A halálexpressz - Bumeráng kapitány

BARSI ÖDÖN

A HALÁLEXPRESSZ

BUMERÁNG KAPITÁNY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-076-4

© Barsi Ödön jogutóda

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A HALÁLEXPRESSZ

E. Girdo

I. FEJEZET

TONG TÁBORNOK

A mozdony éleset füttyentett és megindult, a kerekek csattogása egyre erősebb lett; a vonat kiért a nyílt pályára.

Mister Milton szivarra gyújtott és unottan nézte az ablak előtt elsuhanó vidéket.

A vonaton ezúttal csak európaiak utaztak. Egyetlen kivétel Sing volt, a pincér, aki a kínaiak kifejezéstelen mosolyával hordta kocsiról kocsira a frissítőket és vacsorára invitálta az utasokat az étkezőkocsiba.

Elviselhetetlen hőség volt… A legtöbb utas ingujjban ült fülkéjében.

– Irigylem a nőket az öltözetükért! – mondta mister Milton és mosolyogva nézett lányára.

Miss Milton igéző jelenség volt: szép és fiatal. Dús szőke haja kitűnően illett fehér arcbőréhez és kifejező, kék szeméhez. Divatos nyári ruhát viselt, mezítelen lábán piros szandált.

Mister Milton ásított:

– Szörnyű ez a kínai expressz! Nem tudom ezt a vidéket megszokni. Szeretnék már valahol a tengerparton lenni.

– Vagy New Yorkban, a régi lakásunkban – mondta a lány élénken. – Hidd el, papa, nekem is elegem van a kínaiakból!… Valamikor azt képzeltem, hogy ez a föld is olyan, mint Japán… Itt is kerestem a bambuszsövénnyel övezett törpe sziklakerteket, a virágzó cseresznyefákat, a kis tavakat és a fürge kurumákat, de hiába!…

Milton sóhajtott:

– Igen… Más ország, más emberek… Mérföldekre terjedő irdatlan erdők, hatalmas mocsarak és sárga, piszkos vizű folyamok, ez Kína! Meglátszik ezen az országon, hogy évszázadokon át fal választotta el a civilizációtól…

A mozdony sípolt, és a vonat rövid alagúton robogott keresztül. Milton gyorsan felrántotta az ablakot, de így is elég füst csapódott az arcába.

– Ez Kína! – mondta az öregúr méltatlankodva, amikor a vonat elhagyta az alagutat. – Az emberek udvariasak, helyesebben annak látszanak, de senki sem tudja, hogy a lelkük mélyén mit éreznek. Bárgyún mosolyognak, mint a régi istenszobrok a düledező templomok homályában… Semmi sincs az arcukra írva, mintha csak álarcot hordanának… Mosolyogva lopnak, rabolnak és gyilkolnak!… Igen, Joan, gyilkolnak! Látom, te is megfigyelted a sárga bőrű fickót, aki az imént haladt el a fülkénk ajtaja előtt… Vasúti pincér! Úgy mosolyog, mintha külön fizetést kapna ezért. De ki biztosít arról, hogy nem kever-e mérget a kávémba?! Vagy nem akar-e a sötét folyosón ledöfni?! A szája mosolyog, de a szeméből nem sok jót olvasok ki.

Joan felhúzta finomívű szemöldökét.

– Igazságtalan vagy, papa. Nekem nincs semmi kifogásom az emberek ellen, csak a vidéket nem szeretem.

Milton legyintett:

– Az emberek a vidékhez idomulnak. Sötét ország ez, és gonosz emberek lakják. Abban a reményben jöttem ide, hogy kitűnő üzleteket köthetek. Az eredményt te is tudod! Mély hajlongások, szép, udvarias szavak, nagy fogadkozások és az eredmény: semmi! Abszolút semmi!

A lány mosolygott:

– A kínai kereskedők túljártak az eszeden, papa!

Milton mérgesen felhorkant:

– Azt szeretném látni! Első eset volna, hogy valaki túljárt a Milton és Társa Rt. vezérigazgatójának eszén… Nem, Joan! Nem erről van szó. Mikor már-már lekötettem az üzletet, akkor újabb kifogással álltak elő. Nem követelődztek. Sőt, ellenkezőleg. Nyájasan mosolyogtak, és a kitűnően indult tárgyalás minden esetben zsákutcába vezetett. „Oh, készséggel leszállítjuk az árut, ha nem árad ki a folyó! – mondták. – Vagy ilyenformán beszéltek: „Feltétlenül betartjuk a fizetési feltételeket, ha Tong tábornok nem pusztítja el az országot… Hallottál már ilyent? Ebben az országban olyan tábornokok vannak, akik rabolnak és fosztogatnak… Hát nem furcsa ország ez? Nálunk egy tábornok minden esetben olyan tiszteletre méltó személyiség, aki katonáknak parancsol és őrködik a rend felett…

– Kicsoda ez a Tong tábornok, akit említettél? – kérdezte a lány könnyű borzongással.

