Az alsó fiók: Családtörténet

PÜNKÖSTI ÁRPÁD

AZ ALSÓ FIÓK

Családtörténet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-254-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Pünkösti Árpád

Tölgyfa Pegazusom, a kétszárnyú íróasztal három évtizede került a házhoz, de fiókjaiban évszázados a kacat-, az öröm és a bánatüledék. Az alsó fiók 45 centiméter hosszú, 25 centi széles és magas – 29 liter. A fölötte lévő három feleekkora, caklipakli hetven liter. Az új számítógépasztal két suta fiókja ennek a felét, ha befogadja. Rendet kell vágni, sőt rendszert váltani. A levelek, iratok, a tenyérnyi gémkapocs, a fél kiló névjegy, egy szerelmes ólomkatona mind, mind új hadrendet kívánnak. Húsz éve a bornírt közhely felvetetett velem az utcán egy csavaranyát: „Anya csak egy van!" És mi legyen ezzel az eggyel?

Az alsó fiókba elsősorban az „enyéim – édesanyám, apám, két feleségem, két gyermekem összes, barátaim, barátnőim egy-két becses levelét rakosgattam. Növekvő háborítatlanságukba bizalmas dolgokat is dugdostam. Például egy régi ötszáz forintost, amit mostanáig sikerült megőriznem. Ez az én örökös dugipénzem. Van más is. Édesanyám 1979-ben az én kérésemre elkezdte írogatni emlékeit. Két kék keménykötésű füzetre futotta. Ez az én szamárvezetőm sosem tervezett családtörténetünk írásában. Az egyik kötet lapjai közé csúszott egy levél óvszer (bocsánat!). Ez nem az én „műfajom, háromból egy mégis hiányzik. Kivel? Mikor? – hiába forgatom. Lejárt 2004-ben.

Évszázados üledékről írtam. A koridős papír ugyanis apám 1906-ban, a Brassó melletti Zajzonban keltezett – természetesen magyar nyelvű – születési anyakönyvi kivonata, amit 2005 nyarán oroztattunk el Romániából. A Mihály utónevű másodszülött apja Pünkösti János molnársegéd – „akit az alulírott anyakönyvvezető személyesen ismer –, anyja Rab Ilona, ágostai hitvallású evangélikusok. Rövidítve: ág. ev. (amit én gyerekként mindig úgy ferdítettem, hogy „ágról szakadt evangélikus). Apám 1964-ben azt írta Chicagóba, az esetleges rokonság felől érdeklődő ismeretlen Pünkösti Júliának (Mrs. Jakaby), hogy a Pünköstiek a Háromszék megyei Uzon községből erednek, így praediktumuk (na végre!) uzoni Pünkösti, ám ezt „mi már csak elvétve használtuk (nekem később azt mondta, csak a gazdag, földbirtokos Pünköstik éltek az előnévvel). Az antivilágban magát uzoni Pünkösti Andorként jegyző újságíró, rendező, színigazgató valamiképp rokonunk. Pünkösti Andor igazgatói engedélyét a német megszállás után bevonták (emléktáblája az Örkény István Színházban látható). Idős emberek sokszor keresztelnek át Andornak. Kiskakas koromban dühös voltam miatta, mára büszke vagyok rá, akár rokon volt Andor bátyám, akár nem. Élt: 1892–1944. Apám személyesen ismerte, és azt írta róla Chicagóba: „sajnos zsidó felesége volt, s a háború kitörésekor talán ezért lett öngyilkos. Finom megfogalmazás ez „a háború kitörésekor", ahelyett, hogy a német megszállás idején, mivel a zsidó feleség akkor vált halálos bűnné, ítéletté – Horthy, a kormány és a dicső m. kir. (ifjabbak számára: magyar királyi) csendőrség segédletével. Idézek tovább: „Őseink székely-schitar eredetűek, és nincs kizárva, hogy ott voltunk a délkeleti Kárpátok karélyában (ott, ott – a felnőtt gyerek), amikor Árpád apánk megjelent Vereckénél." Mihály apám pedig Szálasi Ferenc karéjában volt az utolsó magyar rögvesztésig. Mellette ragadhattak rá az efféle mondatok, talán az értelmetlen schitar szót is ott hallotta. Pedig otthon náluk még volt értelme a sitárnak, Hétfaluban így hívják a sajtárt, az egyfülű edényt, amibe a tejet fejik, sitár: rocska. Az biztos, én, Árpád (1936) ott voltam a hét vezér között (Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm megtisztelő társaságában).

