A hiéna

PETER STOCK

A HIÉNA

Fantasztikus regény

 [FPK:TRANSACTION_NOTICE]

[FPK:TRANSACTION_QRCODE]

[FPK:TRANSACTION_CUSTOMER_NAME]

[FPK:TRANSACTION_DATE]

[FPK:TRANSACTION_ID]

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv fedelét a szerző készítette.

ISBN 978-963-344-125-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tőke Péter Miklós, 1990, 2013

1.

A fekete földrész legtöbb vidékén megszokott látványnak számít a szétmarcangolt tetem, tekintettel a tényre, hogy az oroszlán, a párduc és a többi ragadozó nem fordít különösebb gondot az étkezés utáni rendcsinálásra; ha mohó étvágyát kielégítette, egyszerűen odébbáll – ráhagyva a takarítás minden gondját az arra illetékesekre: a hiénákra, sakálokra, dögkeselyűkre, akik nem kis örömmel látnak munkához, ha elérkezett az ő idejük. Az ilyesfajta lakoma színhelyére tévedő vándor legfeljebb akkor csodálkozik, ha történetesen nem egy, hanem két tetem fekszik egymás mellett, s ilyenkor – ha úgy tartja a kedve – elgondolkozhat azon, itt esett-e zsákmányul mind a két vad, vagy távolabbi helyről cipelték egymás mellé őket elejtőik.

Ha aztán a vándor jártas a csontok s egyéb maradványok felismerésében, kiderítheti, milyen állat teteme mellett áll… Egyszóval nem megy ritkaságszámba az ilyesmi Afrika vadbő tájain; ám az ott is feltűnést kelt, ha a zsákmányról kiderül, hogy ember…

Az pedig már komolyan megdöbbentheti a vándort, ha egyszerre két szétmarcangolt ember maradványaira bukkan!

A látvány szörnyűségéből az sem sokat von le, ha a két tetem nem a végtelen szavanna naptól barnára perzselődött füvén vagy a bozótosban hever, hanem egy lakóház földszinti szobájában… A kérdés ilyenkor legfeljebb az lehet, mit keres a szóban forgó vándor az említett helyen?

Nos, a helyzet az, hogy a fenti hullákat nem egy vándor találta meg, hanem Kombe asszony, a ház idős cselédje, aki – miután kellőképpen kirémüldözte magát – haladéktalanul értesítette a rendőrséget, majd bezárkózott a közelben lévő szobájába, és a szennyesládából előszedett whiskysüveg segítségével meglepően gyorsan leitta magát a padlóig… Ott találtak rá a nyomozócsoport tagjai, s mivel hasztalan próbáltak életet pofozni a néger hölgybe, Malone százados utasítására hagyták pihenni, s nekiláttak a helyszín átvizsgálásának.

Ted Malone, a mombasai rendőrség gyilkossági csoportjának felügyelője sok hullát látott már pályafutása alatt, és tekintve, hogy pályafutása legnagyobb részét Kelet-Afrikában töltötte, hozzáedződött a nem mindennapi látványokhoz – a borzalmasan megcsonkított tetemekhez, melyek az elkövetők barbár kegyetlenségéről tanúskodtak. Ez a mostani kép azonban túltett mindazon, ami eddig a szeme elé került, s amikor a szobába lépve, pillantása a két meggyilkolt földi maradványaira esett, és orra megtelt az émelyítő hullaszaggal, mely máris milliónyi legyet vonzott a helyszínre, kénytelen volt kifordulni a helyiségből, és megszabadítani torkát a váratlanul odanyomakodott reggelitől… Példáját, hű beosztotthoz híven, fekete bőrű hadnagya, Ben Usubi is követte, aki pedig korábban nem tartozott a gyenge gyomrúak közé, és gyakran emlékezett kedvtelve a régi szép időkre, amikor vadászszafárikon vett részt afféle mpisi boyként, azaz kuktaként, és az elejtett antilopok, bivalyok belét nyersen, vagy legfeljebb icipicit megpörkölve fogyasztotta hasonszőrű társaival együtt…

– Próbáljuk azt képzelni, hogy mindez csak díszlet! – javasolta fintorogva Malone felügyelő a már többször alkalmazott módszert. – Hogy ezek nem igazi hullák, hanem csak egy horrorfilm kellékei…

– Próbáljuk!… – krákogta Usubi. – Mivel az már mindenesetre biztos, hogy nincs bennem több, ami kijöhetne… Menj, és én követlek, ó Buana Mkubva!

