Vándorlások könyve

REMENYIK ZSIGMOND

VÁNDORLÁSOK KÖNYVE

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1971

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-300-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Remenyik Zsigmond

„El si fractus illabatur orbis,

impavidum frient ruinae…"

(HORATIUS)

…Életemnek abban a szakában, melyről annyi szó esik majd az itt következők folyamán, éppen a Hotel Deutscher Bundban dolgoztam mint háziszolga, mint mosogató, majd később mint kiszolgáló és csapos, lenn Buenos Airesben, Argentínában. Ez a húszas évek legelején történt, pontosan 1921 őszén és nyarán (tehát az említett esztendő januárjától áprilisáig), alig néhány hónappal rá, hogy lerongyolódva és pénz nélkül megérkeztem Európából Dél-Amerikába. Hogy mily körülmények között, mennyi szenvedés és megaláztatás árán, azt egy ízben már felvázoltam, és közzé is tettem közel húsz évvel ezelőtt (lásd: Vész és kaland, Athenaeum, 1939.), így tehát mindennek a részletezésével nem is terhelem most az olvasót. Tehát a Hotel Deutscher Bundban dolgoztam éppen, ahová egy bizonyos Lüdecke nevezetű tolmács és idegenvezető szerzett be a téglahordó és malterkeverő napszámosságból, amikor is a Falkland-szigetek egyikéről, a Szent György-szigetről, nagy, téli bundákban, kucsmákban és prémmel telelt, ormótlan csizmákban szabadságos cethalászok érkeztek éppen a Hotel Deutscher Bundba, és akár a pihenésre vágyó, fáradt vándormadarak, elözönlötték és megtöltötték ezt a harmadrangú, rendetlen, piszkos és rossz hírű szállodát…

(Itt közben természetesen el kell mondanom, milyen is volt ez a szálloda. Nos, ez az ütött-kopott, az elmúlt idők folyamán szüntelenül toldozott-foltozott épület a Retiro-állomás és a kikötő közelében állott, a széles, szellős és napos „alamédák" egyikén, a múlt század építészeitől annyira kedvelt, de a szomszédos üzlet- és lakóházak egyszerű, sima és vakolatlan formáitól eltérően csiricsáré, díszes oromzattal és a lábas házak mintájára kiképezett bolthajtásos, árnyékos oszlopsorral. Az épület homlokzatán tündöklött a szálloda neve: Hotel Deutscher Bund, fekete színben, cifra, gót betűkkel, nyilván évtizedek óta küszködve köddel, széllel, mállasztó csővel – méghozzá nem is sikertelenül, mert míg maga az épület mállott, romlott és omladozott, ezek az ember nagyságú, diadalmas betűk már a tenger távoli pontjáról is láthatók voltak, ha a kikötő felé közeledett a hajó. A széles sugárutat vastag törzsű, pikkelyes pálmák díszítették a szálloda előtt, de azon túl (jobbra és balra is végig a tengerparton, mind a Retiro-állomás, mind a rózsaszínben szélesen elterülő Casa Rosada, az Elnöki Palota irányában is.

