Egy klónozó vallomásai

VAJTA GÁBOR

EGY KLÓNOZÓ VALLOMÁSAI

Illusztrációkkal és képekkel

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-854-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Vajta Gábor

Hálás köszönettel ajánlom e könyvet volt magyarországi főnökeimnek, akik tíz éve aktívan előmozdították külföldre távozásom. Segítségük nélkül a könyv nem készült volna el, én pedig életem legszebb élményeivel lettem volna szegényebb.

ELŐSZÓ

Sokan és sokat írtak már a klónozásról. E könyv a maga nemében mégis egyedülálló próbálkozás. A szerző nem riporter, nem tudományra specializálódott laikus író, mégcsak nem is úgymond „klónozási szakértő", hanem egyike a tényleges, valódi klónozóknak.

Általában a valódi klónozó a laborasztal mellett ül, petesejteket és embriókat birizgál, és nem könyvírással foglalkozik. Ha néhányan mégis rászánjuk magunkat ilyesmire, a könyv szigorúan száraz szakmai olvasmány lesz, és kerül minden szubjektív megnyilvánulást. Elég bajunk van anélkül is.

Én – sorozatos véletlenek eredményeképpen: Skandinávia egyetlen aktív klónozójaként – kivételes és szerencsés helyzetben vagyok. Kockázat nélkül lehetek őszinte. Kétezer kilométerre élek Magyarországtól, védett környezetben. Az érzelmek és indulatok, melyeket egy magyarul írt könyvvel Magyarországon gerjesztek, semmiféle hatással nem lesznek itteni munkámra. (Egyébként is, Dánia egy különleges ország, itt még talán akkor sem bántanának, ha dánul jelenne meg a könyv. Sajnos nem fog, mert egy kukkot sem tudok dánul.) Másik előnye a dániai életnek, hogy a munka errefelé nem túl feszített – mivel üresjáratok nincsenek, azért elég hatékony –, így van időm elmélkedni. Bevallom, jólesik megosztani a felbukkanó gondolatokat másokkal is, és nem csak a szakmabéliekkel.

Két évvel ezelőtt Juhász-Nagy Sándor professzor úr, a Studia Physiologica szerkesztőjének megtisztelő felkérésére belevágtam egy magyar nyelvű klónozási monográfia elkészítésébe. Írás közben, szinte szándékom ellenére változott a hangnem, végül több lett benne az önvallomás, mint a szakmai szöveg. Bár a kézirat – hála a szerkesztő nagyvonalúságának – változtatás nélkül kiadásra került, a sorozat természetéből adódóan sajnos csak kevesekhez juthatott el.

Sok minden történt az eltelt két év alatt. Akkor az elméleti háttérről ezt írtam: „…egy több száz ezres Ravensburger puzzle-t rakosgatunk egy vaksötét szobában, és közben néha egymásnak ütközünk…" Nos, a vaksötétet talán kezdi felváltani egy szürke derengés, néhány száz darab most már biztosan a helyén van, és egyes részletek is kezdenek összeállni. Bár a kép egészéről még fogalmunk sincsen, mégis egyre izgalmasabb és ígéretesebb a játék.

Másfél-két évvel ezelőtt olyan közlemények jelentek meg, melyek tudományos bizonyítékokra alapozva a humán klónozás elméleti lehetőségét is kizárták. Az elmúlt hónapokban e téren is döntő változás történt (ezt egyébként a monográfiában többé-kevésbé megjósoltam). Bár a sok ellentmondásos és hazug hírből nehéz volt kihámozni az igazságot, a szaporodásbiológusok számára egyértelművé vált: az ember klónozása biológiailag lehetséges, technikailag megoldható. A társadalom sem áltathatja tovább magát: nincs kibúvó, szembe kell nézni a dologgal. Önöknek is, nekem is – ebben az irományban is.

