétszáz éves fái alá, a lótuszvirágos tóhoz, ahová Ady Várad szeme elől Rienzi Máriával, az orfeum-énekesnővel szökött, és kirándultunk Csucsára, hogy lássam a hegyoldalt, házakat, parkot, Köröst és falut, a „tündérkertet", ahol Ady feleségével élt. Benn, a városban, idegen lakók engedelmével, végigjártunk házakat, ahol Léda egykor lakott.

    Az „anyag felkutatásában és kiegészítésében telhetetlen és bizalmatlan voltam. Aki még életben van, azt ne idézze Fehérné. Azokhoz elmegyünk együtt, én jegyzek. Így kerestünk fel Váradon tőlünk telhetően sok kortársat, aki Adyt a század elején ismerte. Megszólaltattunk orvost és pincért, mosónőt és egykori rosszlányokat, nyomdászokat és volt bálkirálynőket. Már kevesen voltak életben – vagy helyben. A diákokból közben nagyapák, a bálozó kisasszonyokból matrónák lettek. Sajnálom, nem minden nevet jegyeztem fel. De Pásztor Bertalanét, Ady újságíró-szerkesztőjét, dr. Edelman Menyhértét, Ady orvos barátjáét, Léda rokonai közül Mihelfy Pálnéét és Erdélyi Kornélét (Kornélia), dr. Edelmanné Diósi Bertáét (aki Diósy Ödön rokona volt, s az ő „családfájukat beszélte el), végül Ady régi barátai közül a Pesten lakó dr. Halász Lajosét. Bár ahol hivatkozom reájuk, a szövegben nevükkel szerepelnek. Egyébként Halász Lajostól kaptam a Rienziről szóló adatok zömét; így az orfeuménekesnő német zsargonban előadott nagy „slágerkupléja" szövegét is ő mondta tollba nekem. Halász, a nagy nőbarát, még mindig egy kissé élvezte a múltból visszajáró tinglitangli refrént, amellett hogy gúnyolta…

    Magam elutaztam Szegedre is néhai Kilényi Irma tanárhoz, aki az évek során a legteljesebb magyar magánmúzeumot, Juhász Gyula emlékeit gyűjtötte egybe áldozatosan, magától megvont összegekből. Csak ott kaphattam kézhez a váradi Holnap-mozgalom összes dokumentumait, hogy kiválasszam belőlük azt, ami még nem ismert, ami felvillantja a múltat.

    Itt jut eszembe: nem tudom, mi lett a sorsa annak a remek kis „emlékmúzeumnak" Kilényi Irma halála után, aki a fasizmus feletti kétségbeesésében, amely pedig őt személyében nem érintette, 1944 nyarán öngyilkos lett. Amikor én 1942-ben Szegeden egy héten át tanulmányoztam azt a nagyszabásúnak mondható magángyűjteményt: József Attila, Babits, Kosztolányi, Gulácsy Lajos, Rippl-Rónai leveleit találtam ott, a Juhásznak írt levelek közt, Adytól is egynéhányat – a már megjelentek eredetijét –, ezenfelül pedig Juhász Gyula teljes művét, vidéki lapoktól nagy utánjárással összegyűjtött és megvásárolt tárcáit, továbbá egész bibliográfiáját, rengeteg fényképet és talán már soha többé fel nem lelhető más dokumentumokat.

    A Holnap-mozgalom idején Váradon Tabéry Géza épp utolsó gimnáziumi osztályait végző diák volt, Juhász Gyula tanítványa. Váradi tartózkodásom alatt – ahogy feljebb már céloztam erre – Tabéry is fáradhatatlanul segített irodalomtörténeti adataim egybegyűjtésében, hiszen – miként mondottam –, Fehérné emlékezéséből a nem személyes motívumok nemcsak hogy kiestek, de számára soha nem is léteztek.

    Felkutattam Váradon és Szegeden sok vidéki lap és folyóirat már akkor is nehezen fellelhető példányait, hogy az Adyra vonatkozó, még nem ismert emlékezésekből megszólaltassam a kor hangját Adyról, a vele egy időben élők tanúságtételét.