Pünkösti Júlia (Mrs. Jakaby) negyven évvel később engem is felkeresett, mint „rokont – noha nemigen az –, ám miután kiderült, ki az apám, megkaptam a Brazíliából nekik írott leveleit. Jakabyékról is lesz még mit mesélni. Más források híján származási ügyekben én, az elfajzott schitárfi is apámra vagyok utalva. Az ő Chicagóba írt levele szerint eredetileg katolikus volt a família, és a „Budáig előre nyomult ág megőrizte a hitét. (Ez lett volna Andor, vagy például egy apám által említett ugyancsak Mihály miniszteri tanácsos?) A mi águnk Háromszékből „a szomszédos Brassó megyébe, ott is a Hétfaluba került, a brassói szász hittérítő, Honterusz János agilitásából (no meg az államhatalom gyöngéd támogatásával – a gyerek) az ott élő csángókkal együtt a lutheránus hitre tért a reformáció idején, és ma is tucatnyi Pünkösti família él ott evangélikusként. A harmadik ág „főleg Kolozsvárott és környékén telepedett meg, s zömmel az unitárius hitre tértek át. Színtiszta székely-schitarságunkon, sajtárságunkon talán némi „foltot" ejt, hogy apai nagyanyám révén rokonunk a zajzoni Rab István nem székely, hanem csángó költő (Táncsics Mihály kor- és harcostársa), és Pápáig elcsángáló rokona, az ugyancsak költő Rab Zsuzsa is.

Az „elcsángálás szót én hétfalui másod-unokatestvéreimtől hallottam, de a nyelvészeti könyvek, csak odáig jutnak, hogy az „elvándorolt, „elszakadt" ige már elenyészett származéka lehet. A csángó, vagy tsángó gyakran elhagyta a lakhelyét: a név értelme kóborló, vándorló, míg a székely: székelő, otthon maradó. Ráadásul a csángó állítólag gúnynévnek számít, így még inkább érthető, hogy apám miért nevezte magát inkább székely-schitárnak, noha ő a família egyik legnagyobb csángálója.

De miért keveredett hozzám alig ismert apám születési anyakönyvi kivonata, méghozzá mostanság, másfél évtizeddel a halála után?

1.

Szüleim – szerencsémre – elváltak, mielőtt még iskolába kerültem volna. Önző dolog édesanyám életre szóló fájdalmát szerencsének nevezni, és soha nem fogom megtudni, mi lett volna velünk, ha mi inalunk a felszabadítók elől apámmal Nyugatra, nem az új feleség és az új gyerek, a menekülés közben meghalt Pünkösti Rózsa. Atyuskám, miért adtátok ezt az émelygős nevet szegény kishúgomnak? Ha velünk menekülsz, nyilván akkor is Ausztráliában kötöttünk volna ki, és ott is maradtunk volna (mivel Brazíliába a Jókuthy apósék csábítottak). Levettem a polcról az Atheneum kiadásában megjelent Ady Összes versei című kötetet. Emlékszel még rá? Ady helyett te dedikáltad anyámnak: „Irénkémnek születésnapi megemlékezésül – Miskolc. 42. II. 9. Miskád. Megnéztem, hétfő volt, kezdődött a neked akkor korántsem bajterhesnek érzett miskolci heteid egyike. Nagy feltörekvésedben a „Miskád aláírás hat betűje centinyit emelkedik, az egekbe szúr, grafológusért kiállt. Ekkor már ismerted a miskolci gyáros eladó sorba került lányát, Jókuthy Klárát, a második feleségedet, de ennek most nincs jelentősége. Ugyan anyám nem éppen önzetlenül azt érzékeltette mindenkivel, hogy te a hungarista gyártulajdonos, dr. Jókuthy Gyula mellett láttál lehetőséget öles ambíciód kiélésére. Elhittem én is, a família is, pedig anyám tudta, milyen rég átestél a nyilas keresztségen – ajaj! –, Miskolcon már csak az ifjú ölet kaptad hozzá. De engem jobban izgat, hogy miképp fért el a kebledben, párban Ady és Szálasi? Azt mondod, hogy a „gondváni alaptörzs" gondolata (Szálasi) meg Fekete zongora (Ady) egyformán szól? Lehet, hogy a költőről többet tudtál, mint a nemzetvezetőről? (Beszélgetésünk során kiderült, Szálasi írásait nem is ismered.) A guszta Jókuthy-lány miatt lelkifurdalásod lehetett anyámmal szemben, ezért ragadtad fel a boltban az Ady fametszet képével díszített vörös vászonborítású, jó vastag kötetet. És hát verskedvelő volt a születésnapos asszony, az ajándékkal kiszúrtad a szemét!

Ajaj!

Régóta bujkált bennem a kérdés, de csak most fogalmazódott meg, hogy ki lehet az az ember, akinek génjeit hordom. Az apátlanság visszatérő álmai még egyetemista koromban is szorongatták a torkom. Legyek nevetséges: még harminchoz közel is előfordult, hogy egy-egy ilyen álom után könnyes párnán ébredtem. Apátlanul fületlen voltam, kisebbrendű, nem egész. Nem Pünkösti Mihály, szóval nem te hiányoztál, hiszen nem is ismertelek, hanem egy igazi apa.

„Fiam!"