A könyv megírásának fő indoka nem a szelíd ismeretterjesztés vagy a szimpla közlési vágy. Bennünket, klónozókat meglehetős idegenkedés vesz körül. Nem új ez számomra, korábban tizenhárom évig humánpatológus voltam, bemutatkozás után újdonsült ismerőseim általában diszkréten elvonultak kezet mosni. Itt azonban többről van szó, nemcsak a tevékenységet, hanem az indítékot is kétségbe vonják, és nemcsak a laikusok, hanem a kollégák is, hiszen mindenki rólunk és nem róluk beszél. Ebben sok az igazság, bár az ilyen hírnév inkább ront, mint javít a helyzetünkön.

Mert rólunk nagyon sokat beszélnek, de velünk nagyon keveset. Az emberek túlnyomó többsége pedig úgy hoz végleges ítéletet rólunk, hogy fogalma sincs, tulajdonképpen kik vagyunk, mit csinálunk és miért.

Az „audiatur et altera pars"{1} ősi törvényére hivatkozva próbálok meg választ adni e három kérdésre. Ehhez először be kell vezetnem az olvasót a klónozás elméletébe és gyakorlatába. Igyekeztem közérthető nyelven fogalmazni és a lényegre szorítkozni, az elkerülhetetlen idegen szavak (vastagon szedve) megértését pedig a könyv végén található szótár segíti. Ugyanakkor – remélem – lesznek olyanok, akik nem elégednek meg a tömör konklúziókkal és részletesebb magyarázatot igényelnek egyik vagy másik kérdésnél. Számukra apró betűs bekezdésekben foglaltam össze azokat a friss szakmai információkat, melyek a dolgok mélyebb megértéséhez szükségesek.

Az utolsó fejezet pedig az etikai és mindenekelőtt az emberi oldalt szándékozik bemutatni, nem leplezve szubjektív, néhol túlfűtött véleményem munkámról, vagy az egész tudományról. Felkorbácsolt érzelmek össztüze zúdul ránk, jogunkban áll védekezni, hellyel-közzel visszavágni. De az ellentámadást a békülésre nyújtott kéz kíséri, néhány önkritikus megjegyzéssel párosulva. A mostani helyzet senkinek sem jó, próbáljunk meg rajta közösen változtatni. Higgadtan, előítéletektől mentesen, a jövő és a jövő nemzedék érdekében.

VAJTA GÁBOR

gabor.vajta@agrsci.dk

MI A KLÓNOZÁS?

DEFINÍCIÓ – ATTÓL FÜGG…

Paradox módon az átlagembernek kevesebb problémát okoz a meghatározás, mint egy kutatónak. A laikus számára a klón Dolly, meg a sok egyformán tarka borjú. Ha azonban az internet tudományos böngészőprogramjaiba beütjük a „cloning szót, tömegével jelennek meg a képernyőn a cikkek, és százból legfeljebb, ha három foglalkozik a köztudatban élő témával. A munkák többségét molekuláris biológusok („génsebészek) írják, ők akkor klónoznak, amikor a DNS egy-egy szakaszát megsokszorozzák. Ez egy enzim által előidézett folyamat, élő sejtre sincs hozzá szükség. A szövettenyésztők is klónozásról beszélnek, amikor egyetlen sejtet elszaporítva hoznak létre sejtkultúrákat. A cél ilyenkor egy genetikailag tiszta, egységes sejttenyészet létrehozása, száz éve ismert módszerekkel. A sorozatban gyártott állatokhoz semmi köze. De a biológiától viszonylag távol eső területeken is előszeretettel használják a klónozás szót: a számítógépek világában például a másolás bizonyos, nem mindig teljesen jogtiszta formáinak jelölésére szolgálhat.

Amit a köztudat klónozásnak nevez, az egy meglehetősen szűk szakterület, a szaporodásbiológia, ezen belül is az embriológia privilégiuma. Hogy helyére tegyük a dolgokat, nevezhetnénk ezt embrióklónozásnak is, de akkor hogy különítenénk el a testi sejtes klónozást az embriósejtes klónozástól – lásd mindkettőt később. Egyébként is, ha ez az apró fogalomzavar lenne a legnagyobb baj ebben a szakmában…

Az elmúlt harminc-negyven évben az embriológia nem volt különösebben megbecsült területe a tudománynak. A molekuláris biológusok mindmáig lenéznek bennünket, a ritka közös konferenciákon tapintani lehet a vállveregető lekicsinylést. El kell ismernem, némi joggal teszik mindezt, az okokra majd később visszatérek.