    Valahogy azt éreztem: lecsengetés előtt ezek az utolsó percek. És sok minden járt eközben fejemben. Arra gondoltam, mennyi kutatással, találgatással jár manapság egy-egy múltbeli nagy költőnk – nagy emberünk – belső vagy akár külső élete adatainak, élményeinek felderítése, például Balassié vagy Csokonaié, de még Petőfié is, akikről kortársaik nem jegyeztek föl eleget. Lehet róluk eleget följegyezni? Eszembe jutott: nem igaz, hogy ami halandó, annak semmi köze a halhatatlansághoz. Hogy más példát ne mondjak: Móra Ferenc – saját bevallása szerint – Toldi estéjét sohasem tudta anélkül olvasni, hogy ne látta volna a sorok mögött Arany János „busa fejét a zászlós bajusszal, s ha eszébe jutott, hogy Petőfinek „kiálló ádámcsutkája volt, mindjárt harsogóbbnak érezte költészetét. Kellenek bizony ezek az „apróságok, ismételtem Móra szavait: „mert ezzel elevenítik meg a kő- és bronzembereket, akik hallgatag-mereven állnak az utcák nyüzsgése és az iskolaszobák dongása felett. Ezek azok a mérőműszerek, amelyekkel a hegyek magassága távolból is megmérhető. Hegy áll előttem is, és megméréséhez apró munkámmal én is hozzájárulhatok. Ez a gondolat vitt előre. Lelkesített.

    Így gyűjtöttem egybe az itt következő emléksorozatot, a fiatal Ady történetét, aki „kárhozottan kóborolt a „váradi éjben, majd a későbbiét is, aki ugyan eltávozott, de vissza-visszatért – utoljára 1918-ban – szeretett városába, Váradra.

    Az összeillesztett mozaikkövek – ha ezt kerestem, ha nem – szerelmek születésének, fejlődésének, elhalásának képét mutatják a szellemi élettel párhuzamosan, végig a felkutatott vonalon: Váradon, Párizsban, Csucsán, mert „Akkor a hársak épp szerettek…".

    Ez a könyv tehát megörökíti mindazt, amit már csak Fehérné tudott Adyról, Lédáról és az ő világuk embereiről, ahogyan ezt ő – a sokáig közelükben élő – tapasztalta. Átadom időnkint a szót Brüll Adél húgának, Brüll Bertának, aki Fehérné számára jegyezte föl emlékeit. Közben azt a számos, mélyen jellemző levelet idézem, melyet Fehérné őrzött meg az idők során.

    Nehéz probléma elé állított feladatom.

    „…Repülnek-e már az ostoba kis emlékezések szerteszéjjel? Fejedelmi gőgjének csúfolódása, mint a felemelt pálca, úgy fenyeget minden kezet, amely írni készül róla. De akik heteket, hónapokat és éveket töltöttek el a közelében, írjanak róla sietve mégis, mert álkegyelet és álszeretet máris készül elbirtokolni földi életét. Szabad-e, lehető-e, tűrhető-e, hogy az ő alakját is meghamisítsák, és csináljanak belőle merev figurát az irodalomtörténeti panoptikumban?…"

    Mint az ostor, úgy suhog Bíró Lajos szava Ady frissen hantolt sírja mellől. A barát elsiratása, aki heteket, hónapokat és éveket töltött mellette, és Váradon is, Pesten is megosztotta vele szobáját. A legforróbb búcsúírást ő írta a Nyugat Adyt elparentáló számába, az övéből árad a legőszintébb szeretet. Milyen igaza volt: hogy siettek az ember Ady meghamisításával!

    Heteket töltöttem én is Ady közvetlen közelében, és öt éven át haláláig jól ismertem. Él bennem élő és nem „panoptikumi" alakja – és ez kötelez engem. A század első éveiben ugyan sem őt, sem életregénye alakjait nem ismertem. Ady csak 1913-ban lépett életembe. De azután sorban megismertem Ady családját, Csinszkát, Lédát és más szereplőket is. A sors kedvezéséből így van rá bizonyos fokig egyéni mértékem, hogy mi lehet igaz az elém került korábbi adatokból, mi bennük a pótolhatatlan tanúsítás és jellemzés.

