Magyar hadvezérek kalandjai

PIVÁRCSI ISTVÁN

MAGYAR HADVEZÉREK KALANDJAI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-222-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Pivárcsi István

AJTONY ÉS GYULA

A MAGYAR TÁRSADALOM A X. SZÁZADBAN

A honfoglalást követő egy évszázadban a Kárpát-medencében megtelepedett magyarság még megőrizte törzsi társadalmának hagyományait. Kurszán fejedelem halála után, 904-től megszűnt a kettős fejedelemség, és a törzsszövetség élére egy erős katonai hatalommal rendelkező nagyfejedelem került. Árpád nagyfejedelem közvetlen utódai, Zolta (Zsolt), Fajsz és Taksony nagyfejedelmek korában a központi hatalom a Kárpát-medence részterületeit birtokló törzsi vezetők, vezérek megerősödő hatalmával szemben gyengülni kezdett. A nagyfejedelmeket a X. században tisztségviselő előkelők és egy jelentős fegyveres kíséret vették körül. A fejedelmi kíséret tagjai között helyet foglaló előkelők között kitüntetett szerepe volt a tarján címet viselő katonai főparancsnoknak, a szellemi főméltóságot betöltő főtáltosnak, az erdélyi területeket igazgató gyulának, valamint a bírói hatalmat birtokló horkának. Az előkelők vezető rétegét alkotó törzsfők hatalmát elsősorban saját, jelentősnek mondható fegyveres kíséretük biztosította, a rangban némileg alattuk álló nemzetségfők erejét szintén a hozzájuk csatlakozott szabad harcosok egységei adták. A törzsi és nemzetségi vezetők körét összefoglalóan bőknek nevezték, később ebből a kifejezésből alakult ki a bőség szavunk. A bők által irányított nemzetségek szabad emberei a nemzetségi szállásterületeken telepedtek meg, és feladatuk az állatállomány védelme, illetve különböző fegyveres szolgálatok ellátása volt. Az íneknek nevezett – ebből ered az ínség szavunk – szolganépek a Kárpát-medencében meghódított őslakosság köréből kerültek ki, és feladatuk a termőföldek megművelése volt. A magyar népesség ekkoriban a félnomád és a letelepült életforma közötti átmeneti fokon állt. A Kelet-Európában húzódó nagyméretű sztyeppekhez képest a Kárpát-medence túl szűknek bizonyult ahhoz, hogy itt a magyarok megőrizhessék a korábbi évszázadokban kialakult hagyományos nomád állattartáson alapuló életformájukat.

AZ ERDÉLYI GYULÁK

Erdély elnevezése, mint köztudott az Erdőelve, azaz erdőn túli terület kifejezésből származik, amellyel az Árpádkor kezdetétől fogva a Réz-hegységtől keletre elterülő vidéket illették. E keleti területekből fejlődött ki két évszázadnyi idő alatt az erdélyi vajdaság, amely a középkori magyar állam önálló területi egysége lett. Az erdélyi vajdákat a terület legelőkelőbb birtokosai közül nevezte ki az uralkodó, és feladataik közé tartozott a vidék katonai védelmének megszervezése, a helyi közigazgatás irányítása, valamint a bírói feladatok ellátása. A szlávból származó vajda szó eredetileg, hadvezér – fejedelem – herceg jelentésekkel bírt. Máig sem eldöntött kérdés, hogy pontosan miért és mikor alakult ki önálló területi egységként az erdélyi vajdaság, de minden bizonnyal kapcsolatban áll azzal, hogy a honfoglalást követő időszakban ez a terület az úgynevezett Gyulák központja volt. A XIV. században élt Kálti Márknak tulajdonított Képes krónikában minderről ezt olvashatjuk: „Nagy és hatalmas vezér volt ez a Gyula; vadászat közben Erdőelvében egy nagy várost talált, amelyet egykor a rómaiak építettek. Volt neki egy Sarolt nevű igen szép leánya, akinek szépségéről sokáig beszéltek a tartományfők, s akit Géza fejedelem a Kulán földjét birtokló Beluid tanácsára és segítségével feleségül vett… Mivel pedig később Gyula később sokszor állt ellenséges viszonyban a Pannóniában lakó magyarokkal és neheztelt is rájuk, Szent István király Pannóniába vitette őt. De ez nem az a Gyula kapitány volt, hanem utána a harmadik."

A honfoglalást megelőző időszakban – minden bizonnyal a török népcsoporthoz tartozó és a Fekete-tenger vidékénél nomád birodalmat létrehozó kazárok hatására – a magyar törzsszövetség keretei között kialakult a kettős fejedelemség államszervezeti formája, amelyben a két főméltóságot kendének (kündü) és gyulának nevezték. Így tehát a Gyula eredetileg nem személynév volt, hanem a IX–X. századi magyar törzsszövetségi rendszerben betöltött méltóságnévből vált később azzá. A magyar középkori krónikairodalom – nagyon bizonytalan és kérdéses formában – több Gyula méltóságot, illetve személynevet viselő előkelőről is beszél.