Tovább szűkítve a kört, az embriológusok nagyobbik és egyre növekvő tábora humán asszisztált reprodukcióval, vagyis in vitro fertilizációval és társaival foglalkozik, terméketlen párok számára lombikbébiket gyárt; nekik a klónozáshoz eredendően és mindmáig semmi közük nincs.

A másik, meglehetősen népes csoportba a kísérletes embriológusok tartoznak. Ők kizárólag alapkutatást végeznek, szinte kizárólag egereken, jól megalapozott és ellenőrzött kísérleti rendszerekben. Ők azok az embriológusok, akiknek a magas tudományokhoz a legtöbb közük van. Velük még a molekuláris biológusok is szóba állnak, sőt a két szakma többé-kevésbé átfedi egymást. A tudomány furcsa paradoxonjainak egyike, hogy az elmúlt huszonöt év látványos sikereit döntően nem ők, hanem jórészt a háziállat-embriológusok érték el.

Ehhez képest mi, háziállat-embriológusok meglepően kevesen vagyunk (többes szám első személyben írok, mert tizenöt éve én is közéjük tartozom). Ha leszámítjuk azokat, akik csak rövid látogatást tesznek a szakmában, például egy disszertáció megírásának idejére, legfeljebb, ha kétezren lehetünk.

Ebből legalább ezren egyáltalán nem is kutatnak, hanem rutin szolgáltatómunkát végeznek, embriókat nyernek ki élő állatokból, és frissen vagy mélyhűtés után egy másik állatba ültetik őket. Több évtizedes gyakorlatról van szó, elsősorban szarvasmarhán végzik, a cél a nagyobb értékű állatok szaporítása. Húsz éve fényes jövőt jósoltak a szakmának, de az utóbbi időszakban megtorpant az előrehaladás. Másutt talán még van perspektívája ennek a munkának, Európában alig. Mind a gazdák, mind a vásárlók idegenkednek az új eljárásoktól. A mesterséges termékenyítéssel, úgy tűnik, elértük a tolerancia határát. Korábban magánrepülőket vettek az optimista embrióültetők, ma jó, ha az öreg autó benzinköltségét fedezni tudják. A kergemarhakór, mely – úgy mondják – sokkal több farmert kergetett öngyilkosságba, mint ahány feltételezett humán fertőzést okozott, egyszerűen elsöpörte a brit embrióültetést. Aki tehette, visszatért az állatorvosi praxishoz, a többiek meg évekre külföldre menekültek. Összességében, ezeknek a megkeseredett embereknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogysem kockázatos kutatási programokban részt vállaljanak.

A megmaradó, mintegy ezer háziállat-embriológusból talán háromszáz azoknak a száma, akik valaha is megpróbáltak klónozni. A valóban profi, rutinszerűen és eredményesen klónozók pedig nem lehetnek többen száznál{2}, beleértve még azokat az egerészeket (bocsánat, kísérletes embriológusokat) is, akik a háziállat-sikeren felbuzdulva a módszert később saját állataikra is adaptálták. Magyarországon egy emberről tudok, Dániában (félmunkaidős PhD-hallgatómat leszámítva) egyedül vagyok, Norvégiában szintén csak egy klónozó van, de ott nem csinálhatja, Svédországban egy sincs. Persze – mint említettem – úgynevezett klónozási szakértő bőven akad, legalább száz jut mindannyiunkra, néha még nekünk is ők akarják megmagyarázni, tulajdonképpen mit csinálunk. De a világ összes valódi klónozója kényelmesen elférne a régi 2-es villamos egyetlen kocsijában. Meglepő módon azt sem lehet állítani, hogy ez a szám rohamosan növekszik. Meggyőződésem, hogy nincs a világon olyan elismert szakma, amely ennél kevesebb embert foglalkoztatna. Ha Oszama Bin Ladennek ennyi embere maradna, még egy csúzlis támadást sem kockáztatna meg a helyi Üdvhadsereg fúvószenekara ellen.

Messzire kanyarodtunk az eredeti kérdéstől, de a dolog így válik igazán érdekessé. Vajon mi az, amit ez a száz ember tud, és ami a világ nagyobbik felét rettegésben tartja?