    Tartozom Adynak és azoknak, akik őt szeretik, de túl rajtuk a magyar utókornak is azzal, hogy könyvemben az igazat és valót keressük és lássuk meg. Nem akarok viaszfigurákat, sem papírszagú vallomást. Életet, életet gereblyézzünk össze. Mindig és egész idő alatt csak azt.

    Egy bizonyos: a váradi kortársak emlékezése hangján és az előadottak tartalmán – a stiláris simításon túl – nem változtattam. Annál kevésbé, mert szempontjaik, meghatározásaik nemcsak az övéké, hanem a koré és osztályé is, melyről szólanak. Problémám megoldása tehát csak az lehetett, hogy helyenkint, egy-egy kétkedést kiváltható részlet utószavaként – a kellő mérlegelés, kutatás és meggyőződés után – megmondjam, mit tartok az elmondottakból nem úgy igaznak, mit túlzónak, mit elferdítőnek. Hiszen akad még közben torz tükör is.

    Köszönettel tartozom Bölöni Györgynek és Hegedűs Nándornak, az Ady-élet e két kivételes tudású kutatójának és tanújának egyes adatok helyesbítéséért vagy azok kezemre adásáért; Kilényi Irmának, aki köszönetemet már nem hallhatja; Tabéry Géza írónak, aki a váradi Ady Múzeum létrehozója és muzeográfusa; végül a Református Egyetemes Konvent kiadói osztálya vezetőjének, Szabó Imrének, aki kutatja és gyűjti az Ady-emlékeket: neki is már valóságos kis magánmúzeuma van. Már egyikük sem él, amikor ezt az új kiadást szerkesztem.

    Hálásan köszönöm Ordódy István (Bohatá, Csehszlovákia) nagyra becsült levelezőmnek, hogy Brüll Adél leánykora megvilágítására e kutatásnak fontos adatokat és tanúsításokat szerzett. Azóta ő is meghalt.

    Hálával tartozom Kozocsa Sándor volt egyetemi magántanárnak, a tudós bibliográfusnak, aki 1944-ben memoárkötetem kéziratának egyetlen példányát a háború fenyegető pusztítása elől a Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárában rejtette el.

    Ennek az új kiadásnak szerkesztéséhez segítségül kértem Kovalovszky Miklóst, hogy a hiteles szövegek és az azóta felszínre került dokumentumok alapján a szükséges helyesbítéseket elvégezhessem, és ezzel a könyv teljes hitelét biztosítsam. Hálásan köszönöm hozzáértő, nagy munkáját.

    Végül, de nem utolsósorban, hogy az én koromban mégis teljes szellemi fegyverzettel megmaradtam, és töretlen hittel (más szóval: ifjúsággal – így írtam még huszonöt évvel ezelőtt) tudtam vállalni saját kéziratom helyesbítését, kiegészítését és ebben az új kiadásban egyes részletek kellő átdolgozását, ezt a nagy éberséget kívánó és bonyolult munkát, egyes-egyedül Szalatnyay József festőnek és igaz művésznek, férjemnek köszönhetem. Mert ő az, aki ehhez kellett: harminc év óta küzdőtársam.

    1956 őszén és 1982 karácsonyán

    DÉNES ZSÓFIA

    ADY MEGÉRKEZIK

    1900-ban történt, január első napján, hétfőn délután, Váradon. A Bémer téri Magyar Király kávéházba belépett egy felleghajtó köpenyes fiatalember, Ady Endre. Széles karimás művészkalapját levette, körülnézett, és a pincértől megkérdezte: melyik a Szabadság című napilap törzsasztala. Az újonnan érkezett ifjú inkább még sihedernek látszott, mint meglett férfinak. Szép feje, finom arcéle, meleg tekintetű, okos, nagy fekete szeme volt.

    A Szabadság asztalánál fölemelkedett Pásztor Bertalan újságíró, a lap segédszerkesztője, és magához intette. Ő felismerte az új vendéget, kivel Debrecenben már találkozott, s akivel lapja megbízásából hetek óta levelezett. A debreceni költő-újságírót, Ady Endrét levelezés útján szerződtette Gondos Béla [?] riporter megüresedett helyére.