AZ ERŐSKEZŰ NAGYFEJEDELEM

A 970-ben pajzsra emelt nagyfejedelemnek, Gézának egy elődeihez képest alaposan megváltozott európai helyzetben kellett átvennie a hatalmat. Korábban a kalandozó magyarságtól rettegtek a feudálisan szétforgácsolódott Európa államai, Géza idejére azonban a Német-római Császárság és a Bizánci Birodalom kellően megerősödtek ahhoz, hogy a keresztény hittérítés jelszavával elnyeléssel fenyegessék a Kárpát-medencét. Géza a magyarok függetlenségének megőrzése érdekében a fejedelmi hatalom megerősítésére, valamint a kereszténység felvételével, a szomszédos hatalmakkal való kibékülésre törekedett. Céljait keményen, erőszakosan, véres eszközökkel valósította meg. A nagymérvű függetlenséget élvező törzsi-nemzetségi területeken hatalmának megerősítését fejedelmi udvarházak létesítésével, illetve a legfontosabb pontok katonai megszállásával érte el. A törzsfők és nemzetségfők egy része ellenállt törekvéseinek, Géza azonban fegyveres kíséretével lecsapott a szembeszegülőkre, és családtagjaikkal együtt kiirtotta őket. Egy kortársa, a merseburgi püspök így jellemezte őt és uralmát: „Roppant kegyetlen, hirtelen haragjában sokakat megölt. Midőn kereszténnyé lett, a hit megerősítése végett tombolt vonakodó alattvalói ellen. A mindenható Istennek és a különféle isteneknek is áldozott. Amikor püspöke emiatt szemrehányást tett neki, azt felelte, hogy elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy megtegye."

Géza nem minden törzsi vezetővel szemben alkalmazott erőszakot, hiszen például a dunántúli területeket birtokló horka, vagy az Erdélyt ellenőrzése alatt tartó és jó bizánci kapcsolatokkal bíró gyula legyőzéséhez nem is állt rendelkezésére elég katonai erő. Velük szemben Géza diplomáciai eszközöket igyekezett bevetni, ennek egyik fontos elemeként vette feleségül az erdélyi Gyula leányát, Saroltát. E házasságból született meg azután Vajk (jelentése: kisebbik vezér), aki a keresztségben az István nevet kapta. A fejedelmi hatalom további megerősítése érdekében Géza felrúgta a korábbi hagyományoknak megfelelő öröklési rendet, a szeniorátus elvét is. E szerint ugyanis családjának legidősebb – és az akkori felfogás szerint ezért a legtapasztaltabb, illetve legbölcsebb – tagjának kellett volna őt követnie a fejedelmi hatalomban, ő azonban az európai feudális államokban már meghonosodott primogenitúra, vagyis elsőszülöttségi elvet alkalmazva a saját fiát, Istvánt jelölte ki utódául.

QUEDLINBURG

A nyugat felé kalandozó, zsákmányszerző hadjáratokat folytató magyar hadakat a korabeli források szerint nem maguk a fejedelmek, hanem a krónikák által a magyarok hadnagyainak nevezett törzsi-nemzetségi előkelők vezették. A 930-as évekre azonban a német területek urai kiismerték a kalandozó magyarok harcmodorát, és azt is felismerték, hogy kellő mértékű összefogással hatékonyan szembe is tudnak szállni velük. Így következett be 933-ban a kalandozó magyarok első súlyos veresége Merseburgnál. Nem sokkal később a német területek egységes államban történő megszervezésének roppant munkáját I. (Nagy) Ottó (936–973) végezte el, aki 955-re felszámolta a belső lázadásokat, és így minden erejét a kalandozó magyarok ellen tudta fordítani. Ebben az esztendőben a Lél (Lehel), Bulcsú és Súr által vezetett magyar sereg fölött az Augsburg melletti Lech-folyó mezején akkora győzelmet aratott, amely egyszer és mindenkorra véget vetett a nyugati irányú magyar kalandozásoknak. I. (Nagy) Ottó ezt követően hamarosan birtokba vette Észak-Itáliát, majd 962-ben császárrá koronáztatta magát Rómában, megteremtve ezzel a Német-római Birodalmat. Az új nagyhatalom komoly fenyegetést jelentett a magyarok számára, ezért Ottóval már Taksony nagyfejedelem is békülni akart, ám a közeledést akkor még a császár elutasította, mivel befolyását, hatalmát a Kárpát-medencére is akarta terjeszteni. 973-ban I. (Nagy) Ottó Quedlinburgba birodalmi gyűlést hívott össze, ahová Géza fejedelem egy 12 tagú küldöttséget menesztett azzal a céllal, hogy békét kössön a császárral. A békekötés ekkor létre is jött, és ennek szellemében rendezték a vitás területi kérdéseket, vagyis a magyarok kiürítették az álltaluk megszállt morva és bajor részeket, a császár pedig elismerte a Dunántúl magyar birtoklását. Quedlinburgban megállapodtak Magyarország keresztény hitre térésében, amivel a fejedelemség diplomáciailag Európa tagja lett. Ezt Géza azért szorgalmazta, hogy így ne legyen ürügye a császárnak Magyarország megtámadására, I. (Nagy) Ottó viszont azért fogadta ezt el, mert úgy gondolta, hogy a német egyház hatáskörének a Kárpát-medencére való kiterjesztésével megerősítheti a németek befolyását a magyarok fölött. A quedlinburgi megállapodás szellemében Géza a fiát, Vajkot (Istvánt) 974-ben megkereszteltette, majd feleségül kérte számára Gizella bajor hercegnőt.