Ez az ócska, rozoga épület tele volt férgekkel, egerekkel és patkányokkal. Hogy mi lehetett titka, csábítása és vonzereje, hogy mégis tömegestül keresték fel a kivándorlók, de különösen a „pampán" és a Tucuman környékén dolgozó, szegény bajor és baltikumi orosz parasztok, hogy ott hosszabb-rövidebb időre meghúzódjanak, azt – még a helyzet ismeretében is – nyilván nagyon nehéz lenne felderíteni, pontosan meghatározni. Mert még maga a szálloda személyzete is, úgy, ahogy voltunk, valamennyien – és nyilván előttünk is, utánunk is ugyanez volt a helyzet – megbízhatatlanok, pontatlanok, szemtelenek, gorombák és ellenségesek voltunk – ahol csak lehetett, és amióta ember rá csak visszaemlékezhetik, félrevezettük, semmibe vettük és kijátszottuk a vendégeket, amellett úgy végeztük a munkánkat, mint akiket legalábbis vérpadra hajszolnak, aminek viszont az volt az oka, hogy don Carlos Knöpfle, a tulajdonos, zsugori, krajcáros, erőszakos és bizalmatlan ember lévén, soha egy megfelelő embert fel nem vett a szállodába. Híre volt, hogy a kikötőben és már a napszámos munkából is kikopott, megbízhatatlan alja népség köréből szedi fel alkalmazottait – valóban ez volt a helyzet. Mintha csak két bal kézzel, azt is mondhatnám, hogy szinte rosszhiszeműen válogatott volna össze bennünket, mert az istennek nem akadt egy sem közöttünk, aki tisztességgel, kedvvel és hozzáértéssel végezte volna a rábízott feladatot. Ennek következtében olyan volt a szálloda, akár egy szemétdomb, arról nem is szólva, hogy amihez hozzányúltunk, ha el nem is kallódott éppen, de porrá vált, megsemmisült, elbitangolódott a kezünk alatt. Letörtek a csapok, törtek a poharak, kiszakadtak az ajtók és ablakok, de még a lábasok, kondérok, dézsák és tálak is használhatatlanná váltak szinte hetek alatt a konyhában – korlátok szakadtak le a folyosón, és beomlott a lépcső, majd a falban repedtek meg a csövek, aminek következtében a felső emeleten, a padlás alatt egyik szobában beomlott a fal, úgyhogy már csak oszlopok és gerendák tartották a teljes összeomlástól itt-ott az épületet.

A tulajdonos, don Carlos Knöpfle – vagy mint ahogy a vendégek és mi, alkalmazottak, általánosságban és egyszerűen neveztük őt, szabadon Schiller nagy hírű hőse után: don Carlos – maga volt a megtestesült szörnyűség, a testet öltött szerencsétlenség. Ormótlan, alaktalan törzsét rosszul szabott ruhákba bújtatva, szinte már szánalomra méltónak tűnt állandó és tehetetlen fogcsikorgatásával, amint kora reggeltől késő éjszakáig nyomunkban szaglászott, nyomunkban koslatott, akár egy országos szerencsétlenség. Nem kétséges – és ezt valamennyien tudtuk róla pontosan –, hogy testében és lelkében ő maga is szörnyetegnek érzi magát, annak a megnyugtató reménye nélkül, hogy valaha is kibújhat bőréből, és akár egy vedlett ruhát, ledobhatja magáról indulatait és ösztöneit, és egyáltalán, sutba dobhatja, valaha is felszámolhatja reménytelen és elviselhetetlen életét. Mint mondom, kora reggeltől késő estig mindig nyomunkban koslatott, indulatos ordításával túlharsogva a tányérok és poharak, de még a kondérok, tepsik, kések és lábasok csörömpölését is a konyha felől, rosszhiszemű gyanakvásának utat engedve szüntelenül, és rágalmazó vádaskodásaival illetve alkalmazottakat éppúgy, mint vendégeket. Mert nemcsak bennünket, cselédeket gyötört és kínozott ez a don Carlos, de a szállást kereső vendégeket is, akiket ráadásul még meg is károsított, be is csapott, sőt, meg is lopott – életemben soha nem láttam embertelenebb, különb szörnyűségeket, mint amiknek tanúja voltam ebben a szállodában rövid néhány hónapos alkalmaztatásom ideje alatt. Mert való igaz, hogy míg érkezésükkor kényszeredett, torzult mosollyal fogadta a kikötőből vagy a pampákról érkező vendégeket ez a don Carlos, a nyomorult kivándorlókat éppúgy, mint a különböző nehéz nyavalyáikat gyógyítani szándékozó szegény tucumani cselédeket és parasztokat – ha elfogyott a pénzük, a magasságos egek és a törvényes társadalom rendjére való hivatkozással foglalta le, rakatta pincébe és helyezte zálogba nyomorúságos ládáikat, kosaraikat és kofferaikat, benne értéktelen holmijukat, rongyaikat. Félig haldokló embereket tett ki az utcára, bénákat, nyomorékokat és még vakokat is, ha kifogytak pénzükből, és tovább már nem tudták fizetni szállásukat. Ilyen esetekben feldúltan és a kétségbevonhatatlan földi igazság dicsfényével homlokán verte az asztalt, vagy rugdosta a hosszú, sörfoltoktól éktelenített kiszolgálópult oldalát, mintha legalábbis ő lett volna a tőrbe csalt és kijátszott áldozat. Ilyenkor mindenki kussolt, vendégek éppúgy, mint cselédek, de még a szakácsok és konyhamosogatók is, fülelve és szemükben komor pillantással, lázas munkába merülve, bárdokkal és hosszú, éles késekkel remegő kezükben.