Hiányodtól sarcoltan még inkább izgatott, milyen nevelést kaphattam volna tőled? Hallottam, hogy jól futballoztál, sőt irogattál is, ami rendben volna, de képességeid miért nem akadályoztak meg abban, hogy legprimitívebb labancaink közé állj? Ahogy eszméltem, egyre inkább idegenkedtem tőled. Anyám miatt? Nyilasságod, érthetetlenséged miatt? Ez az írás valamiféle keszon is, süllyesztőszekrényével történetünkbe alámerülve próbálok választ kapni sok miértre. Hátha sikerül kiegyenesíteni legalább néhányat a nyakam körül tekergő kérdőjelekből, csitítani kisebbrendűségemet. Pedig talán a veled szemben érzett fenntartás óvott meg attól, hogy belőlem is válási árva legyen, mint az én hallgatag fiamból. Te öt-hatéves koromban tűntél el az életemből, én kicsit később léptem ki a fiaméból. De látóközelben maradtam mindig, te meg a világ túlfelén kódorogtál. Csak hangulatok maradtak bennem rólad és egyetlen markáns jelenet: egy pulyka lefejezése baltával. Látom a tornaljai villa kicsi udvarát, látom a házba vezető lépcsőt, a gangot, látom a favágó tőkét, a lecsapó fejszét, a fej nélkül elszaladó pulykát, de nem látom az arcodat. Ám tolulnak a kérdések. Ha két kézzel emelted a baltát, ki fogta a pulyka nyakát? Volt háztartási alkalmazott, nevezzük nevén: cselédlány? (Nem volt.) Vagy ezt az agresszív cselekedetet csak az apjával konfliktusba került gyerek fantáziálta? De mikor kerültem én veled konfliktusba? Anyám sosem gyalázott. És esküszöm, hogy a fejetlen pulyka futott, nem létező fejét rázva. Engem anyám szenvedése meg a társadalmi ítélet állít szembe veled. Hazudozásod szeressem, a kizsarolt válást, a középszerűségét, az uborkafára kapaszkodását vagy mi a fityfenét?

Van két braziliai féltestvérem, húgom. Egyiküket, Anikót ismerem is (a másik elszakadt a családtól, Spanyolországban él). Felnőttként náluk találkoztam apánkkal, 1989-ben, 53 éves koromban, Aracajuban, ahol egy hetet töltöttünk együtt. Apám harminc évvel volt idősebb nálam. Ekkor volt szerencsém összeismerkedni a második feleséggel, két húgom magyar édesanyjával, Jókuthy Klárával is (aki időtlen-idők óta elvált apánktól). Anikó húgomnak és lengyel származású férjének három fia van. A filmszínész szépségű középső, Heron, végzős kémikus és Magyarországon szeretne doktori vizsgát (PhD) tenni, méghozzá magyar állampolgárként (bár ő már nem beszéli a nyelvet). Vele együtt az anyja, Anikó is honosítana, ehhez kellett apánk születési anyakönyvi kivonata és 1943-as miskolci házasságlevele. Az előbbit a román követségen és Bukaresten keresztül, hivatalos román fordításban kaptuk volna meg, ki tudja, mennyi idő alatt. De egyik brassói – pontosabban hétfalusi – unokaöcsém egy üveg borért kimásoltatta a magyar nyelvű okiratot. A másikat a miskolci anyakönyvesek küldték. Mielőtt továbbítottam volna őket Brazíliába, mindkét igazolásból készítettem magamnak egy-egy kópiát. Mi célból? A magyarul nehezen író, de brazil vászonra magyarul hímező Anikó örömében hat különféle színű keresztszemes konyharuhát küldött ajándékba.

Ha időrendben lennének az alsó fiók papírjai, most édesanyám „fajtiszta származását igazoló okmányai következnének. Ezek a régi papírok méretük miatt is kilógnak minden sorból, rendből (apám születési bizonyítványa is lepedőnyi). Ráadásul a második zsidótörvény dokumentumkötege időtálló, vastag, fényezett, nehezen összehajtható papírra íródott. Az 1939-es törvény szerint vallásától függetlenül zsidónak minősült, akinek egy szülője vagy két nagyszülője izraelita hitben született. A „zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának megszűntetése végett hozott törvény alapján anyámnak is bizonyítania kellett, hogy hála felmenőinek, ő nem „megszüntetendő".

Tanítónő édesanyám, Vadász Irén Julianna (1911 Debrecen, 1990 Budapest) református volt, pedig istentelen – lustaságból hiten kívül élő? – nagyapámat, mint most kiderült, katolikusnak keresztelték, de ennek semmi jelentősége sem volt. Az is lehet, hogy a saját esküvőjén, anyám keresztelőjén kívül más alkalommal be sem tette a lábát a templomba. Talán nem vagyok igazságtalan vele szemben, hogy lustának nevezem. Első osztályos koromból két emlékem van, nem a restségéről, hanem róla, magáról. Debrecenben, a Homok utca sarkán lévő szatócsbolt mellett – a küszöbön ülve? – ettem annyi görögdinnyét, amennyi belém fért. A magokat is elropogtattam, ahogy nagyapám, és azóta is értetlenül nézem, akik a dinnye „fűszerét kiköpködik. A másik emlék is a bolthoz kötődik. A tizenöt-húsz négyzetméteres, cső alakú üzlet hátsó harmada volt a „raktár, drótra akasztott függönnyel lekerítve. Játékban megszomjazva épp akkor ugrottam be a boltba, amikor nagyapám egy nekipirult nénivel kilépett a függöny mögül. Otthon hallottam, nem megy a bolt, mivel az öreg fűnek-fának hitelez. 58 éves szatócs, szegény munkásasszony vevőkör.