KOPPÁNY SOMOGYI VEZÉR

Géza fejedelem 997-ben halt meg, és jó előre kinyilvánított végakarata szerint, egyetlen fiának, Istvánnak kellett őt követnie a fejedelmi hatalomban. István fejedelemmé választása miatt azonban szinte azonnal felkelés robbant ki a somogyi vezér, Koppány vezetésével. Maga Koppány is Árpád nemzetségéből származott, mégpedig a feltételezések szerint oly módon, hogy Árpád Tarhos (Tarkacsu) nevű fiának volt egy Tevel (Teveli) nevet viselő fia, akinek egy Tormás (Tormacsu) nevű fia, és az ő fia lett volna az a Tar Szerénd, aki Koppány apja volt. Koppány nagy valószínűséggel Géza fejedelem halála után az Árpád-nemzetség legidősebb életben lévő férfitagja lehetett, és ezért az ősi szokásjog alapján magának követelte Istvánnal szemben a fejedelmi hatalmat, amit azzal is alá akart támasztani, hogy a levirátusnak nevezett pogány szokás szerint feleségül akarta venni Géza fejedelem özvegyét, Saroltát. A levirátus elve szerint ugyanis a nemzetség legidősebb, és így a fejedelmi hatalmat öröklő legidősebb személynek házasság révén védelmébe kellett vennie elődjének özvegyét. Sarolta azonban elhunyt férje, Géza fejedelem akarata szerint nem volt hajlandó erre a házasságra, mert Koppány ellenében saját fiának, Istvánnak a trónra emelését támogatta. Koppány vezér az ősi szokásokra hivatkozva fellázadt, és ostrom alá fogta Sarolta tartózkodási helyét, Veszprémet, azzal a céllal, hogy a házasságot kikényszerítse. Az István elleni lázadásában tehát főként a kereszténységtől még alapvetően idegenkedő, a régi pogány és törzsi szokásjogok szerint élő magyar rétegekre támaszkodott. Koppány és István hatalmi küzdelmében így alapvetően a régi és a kialakulóban lévő új rend hívei csaptak össze. Az egykorú források szerint Koppány abban látta a konfliktus megoldását, ha Istvánt elteszi láb alól, vagyis ha megöleti. A lezajlott eseményekről Thuróczi János 1448-ban írt A magyarok krónikája című műve is részletesen beszámol, amelynek a szövege jóval korábbi krónikák leírásainak felhasználásával született: „Szent István király már előbb, ifjúkorában dicsőséges háborút viselt a vitéz és hatalmas Koppány vezér ellen. Koppány pedig Tar Szeréndnek volt a fia, aki Szent István király apjának, Géza fejedelemnek az idejében a hercegi méltóságot viselte. Géza fejedelem halála után Koppány Szent István anyját vérfertőző házasságban akarta magához kötni, Szent István királyt meg akarta ölni, és fejedelemségét a maga hatalma alá hajtani. Koppány Somogynak volt a vezére. Szent István összehívta előkelőit (…). Egész seregének fejévé és vezérévé pedig Vencellint tette meg, egy német származású jövevényt. Összecsaptak az ütközetben (…). Ebben az ütközetben Vencellin megölte Koppány vezért, és ezért a megboldogult Istvántól, aki ekkor még fejedelem volt, terjedelmes hűbéri földeket kapott jutalmul. Magát Koppányt pedig megboldogult István négy részre vágatta (…)" István a feleségének, Gizellának a kíséretében Magyarországra érkezett német lovagok segítségével győzte le Koppányt, majd a régi rend hívei felett aratott győzelmét megerősítendő királlyá koronáztatta magát vagy 1000 karácsonyán, vagy pedig 1001. január elsején.

A FEJEDELEMASSZONY ROKONSÁGA

A honfoglalás időszakában a kettős fejedelemséget ténylegesen irányító gyula méltósága a X. században elég sajátosan élt tovább, mivel a cím az egyik törzsfői családban öröklődött tartósan tovább. Ezek a Gyulák Erdélyt birtokolták, és egyes elképzelések szerint központjuk az Erdélyi-szigethegység délkeleti lábánál húzódó Gyulafehérvár, míg mások szerint a Székelyföldön található Gyulakuta lehetett. A cím öröklődése ebben a törzsfői családban olyan erős volt, hogy a korabeli források az összes családfőt csak Gyula néven emlegettek. A történetírók elképzelése szerint a Gyulák saját tartományukként igazgatták Erdőelvét, mígnem az államszervező tevékenysége során a királyi hatalom megerősítésére törekvő I. (Szent) István király (1000–1038) uralmi törekvéseivel szembe nem szálltak, mert ekkor, vagyis 1003 körül az uralkodó megtörte hatalmukat és területük önállóságát. István királlyá koronázásával ugyanis megkezdődött a középkori keresztény magyar királyság kiépítésének hosszú és viszontagságos folyamata. Minthogy István főként a keresztény egyházra támaszkodva igyekezett uralmát megszilárdítani, ezért logikus lépésként püspökségeket, illetve Esztergomban érsekséget alapított. Koppány legyőzését követően is maradtak azonban még a régi, törzsi és pogány szokásoknak tekintélyes hívei a magyar királyság területén. Ezek közé tartozott például az a X. században élt erdélyi Gyula is, aki Sarolta révén István közeli rokona volt. A rá vonatkozó ismereteink nagyon homályosak. Egyes krónikák szerint nem is volt pogány, hanem felvette a bizánci rítusú kereszténységet, így pusztán csak saját hatalmának megőrzése érdekében szállt szembe a központi hatalommal, és nem a régi pogány szokások védelmében. István, és a kortársaként számon tartott Gyula rokonsági fokát illetően is jócskán megoszlanak a vélemények. Mivel Sarolta apja bizonyosan egy Gyula tisztséget betöltő, esetleg ilyen nevezetű előkelő volt, ezért egyesek szerint István király a saját anyai nagyapjával fordult szembe. Mások azonban a nagy korkülönbség miatt ezt kétlik, és azt állítják, hogy az első magyar királynak feltehetően a nagybátyja, esetleg az unokatestvére lehetett az a Gyula, aki 1003 körül szembe fordult vele. Bizonyos források alapján feltételezhető, hogy Saroltának volt egy „ifjabb" Gyula nevű testvére – akit az Erdélyben élő szlávok Prokujnak neveztek –, és ő lett volna az, akinek „egész tágas és módfelett gazdag országát" Szent István meghódította. Konfliktusokról részletekbe menő híradások nem maradtak fenn, mindenesetre az a forrásokból elég egyértelműen megállapítható, hogy István legyőzte ezt a törzsi különállását hangoztató Gyulát, és ezzel biztosította a maga számára a Kárpát-medence keleti területeit. Talán ezt követően kerülhettek a király által kinevezett vajdák először Erdély élére. Egy másik elképzelés szerint a XI–XII. század trónharcaiban kialakult dukátus (hercegség) maradványa lenne az erdélyi vajdaság. Az Árpád-korban ugyanis nem volt eléggé szilárd az elsőszülöttségi elv, így a királyok öccsei gyakorta kikényszeríttették a hatalommegosztást – először I. András (1046–1060) és öccse, Béla herceg idején –, amely az ország egyharmadát kitevő hercegség felállításával történt meg.

