Kyvagioken

DÉRY TIBOR

KYVAGIOKÉN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-706-2

©Fapadoskonyv.hu Kft.

KYVAGIOKÉN

REGÉNYES ÉLETRAJZ

Édesapja a Kyvagiokén vezetéknévvel ruházta föl történetünk hősét, ki a jóval későbbi keresztségben a Polikárp nevet vette fel egy józan életű, ősz hajú katolikus pap tanácsára a XX. század első, kisebbik felében a Nagymező utcai Terézvárosi templomban, illetve annak sekrestyéjében. Tudnivaló, hogy a magyar Polikárp név a szentéletű Polycarpustól, János tanítványától, Szmirna püspökétől származtatik, ki i. u. 155. január 26-án szenvedett vértanúhalált, miután végtagjaitól karddal megfosztatván, biztonság okáért máglyán is elégettetett. Hogy a Terézvárosi templom ősz papja hasonló sorsot szánt-e a keresztségben újszülött bárányának vagy merő gondatlanságból sújtotta-e – oda sem figyelve – a szent vérfoltos nevével, nem tudható; simára borotvált, rózsaszín arca semmilyen indulatot nem árult el. – Élj boldogan e gonosz világban, fiam – mondta búcsúzóul –, s ne feledd, hogy bár az Anyaszentegyház ölében ülsz, s ennek oltalma mint árnyék a test mögé, minden lépésednél utánad kúszik, végső soron magadon kell segítened, hogy Isten megsegítsen. Nem helytelenítem, hogy csak most, meglett férfikorodban tértél be aklunkba, nyilvánvalóan azzal a céllal –melyet előttem elhallgattál –, hogy lerázva saruid magyar porát, könnyebben kapj beutazási vízumot, majd tartózkodási engedélyt a katolikus Franciaországban – nem helytelenítem, mert az ember – ha vétlenül teheti – könnyítsen keserves sorsán. Nyugodt lelkiismerettel búcsúzz el hát feldúlt szülőföldedtől, mert Isten országában mindenütt otthonra találsz.

– Honnét tudja, tisztelendő atyám – kérdezte Polikárp –, hogy Franciaországba szándékozom emigrálni?

Az ősz pap rejtélyesen mosolygott. – A szemed színén látom, fiam.

– Ijedt csillogásán? – kérdezte Polikárp. – Üldöznek, tisztelendő atyám, félek. Igazam van?

– Némi igazad van, fiam.

*

Jó néhány évtizeddel a Horthy-korszak fent említett zsidóüldözései előtt a későbbi Polikárp, akkor még Tibor, bármicvéjén, azaz tizenharmadik születésnapján ügyvéd apjától egy kék bársonyöltönyt kapott ajándékba. Életének ez első hosszú nadrágja, a hozzá való kabátka, mellény, egy bő keményített fehér gallér s egy fehérpettyes piros csokornyakkendő kíséretében a következő szavak felépítményén adatott át.

– Családi neved, a mindmáig ismeretlen eredetű, de dallamos Kyva­giokén kétféleképp értelmezhető, édes fiam – mondta az apa, és őszülő pofaszakállát simogatva, csíptetőjén át villogó tekintetet vetett fiára, kinek kis növendék szárnyai ijedten megrebbentek a ráhulló fényben. – A Kyvagiokén értelmezhető duhaj, felkiáltójeles jelentésében, de a lassú, kínos kérdezősködés állapotára is alkalmazható; ízlése, azaz alkata válogatja. A lélek ólomnehezéke, a melankólia változó súlya határozza meg, melyik felé hajlasz, vagyis rikoltozni kívánsz-e vagy kérdezni; én egyikhez sem vonzódom. Kispolgár, nem tudom, mi vagyok, s mit akarok. De atyai kötelességem – mint a sólyának a hajó vízre bocsátása –, hogy ezen a napon, melyen kibocsátalak az életbe, megsegítsem útra kelésedet.