A klón szó (természetesen) görög eredetű: a κλων vesszőt jelent. Amikor a szapordásbiológusok a múlt század hatvanas éveiben elkezdtek klónozásról beszélni, már régóta folytak a klónozási kísérletek, és a fogalom megjelenése semmilyen konkrét előrelépéssel nem kapcsolható össze. Egyszerűen csak divatba jött, bár jelentése mindmáig bizonytalan. Tágabb értelemben a klónozás ivartalan szaporítást jelent, pontosabban fogalmazva azonos genetikai állománnyal rendelkező egyedek létrehozását ivartalan szaporítással. Mostanában egy olyan definíciót is ajánlanak, amely további megszorítást is tartalmaz: egy már létező (vagy létezett) egyeddel azonos genetikai állománnyal rendelkező egyedek létrehozása ivartalan szaporítással. Ez az utóbbi kritérium azonban visszamenőleg diszkvalifikálná az összes, 1996 előtt végzett klónozási munkát, és ma is feleslegesen szűkítené a fogalmat. Mint látni fogjuk, a – minden kétséget kizáróan – klónozási munkák jelentős részénél egyáltalán nem fontos, hogy volt-e valaha olyan egyed, melyet ivartalan módon szaporítani akarunk. Így azt javaslom, amíg nincs jobb ötlet, maradjunk meg az eredeti meghatározásnál.

EREDET ÉS MÚLT

A klónozás mint fogalom, értelemszerűen külső beavatkozást jelent. De a folyamat maga nem feltétlenül igényel külső beavatkozást. A növényeknél és az alacsonyabb rendű állatoknál az ivartalan szaporodási forma meglehetősen gyakori, a törzsfejlődés előző fázisaiban pedig egyenesen általános. Az ivaros szaporodás csak a fejlettebb szinteken jelenik meg. A jelenségről hiteles képet nyújt Szabad János professzor nemrég megjelent összefoglalója (Szabad, 2003).

Vannak különböző elképzelések arról, hogy erre a változásra miért volt szükség. Sokan úgy vélik, a szexuális reprodukció felgyorsítja az evolúció során az alkalmazkodást a folyamatosan változó környezethez, és megakadályozza a káros mutációk visszafordíthatatlan felszaporodását (Yanagimachi, 2002). Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy az ivaros szaporodás milyen végtelenül kellemes élményeket kínál mindannyiunk számára, bár ez inkább csak eszköz és nem cél az evolúciós folyamatban. (A „cél" fogalmával egyébként csínján kell bánnunk. Az élettudományokban utólag csaknem minden jelenségre – a kacsacsőrtől az imprintingig – ráfogják, hogy ezért meg azért történt. Aztán jön egy másik megfigyelés, és az egész elmélet dugába dől. Az élő természet nem feltétlenül céltudatos, és nem feltétlenül követi a mi logikánkat.)

Mindmáig semmiféle közvetlen bizonyítékunk nincs arra vonatkozóan, hogy az ivartalan szaporodás – főleg az ivaros ciklusok közé beillesztett egy-egy ivartalan szaporodási fázis – jelentős károkat okozna akár az egyed-, akár pedig a törzsfejlődésben. Az állatvilágban a szaporodás módjai igen változatosak. A biszexuális szaporodásban felcserélődhetnek a szerepek, lehet az állat egyszerre hím és nőstény (hermafrodita), a termékenyítés történhet testen kívül és belül, és létezik szaporodás termékenyítés nélkül is, partenogenezissel, vagyis szűznemzéssel (Benagiano és Primiero, 2002). A levéltetvek tankönyvbe illő módon illusztrálják ezt az állítást: évszaktól függően hol ivarosán, hol pedig ivartalanul szaporodnak. Az a nézet tehát, hogy a klónozás a természet törvényeivel alapvetően ellentétes, nem állja meg a helyét.