Viszont bennünket, akik alkalmazotti és cselédi minőségben dolgoztunk a Hotel Deutscher Bundban, don Carlos puha, dagadt, ügyetlen keze alatt, úgy fertőzött meg a széthúzás és az ellenségeskedés, mint valami ragály. Ha belefáradtunk a vendégekkel való komiszkodásba, vagy ha már végleg lapulnunk kellett don Carlos magasságos, tébolyult személye előtt, egyebek híján egymást martuk, mi, csaposok, mosogatók, szolgák, pincérek és konyhai cselédek, akár a kiéhezett, megvadult patkányok. Nem egy esetben még össze is verekedtünk, székekkel, késekkel és bárdokkal, amidőn azután don Carlosra hárult a dicsőséges feladat, hogy ordítozással, asztalcsapkodással, alvilági fenyegetések kíséretében rendet teremtsen boldogtalan cselédei között. De ha indulataink nem is vertek mindig ily eget verő hullámokat, szakadatlanul folyt azért közöttünk az ellenségeskedés, nyílt csúfolkodás vagy alattomos rágalom – és ez tette lehetővé, hogy don Carlos, ha különböző viharok, ordítozások és szívrohamok árán is, de kezében tartsa a hatalmat felettünk, és egyáltalán víz fölött tartsa ezt a gyűlölködő, tolvaj cselédekkel, kifosztott, kirablott vendégekkel, férgekkel, egerekkel és patkányokkal megtömött, gerendákkal alátámasztott, düledező és omlatag szállodát…)

Nos, amikor ezek a cethalászok megjelentek közöttünk, ez már magában véve olyan volt, akár egy áradás. A kikötőből érkeztek, és alighogy lepakolták zsákjaikat, kopott kofferjaikat és kosaraikat a hosszú, szennyes pult elé, máris grogot rendeltek meg sört meg mindenféle erős pálinkákat, bolst, gint, majd gabonából és cukornádból készült, égetett szeszeket. A kiszolgáló személyzet mind ott tolongott körülöttük, mert ismertük szokásaikat, és már vártuk mindannyian, hogy nekünk, cselédeknek is fizetnek majd egy-egy italt. Don Carlos a pult mögött állt, két rövid, alaktalan karjával az asztal lapjának támaszkodva, homlokára tolt, fekete szalmakalappal és elégedett mosollyal dicsőséges ajakán. Ezek voltak a Hotel Deutscher Bund családias, békés pillanatai, hogy úgy mondjam, ezek voltak azok az alkalmak és azok a pillanatok, amelyek dicsfénnyel ragyogták be a szálloda rozoga épületét, és melyekért don Carlosnak éppúgy, mint nekünk, a szállás cselédeinek, szinte és kizárólagosan élni volt érdemes. Mindenki kapott italt, sört, grogot vagy pálinkát – még maga don Carlos is ivott, és ivott a konyhaszemélyzet, a kiszolgáló pincérek, csapos és háziszolga is, ivott Horst Bock, a könyvelő és Henrik, az egy személyben portás, tolmács és kifutó „corredor", ittak a szakácsok, és ittak a többi vendégek is – mert meg kell adni, amíg csak vissza tud nyúlni az emberi emlékezet, ezek a cethalászok, bányászok és favágók, akik rendszeres hullámzásban a szállodát elözönlötték, hogy szabadságuk ideje alatt pihenjenek és szórakozzanak, nem voltak szűkmarkúak, sem kicsinyesek.