Noha szüleim öt-hatéves koromban különváltak, és nagyapám volt a férfi az életemben, ő nem lett apapótlék, sőt igazi nagypapa sem. Egyszer-kétszer birkózott ugyan velem, aztán csak megvoltunk egymás mellett. Sehová sem vitt, semmire sem tanított. Matematikai tehetségét csodáltam (meg eres kezét, amit aztán örököltem). Fejben oldott meg másodfokú egyenleteket, de nem tudta hogyan. Úgy emlékeztem, hogy mindig jó voltam én is matekból, ezért vágott fejbe az alsó fiókból előkerült bizonyítványom. Hatodikban „mennyiségtan és mértan elégséges. Rajz szintén. A szögfüggvénytan nem ment. Ráadásul 1947–48-ban a Debreceni M. Középiskolai Tanárképző-főiskola Gyakorló Gimnáziumába kerültem, az úri negyedbe, egy Simonyi úti villába, ahol a testnevelő-tanár kivételével doktorált egyetemi, főiskolai oktatók álltak a katedrán meg tanárjelöltek, és tizenhatan voltunk egy osztályban, ami azzal járt, hogy minden nap feleltél. Sokáig fogalmam sem volt, mit jelent az iskola nevében az M. betű, pedig megszokhattam volna már, hogy az úristen is magyar. A megoldásra a bélyegzőn az M. utáni hosszú kihagyás vezetett rá: innen a „Királyi szót vágták ki. Egy hajdani M. Királyi iskolába jártam! A mi időnkben csak gyakorlónak hívták. Hozzám hasonló „szegénylegény" tudtommal egy volt még az osztályban, egy iparosember fia. 1949-ben, évközben szét is zavarták az úri scolát, ahol olasz osztálytársunk is volt, Piere, az egyetem olasz professzorának a fia.

Mese állj, lukas az emlékezet! A bélyegző ugyan manipulált volt, de a „Debreceni Állami Középiskolai Tanárképző-intézet Gyakorló Gimnáziumának Évkönyve helyreigazít. Osztályunkból 9 fiú szülője volt aktív vagy nyugdíjas köztisztviselő, pap, tanár, katonatiszt, egy-egy társamé magántisztviselő, munkás, kisiparos, vállalati segédszemély, altiszt, illetve kisbirtokos 24–100 holdig. Innen tudtam meg, hogy hatodikos koromban, a velem egyidős iskolában érettségizett „Ormós Mária (történész), az orosz fogságból hazatért egyik tanárunk pedig, egész éves szabadságot kapott „orosz nyelvi tanfolyamon való részvételre, továbbá dr. Radó évi 4 forintért kétszer ellenőrizte a fogunkat és fél áron kezelte. Feljegyeztetett az is, hogy Rákosi Mátyás a gimnázium IV. osztályának egy futball-labdát ajándékozott. Hogy miért pont nekik, ki tudja, hogy miért focit, azt tudjuk: hiszen maga is nagy focista volt, született „sportember, meg jó szimatú politikus.

Sok kiváló tanárunk volt, most közülük dr. Nagy József énektanárt említem. Kötelező volt az énekkari szereplés mindenkinek – kivéve engemet. Ekkora tehetségtelenséghez már tehetség kellett. Legalább ennyire maradandó élmény, hogy a tanár úr, állandóan azzal riogatott bennünket, kis kamaszokat, ha az arcunkhoz nyúlunk, ha pattanásainkat nyomkodjuk, akár bele is halhatunk. Vérmérgezés, de talán még agylágyulás is be volt ígérve, és sikerült is beteges félelmet kialakítania talán az egész iskolában a kamaszos „szépészkedéssel" szemben.

Piere-től kaptam egy teniszütőt. Mihaszna, merthogy erre a sportra az úri középosztály volt vevő, ám akkor éppen felszámolás alatt állt… Noha 1949-ben már lehetett ingyen teniszezni, talán teniszezni tanulni is, nem ismertem senkit, aki teniszezett volna. Az utcánkból zongoraórára is egyedül talán csak én jártam. Hallgattam is róla. Anyám befizetett egy öregszagú, csupa nippes lakásba, de egy-két hónap alatt ő is belátta, hogy nagymama szabóasztalán legfeljebb a házi feladatot írhatom meg, ám zongorázni nem tudok. A teniszütőről is hallgattam a baráti körben. De miért fogadtam el? Mert mégiscsak úri gyereknek születtem, ha a válással, a tanítói (értelmiségi) pálya háború utáni leértékelésével proletarizálódtunk is. Köztük, vagy nagyon pici kispolgárok között éltünk, az ő mentalitásukat vallottuk: „Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el! Ütőtulajdonosként azért kimentem egy versenyre. A pálya végén, a drótkerítéshez nyomtam az orrom, és meglepetten láttam, hogy a szett megnyerése után – akkor még fogalmam sem volt róla, mi a szett, meg hogy milyen huncutul, hol tizenötösével, hol tízesével számolják a „gólokat –, szóval, amikor Körmöczi Zsuzsa, a máig legsikeresebb magyar női teniszező védhetetlen labdát ütött, alig láthatóan keresztet vetett. Még ez is! Noha anyám rákényszerített a konfirmálásra, alapjában véve én – akárcsak a barátaim – teljes mértékben egyetértettem a kötelező hitoktatás megszűntetésével. Lett volna még egyéb javaslatunk is. (De nagy a szám! Pedig nem sunnyoghatom el, hogy a gyakorlóban, hetedikben egyedül hittanból volt hetesem. Szégyellhetném a többit. Az egyház meg azt, hogy érdemtelennel szemben volt nagylelkű.)