Mondhatjuk azt, hogy amíg a természet csinálja, addig minden rendben van, de amikor az ember… ám ez az érv is sántít. Az ember ősidők óta dugványoz, bujtat és olt, vagyis a legaggályosabb, legszűkebb definíció szerint is klónoz, anélkül, hogy ezzel különösebb kárt okozna, vagy hogy tettének erkölcsi súlyát bárki is komolyan mérlegelné. Az pedig, hogy mindez növényeken és nem állatokon történik, a „természet törvényei elleni vétség" szempontjából tökéletesen közömbös.

Persze állatoknál, főleg gerinceseknél, ezek közül is a számunkra legfontosabb emlősöknél kicsit bonyolultabb a dolog, úgy értem, technikai szempontból. A növények jelentős része rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy ha pár ezer sejtet (egy ágat vagy egy levelet) a felnőtt egyedtől elválasztunk, és megfelelő, nem túl bonyolult körülmények közé (nedves talaj stb.) juttatjuk őket, az előző növénnyel genetikailag azonos felnőtt egyed fejlődik ki belőlük. Csak az utóbbi években, éppen Dolly születése kapcsán bizonyosodott be, hogy mindez a gerincesekre is többé-kevésbé igaz. A különbség csupán az, hogy ezeket a „megfelelő körülményeket" az állat felnőtt sejtjei számára sokkal körültekintőbben kell kiválasztanunk.

Ez a környezet nem nagyon lehet más, mint a petesejt. A többé-kevésbé érett, termékenyítésre alkalmas petesejt, esetleg a termékenyítés után közvetlenül kialakuló zigóta vagy a kétsejtes embrió egyik sejtje. Több okból. Az egyik ok evidens: gerinceseknél az egyedfejlődés, mai tudásunk szerint, megköveteli a korai embriófejlődés lépéseinek betartását, vagyis egyelőre nem képzelhető el az, hogy egy kisujjból minden további átmenet nélkül kinőjön a kéz, a kar, a törzs és végül az egész emberi test. Ahhoz viszont, hogy a korai stádiumok szabályosan kialakuljanak, hatalmas kezdeti sejtplazmamennyiségre van szükség, mert a hétnapos, százsejtes embrió sejtjeinek össztömege nem nagyobb (általában jóval kisebb), mint a megtermékenyült petesejté. Ekkora citoplazma-mennyiséget jelenleg csak a petesejt felhasználásával tudunk biztosítani. A másik, jelenleg szintén megkerülhetetlen ok, hogy csak a petesejtben találhatók meg mindazok a faktorok, amelyek a testi sejt magjának feltételezett újraprogramozásához szükségesek, vagyis képessé teszik a differenciálódott sejt magját arra, hogy az egyedfejlődést a legkezdetibb stádiumtól vezérelje (Latham, 2004). Ezt a lehetőséget egyébként – magasabb rendű állatoknál – még ma is számos kutató meglehetős kétkedéssel fogadja, hét évvel ezelőtt pedig senki sem hitt benne.

Nemcsak egyszerű technikai problémáról van szó – persze arról is –, hanem a biológia egyik alapkérdéséről. Megfordítható-e a differenciálódás folyamata, képes-e arra egy meghatározott funkcióra specializálódott testi sejt (bőrsejt, vérsejt, idegsejt; vagyis nem ivarsejt) magja, hogy az egyedfejlődés teljes folyamatát elindítsa és irányítsa? Az a hatalmas mennyiségű információ, mely a megtermékenyült petesejtnek rendelkezésére áll a teljes szervezet felépítéséhez, véglegesen törlődik vagy irreverzíbilisen károsodik-e, amikor az osztódó sejtek halmazából az egyes speciális szövetek kialakulnak? Avagy tartalmazza-e még az utolsó osztódáson is túllépett, és ezzel saját sorsát is megpecsételő, saját élettartamát végzetesen behatároló bőr- vagy bélhámsejt valahol rejtve – és adott esetben felhasználható módon – mindazokat az adatokat, amelyek például egy 150 tonnás óriáscet felépítéséhez szükségesek?

