Fekete angyalok

FRANÇOIS MAURIAC

FEKETE ANGYALOK

Fordította:

ILLÉS ENDRE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Franklin Társulat, Budapest

Korrektor: Mendly András

Borító: Szabadi Bálint

978-963-374-952-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

ELŐJÁTÉK

Egyáltalán nem kételkedem abban, tisztelendő atyám, hogy irtózatot keltek önben. Bár sohasem beszélgettünk, ön ismer engem, – vagy legalább is azt hiszi, hogy ismer, mert gyóntatója volt Mathilde Desbats-nak, sógornőmnek… Nehogy azt higgye, hogy ez bánt. Ha van valaki, akinek meg szeretném mutatni magam, ez az ember maga. Emlékszem a tekintetére, amikor utoljára otthon jártam és a liogeats-i kastély előcsarnoká­ban találkoztunk. Szeme, mint a gyereké (hány éves is? huszonhat?), mint egy nagyon tiszta gyereké, aki azonban Istentől kapott világossággal mintha sejtené már, meddig alacsonyodhat az ember. Értsen meg: legkevésbé sem a ruhája miatt vágyom igazolni magam ön előtt, vagy a miatt, amit ez a ruha jelent. Mint pap nem érdekel. De az a hitem, hogy egyedül ön érthet meg. Azt mondtam, gyerek, s még hozzá kisgyerek, – de éles szemű. És érzem, hogy amit legjobban megóvott magában, azt is fenyegette már veszély.

Látja: mielőtt valamit is mondanék magamról, felfedem, mit gondolok önről, úgy ahogy kialakult bennem, a rövid idő alatt, míg megfigyeltem Liogeats-ban, nyomorúságos parókiáján, – oszlophoz kötözött kis helyettes plébános, körülvéve azoktól a vad parasztoktól… Ne féljen, nem adtam hitelt rágalmaiknak. Tisztán látok, s anélkül, hogy személyesen ismerném, tisztelendő atyám, a magam számára kibetűztem önt. Nővére odaköltözése Liogeats-ba, – azonnal tudtam, mit fog e miatt szenvedni, maga szegény ártatlan! Tota Revaux, rögtön megismertem: gyakran láthatták férjével a Montparnasse-on, a Montmartre-on… Sőt megtörtént, hogy magam is táncoltam egyszer vele, persze nem sejtettem a nevét… Ha első pillanatban csodálkoztam is, amikor elválásuk után befogadta ezt a festett hajú, tépett szemöldökű hölgyet, hamarosan megértettem, még mindig a kis öcs szemével, gyöngéd elvakultsággal nézi őt. De együgyű nyája azt hitte, be akarja csapni őket; úgy mondják, nem is a nővére. Még nálunk is, Mathilde sógornőm, s Catherine, a lánya, régi gyónói, indexre helyezték magát és Lugdunos-ba utaznak gyónni. Anélkül, hogy elhinnék, ezek a jámbor lelkek mindazt a mocskot ismétlik, ami önről kering. Képzelje el szívet tépő arcukat, amikor felsóhajtanak: „Egeszen bizonyos, hogy nem tesznek semmi rosszat…"

Megsejtették talán, hogy maga – hogy is mondjam? – hajlamos megérteni a bűn erejét, amely egyesekben szünet nélkül erjed… Ne méltatlankodjék: ha én egészen mélyre merültem is az aljasságokba, s már-már halott vagyok, önt pedig fent lebegteti az ár, lába a hullámok tajtékját is alig érinti, igen, mégis megesküdném, nem hökken meg, mikor most megnyitom életemet.

Angyali és testvéri barát… milyen régen keresem. Semmi nem választ el kettőnket: sem az ön erénye, sem az én bűneim! Még a reverendája sem, amit majdnem én is hordtam; még a hite sem.

Igyekezni fogok a végső őszinteségre, anélkül, hogy okot szolgáltatnék az angyalnak, – maga igazán az, – füzetem szétszaggatására: elkerülök hát minden önelégültséget, nem szépítgetek, kimondom a kimondhatatlant.

Ha valaha is megtörtént, hogy egy egész életet feltáró vallomással keresték fel, bizonyára nem elégítette ki a bűnök száraz felsorolása; megkövetelte a sors egységes képét; követte benne a vízválasztókat s bevilágított a legsötétebb völgyekbe is. Nos, én, aki nem várok öntől feloldozást, és nem hiszek abban, hogy megbocsáthatja a bűnöket, – a legcsekélyebb remény nélkül feltépem magam egészen a végső mélységekig. És főképp, ne féljen, hogy megbotránkoztatom: ez a történet csak megerősítheti a hitét abban a láthatatlan világban, amit szolgál, mert a termé­szetfölöttibe alulról lehet felhatolni.