A felszámolt iskola Simonyi úti villájába beköltözött a Magyar–szovjet Társaság megyei szervezete. (Figyelem: az országos szervezet első elnöke a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert, a saját nevét viselő antifasiszta csoportosulás tagja, a doni csata idején Isztambulban az angolszász szövetségesekkel titokban tárgyaló volt felsőházi tag. 1947-ben az USA-ban telepedett le, 1948-ban mégis Kossuth-díjat kapott.) A debreceni MSZT 1951-ben javasolta, hogy budapesti mintára nevezzék Gorkij fasornak a Nagyerdőre vezető utat. Így is hívták 1954-ig, akkor visszakapta az „allét Simonyi József, de nem a báró, hanem az óbester. Nem voltam tisztában vele, hogy a „két személy ugyanaz, még csettintettem is: a franc a bőrét a bárónak! Kedvemre való volt ez az óbester, bár fogalmam sem volt, mi az óbesterkedés, de biztos valami furfangos dolog. Milyen csalódás, hogy ez a mesebeli szó egyszerűen csak ezredest jelent. A Simon Józsefként született Simonyi, a napóleoni háború „legvitézebb huszára ezredével 1822-ben beültette akácfával a később Simonyi gátnak, majd Simonyi allénak elnevezett debreceni út mindkét oldalát. Bárózása jogtalan, mivel Simonyi karrierje az aradi börtönben végződött, szadizmusa miatt rangjától és címétől is megfosztották. Alléját a fokozódó osztályharc vette el tőle. Kölyökként nekem erről a harcról, meg a fokozódásról nem volt fogalmam, pedig lehetett volna. Negyedikben egy fél évet Debrecenben jártam iskolába és talán az április 4-ei, felszabadulási ünnepségen, a Kossuth téren elkapott bennünket két ávós és becipelt az Aranybika Szálló előterébe, mert ökörködtünk a szovjet himnusz közben. Innen számolhatnám ellenzéki/ellenálló voltomat, de az igazság, fogalmunk sem volt arról, hogy a magyar himnusz után mit játszik a zenekar. Az egyik civil ruhás akkurátusan felírta az adatainkat, és azt mondta, értesítik az iskolát. Ez nem történhetett meg, de legalább egy hétig rettegve jártunk az iskolában és lábujjhegyen a városban. Az „osztályharc viszont beszivárgott a bizonyítványunkba is. Például úgy, hogy ötödikben latint, a hatodikban és a hetedik osztály első felében angolt, aztán oroszt tanultunk. Többségünk nem is beszél tisztességesen egyetlen nyelvet sem. Na és az osztályozás! Kezdetben az egyes volt a legjobb jegy, aztán az ötös, majd teljesen kopírozva a szovjet mintát, a hetes lett a kitűnő (nyolcadikban 6,3 volt az átlagom). Kiabál a bélyegző is. Nemcsak a lapos, a volt királyi, hanem a kerek is. Az 1948–49-es tanév végén még az egyszerűségében is példás Kossuth-címer volt rajta – jelenkor: de kár volt elkótyavetyélni! –, a következő félévben pedig már a Rákosi-féle címertani zagyvalék. És ha már Kossuth meg Debrecen, akkor érdemes megemlíteni, hogy a Habsburgok itt kimondott trónfosztása után Kossuth – akinek a nagy szavakért nem kellett a szomszédba mennie – 1849. január 6-ai kiáltványában „a magyar szabadság őrvárosa titulust adta Debrecennek, mivel „Debreczen azon szikla, mellyre fogja építeni Isten a magyar szabadság szentegyházát, mellyen diadalmaskodni a pokol kapui sem fognak. Mégis diadalmaskodtak, ám erről nemcsak az őrváros, de maga Kossuth sem igen tehet.

A Simonyi úti úri iskolánkban még divatban volt a párbaj. A kakaskodó kamaszoknak tilos volt a birkózás, verekedés a termekben, a folyosókon, de a nagyszünetben el lehetett kérni az altiszttől a két óriás bokszkesztyűt, és adj neki! A „segédek sarokkal gyorsan meghúzták az udvar homokjában a ringet, és húsz percen át lehetett püfölni egymást. Az ormótlan kesztyűk csak hatalmasakat csattantak, és lehűtötték dühünket. Ezzel képtelenség volt kiütni az „ellent.