    Igaz, hogy nem január elsejére szólt a szerződés, hanem jó pár nappal korábbra. Az újságíró azonban, kezdő létére is, már oly tehetséges ember hírében állt, hogy késedelme ellenére a lap megvárta. Akkor már mintegy két éve, hogy Ady versei és prózái meg-megjelentek előbb a zilahi Szilágyban, majd pedig mind sűrűbben néhány debreceni lapban. (A Szabadság szerkesztőségének még a kis példányszámú Szilágy is járt.) Ady írása csakhamar figyelmet keltett a váradi újságírók körében. De főként a 99-es év során a negyvennyolcas érzelmű Debreczen című „cívis" napilapban jelentkező vezércikkei, első hírei, versei, tárcái, napi rigmusai hatottak meglepően a szakmabéliekre, mi több: hamarosan a közönség újságolvasó rétegére is. Eltértek a megszokott vidéki-századvégi újságírástól. Vér lüktetett bennük, egyéni hangjuk volt.

    A Szabadság megtudta, mindezekért havi 30 forint fizetése volt. Tehát bőkezűnek bizonyul, mikor az ifjú szerkesztőt havi 50 forinttal hívja meg.

    Azon a december végi vasárnap délutánon – melynek történetét maga Pásztor Bertalan beszélte el 1942-ben nagyváradi otthonában e sorok írójának – Ady azzal mentette magát a kávéházban, hogy a Debreczen kiadójával: a Hoffmann és Kronovitz-nyomdával támadtak nehézségei Versek című legelső kötetének nyomdaszámlája miatt. Verseskötete ugyanis azon a nyáron jelent meg – törlesztésre –, és miután november végén távozását a cégnek bejelentette, az december elsejei fizetéséből teljes egészében levonta fennmaradt tartozását. Pénz híján nem tudott elindulni.

    Ahogy helyet foglal a kávéházban, mosolyog: most már mindegy, túl van rajta.

    Megvárták, megérkezett. Örül, hogy a „maradi Debrecenből a lüktető életű, haladó „Pece-parti Párizsba érkezett. Itt tág tere nyílik, gondolja magában, és örül, hogy ezentúl nagyobb fizetése is lesz.

    A kávéház délutáni zsongásában hangulata fölenged. Kinn hangos csengőszóval lovas szánok siklanak a havon, szél fújta hópelyhek kavarognak.

    Idebenn jó meleg van. Megrendeli első váradi feketéjét. Szűkszavúan ül az újságíróasztalnál. Elgondolkozik.

    Ugyanitt, a Bémer téren, a hamarosan átépülő kávéházban – melyet az új században már nem hívnak többé Magyar Királynak, de előkelőbbnek vélt hangzással Royalnak – találkozik majd három évvel s nyolc hónappal későbben Adéllal, azaz nagy sorsváltozásával.

    De ebben az órában nem gondol asszonyra a diákosan fiatal Ady. A munka, az előretörés, a szabad kibontakozás lehetősége csillan fel előtte. Becsvágy tölti el. Hadd mutassa meg, mit tud.

    – Parancsolsz? – feleli Pásztornak szórakozottan. – Nem, nem Debrecenből… hazulról jövök, Mindszentről. Az ünnepet, ha lehet, mindig otthon töltöm…

    Otthon. Hát igen, vályogház, nádfedél. Hiába az ősi magyar nemesség. Sorsuk mégiscsak paraszti sor. Szülei saját kis földjükből bizony nehezen élnek. Hirtelen eszébe jut – szinte az orrában érzi –, diák korában mindvégig milyen dohos szaga volt minden hazulról kapott ruhájának. Kisdiák-télikabátját – rémlik föl benne – vörös flanellal bélelték. Többre nem telt Édesnek. Áldott kezű Édesnek. Néha szégyellte a zilahi gazdag fiúk előtt. Mosolyog. Pedig nem volt azon semmi szégyellnivaló! De mindegy. Mindez a múlté.

    Most, a mai napon, út nyílt meg előtte.

    Várad!

    Hogy irigyelte a váradiaktól Váradot már Debrecenben is!

    Ebben a sűrű vérű, gazdag városban, ebben a nagy keveredésű, hírhedt bihari városban – ahol nem élnek álmosan az emberek, de törtetnek és harcolnak, és sietnek előre – kinőnek majd az ő szárnyai is.

    És felviszik őt. Hová?

    Utolsó cseppig kiissza feketéjét.