Az egész este, késő éjszakáig, azzal telt el, hogy néhányan, akik a pult mellett vagy a szomszédos kiszolgálóteremben dolgoztunk éppen, hallgattuk a cethalászok tréfálkozásait és történeteit. Egy ideig don Carlos is ott trónolt közöttünk, rendreutasító és komor tekintettel figyelmeztetve bennünket kötelességünkre, ha túl sokáig tétlenkedtünk, vagy a zöld posztóval leterített, nagy, kerek asztalhoz túlságosan közel merészkedtünk. De éjfél felé felszedelőzködött, és mint ahogy szokása volt minden este, lefekvés előtt, ment a padlásra, hogy megnézze, nem omlott-e be még a tető, hogy nem csapott-e ki medréből a sötét, hullámzó tenger, és hogy az égen megvannak-e még hiánytalanul a hold és az összes csillagok! Ekkor Hans Höniggel, aki mellett, a pult mögött, ezekben a hetekben én mosogattam a piszkos edényeket, mi is közelebb merészkedtünk. Ettünk, ittunk, és a cethalászokkal együtt mi is teli torokból énekeltünk – és ebben az esetben don Carlosnak még azellen sem lett volna kifogása, ha történetesen felgyújtjuk a szállodát. A cethalászok tele voltak pénzzel, és amíg tartott, két kézzel szórták, mint általában az eszüket vesztett, az életben cél nélkül tengő-lengő, kiéhezett és agyonhajszolt, szegény emberek. Don Carlos tehát mindenképpen nyugodtan és békében hajthatta álomra a fejét…

*

Alig néhány napra rá, hogy a cethalászok tanyát vertek a Hotel Deutscher Bundban, halálos szerencsétlenség törtónt a szállodában. Ennek a szerencsétlenségnek áldozata José volt, egy araucan törzsből származó, fiatal indián, aki mellettünk és velünk együtt dolgozott mint háziszolga, majd mint éjjeli portás és csapos. Ez a José alacsony, zömök, széles vállú indián legény volt, békés és türelmes, akár egy láma az Andesek dús, zöld legelőiről, és don Carlosra úgy tekintett, mint ahogy ősei és elődei tekintettek valaha áldást osztó és átkot szóró, szörnyű halványaikra lenn Patagóniában, akiknek minden parancsát vakon kötelesek teljesíteni. Állandóan mosoly ült arcán, és fekete, sűrű, tömött hajában egy széles ezüstcsík csillogott. Durva, nagy testi erővel rendelkezvén, ő volt az, aki az érkező vendégek ládáit felhordta az emeletre, vagy ha már kifogytak pénzükből, és don Carlos tovább már nem hitelezett, ezeket a ládákat, kofferokat és kosarakat lehordta a pincébe, hogy ott, amíg ki nem váltják őket, zár alatt tartassanak, vagy ha nem váltják ki őket, megrohadjanak. Ő volt az, aki a gerendákat a tetőn alátámasztotta, és nagy testi erejére való tekintettel megint csak ő volt az, aki le- és felhordta és a pincében csapra verte a nehéz söröshordókat.

Éppen egy ilyen munkája közben érte Josét halálos szerencsétlenség. Bár tudott dolog volt – és erre a körülményre don Carlost nem egy ízben figyelmeztette José –, hogy könnyen szerencsétlenséget okozhat az akna átnedvesedett falában futó villanyvezeték, don Carlos semmibe vette ezeket a figyelmeztetéseket, és mindig csak ígérgetett és fogadkozott, hogy így meg úgy, majd rendbe hozatja hamarosan, sőt, még gúnyolódott is, gyávának, herélt birkának nevezve a fiatal indiánt. Hans Höniggel mi éppen a kocsmát takarítottuk, mostuk a padlót, és törölgettük az asztalokat, amikor irtózatos ordítás hangzott a pince felől. Don Carlos a pénztárban üldögélt, fején homlokára tolt, fekete, kemény szalmakalappal, Horst Bock könyvelőt kínozva a pénztárlapokkal – Henrik, a tolmács, pedig éppen pucolta az árkádokra nyíló ablakokat. Ahányan voltunk, ész nélkül rohantunk a pince felé. De mire a lejárathoz értünk, mire don Carlos rekedt ordítására kikapcsoltuk az áramot, José már holtan, meggémberedett tagokkal hevert a pince fenekén. Nemsokára jött a rendőrség, majd később a hullaszállító kocsi – jegyzőkönyvet vettek fel, amelyben Horst Bock és Henrik törvényes következmények mellett, felelősségük teljes tudatában tanúsították, hogy José saját vigyázatlanságának, saját könnyelműségének lett az áldozata, és don Carlos többszöri és előzetes figyelmeztetése ellenére is saját, makacs akaratából szállt le az aknába. Tekintettel a körülményekre, hogy José nevét a szállodában senki sem tudta pontosan, cím és közelebbi tájékozottság hiányában a szerencsétlenségről a rendőrség senkit sem tudott értesíteni. Josét elvitték, és ezzel be is fejeződött a dolog.