AJTONY VEZÉR LEGYŐZÉSE

I. (Szent) István leghosszabb ideig tartó hatalmi konfliktusa a királyi hatalmát szintén megkérdőjelező Ajtonnyal, a Maros-vidék urával tartott. Őt végül csak 1008 körül tudta végérvényesen legyőzni. A krónikák erről az időszakról egy István elleni összeesküvést, merényletet, esetleg merényletsorozatot sejtetnek. Mindezekből teljességgel bizonyosnak azonban csak annyi tekinthető, hogy a Kárpát-medence politikai egyesítésének folyamatára István Ajtony legyőzésével és megöletésével tett pontot. Minderről Szent Gellért püspök legendájából kapjuk a legrészletesebb leírást: „S Ajtony serege, amely a mezőn feküdt, még azon éjjel összegabalyodott, egyik ember a másikra támadva, s végül megfutamodott. Ajtonyt pedig a csata helyén Csanád emberei ölték meg. Fejét véve, elküldték azt a királynak, s azon a napon sok zsákmányt ejtettek, és nagy örömmel teltek el, hogy a király ellensége elesett. (…) Ennek megtörténte után Csanád (…) nagy vendégséget rendezett harcostársainak. Azután a Tiszán átkelve a királyhoz mentek. Már akkor az Ajtony feje fel volt szögezve a városkapu tornyára. Csanád láttán a király felette megörült, de társát, Gyulát emelte mindenki fölé. Ennek hallatára Csanád hamisan mosolyogva jegyezte meg: Ha elhozta a királynak a fejet, miért nem hozta el a nyelvet is az, aki a király ellenségét megölte. Gyula ugyanis hazudott, amikor a fejet a királynak átadva azt állította, hogy ő ölte meg a király ellenfelét. Mikor aztán a fejet a királynak megtekintésre előhozták, és a száját felnyitva a nyelvet nem találták benne, Gyulát a hazugság miatt a királyi udvarból száműzték, Csanádot pedig, aki táskájából elővette a nyelvet, azzal tüntette ki a király, hogy őt a királyi ház és az Ajtony házának intézőjévé nevezte ki."

Ajtonyról a fennmaradt források alapján szintén meglehetősen keveset tudunk. I. (Szent) István kortársaként egy X. századi törzsfő utóda volt, és országa a Körösök, valamint az Al-Duna közötti vidékeket foglalta magában. Régebben Ajtony ősének azt a Glad (Galád) nevű vezért tekintették, aki Anonymus krónikája szerint ugyanezen a vidéken uralkodott a honfoglalás idején. Bár erre szinte semmilyen bizonyíték sincsen, az azonban tény, hogy ezen a vidéken több Galád nevű helység létezett a középkorban. Ajtony a területeit kezdetben Marosvárról, később pedig abból a helységből kormányozta, amit azután legyőzőjéről, Csanádról neveztek el. Akárcsak I. (Szent) István, ős is megkeresztelkedett, de bizánci (görög) rítus szerint, ami azt mutatja, hogy a Rómához csatlakozó királlyal szemben a Bizánci Császárságban keresett magának szövetségest. Ennek egyik bizonyítéka, hogy csanádi székhelyén görög monostort alapított. Szent Gellért legendája szerint Ajtony hatalmát és gazdagságát a nemesei, katonái mellett elsősorban hatalmas csordái jelentették, valamint az, hogy az erdélyi sóbányákból érkező királyi só után a Maroson vámot szedett. A legenda azt feltételezi, hogy éppen emiatt a vám miatt küldte Ajtony ellen a király haddal rokonát, Csanádot. A csatában legyőzött és megölt Ajtony területének igazgatását I. (Szent) István katonai érdemeiért az ispánnak kinevezett Csanádra bízta.