Ne higgye, hogy születésemmel a polgársághoz tartozom: házasságom nyitotta meg előttem a liogeats-i kastély kapuit. A Péloueyre-ek intézőjé­nek vagyok a fia, apám régi földbérlő volt, nagyon eszes, de egészen műveletlen ember. Anyám tizennyolc hónapos koromban meghalt. Hasonlítok hozzá. Fehérbőrű volt, finom, egészen más fajtá­ból való, mint a férje… Azt hiszem, olyan dolgokat tudok róla, amiket sokáig rejtegettek előttem: ha az ember nagyon mélyre jutott, szüksége van rá, hogy elődei közül felelőssé tehessen valakit. Úgy érezzük, az a hatalom, amely a mélybe ránt, meghaladja a nyomorult egyén erejét, és nemzedékeken át szerzett és fokozott képességek állítanak be ebbe a ritmusba. Mennyi halott elégül ki életünkkel! Az ősök hány szenvedélye szabadul fel bennünk! Amikor haboznánk egy mozdulattal, mily sokan vannak, akik megtaszí­tanak. (De ön rögtön azt felelné: és mennyien vannak, akik visszatartanak, segítenek harcainkban a sötétség hatalmai ellen! – Tapasztalataink ezen a ponton nem egyeznek, ennyi az egész!)

Ami eldöntötte életemet, már gyerekkoromban jelentkezett. Igen, amennyire csak visszaemlékszem, mindig tetszettem. Pontosabban: a külsőm tetszett és én éltem a külsőmmel. Nem gyanúsít, ugye, ostoba hiúsággal? De ki kell emelnem azt, ami szembeötlő sikereimhez juttatott, – azt, ami vesztemet okozta. Különben ítéljen maga: nemsokára ötven éves vagyok és szinte ma is olyan az arcom, mint iskoláskoromban, amikor hazajövet az asszonyok megállítottak az úton és megcsókoltak. A hajam fehér, de ezüstje csak kiemeli napbarnított bőrömet; húsz év óta nem híztam egyetlen kilót sem. Még hordom azokat a ruhákat és útikabátokat, amelyeket a fiatal férfi vett Londonban.

Gyerekéveim óta hideg kíváncsisággal figyeltem, hogyan hat ez a báj; és először ösztönösen, később egyre tudatosabban erősödött a vágy, hogy hasznosítsam. Igen, egészen kisgyerekkorom óta így volt: a klórszagú óvodában ültünk, – ahol Scholastique nővér kiabált és ütögette vonalzójával az állványt – egy nyári napra emlékszem, kinyílt az ajtó. „Keljetek fel gyerekek, jótevőtök van itt". Az ülések nagy zajjal felcsapódtak és megjelent egy kövér, idősebb hölgy, Viktória királyné arcképein látható csipkefőkötőben. A főnöknő és egy másik apáca követte, mind a ketten mélyen hajlongtak és édeskésen turbékoltak körülötte, valósággal ájuldoztak az öreg szavaitól, amiket mi nem értettünk.

– Nyújtsátok csak előre a kezeteket! – rendelkezett Scholastique nővér.

És jótevőnk a piszkos kis tenyerekbe három apró cukordarabkát ejtett: egy fehéret, egy rózsaszínt és egy kéket.

– Á! – kiáltott fel az öreg Madame Péloueyre, hajamra téve fonnyadt kezét (az anyja annak a Jérome Péloueyre-nek, akit ön most egy éve temetett). – Á! A mi kis Gradère-ünk!

– Éppen olyan okos, amilyen helyes – mondta a nővér. – Gabriel, imádkozd csak el jótevőnknek a Hiszekegyet.

Elmondtam az imát, minden szót külön hangsúlyozva, s közben szünet nélkül az öreg hölgyre függesztettem szememet. Azt hiszem, ezen a napon ismertem fel tekintetem hatalmát. Egy negyedik cukorkát kaptam.

– Az ég sugárzik a kicsi szeméből…

Néhány halk szót váltott a nővérekkel. Hallottam, ahogy a főnöknő mondja:

– Igen, igen, a szeminárium… A plébános úr gondol rá. Nagyon csendes gyerek, nagyon szelíd, de még túl fiatal… Meg aztán sokba kerül.