Efféle eset természetesen felbolygatta és feldúlta a szállodát. De nem sok időnk volt a töprengésre, a suttogásra és gondolkodásra, mert a következő napok egyikén újabb megdöbbentő botrány színhelyévé vált a szálloda. Ezúttal Horst Bock volt az áldozat. Ez az alacsony, elhízott, szemüveges pénztáros – való igaz, hogy szemtelenül lopta a szállodát, de az is igaz, hogy ennél a korlátolt, de egyben alattomos és ravasz embernél odaadóbban senki sem dolgozott don Carlos kezei alatt. Reggeltől estig talpon volt, fájós, görbe lábait fürgén emelgetve, füle mögött ceruzával vagy tollszárral, és akár egy görény, úgy kajtatott utánunk, a kocsma, az étterem és a konyha cselédei után. Mintha legalábbis ezer szeme lett volna és száz fürge lába, mert mindenütt ott volt, ott figyelt, ott lapult, pusmogott és fülelt, alattomos és fürge szemeivel vastagon csillogó szemüvege mögött. De nemcsak bennünket, szolgákat, pincéreket, szakácsokat és egyéb cselédeket kémlelt, hanem váratlanul és alattomosan lecsapott a megszálló vendégekre is, olykor még attól sem riadva vissza, hogy távollétükben átkutassa holmijukat, hogy utána don Carlosnak besúghassa esetleges titkukat. Mint mondom, olyan volt, akár egy patkány vagy görény, alattomos és ugyanakkor támadó és harcias – alázatos és ugyanakkor arcátlanul szemtelen; szolga módra meghunyászkodó és ugyanakkor kíméletlenül és belátástalanul zsarnoki. Hogy sorsát mégsem kerülte el, sőt, mi több, hogy a rossz sorsban éppen ő volt, aki megelőzött valamennyiünket, mégsem volt indokolatlan, megmagyarázhatatlan és érthetetlen. Mert Horst Bock fölött, akár egy gomolygó, sűrű, sötét felhő, megközelíthetetlen távolságban ott lebegett Henrik, a tolmács és corredor, aki mindenkit túlszárnyalva, felülmúlva és megelőzve, don Carlosnak letéteményes és bensőséges titoknoka volt, talán az egyetlen ember a világon, akinek don Carlos maradéktalanul hitelt adott. Nos, ez a Henrik már hosszú idők óta tájékoztatta don Carlost Bock pénztáros szemérmetlen fosztogatásairól, a szálloda érdekeivel ellentétes, alattomos üzelmeiről, úgyhogy egy szép napon betelt a pohár, és Horst Bock eget verő ordítozások közepette egyik pillanatról a másikra az utcára került.