ÁLMOS ÉS ÁRPÁD

A VÁNDORLÓ MAGYAROK

A magyar őshaza helyének meghatározásáról a régészek és a történészek számos elképzelést fogalmaztak meg, de végleges álláspontról ebben a kérdésben mindmáig sem beszélhetünk. A magyar nyelv eredetét tekintve viszont az az uralkodó álláspont alakult ki, hogy az urali nyelvcsalád finnugor ágából származik. Az urali népek közös őshazájának feltételezett helyeként Nyugat-Szibériának az Ob folyó alsó folyásának vidékét határozták meg, ahol ősközösségi viszonyok között halászatból és vadászatból tartották fenn magukat. Ennek a népességnek a szétvándorlása a III. évezredben következett be, valószínűleg éghajlati változások, illetve túlnépesedés miatt. E népességmozgás során az ugorok többi népétől fokozatosan elkülönülve az előmagyarnak elnevezett népcsoportok déli irányban egy, a korábbinál melegebb és szárazabb sztyeppei övezetbe húzódtak a Tobol és az Irtisz folyók mentén. Itt a korábbi zsákmányszerző életmódról fokozatosan áttértek az élelemtermelésre. Először valószínűleg a legeltető állattartás honosodott meg, majd emellett körükben megjelent a kapás földművelés és a fémek használata is. Az lekövetkező néhány évszázad során nomád állattartó népességgé váltak, és fő állatuk a ló lett. Kr. e. 500 körül már a Dél-Ural vidékén éltek, ahol a szkíta és szarmata szomszédok befolyására megkezdődött a törzsi-katonai szervezet kialakulása, valamint a kereskedelem és a vashasználat fejlődése. Itt alakulhatott ki könnyűlovas harcmodoruk, és halomsíros temetkezési szokásaik is. Innen költöztek át azután a Kr. u. 500 körüli időszakban immáron európai területre, a történészek által arra a Magna Hungáriának elnevezett vidékre, amely a mai Baskíria területén, a Volga és a Káma folyók összefolyásánál helyezkedett el. Magna Hungáriában indult meg a magyarságon belül a vagyoni különbségek kialakulása és ekkor erősödött meg törzsi hadszervezetük is. Minden bizonnyal itt jött létre az a hét törzs is (Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi), amely később részt vett a Kárpát-medence meghódításában.

LEVEDI FEJEDELEM

Magna Hungáriából kiválva – az ősmagyar népesség egy részét hátrahagyva – legalább hét törzs vándorolt el Kr. u. 750 körül déli irányban a Fekete-tenger északkeleti partvidéke felé, amely akkoriban a török nyelvcsaládhoz tartozó kazárok birodalmának fennhatósága alá tartozott. A magyar törzsek szövetséges népelemként telepedhettek meg a Kazár Birodalomnak a Don és a Dnyeper folyók közé eső területén, amelyet a történészek a magyarok első név szerint ismert fejedelméről, Levediről Levédiának neveztek el. A magyarok számos szokást vettek át együttélésük során a kazároktól. Ezek közé tartozik például az ekés földművelés és a kertgazdálkodás elsajátítása, a rovásírás megismerése, de kazár mintára alakult ki az a kettős fejedelemség is, amelyben a kündü (vagy kende) a szakrális-vallási vezető, a gyula pedig hadvezéri minőségében a tényleges uralkodónak számított. A IX. század első felében a magyar törzsek nyugatabbra húzódva jelentősen lazítottak a kazárok rájuk gyakorolt befolyásán. E nyugati irányú elmozdulás során lett szállásterületük a folyóköz jelentésű Etelköz, amely nagy valószínűséggel a Duna torkolatvidékétől a Dnyeperig húzódott. Az önállósodási törekvések még nem jelentették a kazárokkal való teljes szakítást, amint arról Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnak A birodalom kormányzása című művének egy részlete is bizonyít: „A türkök [magyarok] (…) Levedivel nyugatra mentek lakni, az Etelköz nevezetű helyekre, amely helyeken mostanság a besenyők népe lakik. Kevés idő múlva az a kagán, Kazária fejedelme üzenetet küldött a türköknek, hogy küldjék el hozzá vajdájukat, Levedit. Levedi tehát megérkezvén Kazária kagánjához, tudakolta, hogy mi okból hívatta őt magához. A kagán azt mondta neki, hogy: Azért hívattunk, hogy mivel nemes származású, értelmes és vitéz vagy, és a türkök közt az első, nemzeted fejedelmévé emeljünk, és engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak. Ő pedig válaszolva a kagánnak, azt mondta, hogy: Nagyra veszem irántam való hajlandóságodat és jóindulatodat, és illő köszönetemet nyilvánítom neked, minthogy azonban nincs elég erőm ehhez a tisztséghez, azonban van rajtam kívül egy másik vajda, akit Álmosnak neveznek, akinek fia is van, név szerint Árpád; ezek közül akár az az Álmos, akár a fia, Árpád legyen a fejedelem, aki rendelkezésetekre áll. Megtetszett a kagánnak ez a beszéd, (…) a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja, Álmos (…)." Amint a forrás szövegéből is kitűnik, Konstantin a magyarokat még türköknek nevezi, ám a személynevek egyértelműen bizonyítják azt, hogy a magyarokról ír. Magáról Levedi fejedelemről szinte semmi bizonyosat nem tudunk, mindössze annyit, amennyit a bizánci források ránk hagyományoztak.