A kérdés természetesen évszázadok óta izgatta a tudósokat, számtalan szellemes vagy éppen heroikus próbálkozás történt a megválaszolásra. Gina Kolata Cloning című könyvében (1997) százötven oldalon, a laikus számára is közérthető módon meséli el a történteket. Én itt csak egy vázlatos, bár némileg pontosított áttekintést adhatok, kiegészítve a korábban leírtakat az embriológiai háttér bemutatásával, zömében Ronald F. Η. Hunter professzor könyveire (1988; 1995) és személyes beszélgetéseinkre támaszkodva.

A kezdetektől a modell megalkotásáig

Első megközelítésben természetesen az volt a válasz, hogy a magasabb rendű állatok szöveteinek differenciálódása visszafordíthatatlan folyamat. Ezt igazolta a hétköznapi gyakorlat, és semmiféle ellenbizonyíték nem létezett. Egyes embriológusok azonban mégis elkezdték feszegetni a kérdést. Végső soron, valószínűleg igen. De vajon mikortól válik irreverzíbilissé? A születéstől, a szervek megjelenésétől, vagy a megtermékenyített petesejt első osztódásától?

Persze, először az alapmechanizmust kellett tisztázni, hogy van a petesejt, a spermium, és akkor lesz utód, ha a kettő egyesül. Ezt ma már minden alsó tagozatos tudja, jóval hamarabb, mint a Pitagorasz-tételt és Arkhimédész törvényét. De az élettudományokban nem szoktuk úgy kezdeni a történeteket, hogy már a régi görögök is… Mert sajnos ők még nem, sőt. Az archaikus nevek csak utólag komolykodtak oda magukat a nemrégen megismert jelenségekhez, és az ókori orvostudományból örökbecsű értékként talán egyedül a hippokratészi eskü maradt ránk. Az ipari forradalom kellős közepén, gőz- és fonógépek sorozatgyártásakor Angliában az újjáélesztés egyik elfogadott módszere volt dohányfüstöt fújni a páciens végbelébe. A szájból szájba történő befúvást, a légzésmegállás végtelenül egyszerű és logikus, bárhol végrehajtható és igen hatékony kezelését, csak az 1950-es években kezdték alkalmazni, amikor a fizikusok már hidrogénbombákat készítettek és Gagarin a centrifugában tréningezett a Föld körüli utazásra. Pedig már a Neander-völgyi embernek is eszébe juthatott volna. De ha csak negyven évvel korábban jönnek rá, akkor is tízezreket lehetett volna megmenteni a világháborúk harcterein és a lebombázott városokban.

Sajnos, általános törvény, hogy az élettudományokban az elméletet és a gyakorlatot fényévek választják el egymástól, és ezt mind az elmélet, mind a gyakorlat megsínyli.

Ami a szaporodásbiológiát illeti, ez is – mindmáig – magán viseli a késői ébredés nyomait. A 17. századig a termékenyülés feltételének a férfi és „női sperma" találkozását tekintették. Az utód ivarát Démokritosz szerint a férfi sperma eredete határozta meg: a jobb heréből származik (természetesen) a férfi, a bal heréből a nő. Némileg módosult a kép Püthagorasz, Hippokratész, Galénusz és Arisztotelész tanításaiban, de a részrehajlás mindenhol nyomon követhető: a tudomány a férfiak privilégiuma volt. A filozófusok hajlottak arra a nézetre, hogy a nő valahol a férfi és az állat között helyezkedik el (Morice és mtsai, 1995), így aztán természetes, hogy a férfi utód a test nemesebb részéből, az erősebb spermából származik, vagy a melegebb szelek hatására foganta tik.

A középkor nem hozott drámai áttörést a szaporodásbiológiában. Talán említést érdemel Arnaud de Villeneuve sajátos módszere a termékenység vizsgálatára. Egyiptomi hatásra úgy vélte, normális körülmények között a méh kapcsolatban áll a belekkel. Pácienseinek hüvelyébe fokhagymát dugott. Ha a szag a szájban megjelent, a hölgy termékenynek ítéltetett (De Villeneuve, 1512). Más kérdés, hogy a partnert mennyire villanyozta fel a dolog.

William Harvey (1578-1657), a vérkeringés felfedezője jött rá először, hogy nincs női sperma. Sajnos, ezt a nagyszerű felfedezést egy szarvashibával elrontotta. Azt is kijelentette ugyanis, hogy a férfiúi spermának nincs semmiféle szerepe a termékenyülésben.