(Ez a szó, hogy „utcára került", a szó szoros értelmében veendő, mert abban az időben, a húszas évek legelején, akár óljukból kivert kutyák, úgy vánszorogtak, ténferegtek Buenos Airesben ezer-, tízezer- és százezerszámra a munkájukból, állásukból kikopott hajléktalanok. Tehát Horst Bock is az utcára került, és sorsa néhány hónap múltán be is teljesedett. Mint ahogy később, lenn, Patagóniában, és még később, lenn, Valdiviában fülembe jutott, teljesen lerongyolódva, bőrig foszlott ruhában, pénz nélkül és betegen csavargott Buenos Airesben hosszú hónapokon át, fájós lábait nehezen emelgetve, piszkosan és éhesen. A német szállodákban állást nem kapott – a Hotel Stadt Wienig, a Royalig don Carlosnak könnyedén elértek csápjai –, így tehát, amíg egészsége bírta, alkalmi munkákból, kisebb, pár centes szélhámosságokból éldegélt, mindaddig, amíg ez a lehetőség is ki nem kopott a lába alól. Közben betegség is elérte, úgyhogy már-már mint egy kivert kutya kódorgott régi szállása környékén, rongyosan és éhesen, mint akit hajtanak. Végül már abból élt, hogy régi ismerőseivel egy-egy kávét vagy egy-egy ebédet fizettetett magának valami olcsó kínai kávémérésben, feladva ezáltal emberi méltóságának utolsó romjait is. Ebben az állapotban döntő lépésre határozta el magát. Egy késő este, amikor a szálloda már elnéptelenedett, és csak don Carlos őrködött kis bódéjában a söntés és a porta között, mint aki utolsó menedékképpen fedél alá húzódik szél, eső és fullasztó köd elől, betámolygott a szállodába, és a szó szoros értelmében letérdepelt don Carlos elé. Összetette két kezét, és úgy zokogott, akár egy hajlékából kivert, szegény gyermek. Csak egy tányér meleg ételt kért és egy éjszakai szállást, hogy betegségében és éhségében kipihenje magát – de don Carlos nem volt az az ember, akit meg lehetett hatni könnyedén. A szerencsétlen pénztárost csúnya szavakkal zavarta ki szállodájából, még botot is ragadott, és amikor a szálloda bejáratához értek ebben a keserves dulakodásban, még lökött is rajta egyet, úgyhogy a beteg Horst Bock elterült a földön, az árkádok alatt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy valaki látta ismerőseim közül, többé még hírt sem hallottam róla. Nyilván elpusztult éhesen, becstelenül, betegen, hasonlóképpen, mint annyian a don Carlos keze alatt dolgozó vagy a Hotel Deutscher Bund fedele alatt meghúzódó számkivetettek közül…)

*

Így történt tehát, hogy ebben az alvilági környezetben és ebben az elemi felfordulásban egy este, amikor Hans Höniggel éppen aludni tértünk volna a poharak, korsók, edények és pultok eltakarítása után, bekopogtatott hozzánk az egyik cethalász, név szerint Leopold Werner, származására nézve régi halászivadék a távoli Pomerániából. Ez a Werner alacsony, sovány emberke volt, idejére nézve már nem fiatal, inkább középkorú. Eltérően a többi halászoktól, kucsma helyett kopott, gyűrött kalapot viselt, és szőrmével bélelt, vastag, bolyhos kesztyűk helyett vékony cérnakesztyűt a kezén, nyilván megszokásból és talán tisztaságból – és hosszú, földig érő bunda vagy rövid bekecs helyett szürke, vastag szövetkabátot, amely túlméretezetten szinte lógott, lebegett rajta, és amelyben szinte elveszett. Szája szélén mosoly bujkált, és két szeme vidáman csillogott szüntelen. Gondosan becsukta maga után bódénk ajtaját, és ahogy az ágy szélére leült, hosszú, földig érő kabátja lebernyegével be is takarta térdeit. Szájában kis pipát tartott, és kalapja füléig csúszott a fején.

– Azért jöttem – mondotta –, hogy elcsaljalak innen benneteket. Ha meggondoljuk, ez a munka, amit itt végeztek ebben a barlangban, nem is nektek való. Legények vagytok, nem pedig holmi tányérmosogató vénasszonyok. Hogy don Carlosról meg erről az egész istenverte bódéról ne is beszéljek, erről a patkányfészekről meg rablóbarlangról – nem akarjátok tán itt elpazarolni fiatalságtokat? Gyertek le velünk a szigetre halásznak. A többiekkel már megbeszéltem a dolgot, semmi kifogásuk sincs ellene. Meglátjátok, lenn a szigeten nektek való, tisztességes munkához juttok, még pénzt is kapartok össze egy-két év alatt, hacsak nem pálinkázzátok vagy kockázzátok el a kantinban, mert ott még el sem kurvázhatjátok – négynapi hajóútra a szárazföldtől, képzeljétek csak el! Örüljetek, hogy innen épségben megszabadultok, és nem jártok úgy, mint ez a kelekótya, buzeráns Horst vagy ez a szerencsétlen indián legény, José… Ha nem gondoljátok meg, és itt kínlódtok tovább, még megéritek, hogy rátok szakad a tető!… Ebben a feneketlen, piszkos nagyvárosban csak elpusztulhat egy magunkfajta ember…