ÁLMOS SZÜLETÉSÉNEK LEGENDÁJA

A korai magyar történelemre vonatkozó kisszámú forrásanyag miatt természetesen Álmos életére és halálának körülményeire vonatkozóan nagyon kevés valódi információ, tényanyag áll rendelkezésre, ezért a történtekkel kapcsolatban sok a bizonytalanság és a feltételezés. A magyar törzsi fejedelmek származásáról ugyanakkor több monda és legenda is fennmaradt, melyeket többnyire a korai magyar krónikák őriztek meg az emlékezet számára. A hun-magyar rokonságot megfogalmazó legenda szerint egy Puszta nevű hősnek három fia született, akiknek a neve Széptüzek Lángja, Jószél Fúvása és Szépmező Szárnya volt. Ez a három fiú kitartó küzdelemben legyőzte a világot sanyargató démonokat, illetve ördögöket, és ezzel jogot szereztek maguknak az uralkodói rangra. A történet további része már csak Szépmező Szárnyáról és leszármazottairól szól. Az ő fia Tana, unokája pedig Ménrót (vagy más néven: Nemere) volt. Ménrótnak két fia született, az egyiket Hunornak, a másikat Magornak (Magyarnak) hívták. Az ő történetüket már a csodaszarvas legenda beszéli el. Hunor és Magor a csodaszarvast űzve jutottak el Dul király földjére, ahol ugyan a különleges vadat nem sikerült elejteniük, ám rátaláltak a király leányaira, akikbe beleszerettek, és letelepedve feleségül is vették őket. Hunor és Magor családjának leszármazottaiból alakult ki a rege szerint a két testvérnemzet, a hun és a magyar. A legendás leszármazási történetek folytatásából megtudhatjuk, hogy Magor fia Kál, Kál fia Farkas, Farkas fia Etel, Etel fia Ed, Ed fia pedig Ügyek volt. Ügyek fiának, Álmosnak a születését egy másik monda beszéli el részletesen. E híressé vált turulmonda szerint Ügyek Eunedubelianus vezér Emese nevű leányát vette feleségül, és házasságukból eleinte csak leányok születtek, megkeserítve ezzel Ügyek szívét. Emesének azonban egyszer álmában: „… látomás jelent meg turulmadár képében és mintegy reá szállva, teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el." Emese álma a magyarok akkori főistenének, a Hadak Urának segedelmével beteljesült, és így megszülte Álmos nevű fiát. A csak P. mester néven ismert, ezért Anonymusként emlegetett XII. század végi krónikaszerző nemcsak megörökítette ezt a legendát, hanem szófejtésre is vállalkozott, és az Álmos nevet a latin szent és a magyar álom szavakból eredeztette. A mai történészek egy része szerint azonban a név inkább török eredetű, és a vett, illetve vétel jelentéstartalmat hordozza.

A HÉT VEZÉR

Az etelközi magyarság viszonyairól, életformájáról Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár emlékezett meg a legrészletesebben, és felsorolta a hét magyar törzs nevét is. Leírást közölt a vérszerződéssel létrehozott törzsszövetségről, amelynek révén a magyarok katonai ereje jelentősen megnövekedett. A honfoglalás korának törzsi vezetőiről, vagyis a hét vezér személyéről először Anonymus írt, korábbi hagyományok és legendák alapján. Az ő elmondása lapján a hét vezér a következő volt: „Az eskü ötödik szakasza így hangzott: hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa. Ennek a hét férfiúnak neve volt: Álmos, Árpád apja; Előd, Szabolcs apja, kitől a Csák nemzetség származik; Kend, Korcán apja; Ond, Ete apja, akitől a Kalán- és Kölcse-nemzetség származik; a hetedik Tétény, Horka apja, s Horkának a fiai voltak Gyula és Zombor, akiktől a Maglód-nemzetség származik…" Az idézett szövegrész alapján jutunk el Álmos fejedelem életének, uralkodásának és halálának rejtélyes körülményeihez. Mint látjuk Konstantin császár Álmost csak az etelközi magyarok egyik fejedelemjelöltjeként tartotta számon, és ezért művének további leírásában már egyáltalán nem is foglalkozott a személyével. Anonymus jóval később keletkezett krónikája viszont egyértelműen őt nevezte meg a honfoglalás előtti időszak (valószínűleg szakrális) fejedelmének: „Álmos vezér pedig, miután világra született, nagy örömére szolgált Ügyeknek és rokonainak (…). Maga Álmos szép, de barna orcájú volt; a szeme fekete, de nagy; a termete magas és karcsú; a keze nagy, az ujjai vaskosak. Álmos egyszersmind kegyes, jóakaratú, bőkezű, bölcs, derék katona volt (…). Mikor érett ifjúvá serdült, Álmos vezér akkor feleségül vette azon földön egy igen nemes vezérnek a leányát. Ettől született Árpád nevű fia, akit magával vitt Pannóniába (…). Ámde a hét fejedelmi vezér (…) belátta, hogy a megkezdett útnak végére nem járhat, hacsak vezér és parancsoló nem lesz felettük. Tehát a hét férfiú szabad akarattal és egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta magának (…) Álmost, Ügyek fiát és azokat, akik az ő nemzetségéből származnak (…)." Anonymus leírása szerint tehát a honfoglalás előtt vérszerződést kötött magyar törzsfők Álmost emelték maguk fölé vezérnek és fejedelemnek. A Konstantin császár és Anonymus által közölt két szöveget más őskrónikákkal összevetve jutottak a kutatók végül arra az álláspontra, hogy az etelközi magyarok két fejedelme közül minden bizonnyal az egyik Álmos, a másik pedig a gyula tisztséget viselő Kurszán lehetett.