– Szívesen vállalnám… de várjuk meg első áldozását. Meglátjuk, hivatott-e… Nem szeretném meghasonlottá tenni…

Ettől a naptól kezdve rendkívül ájtatos lettem és minden reggel ministráltam. Hittanórákon példának állítottak oda. Nem is volt ez tisztán komédia, a szertartások könnyen meghatottak. A fény, az ének, a szagok, ez volt az én fényűzé­sem, mindaz, amit magamba szívhattam abból az ismeretlen magasabb életből, amire öntudatlanul vágytam. Ó, tisztelendő atyám, ha ma összehasonlítom magamat az akkori, látszólag ájtatos fiúval, úgy érzem, önök túlságosan elnézők az áhítat jeleivel szemben. Keveset mondunk, ha azt állítjuk, az ájtatosság nem bizonyít semmit: egyes esetekben s némely embernél a legrosszabbat jelenti.

Bár a francia egyház és az állam viszonya már nagyon feszült volt, apám végül is beleegyezett, hogy szeminarista legyek. De ez nem ment simán. Majdnem minden szülő azt kívánja, hogy fia magasabbra jusson… s talán rosszul fejezek ki egy furcsa érzést, apámban védekező féltékenység élt. Ő gyűlölte bennem a fölényt, amit megszerezhetek. Tizenhárom éves koromban egy kovácshoz adott. Nem tudtam felemelni a nagy kalapácsot, annyira gyönge voltam még. A hasammal segítettem magamnak, – és zuhogtak rám az ütések.

Néhány évvel ezelőtt a néném halt meg tüdővészben, a munkába és durvaságokba beleszakadva. Apám még kislánykorában mezei munká­sokhoz adta ki cselédnek: emberek és állatok szolgálója lett.

Végül is engedett a plébános úr és a Du Buch hölgyek szemrehányásainak; de amint a pap hátat fordított, így szólt hozzám: „Most csak tanulj, még mindig lesz rá időd, hogy faképnél hagyd őket…" Mindjárt kezdetben egyike lettem a legkitűnőbb tanulóknak, kétségtelenül engem szerettek legjobban. Mi lehet a magyará­zata, hogy én, a kis parasztgyerek, az agyba-főbe vert inas oly érzékeny voltam a szegénység szagára, amely ott terjengett? Ismeri azt a házat, amelyben a Péloueyre-ek mostani intézője lakik? Ötven év óta nem változott. Mielőtt a kovácsműhelyben dolgoztam, itt múltak első éveim, szorongó ínségben, anya nélkül; a szeminárium tápláléka nagyon kívánatosnak tűnhetett volna… Honnan vettem hát a burzsoágyerek undorát?

Gyakran jártam be a Péloueyre-házba, mint egy odatartozó kis macska; de sohasem jutottam túl a konyhán. Du Buch-éknál viszont egészen a szalonig lopóztam, és a kisasszonyok a térdükre ültettek. A Du Buch-ház, amit a liogeats-iak kastélynak neveznek, a század végén éppen olyan volt, amilyennek ma látja. Ott állt a városka szélén, százméternyire az úttól, fenyőfákkal bekerítve, feljárója előtt vízzel átitatott rétek hepehupája s a háttérben a Frontenacok hatalmas fái. Abban az időben a két öreg Du Buch hölgy lakott a kastélyban, maga nem is ismerte őket. Nővérek, az egyik özvegy, a másik elvált asszony. Az idősebbnek volt egy lánya: Adila, tizennyolc éves, amikor én tizenkettő. A másiknak is volt egy lánya, valamivel fiatalabb, mint én, ez az a Mathilde, aki később Symphorien Desbats-nak lett a felesége. A vakációk alatt az unokatestvérek, Adila és Mathilde, versengtek értem: az idősebbik azt akarta, hogy olvassak, kijavította feladataimat; a kis Mathilde meg azt követelte, hogy játsszam vele. Milyen különös gyerek is voltam, tisztelendő atyám! Kezdetben az önkéntes nevelőhöz vonzódtam, pedig soha nem hagyott nyugton. Kétségtelenül eszes voltam, kíváncsi, mohó, a szellemi munka nem fárasztott el. De ahogy tizenöt éves lettem, Adila mellett egy másfajta érzéssel is kezdtem megismerkedni. Arca meglehetősnek tűnt volna, bár dülledt békaszemei voltak, vastag ajka rosszul nőtt fogakra nyílt, nagy tömeg haját fonatokba halmozta; de ez a fej szinte nyak nélkül ült a vállán. Fűzője rosszul szorította le mellét. Karja, lába, testtartása, mindene túlzottnak és formátlannak látszott. Eleinte mégsem tartottam csúnyának. Bizonyosan önnek is feltűnt már, hogy jóvágású fiatal parasztlegények gyakran förtelmes lányokat vesznek el feleségül. Állati ösztönök egyszerű erejének engedelmeskednek, ez az erő hajtott engem is kamaszkoromban. Amikor később Adila Du Buch feleségem lett, arcomba nevetnek, ha azt állítom, hogy életemben valaha is szerettem őt. S mégis így van, valami bájt találtam benne… De ez a tetszés nem volt olyan; hogy megtarthatott volna mellette.