Az öregúr vállat vont.

– Senki sem tud róla biztosat. Állítólag maga a megtestesült sátán! Rablóvezér, aki tábornoknak címezteti magát, és fantasztikus egyenruhában jár. Embereit kitűnően fizeti a rablott pénzből.

– És kiket rabol ki? Utasokat vagy falvak lakóit?

– Ez mindig attól függ, hogy mennyi embere van. Néha csak az utakon döcögő szekereket tartóztatja fel, máskor pedig kifosztja a falvakat és a vonatokat.

Misa Milton elsápadt:

– A vonatokat?… Gondolod, hogy minket is veszedelem fenyeget?

– Erről szó sincs – válaszolta Milton mosolyogva. – A legendás tábornokot már évek óta nem látták ezen a környéken.

A lány megkönnyebbülten lélegzett fel:

–– Remélem, mi sem fogjuk látni. De nézd csak, a pincér megint itt van az ajtónk előtt.

Az üvegen keresztül Sing sárga arca mosolygott az utasokra. A kínai elhúzta az ajtót és mélyen meghajolt:

– Nem parancsolnak vacsorázni? – kérdezte furcsa, vékony hangján, mely a gyermek sírására emlékeztetett.

Milton az első pillanatban gorombán akart válaszolni, de a kínzó melegre való tekintettel meggondolta a dolgot és leereszkedőn bólintott.

– Nem bánom! Gyere Joan, átmegyünk az étkezőbe!

Az étkezőkocsi zsúfolásig tömve volt utasokkal, de Sing bámulatos ügyességgel mégis kerített egy üres asztalt. Miss Milton körülnézett a tágas kocsiban. Közvetlen mellettük egy idősebb hölgy ült régimódi, tollas kalapban. Egy másik asztalnál pedig két fehér ruhás férfi, akik olyan hangosan beszéltek, hogy a kocsi túlsó oldalán is pontosan lehetett hallani minden szavukat.

Milton mogorva arccal szürcsölte a jeges limonádét.

– Kész vagy, Joan? – kérdezte kis idő múlva.

A lány bólintott:

– Igen… De miért nem maradunk itt? Szórakoztató ez a sok ember.

– Az lehet, de füst van – állapította meg az öregúr és intett a pincérnek: – Fizetek!

Sing szolgálatkészen és mosolyogva suhant az asztalhoz. Pillanatok alatt megírta a számlát és kecses mozdulattal az asztalra helyezte.

Milton fizetett, azután felemelkedett a helyéről:

– A limonádé megfelelt, az ára korántsem annyira!

Sing mosolygott és mélyen meghajolt. Milton és a lány visszatértek fülkéjükbe. Joannak azonban nem volt maradása a szűk helyiségben, kiment a folyosóra cigarettázni. Legnagyobb meglepetésére a folyosón megpillantotta a kínai pincért, akit néhány perccel ezelőtt még az étkezőkocsiban látott.

– Arra már nincsenek utasok – mondta miss Milton. – Hacsak a fűtőt és a mozdonyvezetőt nem akarja meglátogatni és meginvitálni uzsonnára!

Sing mosolygott és meghajolt:

– Hálásan köszönöm a felvilágosítást, kisasszony!

Miss Milton a távozó után nézett, aki végigsietett a folyosón, és amennyire a lány láthatta, átment a másik kocsiba.

Joan semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy visszatérjen a fülkébe, és kis idő múlva egy másik cigarettára gyújtott. A nyitott ablak gyorsan kihúzta a kékes füstöt. A lány az ablakhoz támaszkodva fáradtan nézte a kopár dombokat és a töltés mellett elsuhanó satnya fákat…

*

A magas dombról messze el lehetett látni. Lent a mélyben ezüst szalagként kígyózott a vasúti sín a messzeségbe.

A dombon egy hatalmas termetű ember állt, kezében tábornoki látcsővel. Fantasztikus egyenruhát viselt: bő, fekete köpönyeget, kitüntetésekkel teleaggatott zöld zubbonyt, szarvasbőrből készült lovaglónadrágot és vadonatúj lakkcsizmát.

Így festett a félelmetes Tong tábornok, akitől számtalan város és falu népe rettegett.