Mikor a Simonyi úton összeszedtem egyetlen minősíthetetlen bizonyítványom, anyám éppen Mikepércsen tanított, és bár hétvégére hazajárt, egyetlen egyszer ekkor – szívét sosem a kispárna alatt tartó – nagyanyám írta alá az értesítőmet. Év végén azért már a gyakorlóban is jó jegyeket kaptam (számolásból is). A tanulás eszembe juttatja, mennyi a panasz manapság az iskolára, a pedagógusokra. Nem kívánom cáfolni ezeket, csak halkan melléjük teszem: az általános iskola nyolc osztályát kilenc iskolában jártam, közben „elvégeztem" egy háborút is. Igazán rossz tanuló mégsem voltam akkor sem, később sem. Tűrhető képességeim mellett talán nevelésemnek köszönhetően.

Nagyapámék házassági anyakönyvi kivonata hiányzik. Anyám keresztlevele szerint a szülei: „Vadász Imre fűrészgyári előmunkás, rk., Fazekas Julianna, ref. Debrecen Homokkert fűrészgyártelep. Életkor: 26 – 19" – a gyerek pedig református lett. Gyanúm szerint nagyszüleim nem is tudták, mi a reverzális, hogy írásban megegyezhetnek arról, kinek a vallását viseli a vegyes házasságban születendő gyermek. A mi famíliánkban az ájtatosság női dolog volt, nem férfias. Főként nagyapámat nem foglalkoztatták a hitbéli ügyek, különösen az esküvő idején, szerelmesen nem adott ilyesmire, így aztán református pap eskette őket.

Nagyanyám (1891, Hajdúhadház, 1973, Debrecen) szülei: Fazekas Sándor kerékgyártó, és Győri Julianna. Mindketten hadháziak. Dédszüleimet ingyen eskették, mivel a vőlegény „hadment. díjkönyvet mutatott". Félárva dédanyám 18 éves kora előtt ment férjhez. Megesett lány volt, nagyanyám hat és fél hónappal az esküvő után jött világra. Testvérei világos barna hajúak, majdnem szőkék és fehér bőrűek voltak, nagymama fekete hajú, kreol bőrű, fekete szemű. Kopasznyakú csirke. A mosolyos lány azt hitte, azért nem szereti az anyja, mert csúnya. De a mama mintha nyolc másik gyermekéért sem rajongott volna. Dajkálásukat elsőszülöttjére hagyta. Nagyanyámnak emiatt is menedéknek tűnhetett a házasság. Nemigen lett az. Pedig olyan romantikusan indult. Nagyanyám a gatter melletti házba szegődött el cselédnek és a szép fekete szeme feltűnt a fűrészgyári előmunkásnak.

– Vasárnap az egész falu kinn állt az utcán, és lesték, hogy apus sárga cipőben, sétapálcával és keménykalapban tart Fazekas Juliskáékhoz! – E büszkélkedő mondatnál többre nem futotta. – Nem szerelem volt ez, hanem annál is több: megszabadított a cselédkedéstől.

De a szép fekete szem kevés volt nemcsak a boldogsághoz, hanem ahhoz is, hogy a nagyanyám elégedett legyen a külsejével. Keserű pillanataiban vadul púderezte a nyakán lévő sötétebb foltot, és azt hajtogatta:

– Úgy nézek ki, mint egy cigányasszony! – pedig szép volt, fürge, hihetetlen munkabírású, odaadó, önfeláldozó, a nagyapám pedig érzéketlen, böszme.

Egyszer befőtt után kutakodva találtam a spájzban egy hét decis, zöld üveget, rajta nagyanyám jellegzetes, hegyes kézírásával egy ragasztócsík darabon az állt: „májusi hólé". Bevittem, hogy mi ez.

– Hát nem látod? Májusi hólé! Aki ebben mosakszik, szép lesz.

Élete teljében, 34 éves korában készült róla egy műtermi felvétel. Ezen a képen úgy néz ki, mint egy arab asszony. De mit keresett volna az 1800-as évek végén Hajdúhadházon egy arab? Ám szemita csak volt! Noha feltevésem „érvénytelenítené az egész családtörténetet, valamiféle biztonságérzettel tölt el, hogy az esetleges zsidó dédapa miatt minden rendszerre „számíthattunk volna! Isteni szerencse – mondhatni fasza dolog –, hogy nekünk mégsem kellett sárga csillagot viselni, bennünket nem tereltek vagonba az áldott jó m. kir. csendőrök dédanyám félrelépése miatt! Ez esetben apámnak is „sajnos"-öngyilkosnak kellett volna lennie felesége miatt, mint annak a másik Pünköstinek, Andornak.

Hej dédanyám, dédanyám, de szépen csavarintaná történetünket, ha esetleges botlásod nem marad titokban!