A Nagy Úr megszólítás szuahili nyelven azt jelentette, hogy ismét olyan üggyel került kapcsolatba a Kenya-szerte ismert nyomozóduó, amely rendkívülinek ígérkezett, és Benjámin Usubi, a kamba törzs fia, ilyenkor újjáéledni vélte azokat a szívdobogtató perceket, amikor még ő is fegyverhordozóként ment a veszélyes vadat követő nagy, fehér buana mögött a sűrű bozótosban, és a helyzet hirtelen válságosra fordult…

A mészárszékre emlékeztető szoba látványa most valóban nagy ügyet engedett sejtetni, és mindketten különös szorongással a szívükben léptek be.

A nem túlságosan nagy helyiségben egy asztalon, két széken meg egy fali bárszekrényen kívül jóformán semmi más berendezési tárgy nem volt; eltekintve egy összetört HIFI-toronytól meg egy jókora, felismerhetetlen rendeltetésű, elektromos készüléktől… A vértől csatakos padlón heverő két tetem férfi volt; az egyik alacsony termetű, vézna, s a jobb lába valamilyen betegségből kifolyólag vékonyabb a balnál; a másik halott hatalmas izomkötegei viszont valamikor erőtől duzzadhattak. Az izomkolosszus testéből elég sok hiányzott: a fejen és a belsőségeken kívül az egyik kar könyöktől lefelé, meg egy tekintélyes darab a combjából. Fejetlen volt a vézna hulla is, ám az ő testén nem látszott egyéb sérülés, csak a ruháit borította vér, mintha forgatták, húzkodták volna a padlón, miután megölték.

– Vadállat végzett velük! – mutatott Ted a féltenyérnyi, véres lábnyomokra. – Oroszlán vagy párduc?

– Egyik sem, Buana! – vigyorgott Ben, immár teljesen asszimilálódva a környezethez. – Látszik, hogy nem sok időt töltöttél el a bozótban… Ezek közönséges hiénanyomok… Bár kétségkívül egy hatalmas fiszi nyomai.

– Hiéna…? – hüledezett Malone, fel sem tételezve a hadnagyról, hogy be akarná csapni. – Az a gyáva hullarabló betört a szobába, és megölte ezeket…? Ugyan, Ben, ezt magad sem hiheted!… Amíg az egyikkel végzett, a másiknak bőven lett volna ideje, hogy elmeneküljön! Egy fiszi soha nem merne rátámadni két felnőtt emberre a saját lakásukban!

– A fiszi korántsem olyan gyáva, mint egyesek hiszik, Ted – magyarázta a hadnagy. – Éjjel falkákba verődve vadászik, s addig űzi a kiszemelt prédát, amíg el nem kapja. Saját vadászterülete van minden hiénafalkának, s ha idegen fiszi téved oda, azt ízekre szaggatják, ha nem sikerül elmenekülnie. Néha kemény harcokat vívnak egymással, és…

– Jó, jó! – szakította félbe Malone a témába belemelegedett Usubit. – Ne tarts most nekem kiselőadást ezekről a sírásókról!… Bár kissé meglep, amit állítasz a kettős életükről, mert eszerint éjjel egész másként viselkednek, mint napközben. Biztos vagy benne, hogy ez igaz?

– Holtbiztos! – vigyorgott a hadnagy. – Azt hiszem, a fiszi a legravaszabb, legszámítóbb ragadozó; már azok között, akiket én ismerek. Napközben megjátssza a szegény dögevőt, kiérdemelve ezzel a törvény védelmét a maga számára, éjjel pedig fordít egyet a köpönyegén, és vérengző vadállattá válik… Nem egy esetet ismernek, amikor betört a feketék kunyhójába, és elragadta az ott lévő gyereket. Felnőtt embert azonban csak a legritkább esetben támad meg, ami szerintem nem a gyávasága mellett bizonyíték, hanem a ravaszsága mellett, mivel így nem tekinti senki olyan veszélyesnek, mint a szimbát vagy a csuit… Ellenszenves, hullaeltakarító tevékenységével kivívta, hogy a vadászok sohasem tartották dicsőségnek az elejtését, így már akkor is békében élhetett, amikor még nem védte a törvény… Az meg végképp nem megy csodaszámba, hogy idetévedt; talán a baromfiudvar, vagy az istállóban lévő állatok szaga csalta ide, aztán úgy döntött, hogy mégis inkább fehérpecsenyével tölti meg a bendőjét… hehehe…

– Lássunk munkához! – javasolta a felügyelő, jóllehet, mindketten úgy vélték, itt már csak a hullaszállítóknak akadhat dolguk. A rutinnyomozást azonban minden körülmények között illett lefolytatni, mert nemegyszer kiderült már, hogy a látszólagos baleset vagy öngyilkosság mesterien álcázott gyilkosságot