    Hová? Nem tudja.

    De rendületlenül bízik jövőjében.

    A VÁRADI ADY

    Begázolok a ködbe.

    A sötét lomha ködbe,

    Átgázolom a bokrot,

    A száraz, árva bokrot.

    S bekiáltom a csöndbe,

    Az édes, szörnyű csöndbe:

    Elmúltak a virágok,

    Elmúltak a leányok:

    Én itt vagyok, maradtam

    És úr vagyok a csönden.

    ADY: ÉJIMÁDÓ.

    (Nagyváradi Napló,

    1901. X. 24.)

    FEHÉR DEZSŐNÉ MONDJA: Ady a megérkezése utáni napon beállt munkatársnak a Szabadsághoz. Nagy Endre már ott volt, vele a legelső napon összebarátkozott.

    Hindu bőrű, nagy szemű, zárkózott lényű fiú volt Ady. Akkor lépett huszonharmadik évébe. De fiatalabbnak látszott.

    Ahogy mi az „ellenlapnál", a Nagyváradi Naplónál értesültünk, a Szabadság szellemével első naptól nem értett egyet. És soha ott meg nem találta igazi helyét. A Szabadság félhivatalos volt, mást, mint kormányhangot nem tűrt meg, hát még oly szabadságra törő és független egyéniségét, mint amilyenné Ady Váradon csodálatosan rövid idő alatt vált.

    Nem sokkal Ady után Bíró Lajos érkezett Váradra, mégpedig Párizsból, honnét – úgy tudom – a Magyar Távirati Irodát tudósította. Bíró a Távirati Iroda ajánlatára a Szabadság segédszerkesztője lett; külföldet járt, művelt, sokat olvasott fiatalember, aki még Adynál is jó két évvel fiatalabb volt.

    Ady és Bíró valóságos rajongással szerették meg egymást. Pedig igazán elütő volt a természetük. Ady már akkoriban is kedvelte este és éjjel a bort – ezt a hajlandóságát magával hozta Zilahról és Debrecenből –, ha rendszeresen még nem ivott is sokat. De amibe munkakörülményei szinte belesodorták: bizony, ő éjszakai életet élt már akkor is, kereste, szerette a mámort. Bíró mindettől tartózkodott, ő nem volt „bohém", sőt példásan szolid, józan életű fiatalember maradt. Ami összekapcsolta őket mégis és mindenen túl, az a műveltség kérdése, a szellemi haladás belső kényszere volt mindkettőjüknél. Bíró sokat tudott a német, angol és francia kultúráról. Ezekről beszélgettek ők órák hosszat Adyval. Korszerű könyvekre, folyóiratokra és főként a századforduló új tudományára, a szociológiára ő terelte rá Ady figyelmét.

    Még valakivel kötött barátságot Ady abban az időben. Ez a barátkozása azonban nem volt reá fejlesztő hatással, inkább sajátosan rombolóval. Új barátját Szűts Dezsőnek hívták, s erről a nem mindennapi emberről el akarok mondani egyet-mást. Már csak azért is, mert Szűts vagy tíz éven át eléggé gyakran szerepelt a költő életében, és szinte legendás mellékalakja lett a regénynek, melynek Ady volt a hőse. Kilétét Ady minden életrajzírójánál annyi homály fedi, hogy el szeretném mondani, amit tudok róla.

    Bár Szűts a mi lapunknak indulása napjától munkatársa volt – városi aljegyző létére reábízta uram a városházi rovatot –, én magam és szerkesztőségi kompániánk oly keveset tudtunk annak idején származásáról, családjáról, otthoni körülményeiről, hogy amikor most, jóformán negyven évvel Adyval való megismerkedése után érdeklődni kezdtem eziránt, valóságos felfedező körútra kellett indulnom. Most tudtam csak meg, hogy „Szűts úr – ahogyan barátai nevezték – nem tartozott a nagy dzsentri családok újságíróvá „züllött alakjai közé, ahogy azt itt-ott emlegették, és ahogy ő maga is szerette elhitetni, hanem szülei, akik Szűcsnek írták magukat, a váradi Nogáll utcában becsületes kis szatócsok voltak, kiknek némi földjük is volt a későbbi Köblös-telepen. Nővérei közül Kaffkáné állami tanítónő volt, Golbánénak pedig rokkant lengyel urával együtt a Tisza Kálmán téren ugyancsak szatócsüzlete, a Bunyitai-liget 38. szám alatt kis háza, végül a Görög-oldalon szőlője volt.