Persze túlzás az egész, hiszen láttunk már olyat, hogy egy családban az egyik gyerek hollófekete, a másik szőke, a hajszínek összes egyéb tartozékával együtt – és hasonlítanak, pedig nem is „koraszülöttek! Ám, ha játék is ez a feltételezés, büszke vagyok rá, hogy az én kis hajdúhadházi dédikém netán átverte Hitler „apánkat! Nem nagyon, csak icipicit, mert barátaim felvilágosítottak, ha nagyanyám apja zsidó volt, a keresztény anya lánya nem az, mert a zsidók szerint az anya vallása a döntő. De mintha Hitler, vagy a hazai zsidótörvények ezt nem vették volna számításba.

Álom: utazom Debrecenbe, és elkap a kétség, hogy él-e még nagymama. Szorongatja a torkom, hogy mi lehet vele, és szorongatja a szégyen is, hogy nem tudom. A valóságra ébredés sem vigasz, hiszen nagyanyám 1973-ban meghalt. Gyalázat, hogy a temetésére is alig emlékszem – inkább koporsó, mint urna –, csak anyám sokszor elismételt sirámát hallom:

– Én könyörögtem ki a műtétet, én hosszabbítottam meg a szenvedését!

Visszatérve a realitásokhoz: sántít az állítás, hogy dédanyám nem szerette a gyerekeket. Anyám cáfolja is. Azt írta anyai nagyanyjáról visszaemlékezésében, hogy szelíd, de igen tehetetlen, sorsát igazítani képtelen, nagyon vallásos asszony volt, aki tizenhárom év alatt kilenc gyermeket szült. És ekkor, 31 évesen özvegyen maradt. Kilenc gyermeke közül a legidősebb is csak tizenhárom éves volt. Fogalmam sincs, miből tartotta el őket, de érteni vélem, miért hagyta a nagylányra a kisebbeket.

Anyám elnéző volt ezzel a nagyanyjával szemben is. Azt nem említi a kék füzetben, hogy amikor hozzá volt befizetve kosztra, mivel az édesanyja házaknál varrt, akkor mindig éhen maradt, mert ez a szelíd, nagyon vallásos asszony kevesebbet és hígabbat adott az unokájának, mint saját, szőke gyermekeinek. Pedig dolgoztatta! Mivel hátfájós volt, a legkisebbnek, a madárcsontú aprócska anyámnak kellett a hátát taposnia. Mindig, és újból meg újból, hiába fáradt bele a gyerek a billegésbe.

Szívem szerint szentfazéknak nevezném ezt a dédanyámat, de kire számíthatott a Mindenhatón kívül? A hátdürückölés mellett anyámnak örökösen zengedeznie kellett az új református dicséreteket, hogy a nagyanyja megtanulja őket. Mivel a nagyi rossz alvó volt, sokszor hajnalban is felköltötte az unokát énekelni. „Bibliásan voltam nevelve, de ilyenkor elszállt minden áhítatom. Megakadok ezen a mondaton. Anyámat csak az iskola nevelhette „bibliásan, hiszen nagyanyáméknál emlékezetem szerint Biblia sem volt. Tévedtem, csak sosem volt „forgalomban. Nem használták, több könyv viszont nem akadt a háznál. Csak divatlap (szabásmintákkal) és Tolnai Világlap feltornyozva. Anyám ugyan mondogatta, ha valami nem tetszett: – Megver az Isten, kisfiam! –, de nagyanyám sosem emlegette a Fennvalót. De klomotol a fülemben: „Azt a hétszentségit a világnak! – ám nem vagyok képes felidézni, ki kiabálta. Apám legnagyobb káromkodása állítólag az volt: „Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! Nagyapám nem volt ilyen kifinomult, no nem is volt csángó, akik között ilyen finoman szól az átok is: „A fű verje fel az udvarodat. Engem az érettségiig csak anyám és anyai nagyszüleim, de elsősorban a két példás asszony pásztorolt. Visszatérve még a Bibliára: találtam egy fényképet anyámról kilenc-tízéves korából. Két kezét imára emelve az arcocskája mellett tartja „báljosan és egy kicsit félre hajtja a fejét. Olyan édi, ahogy ma mondanák. Odahajlása hol kisebb, hol nagyobb volt, de élete végén sem buzgott. Halála előtt tíz hónappal kérte, hogy vigyem el neki nagymama bibliáját. „Tudod, minél inkább távolodunk e földi létből, annál közelebb kerülünk az égiekhez. Drága nagymama egyházi temetésén is csodálkoztál, hiszen nem járt templomba soha. Vele éltem és láttam, hogy az igazi hitnek nem feltétlen szüksége a templom.