– Helyes, édesapám – mondta Polikárp, ill. akkor még Tibor. – Pénzzel, remélem. Mennyivel?

– Pénzem nincs – mondta az apa. – Vagyis, azt nem adok.

– Sebaj! – kiáltotta Polikárp.

– Könnyelmű kijelentés – mondta az apa. – Bár az útravalónak szánt tanácsomnak száz százalékos aranyfedezete van.

– Készpénzt, megvallom, jobb szerettem volna – mondta a fiú –, de egyelőre beérem apai álmaival is. Halljuk tehát!

– A pénznek, a legfőbb jónak a megszerzésére többféle változat kínálkozik, édes fiam – mondta az apa. – Ezek közül a rablógyilkosság, a tolvajlás, a zsarolás nem ajánlható, mert a Btk. paragrafusaiba ütközvén, az ember könnyen megütheti a bokáját; ezeket tehát – ha nem muszáj! – elmulaszd! Kispolgári természetem sugallatára azt ajánlanám, fiam, ne a durván rikoltozó pénz megszerzésére végy irányt, hanem finom összeköttetéseket szerezz, amelyekre ügyes váltógazdálkodással jóval könnyebb szert tenni, mint bármily simán a más ember zsebébe nyúlni. A jó összeköttetés még a pénznél is többet ér.

– Pillanatnyilag ez még nem fekszik nekem, azt hiszem – mondta Polikárp. – De majd meglátjuk.

*

S felöltvén új kékbársony ruháját, harmadik emeleti lakásukból lerohant a Lipót körútra – mely azóta szintén kikeresztelkedett –, s vidáman ugrándozva a Margit-híd felé vette útját. A Szemere utca sarkán egy cukorkaboltban tíz fillérért csokoládéval bevont datolyát vásárolt – kedvenc csemegéje s a bolt különlegessége –, majd leszurkolván a négy fillér hídpénzt, átkelt a hídon. Még nem tudhatta, hogy ez, négy évtized múltán németek fektette aknáktól fel fog robbanni, és számtalan járókelőjét, valamint egy megtelt villamost a Duna hullámaiba vetend. Egyébként is Polikárp ez idő tájt még keveset tudott az életről. Nem tudta azt sem – bár ha tudja is, nem törődik vele –, hogy egyszer meg kell halnia.

*

Ezzel magyarázható, hogy nem törődve a nyeregbe szállás és ülés veszélyeivel, a Margit-híd budai hídfőjénél lóra szállt, és lassan poroszkálva elindult a Déli pályaudvar felé. Az úttest közepén haladva mindössze olyankor gyorsított fel, ha egy rossz színű, tegyük fel, egy parajzöld Tátra gépkocsi haladt előtte; ilyenkor lova véknyába nyomta arany sarkantyúját, s átugratott a kocsin. A járókelők mindebből mit sem észleltek, vagy ha mégis észrevették, nem szóltak; nyilván egyetértettek Polikárp választékos színérzékével és ínyének ösztönös parajellenes ellenszenvével. Azon sem akadtak fenn, ha néha felléptetett a járdára, és lóhátról hosszan megszemlélt egy-egy kirakatot; az emberek ilyenkor tiszteletteljesen kikerülték, sőt volt, aki kedvtelve megveregette pejlova fényes, verejtékes nyakát. Egy ízben Polikárp le is ugrott a nyeregből, s a ló kantárját a kezében tartva, hosszabb ideig elnézegette egy könyvesbolt kirakatát. Feltehető-e, hogy – noha ekkortájt még nem tanult meg hazudni, s mindenkor s minden helyzetben a színigazat mondta vagy legalábbis gondolta –, kérdem, feltételezhető-e, hogy már ekkor jövőbeni írói pályájáról álmodozott?