    Szűts emberemlékezet óta ennél a nénjénél lakott, és mivel a Bunyitai-liget a század elején külvárosnak számított, a város szívében sohasem látta, ismerte senki az aljegyző családját. Sohasem beszélt hozzátartozóiról, holott azok igen rendes emberek voltak, ő maga pedig eszes, tehetséges, érdekes, megbízhatatlan, rendetlen életű és rendetlen lelkivilágú férfiú volt. Mi az ő otthonáról épp csak annyit tudtunk, hogy váradi mulatozásaiból hajnalban vagy későn reggel valahová a külvárosba jár haza, többnyire gyalog, miután fogatra nincs pénze; de azt hangoztatta, hogy ez a hajnali hazabandukolás, természetesen illuminált állapotban, egyáltalán nem esik terhére, inkább már szervesen beletartozik életébe.

    Mondják, hogy Szűts Dezsőt gyermekkorában – szülei szegénysége miatt – Szokoly Tamás törvényhatósági bizottsági tag és szőlőbirtokos támogatta. Így lett a premontrei gimnázium növendéke. Állítólag Szokoly befolyásának köszönhette idővel városi aljegyzőségét is, a szerény állást, melyet jól-rosszul töltött be. Jól, mert eszes és tehetséges volt, rosszul, mert nagy előmenetelt nem ambicionált, mindenkit megcsipkedett, és cinikus beszédjével sok ellenséget szerzett magának. Tisztviselői szempontból azonban legnagyobb hibája az volt, hogy a legszenzációsabb kulisszatitkokat hordta ki hivatalából riportjaiba. Cikkeit – legalábbis a mi lapunkban – sohasem írta alá, sőt, kiadójával szemben ez volt egyetlen kikötése: őt soha, semmi körülmények között meg ne nevezzék mint szerzőt. Ezt megígérték neki, és be is tartották, mert jól megírt, jól informált és minden városházi „pikantériát" szellőztető beszámolói kapósak voltak. Szűts Dezső egy-egy mindentudó cikke a városban határozottan szenzációszámba ment.

    Korai nyugdíjaztatását valószínűen ennek a laptudósítói működésének köszönhette, ha erről ő maga nem is beszélt sohasem. Pár évvel az után, hogy Ady elkerült Váradról, talán 1906-ban (vagy 1907-ben), Szűtsöt már nyugdíjba küldik. Ekkor ment ő fel pár évre Pestre újságírónak, de megbízhatatlansága miatt onnét is kikopott. Így került vissza Váradra, hol élete végéig lapoknál dolgozott.

    Ez a különc ember volt a fiatal Ady Endre kedvenc pajtása a „kárhozott" váradi éjben.

    …Ez még a régi barna éjjel, / Meredten fekszik lomha szárnya, / Nincs kóbor lelke, nincsen árnya… / Ez még a régi barna éjjel…

    Másik pajtása, kivel legszívesebben kalandozta be a váradi éjszakát, és akivel ivás, mulatozás, mámorhajszolás közben legjobban érezte magát: Halász Lajos volt. Meg kell említenem, Halász és Szűts már Ady jötte előtt is ősbohémek hírében állottak Váradon. Idősebbek is voltak, mint ő. Halász három évvel, Szűts nyolccal. Kétségtelen, hogy a befolyásolható Adyt a duhajkodásokba ők rántották magukkal. Mindhárom igazán érdekes legény volt: Ady udvaros szemű, sugárzó tekintetű „paraszt Apolló"; Halász egészségtől duzzadó arcával, barna, nyírt bajuszával, nyúlánk termetével, férfias, vidám temperamentumával maga a megtestesült garabonciás; Szűts Dezső, a különc, magas ember létére sima, szőke hajával, Krisztus-szakállával, okos, szürke szemével és finom vonású arcával mindenütt magára vonta a figyelmet; télen fekete gérokkot és cilindert viselt, nyáron szürkét.