Aki először látta a tábornokot, az azt hitte a sárga bőrű kövér katonáról, hogy jóindulatú, tisztességes ember. De aki többször találkozott vele, annak egész biztosan nem ez volt a véleménye. Tong mosolya kegyetlen és kihívó volt. Ferde vágású szeme, mely néha csak vékony csíknak hatott, sok szörnyűséget látott már az életben: felperzselt falvakat, meggyalázott nőket, haldokló gyermekeket és legyilkolt férfiakat.

A tábornok valóban szörnyeteg volt. Talán hírből sem hallott soha semmit Néró császárról, da tagadhatatlan, hogy lényében volt valami rokon vonás a római történelem legnagyobb gonosztevőjével.

Nem volt nála sokkal különb az alvezére sem: Cseu Pej, aki sánta és púpos volt, és akiben a nyomorékok gonoszsága vad kegyetlenkedéssel párosult.

– A vonatot már látni kellene – fordult Tong az alvezéréhez.

Cseu Pej vállát vonogatta:

– Nem tudom, miért késik?… A sínek nem a legjobbak.

Tong nevetett:

– Pedig két éve sincs, hogy új síneket fektettek le, az emlékezetes vonatszerencsétlenség után.

A púpos is kellemetlenül vihogott:

– Különös szerencsétlenség volt… 50 ezer dollárt zsákmányoltunk és közel 40 foglyot.

– De csak húszért kaptunk váltságdíjat – jegyezte meg Tong kissé melankolikus hangon.

– Mégis jó fogás volt – mondta Cseu Pej élénken. – Örülnék, ha most is így sikerülne minden.

– Sikerülni fog! – szegezte le Tong ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem jöhet közbe semmi!

– És ha megbízottunk nem fogja lekapcsolni a kocsikat?

– Ez nem történhetik meg. Mindent pontosan megtárgyaltunk vele!

– Nem volna jobb, ha torlaszt emelnénk, vagy felszednénk a síneket? – vetette fel a kérdést a púpos.

Tong fejét rázta:

– Nem, erről szó sem lehet! Éppen a legutóbbi eset ejtett gondolkozásba. Ezek az átkozott mozdonyvezetők kezdenek nagyon szemfülesek lenni. Ha idejében lefékezné a mozdonyt és esetleg ellengőzt adna, még kicsúszhatna a kezünkből az egész társaság. Persze, az éjszakai támadás okosabb lett volna, de most már ezen az időponton nem változtathatunk… A katonák a helyükön vannak?

– Valamennyien. A megbeszélt jelre megindítják a tüzelést.

Tong szeméhez emelte a távcsövet:

– Helyes! Néhány ember elpusztul, de a többi bizonyára nem fog gondolni a védekezésre… A töltényekkel nem kell takarékoskodnunk, de az emberekkel igen… Pénzre van szükségem, Cseu Pej! Rengeteg pénzre!

A púpos buzgón bólogatott:

– Úgy van, dicső tábornokom. Ha minden tervünk sikerül, akkor egy év múlva te leszel a korlátlan vezér Észak-Kínában!

– S te pedig az alvezérem!

A két emberbőrbe bújt sátán hangosan vihogott…

II. FEJEZET

A TÁMADÁS

Joan a harmadik cigarettát szívta el, amikor váratlan esemény történt.

A fiatal lány kitekintett az ablakon, és megdöbbenve látta, hogy a hosszú kocsisor hiányzik. A mozdony mindössze egy kocsit húzott magával, azt, amelyikben Miltonék fülkéje is volt.

Joan nem ért rá gondolkozni. Lövések csattantak minden oldalról. A szomszédos fülke ajtaját felrántották, és egy idősebb nő jelent meg a küszöbön. Nyakából patakzott a vér, néhány lépést Joan felé tántorgott, azután hirtelen elterült a földön.

Joan rémülten felsikoltott… Üvegszilánkok repkedtek a levegőben. A kocsi másik oldaláról is elhangzott egy másik rémült női sikoly. Joan berohant fülkéjükbe!

– Feküdj le! – kiáltotta Milton. – Tüzelnek a vonatra!

Joan félig öntudatlanul engedelmeskedett. Mister Milton csak a lányával törődött és ez okozta vesztét. Egy golyó bezúzta az ablakot és megsebezte az öregurat.

Joan kétségbeesett sikolyát elnyelte a vonat éles fütyölése.

*

Tong kegyetlen mosollyal szemlélte a közeledi vonatot.

– Itt a döntő pillanat. A megbeszélés szerint a kocsikat ennél a kilométerkőnél kell lekapcsolni a vonatról.

A tábornoknak nem kellett sokáig várnia. A mozdony egyetlen kocsitól követve elvált a többitől, és ijesztő gyorsasággal robogott tovább…

– Tüzet a mozdonyra! – ordította Tong harsány hangon.

Minden oldalról