A HONFOGLALÁS KEZDETE ÉS ÁLMOS HALÁLA

Álmosnak nemcsak a születésének és uralkodásának körülményei legendásak, illetve rejtélyesek hanem halála is. A XIV. században keletkezett krónikák szövegében ugyanis ez olvasható: „Álmost, Erdélyországban megölték, nem mehetett ugyanis be Pannóniába." Ez az egyetlen, ugyanakkor igencsak kései híradás Álmos halálára vonatkozóan, ezért a történészek egy része megkérdőjelezi a hitelességét. A kétkedők bibliai párhuzamot vonnak a leírással arra utalván, hogy Álmos ugyanúgy nem mehetett be Pannóniába, mint ahogyan Mózes az ígéret földjére, vagyis a krónika szövege tulajdonképpen egy bibliai példázattal tünteti el Álmost a honfoglaló magyarság éléről. A történészek egy része viszont hitelesnek tartja az Álmos halálára utaló megállapítást, és ők azt állítják, hogy a nomadizáló népek tradíciójában szerepel a szakrális fejedelmek feláldozásának szokása. E tradíció erősen élt a Kazár Birodalomban is, amelynek hatása a magyarok életére egyértelműen kimutatható. A kazárok egyrészt olyankor áldozták fel rituális gyilkosság keretében szakrális uralkodójukat, amikor népüket valamilyen katasztrófa vagy súlyos támadás érte, illetve másrészt olyankor is, amikor egy hosszú és békés időszak során e fejedelmük elérte uralkodásának negyvenedik esztendejét. A magyar őstörténészek egy része ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy a Kazár Birodalom fennhatósága alól kiszakadt magyarság a besenyők támadása által kiváltott Kárpát-medencei honfoglalásig nagyjából éppen negyven esztendőt tartózkodott Etelköz területén, ezért akár a besenyőktől elszenvedett katasztrofális vereség, akár pedig az uralkodói idejének kitöltése okán egyaránt megölhették szakrális módon Álmost.

KURSZÁN

Egyes kutatók szerint Álmos fejedelem halála nem szakrális feláldozás, hanem a fejedelmi tisztség megszerzése érdekében végrehajtott politikai gyilkosság következménye volt. Az Álmos megölését idéző mondat ugyanis azt az Erdélyt jelölte meg halála helyéül, amely a másik fejedelmi tisztséget betöltő Kurszán szállásterülete lett a honfoglalás kezdetén, így ebből arra következtetnek, hogy Kurszánnak köze lehetett Álmos halálához, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy magának szerezze meg a kizárólagos hatalmat. Mindez persze nem más, mint egyetlen kétséges mondatra alapozott spekuláció. Már csak azért is, mert a honfoglalás több irányból, azaz több hágón keresztül történt, ezért az Árpád által a Vereckei-hágón keresztül a Kárpát-medencébe vezetett magyar népelemek először az északkeleti területeket vették birtokba, és ez éppen összecseng Anonymusnak azzal az állításával, hogy Álmos a felvidéki Zemplén területén adta át a hatalmat fiának, és ott is halt meg. Kurszán magyar csapatai eközben a Keleti- és Déli-Kárpátok több hágóján keresztül nyomultak be a mai Erdély területére, és vették el azt a bolgároktól, akiknek addig az északi határvidékéhez tartozott. A honfoglalásban vezető szerepet játszott Kurszán fejedelem életéről keveset tudunk, kegyetlen és ravasz hadjáratait azonban számos korabeli forrás megőrizte, ezek közé tartozik a Bajor évkönyvek című munka is: „Kurszán és a magyarok még sokkal dühösebben kegyetlenkednek; fellegként elárasztják mindkét Dáciát a Tiszán innen és túl, amerre csak a Garam folyótól, a Svév hegytől és a Duna folyamtól a Fekete-tengerig ez terjed; karddal nyitnak maguknak utat, a régi lakosságot legyilkolják, a vidéket sorshúzás útján felosztják maguk között, és felütik otthonukat, hogy mindörökre ott maradnak. E lakhelyet az írók ma is Magyarországnak, Erdélynek és Siebenbürgennek nevezik." Kurszán 904-ben egy újabb hadjáratot vezetett a bajorok ellen, ám ekkor Liutpold bajor katonai prefektus tőrbe csalta és meggyilkoltatta. Halála után Árpád megszüntette a kettős fejedelemséget és főfejedelemként minden hatalmat a saját kezében egyesített.