Késő éjfélig beszélgettünk, míg később, miután Werner már eltávozott volt, Hans Höniggel hosszan megtárgyaltuk az ügyet. Már jobban mondva csak én mérlegeltem kellőképpen a helyzetet, mert az igazat bevallva, Hans Honig kezdettől fogva ellenállt – a szálloda egyik személyzetével, egy kivándorolt, alacsony, sovány bajor özvegyasszonnyal folytatott viszonyt, akitől gyermeket is várt, így tehát a maga becsületes, együgyű módján aligha gondolhatott effajta távoli próbálkozásra, engem viszont aligha kötött bármi is ehhez a helyhez és ehhez a keserves alkalmazáshoz. Sőt mi több, minden nap, amit ebben az omladozó, istenverte szálláson eltöltöttem don Carlos kemény keze alatt, eltékozolt, elkallódott, elveszett időnek számított mindabból, ami ebben a korban, húszéves koromban ezen a nagy, szabad, felmérhetetlen világon előttem állt.

(És itt meg kell még említenem egy másik indokot: egy megalázó, sikertelen és csalódott szerelmet, amely éppen ezekben a hónapokban, a téglahordó napszámoskodás, kifutóskodás és szállodai, konyhai edénymosogatás ideje alatt dúlta fel egyébként is hányatott, fiatal életemet. Ez a megalázó, sikertelen és csalódott szerelem Erna volt, egy holland születésű lány, akivel don Carlos szállásán kerültem össze, ahol mint napszámos meghúztam magam, mielőtt oda mint mosogatót Lüdecke tolmács „beszerzett" volt. Ez az Erna karcsú, fekete hajú, barna bőrű lány volt, nyilván ugyanabból a fajtából, melyből én is eredtem: elszánt volt, bátor és merész, amellett – a jelek szerint – merte is kockára tenni biztonságát és életét. Mindenesetre engem csúfosan kijátszott – egy napon, amikor tartozását fizetnie kellett volna a szálláson, csiricsáré, szegényes holmiját hátrahagyva, ismeretlen helyre távozott. Néhány napra rá Rosarióból, majd Mendozából, majd egy hétre rá Chiléből, Santiagóból írt egy levelet és egy-egy lapot, jelezve bennük, hogy rengeteget nélkülözik, és Bolíviának tart, Iquiquc irányában, bolíviai rokonai felkutatására. És hogy felejtsem el, igyekezzem tisztességgel végigkínlódni az életet – egyetlen mód, ami ebben a keserves életben adódik magunkfajta otthontalanoknak. És ami számomra a legszégyenletesebb volt az egész ügyben, ha nem is a legkeservesebb, a lány kifizetetlen, hátrahagyott tartozását don Carlos velem fizettette ki, méghozzá napokon át tartó fogcsikorgatás, asztalcsapkodás, átkozódás és fenyegetőzés kíséretében, ami által nyilvánosságra is került az ügy és vele együtt megalázó fájdalmam és szégyenem.)

Reggelre kelve tehát úgy határoztam, hogy elfogadom Leopold Werner ajánlatát, és megyek le velük halásznak Szent György szigetére. Éppen őszre hajlott az idő, és ezekben az utolsó, őszre hajló, a déli kontinensen rövidülő áprilisi napokban végigjártunk még néhány kocsmát, ahol úgy fogadtak bennünket, mint annyi aranyat. A halászok még mulattak egyet, végigabajgatva a teherkikötő sötét sikátorait, felforgatva a színes lampionokkal díszített szalonokat és fejük tetejére állítva a vastag bőrű, kifestett lányokat – úgyhogy amikor don Carlos elé járultunk búcsúzkodásra, már fonnyadtak voltunk valamennyien és sárgák, akár a citrom. Amikor útnak indultunk, éppen ünnepnap volt, ünnepnap és vasárnap délután – egy hatalmas zsákraktár égett a kikötőben, és a tornyokkal, katedrálisokkal, vastag törzsű pálmafákkal díszített város fölött sűrűn sötétedett. A tenger felől, a még csillagos ég alatt, vadul fütyült a szél…