Ó, szép világ, gondolta a könyvesbolt előtt állva, lova kantárjával a kezében s egy kis kantilénát dúdolva, mily szép vagy, legszebb az elképzelhető világok közül! Szabad-e magkeresés ürügyén gyönyörűséges felszínedet felboncolni, mint e kirakatban s beljebb is látható könyvek teszik, nagy igyekezettel, de szemlátomást kevés haszonnal? Mert bár ismerem Püthagorasz tételét s a magfúzió termonukleáris szabályzatát, mennyivel vagyok én boldogabb mellettem álldogáló hű hóka lovamnál, mely e pillanatban a szabadesés törvényeinek megfelelően a járdára pottyantja szervezetének gömbölyű salakját, mit sem törődve némely embertársam, sőt egy rendőrjárőr rosszalló pillantásával – mennyivel vagyok én boldogabb nála, kérdem. Rosinantém, jó szolgám örök szolgálatra ítéltetett, mint majdan jómagam is – ami ellen már most minden barmicvei porcikámmal tiltakozom –, de mit könnyítene sorsán, ha felismervén szolgaságát, nyihogva kifarolna a nyereg alól? – …semmit. Semmit, ismétlem. Letaglóznák, homlokán kialudna a csillag. Kisebb-nagyobb tételekben kiárusítanák a lómészárszéken. Ezért hát okosan azzal a kis ésszel, Tibor, vagyis Polikárp, oszd be ellenállásodat életkorod megfelelő ütemére, s csak addig tombolj, vagyis tégy csodákat, amíg a külvilág meg nem ütközik rajta. Máskülönben harminchárom éves korodban keresztre feszítenek.

*

Ezután újra nyeregbe pattant, s meg sem állt Bécsig, az osztrák császárság fővárosáig, mely mindössze arról nevezetes, hogy Mátyás király, ki már korábban fölvette az Ausztria hercege címet, 1485-ben a várost haddal elfoglalta, majd öt évvel később ugyanitt halt meg. De Polikárp – ezzel mit sem törődve – a város cityjébe vezető úton, a Landstrasse-Hauptstrassén egy péküzlet előtt megállította lovát, bement a boltba, s három kiflit vásárolt; imádta az osztrák süteményt.

– Bonjour, mademoiselle – mondta a szép kiszolgáló kisasszonynak, persze franciául, mert kuruc lelkében nem szenvedte az osztrák nyelvjárást, jóllehet szeretett édesanyja maga is bécsi születésű volt. – Kérek három kiflit.

– Szívesen – válaszolta a szép lány magyarul, minthogy Bécsben természetesen, néhány betolakodott auszlendert kivéve, mindenki tud magyarul. – Vajasat vagy ropogósat?

– Mily szép ön, kisasszony! – mondta Polikárp. – Ropogósat.

– Hol jár ön erre, ahol a kétfejű sasmadáron kívül más madár nemigen jár már? – kérdezte a szép leány.

– Menyasszonyomat jöttem meglátogatni.

– Menyasszonya van? Kár! – mondta a kisasszony.

– Egy szavába kerül, mademoiselle és…

De a szép lány már nevetve kifutott az utcára, és tizenkét kiflivel megetette a délceg magyar úrfinak a bolt előtt várakozó selyemszőrű paripáját. Farkát lengetve – merci! – mondta ez, gazdája utasítására ugyancsak franciául.

*

Fizetésre kerülvén a sor, Polikárp kifordította zsebeit, majd megállapítván, hogy utolsó négy fillérjét Pesten a Margit-hídi hídpénzre költötte, bánatos tekintetet vetett a szép kiszolgáló kisasszonyra. – Sajnos, fizetésképtelen vagyok – mondá reszkető hangon –, az úton minden vagyonomat elherdáltam. Azt füllenthetném – mint ahogy más ember tenné –, hogy országúti haramiák kifosztottak, de egyelőre még megvetem a hasznos hazugságokat. Ha egyáltalán lehetséges, most még az igazságot kívánnám szolgálni, akár megnyúzatásom árán is.