Bocsásson meg, hogy ilyen kitérőkkel vezetem végzetem forrásaihoz, vagyis inkább (mert még messzebbre kell visszamennünk) abba az időbe, amikor hihetetlen szorgalommal és figyelemmel már nyitott szemmel kezdtem a rosszat halmozni. Adila Du Buch nagyon jámbor, jótékony lány volt, az Eugénie de Guérinek fajtájából való. Szegé­nyeket ruházott fel, gondozta a betegeket, eltemette a halottakat. Az öregeket sajnálta legjobban, akik akkoriban oly kiszolgáltatottak voltak nálunk, s bizony nem egyszer nagyon rosszul bántak velük… Csuklyás, piros flanel gallérba burkolózott és kétkerekű kocsiján, amit maga hajtott, bejárta az egész vidéket.

Imádott engem, a gyengéje voltam. Sokáig anyáskodott felettem. Az iskolaév alatt Bordeaux-ba utazott, csak azért, hogy láthasson. Csomagokat kaptam Liogeats-ból, füstölt húsokkal és édességgel. Megkegyelmezek magának tisztelendő atyám, nem kell végighallgatnia évről-évre művé­szibb ravaszságaimat, amelyekkel Adilát szédítettem. Ennyire fiatalon megdöbbentő lehet az ilyen fokú romlottság, de mégsem egészen kivételes: sok fiatalember szereti a lelkeket feldúlni. Csak az különös, hogy Adilát fáradság nélkül meggyőztem tökéletes ártatlanságomról, egyáltalán nem gyanakodott rám.

Képzelje el, milyen gyötrő lelkiismerettel élhet egy mélyen vallásos lány, aki azt hiszi, nemcsak azért felelős, amit ő érez, de mindazért is, amit egy rábízott gyerekben ébresztett. És ez a gyerek nem az első jöttment, de szemináriumi növendék, holnap már pap. Ó! Hogyan is figyelhettem mohó kíváncsisággal, mint terjed a tűz, amit magam gyújtottam? Nem kerülték el figyelmemet Adila szánalmas erőlködései, se azok az ürügyek, amiket azért eszelt ki, hogy ne legyen Liogeats-ban, amikor az újévi vagy húsvéti vakációk hazavetettek. Zárdába vonult lelkigyakorlatra, ahonnan azonban könyörgéseimre még távozásom előtt majdnem mindig kijött. Nem csapott be, amikor azt erősítgette, hogy vallási kételyek gyötrik, s emiatt tartózkodik a szentségektől. Tisztában voltam ezzel a drámával. Ez az elképesztő. Sohasem volt olyan ártatlan az arcom, mint ebben az időben. Úgy váltam ki az ápolatlan, fiatal szeminaristák közül, mint egy szál liliom. „A kis Gradère? Angyal…" Ha hívő volnék, azt mondanám, hogy minden gyónásom és áldozásom szentségtörés volt. De a hitet már elvesztettem… És hit nélkül nem követhetünk el szentségtörést, ugye, tisztelendő atyám?

Szerelemmel se mentegethettem magam többé, – ez természetes – de azzal az először ébredt vonzalommal sem, ami bennem oly gyorsan tompult. Nem mintha képtelen lettem volna az odaadásra, de a kis Mathilde, ahogyan nőtt, napról-napra jobban tetszett. Bizalmas közléseket tettem Adilának, hazug gyerekességgel. Nemcsak kétségek tépték ezután a szerencsétlen lányt, de mardosó féltékenységet is érzett, – féltékenységet, amit szégyellt, ami irtózattal töltötte el. Azt hiszem, meg akart halni akkoriban; ki tudja, nem ez volt-e az a kívánt vég, aminek be kellett volna következnie? (Ó! Ezt nem kellett volna mondanom!) Valaki akarta ezt az öngyilkosságot, s ki állíthatná, hogy nem voltam-e az eszköze? Legalább is elhitettem magammal… Adilának végeznie kellett volna magával, hite és a pokoltól való félelme ellenére is… De ő imádkozott, mindig imádkozott, még a bűn állapotában is imádkozott, öregasszonyok rózsafüzére… Szerencsére a világ lebecsüli, nem gyanítja hatalmát…

Tizenhét éves voltam, amikor megkaptam érettségi bizonyítványomat. Combes miniszterelnök félelmes csapást mért a francia egyházra. Hirtelen erősen kételkedni kezdtem hivatásomban. A liogeats-i plébános és Du Buchék nem tettek semmilyen szemrehányást, sőt vállalták költségeimet az egyetemen, ahová