*

A tenger is viharos volt, és az első két nap alatt, mintha csak megtébolyodott volna az ég, zöld és szürke szelek kavargatták az ólomszínű vizet a magányos és mind elhagyottabb tengeren. A köd is leszállt, reménytelen szürkeségbe borítva az eget és a vizet. Éjjel-nappal már csak a hullámok dübörgése volt hallható, szinte elnyomva a küszködő gépek zaját, amint a szél vadul és kíméletlenül hajtotta maga előtt a tarajos, habzó hullámokat. Lassan azonban, két nap után, a víz lecsendesedett. A köd is felszakadt, és a nehéz, ólmos felhők fölött szinte kísértetiesen és váratlanul megjelent a hold, ezüstös fénybe borítva a végtelen, nyugtalan vizet. Majd egynapi szünet után, negyednapra beborult megint, és vastag pihékben hullni kezdett a hó. Mintha a süllyedő alvilág peremére értünk volna, ellenséges, idegen és bosszúálló elemek közé, úgy tűnt előttünk az egész. Lassan közeledtünk a hajón Szent György szigete felé.

Az utazás egész ideje alatt lenn ültünk a hajófenékben, a vörösre izzott, füstölgő gépek közelében, és ott melegedtünk. Ittunk is természetesen, főként rumot és piscót, méghozzá mértéktelenül, kiváltképp a halászok, akik bírták is az italt. De mintha ragály ütött volna ki közöttük, szemlátomást váltak mind kedvetlenebbé és mind hallgatagabbá, amint múlt az idő, és közeledtünk a sziget felé.

– Most aztán megint egy esztendő, de legalább tíz hónap, ha rendben megy az egész – mondogatták, és hogy saját maguknak és egymásnak holmi vigaszul szolgáljanak, felelevenítették és egymás emlékezetébe idézték az elmúlt pihenő hetek dicsőséges tapasztalatait. De főként és kiváltképp a Hotel Deutscher Bundot, a Hotel Stadt Wient meg a többi kocsmákat, a szerencsejátékokat meg a villanyzongorát meg természetesen a kikötőbeli lányokat. – Most aztán kezdődik elölrül a nyavalyatörés – mondogatták keserűen és kiábrándultan –, kezdődik újra Gibbons, az acsarkodás, a kantin meg a cethalak. Egy esztendőre vége Buenos Airesnek, La Platának, a meleg tengeri fürdőzésnek meg a láblógatásnak a katedrális előtt, a pálmafák alatt…

– Ahogy ennek a mulatságnak vége volt, vége lesz a kínlódásnak is, és megyünk be a városba egy nagyot mulatni megint – mondotta Werner, és kis pipájára gyújtva, megigazította fején a kopott, füléig beesett kalapot.

Majd derűs mosollyal ajkán hozzám fordult, és azt mondotta még:

– Ha ezeket a fiúkat hallgatja, azt gondolhatja az ember, hogy Buenos Aires meg La Plata, de különö­sen a Deutscher Bund meg a Stadt Wien a világ közepe, és don Carlos az úristen, pedig…! Ami engem illet, be kell vallanom, hogy ezt a szigetet nem adnám oda száz városért. Persze, én is várom minden évben és különösen a vége felé azt a kis bumlizást, ami magunkfajta embernek adódhatik, és ki is jár egyesztendei penészedés után, de amióta elkerültem húsz évvel ezelőtt Pomerániából, ezen a tengeren meg ezen a szigeten érzem legjobban magam. Pedig valamikor kertészlegény voltam, és még itt fenn, Mendoza környékén két évig kertészkedtem is, meg voltam kinn a pampán, ökröket őriztem don Sebastiannál, utána meg még bányában is dolgoztam senor{1} Patinónál, fenn Bolíviában. De még mindig ez volt a legjobb, ez a cethalászás meg ez a sziget.

– Meglátod, fiam – tette még hozzá Leopold Werner –, a te számodra is rendben lesz itt a dolog. Fő az, hogy elvégezd a munkádat, és ha látod, hogy bal lábbal kelt fel Cardenas vagy valamelyik másik felügyelő, tétesd csak süketnek meg vaknak magadat, mintha a falnak beszélne, ne is válaszolj! Majd elhelyezünk a barakkban vagy a kantinban, vagy a raktárban a halpucolásnál, de az is könnyen megtörténhetik, hogy egy-két hónap múlva velünk jössz a hajón. A fődolog csak az, hogy viseld békén magad, és figyelembe se vedd a felügyelők duruzsolását. Kiváltképp pedig erre