A szép kisasszony abban a pillanatban úgy megöregedett – nyilván az elviselhetetlen keserves tapasztalat súlya alatt –, hogy egy elektromos pénztárgéppé változott át, mely éktelen csörömpölésével csakhamar összecsődítette az utca népét. Az emberek összefutottak a péküzlet előtt, előbb kérdő arckifejezéssel, majd mind mogorvábban morogva; egyiknek-másiknak a vonásai már a lincselés hozzávetőleges tervrajzává álltak össze. Nem tudták ugyan, mi fenyegeti létüket, de máris felkészültek a védekezésre, azaz a támadásra, lévén hogy az előbbinek Clausewitz hadtudós szerint az utóbbi a legeredményesebb válfaja. Persze meglehet, hogy természetüknek is ez felelt meg a legjobban. Izgalmukban bőségesen verejtékeztek, a széles Landstrasse-Hauptstrasse színültig megtelt bőrük bűzével és hangjuk haragos harsogásával, s természetesen nem mulasztották el, hogy egymás zsebéből kilopják szennyes zsebkendőiket. A csődület végül a rendőrségnek is feltűnt, egy szakasz rendőr futólépésben a helyszínre sietett, sőt telefonon Linzből is kértek erősítést.

– Mi baj, gyermekeim? – kérdezte az egyik őrmester az őrjöngő tömegtől.

– Mózes kőtáblái! – kiáltották innét is, onnét is. – A Tízparancsolat!… Állami létünk veszélyben forog!

– Csigavér! – mondta az őrmester. – Mi majd nyakon csípjük a bűnöst, s ha nem, egy ártatlan is megteszi.

– Mi mind ártatlanok vagyunk – kiáltotta a tömeg. – A mi Krisztus urunk megváltott bennünket.

– Lehet, gyermekeim – mondta az őrmester. – A bűnös tehát csak egy zsidó alakjában képzelhető el.

*

E kijelentés után nyomban törzsőrmesterré léptették elő, mire letartóztatta a péküzlet ajtajában várakozó Polikárpot, s átkísérte a Landesgerichtshof kívül klasszikus egyszerűnek látszó, ám belülről annál zegzugosabb épületébe. Az ügyeletes rendőr-tisztviselő azonnal megkezdte a vádlott kihallgatását. Az ablakok alatt a tömeg elméletileg tovább vérengzett.

– Hogy hívják?

– Kyvagiokén.

– Ha nem tudja, hogy kicsoda, akkor ön nincs – mondta a rendőrtiszt. – Ha pedig nincs, akkor milyen jogon tart igényt a rendőrség védelmére?

– Kiskorú vagyok, hadnagy úr.

– Nem hadnagy, még csak ezredes – hárította el a tiszt a kitüntető megszólítást, hogy a megvesztegetésnek még a gyanúja se férhessen hozzá. – Helyezze magát kényelembe, Kyvagiokén úr, vagyis álljon vigyázzba, ha velem beszél.

– Nem állok vigyázzba – mondta Polikárp.

– Hogyhogy?

– Még nem tisztáztam magamban a subordinatio elvét –mondta Polikárp. – Egyelőre szabadságra vágyom.

– A szabadság a szükségszerűség felismerése – mondta az ezredes.

Polikárp belerúgott az előtte álló asztalba. – Ez az! –kiáltotta. – Hogy kívánhatják meg egy kiskorú egyéntől, hogy a szükségeset meg tudja különböztetni a szükségtelentől, azaz az örömöt a bánattól vagy fordítva. Zabolátlan vágyaim szolgálatában akarok élni, legalábbis egyelőre. Nem hiszem, hogy ebben bármiféle mitológia megakadályozhatna. Vegye tekintetbe, hadnagy úr, hogy: eppur si muove, még ha a retkeslábúak lobogó máglyák lángjainál kívánták volna is megállítani. A vágy útja a kazárokig fut fel vagy még azon is túl.

– De nem a teljesülésé – mondta a rendőrtiszt.