    Csodálatos összeállítás volt ez a trió egyébként is. Mindhárom szegény fiúból lett azzá, ami már akkor is volt. Szűts körülményeit elmondtam, Adynak ismert a származása: atyja mily fáradhatatlan munkával küzdötte fel magát a Szilágyságban harminc év alatt negyvenholdas gazdából száz magyar holdas gazdálkodói sorba. Ami Halászt illeti, ő makói parasztgazda fia, nyomdai korrektorból lett újságíró, jogász, majd hamarosan főszerkesztő; tomboló éjjeli élete és nappali szerkesztőségi munkája mellett is tanul, szigorlatozik, doktor, majd ügyvéd lesz. Nyűhetetlen fizikuma kellett ahhoz, hogy ezt bírja. Idővel képviselő lett, majd Budapesten sajtófőnök, miniszteri tanácsos, azontúl országos nevű kriminalista.

    A huszonhárom éves Ady – bármennyire akart is érvényesülni, és alapjában bármennyire komoly természetű volt, bármennyire kereste is redakcióban és kávéházi asztal mellett a szellemi érintkezést művelt íróemberekkel, fiatal tanárokkal és tudósnak tartott emberekkel, akiktől tanulhatott, mert haladni, haladni, haladni akart! – mégsem tudott soha ellenállni, amikor Szűts és Halász csábították, hogy mulassa át velük az éjjelt. A csábítást még úgy sem kell értelmezni, hogy azok unszolták, hívogatták volna. Elég volt, ha felkészülni látta őket, és tudta, mily szívesen viszik magukkal. Mert a kábulatot valami belső parancsszóra már akkor is kényszerülten kereste.

    Sok mindenbe sodorták bele ilyenkor a cimborák, amit Ady dehogyis kezdeményezett; nem is az ő tudatos kedvtelése volt az ilyenfajta mulatozás. De velük tartott, hozzájuk sodródott, és az eredmény az lett, hogy a váradi duhajkodás krónikája kitartóan hármójukról beszélt.

    Úgy tudták, úgy beszéltek róluk azokban az időkben a váradi örök józanok: ők hárman éjfélkor – akkor volt lapzárta – mint a gonoszok felszabadulnak a maguk életére, és bár igazán nem szellemek, hanem ilyenkor ugyancsak húsból és vérből való fickók, mégis kísértetiesen cikáznak végig Várad utcáin, garabonciás módra rontanak és bontanak, és szinte minden éjjel valamilyen elszánt csínyt követnek el.

    Borhoz, pezsgőhöz, hogy a hangulat teljes legyen, a legkönnyebben jutottak, hiszen nemcsak pénz nem kellett hozzá, de még hitel sem. Olyan világ volt az, hogy a kávésok és más szórakoztatóüzem-tulajdonosok megtiszteltetésnek vették, ha az újságíró betért hozzájuk, és „felíratta fogyasztását. Már csak azért is, mert a polgári társadalom, az, melynek tárcájában nagy bankók lapulnak meg, boldogan járt Váradon olyan helyre, ahová az újságírók odaszoktak. Csak ott volt élet, hangulat és nézni-hallani való. Az újságírónak magának csak kivételesen prezentálták netán kétezer feketéről és ezerötszáz liter borról szóló számláját. Az ilyesmi csak fényes nappal, a szerkesztőségben történhetett, és megtorlásszámba ment, mert a fiatalúr előző éjjel túlságosan jókedvű volt. Ilyenkor odaállt a főúr a „tulaj megbízásából az illető íróasztala elé, szívhez szólóan adta elő a történteket, és jobb belátást, számlakiegyenlítést ajánlott.

    – Gyújtson rá, édes öregem! – ez volt a kiegyező válasz, de kapott még mosolyt is és baráti vállveregetést.

    A főúr végül is titkolt elragadtatással távozott, és olyan pillantással tette be maga után az ajtót, mintha a színház primadonnájánál járt volna.

    Valójában Szűts és Halász, vagy ha úgy tetszik, Halász és Szűts, kifogyhatatlanok voltak a polgári rend felforgatását célzó tréfáik kieszelésében. Az alapjában szelíd és szomorú fiatal Ady – mint a megbabonázott – ezekben is velük tartott. Ha egyéb nem jutott eszükbe, valami

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1