ÁRPÁD NAGYFEJEDELEM

Álmos fejedelem a saját fiát Árpádnak nevezte el, akinek uralomra kerülését Anonymus így beszélte el: Hung [Ungvár] várába vonultak be, ahol a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be, és négy napig tartó lakomát csaptak. A negyedik napon pedig Álmos vezér tanácsot tartván és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát, Árpádot." A későbbi leírások szerint Álmos fiának, a Kárpát-medencét elfoglaló Árpádnak az utódja volt Zsolt (más néven: Zolt, Zolta), az ő fia Taksony, unokája pedig Géza fejedelem, és ez utóbbinak Vajk nevű gyermeke – aki a keresztségben az István nevet kapta – alapította meg végül a középkori magyar államot. Árpád rokonságát Bíborbanszületett Konstantin császár is megörökítette művében: „… ahol Turkia egész szállásterülete van, azt mostanában az ott folyó folyók nevéről nevezik el. A folyók ezek: első folyó a Temes, második folyó a Tútisz [ez talán a mai Béga folyó elnevezése lehetett], harmadik folyó a Maros, negyedik folyó a Körös, és ismét egy másik folyó a Tisza…Tudnivaló, hogy Árpád, Turkia nagy fejedelme négy fiat nemzett: elsőnek Tarkacsut, másodiknak Jeleget, harmadiknak Jutocsát, negyediknek Zoltát. Tudnivaló, hogy Árpád első fia, nemzette fiát, Tevelit, a második nemzette fiát, Ezeleget, a harmadik fiú, Jutocsa nemzette fiát, Fajszot, a mostani fejedelmet, a negyedik fiú nemzette fiát, Taksonyt. Tudnivaló, hogy Árpád fiai mind meghaltak, de unokái, Fajsz, Tas és Taksony életben vannak."

Árpádnak a magyar honfoglalásban játszott vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen, kitűnő hadvezéri képességeit számos korabeli forrás kiemeli. Ő volt a törzsszövetségnek nevet adó megyer (magyar) törzs vezére, és mint hadvezér nevéhez köthetjük a Kárpát-medence felvidéki területeit birtokló morvák, illetve a Dunántúlt ellenőrzésük alatt tartó németek (Keleti Frank Birodalom) legyőzését. Életéről és tevékenységéről számos mítosz és legenda született: „A harcban diadalmas honszerző Árpád hömpölygő, nagy Dunában lévő földre, jó Csepel lovászról elnevezett szigetre vitte családját. Ott építette fel vezéri palotáját, onnan uralkodott a magyar nép országán. Hej, a szilaj magyart űzte forró vére, űzte a nyugtalanság, a kaland kívánatos ügye, de bölcs Árpád a népet vaskézzel fékezte, s ha szükség volt rá, törvényt ült a perben. Nem volt soha részrehajló, parancsként teljesítették minden akaratát, lesték kívánságait, mert igazságos volt, s nem vágyott soha többre annál, mit addig elért. Árpád nagylelkűen bánt a magyar igájába hajtott, legyőzött népekkel: szabadságukat, birtokaikat nemegyszer visszaadta, fiaikat maga mellé vette, vagy a többi vezér udvarába küldette, hogy ott a magyar ifjakkal együtt nevelkedjenek. Gondja volt arra is, hogy megmaradjon a magyar harcos félelmetes híre az új szomszédok előtt, hiszen könnyedén elszunnyad az ősi vitézség. A nyugat kincse amúgy zsákmánynak sem volt megvetendő… Így múltak el a vénség ráncait hozó esztendők honszerző Árpád feje fölött… Aztán egy csöndes éjjelen fejedelmi Árpád elaludt nesztelen. Elaludt szelíden a honszerző nagy magyar, s többé fel sem ébredt. Harcban megkímélte süvítő nyíl mérge, kardok vasa, mert a Hadak Ura úgy akarta, hogy nyugodalmas halála legyen. Meg is siratták, el is temették nagy ünnepséggel, ősi szokás szerint egy patak mellé, melyet még a rómaiak vezettek Óbudára. Halmot hánytak fölé, derék halmot, s reá kőbálványt helyeztek, olyan nagyot, s szépet, amely a fejedelmi Árpádhoz illett." A legenda természetesen erősen idealizált képet fest Árpádról, ennek ellenére tevékenységére és életére vonatkozóan – a korabeli forrásokkal egybevetve – elég sok információt kaphatunk. Árpád fejedelem 907-ben hunyt el, leszármazottai egészen 1301-ig uralkodtak a magyarság fölött.

ASBÓTH SÁNDOR ÉS STAHEL-SZÁMVALD GYULA

AZ ASBÓTH CSALÁD NAGYHÍRŰ TAGJAI

Az Asbóth család nevét elsőként Asbóth János (1768–1823) tette országosan is ismerté. A Vas megyei Nemescsón született, kisnemesi családban. Ifjúkorától kezdve gazdálkodott, és tehetségét, illetve érdeklődését szinte egész életében a magyar mezőgazdaság fejlesztésének a szolgálatába állította. Göttingenben végezte el egyetemi tanulmányait, és német földről való hazatérése után a lőcsei, majd késmárki líceumokban vállalt tanári állást. Tanári munkájának eredményeire az elsők között gróf Festetics György (1755–1819) figyelt fel, aki az általa alapított keszthelyi mezőgazdasági főiskolán, a keszthelyi Georgikonban ajánlott fel neki tanári állást. Asbóth János 1801-től immár a gazdasági tudományok országosan is elismert tanáraként vált a Georgikon igazgatójává. A gazdasági oktatás magyarországi ügyének előmozdítása érdekében több jeles tankönyvet és szakkönyvet is írt. Idősebbik fia, Asbóth Lajos (1803–1886) a bécsi hadmérnöki akadémián tanult, majd az osztrák császári hadseregben szolgált. A császári haderőtől századosi rangban vonult nyugállományba 1842-ben. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kitörése után, 1848 nyarán nemzetőrnagyként csatlakozott a nemzeti függetlenség ügyéhez. A szabadságharcot különböző pozíciókban harcolta végig, és kitartásáért honvédtábornoki rangot kapott. A szabadságharc leverése után az osztrák