*

Ezek után halálra ítélte Polikárpot, tekintet nélkül kiskorúságára, de figyelembe véve rendkívüli társadalmi veszélyességét. Az ítéletet ő maga hirdette ki az ablakból a lent türelmetlenül várakozó tömegnek, amelybe időközben spanyol anarchisták egy kis csoportja és néhány mulatt is befészkelte magát, hogy kiegészítse a társadalom eddig hiányos színképét. Ezek után két markos foglár megragadta Polikárpot, és elvezette a halálraítéltek föld alatti cellájába, ahol beléptekor a hagyomány szentelte szelíd pók lábainak örvendező integetésével fogadta. A fogoly rögtön meg is etette a zsebeiben rekedt kiflimorzsával.

*

Sötét volt a kazamatában, a moha lepte falakról csurgott a nedvesség, s ha az inspekciózó porkolábok lámpájának egy-egy sugárnyalábja olykor be is ugrott a vaskukucskán, a fény azonnal megvakult s elvesztette eszméletét. Minthogy a börtönőrök kint a folyosókon nemezpapucsban jártak, más hang nem hallatszott be az oubliette-be, mint a szomszédos cellák foglyainak kínkeserves sóhajai, egy-egy asztmás hörgésük vagy tüdőbajos köhintésük. A vasajtók csak akkor csikordultak meg, ha a foglyokat celláikból a vesztőhelyre vitték, aminek azonban az emberiség aránylag kevés hasznát látta. A bitók körül keringő túltáplált hollók is inkább régi szép emlékeikkel bíbelődtek, mintsem hogy ráálljanak a modern idők követelte sorozatgyártásra.

*

Polikárp nyugodtan töltötte az éjszakát. Közelgő halála, melyben amúgy sem igen bízott, nem háborgatta, idegei még könnyűszerrel kibírtak minden megterhelést. Nem is képzelődött, látomásai sem voltak. Alváshoz készülődvén kemény deszkapriccsén felidézte magában a fölötte, a föld kérgén nyüzsgő élet minden szép változatát, s legföljebb azon bánkódott – bár csak egy könnycsepp kifakadása idejére –, hogy enkezétől, vagyis az emberiség kezétől fog halálba dőlni s nem hősi párharcban egy krétakorszakbeli pteranodonnal, ennek hosszú, dárdaszerű csőrével a szívében.

Még fiatal volt, még bízott a mindhalálig megvédendő emberi civilizációban. Igaz – említettük –, valójában nem hitt halálában, s így a mennyezetről a küblijébe loccsanó csöppeket számolva csak tizenhétig jutott el, mielőtt mély álomba merült volna. Hajnalban, pont öt órakor Bécs főpolgármestere ébresztette fel személyesen, bár csak egyszerű sötétszürke zakót viselve.

– Fiacskám – mondta –, ütött a búcsú órája.

– S ön nem tűzte ki érdemrendjeit? – kérdezte Polikárp felháborodottan. – Ennyit sem érdemlek meg?

– A feleségem elrakta őket valamelyik sifonérjába –mondta a főpolgármester –, nem találjuk. A híres bécsi slamperej! Viseletük egyébként is csak külföldi állampolgárok, franciák, angolok, amerikaiak, jó esetben olaszok kivégzésénél kötelező.

– Hogyan! – kiáltotta Polikárp. – Mi magyarok másodrendű állampolgárok volnánk! Tiltakozom.

– Jegyzőkönyvbe veszem – mondta a főpolgármester. – Ó, ez az áldatlan belharc! A monarchia eresztékeiben ropog.

–Nem adjuk oda Burgenlandot, hiába végeznek ki! – kiáltotta Polikárp még hevesebb indulattal.

– Ferenc József, szeretett császárunk…

– …királyunk – helyesbített az ifjú.

– …ha keze majd lehull népeinek fejéről, a birodalom atomjaira bomlik – mondta a főpolgármester. – Csehország leválik