Az ember valami ballépés leplezésére irányuló kísérletet sejtene a háttérben, de úgy tűnik, nem erről van szó. Harvey története szerencsétlenség a szerencsében. I. Károly királytól nagyvonalú támogatást kapott munkájához, a windsori kastély vadasparkjának állományát szinte korlátozás nélkül használhatta a kísérletezéshez. A park pedig tele volt szarvasokkal. Harvey tizenkét éven át figyelte és elemezte a szarvasok szaporodásbiológiáját. Hihetetlen pechjére, ezeknél az állatoknál (meglehetősen különös, de végső soron igen praktikus módon) a termékenyítést követően az embriófejlődés a kezdeti stádiumokban megáll, és csak hónapokkal később folytatódik, hogy a születés időpontja a meleg évszakokra essék (Hunter, 1995). így aztán a sperma és a fogantatás közötti ok-okozat tudományosan nem volt igazolható, hiába mosolygott a dolgon még a kis cselédlány is. Harvey klasszikus mondása „Ex ovo omnia, „minden élő a tojásból (petesejtből) származik, a mai napig kedvelt mottója a fejlődéstani munkáknak, bár elvont filozófiai értékén (?) kívül ma már sok értelme nincs. Megkapó persze a kifejezés tömörsége – ami viszont nem Harvey érdeme, hiszen ő eredetileg azt írta: „Ovum esse primorium commune omnibus animalibus, amelyből csak később lett „Omne vivum ex ovo, majd ezt követte, ki tudja, kinek az átírásában, a végleges változat (Benedek, 1990). Érdekességképpen megemlítem, hogy egy nemrég megjelent Pulitzer-díjas regény{3} az „Ex ovo omnia" változatot Ovidiusnak (!) tulajdonítja, állítólag az Átváltozásokban, a Világ Teremtésében említi; én hiába kerestem, nem leltem nyomát.

Egy holland, Reinier De Graaf (1672) vetette fel elsőként, hogy a petesejt a petefészekben és nem a méhben keletkezik. Ő már látott valami összefüggést a tüszőérés és a petesejtek fejlődése között, de mikroszkóp híján nem tudott bizonyítékokkal szolgálni, összekeverte a tüszőt a petesejttel, és állításai hosszú időre feledésbe merültek. Ha pár évvel tovább él (tragikusan fiatalon, 32 éves korában hunyt el), a petesejtre vonatkozó kutatás talán megspórol másfél évszázadnyi megtorpanást.

Ugyanis 1677-ben a maga szerkesztette mikroszkóp segítségével egy másik holland, Anton van Leeuwenhoek már a mozgó hal-, béka- és emlősspermiumokat vizsgálgatta.

Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy nem véletlen, hogy az első mikroszkópot Hollandiában készítették. A tengeri hatalomnak szüksége volt kiváló látcsövekre, és csak a lencsék sorrendjét kellett megcserélni. Ilyesmi a nagy igyekezetben véletlenül is elő szokott fordulni. Az viszont már igencsak különös, hogy a Leeuwenhoek által fabrikált szerkezet – alapelvét tekintve – korántsem volt egy csúcsmodell, hiszen már hetven (!) évvel korábban megalkotta Jansen a maga összetett mikroszkópját, mely annyira elterjedt, hogy vásárokban mutogatták és Galilei is azt használta. A Jansen-mikroszkóp minden ma használt optikai mikroszkóp ősének tekinthető (bár csaknem két méter hosszú volt), míg a Leeuwenhoek-féle, postabélyegnél alig nagyobb eszköz inkább egy kezdetleges mikromanipulátorra emlékeztet, mindössze egyetlen lencsét tartalmaz, és a szemhez emelve kellett használni, mint egy közönséges kézinagyítót. A furcsaság, hogy míg a Jansen-féle mikroszkóp csak tíz-hússzoros nagyításra volt képes, Leeuwenhoek primitív szerkezetével csaknem háromszázszoros, ma is tekintélyesnek számító nagyítást lehet elérni.

A felfedezés lázában égve Leeuwenhoek mindjárt azt is „meglátta", hogy