Dürückölős dédanyám, a szerencsétlen Győri Julianna tízévi özvegység után újból férjhez ment, és 42 évesen fiút szült. Anyámnak ez a későn született nagybátyja, Imre, mivel négy évvel fiatalabb volt, helyesebb nagyöccsének nevezni. De fiú! – akivel együtt jártak a zsibvásárba vizet árulni, kantából, kupánként, hogy segítsenek a szüleiken. Győri Julianna sorsán könnyíteni az isten sem tudott: újból özvegységre jutott, aztán árván hagyta kamaszkorú fiát is. Nagyanyám testvérei közül csak ezt a kései féltestvért ismertem. Miképp szakadtak így szét? Nem hiszem, hogy csak a „kopasz nyakú csirkét, az őket dajkáló nagyanyámat hagyták magára. Féltestvére, Imre bácsi ragaszkodott hozzá. Ő derűs volt, emberséges és életfogytiglan buszsofőr Budapesten. „Ő volt az egyetlen elevenen élő szál, aki édesanyám emlékével összekötött, és most ez is elszakadt – írta anyám Imre bácsi 1983-as váratlan halálakor nekem. „Millió gyermekkori emlék tolul fel bennem, hiszen testvér híján ő volt a játszótársam és felnőttként is talpig ember volt mindig, mindenkihez." Kért anyám, hogy menjek el a temetésére, de okkal, ok nélkül én mégsem voltam ott a búcsúztatásán. Lélekben tőlem ő messze esett.

Anyai nagyapám, Vadász Imre (1885 Püspökladány, 1965 Debrecen) apja, „Emericus" – akárcsak ükapám, és mindkettő római katolikus. Dédapámat Ignat Laszlavik curator loci keresztelte, anyakönyvezte Emericusnak, de a gyereket azért mindenki csak Imrének hívta – és ez a név a családban szüntelen öröklődött. Dédapám feleségül vette a szintén katolikus Bukovszky Veronikát (20). Ám születési anyakönyvi kivonata szerint dédnagyanyám – akinek kalács puha ráncos arcára adott csókomra még én is emlékszem – nem katolikus, hanem református volt (akárcsak az apja, Bukovszky Ferenc vasúti őr). Úgy látszik, az isteni adminisztráció sem tévedhetetlen.

A kék napló füzetében anyám apai nagyanyját, Vadászné Bukovszky Veronikát lengyel származásúnak, és áldott jó asszonynak írta le, akit a holnap sosem emésztett, akinek csak a ma létezett. Ha a kevéske vacsora után hat gyereke közül valamelyik megkérdezte, hogy mi lesz a reggeli, azt felelte nekik: „Az a holnap gondja! A naponta záporozó bajok ellen ezzel a könnyed bölcsességgel védekezett. Jaj, dédikém, de kár, hogy elveszett ez az örökséged! Imre fiadban, nagyapámban nemtörődömséggé fajult, anyám meg én pedig önveszélyes aggályoskodók lettünk. Ám lengyelségednek örülök, ez hiányzott a schitarságunkhoz, hogy színtiszta magyarok legyünk. Képzeld, mikor a hajnaltól napestig bolsevikozó teniszpartneremnek – nos igen, tanulatlanul, de vagy húsz éve teniszezek, belenőttem az „úri osztályba, legalábbis úgy teszek… Szóval mondom a partneremnek, hogy a hitet és a hazafiasságot belül viseli az ember, gyanús, ha fél kilós keresztet lógat a nyakába, vagy kokárdába öltözik. Mire intőn rám szól: „De sosem szabad feledni!" Azóta morfondírozok ezen. Te, mamókám vajon mit feledtél? A lengyelségedet? A magyarságodat? És én? Anyám szeretetét? Hiszen idestova hetven éve járok jegyben vele. Látszólag cáfolva az iméntiket, ennek jelét 1990. június 23-ai halála óta viselem is. Éjjel 3 órakor özvegyültem meg. Hátrahagyott tárgyait reggel adták át az onkológián. A jegygyűrűjét nyomban felhúztam a kisujjamra, és attól fogva hordom. Nem felejtés ellen!

Anyám kék füzete a „lengyel nagymama férjéről: „Nagyapám hallgatag ember. Talán a hortobágyi pásztorkodás csöndje szunnyad benne. A fia, az én nagyapám azt mondta róla, hogy a Hortobágyon szarvakat faragott, és ezek közül egy a debreceni Déri Múzeumba került. Iskolás koromban, majd felnőttként én is szerettem volna büszkélkedni dédapám ügyességével, feltételezett művészi érzékével, de hiába kerestem munkáját a tárlók míves szarvai között, valamiért sosem szabadult ki a raktárból – ha tényleg ott van.

Anyám hároméves volt, amikor az apját 1914-ben behívták katonának. Anyámnak akkor már volt egy kistestvére is – persze, hogy Imruska. A hadfi hagyott rájuk egy eladósodott szatócsboltot is, ami a háborús robajban nesztelenül összeomlott. A kisfiú torokgyíkot kapott. Nagyanyám harminc-negyven évvel később is fájdalmasan kántálta nekem diftériás kisfia sirámát:

– Fáj a púpom! Fáj a púpom! – és mutatta, miképp simogatta nyaki nyirokcsomóit.

Ha nagyritkán virsli került az asztalra, az is felidézte Imruskát.

– Akkor is virslit ettünk és a kisfiú kikerekedett szemmel figyelt meg nagyokat nyelt, de az orvos azt mondta, éheztetni kell, akkor meggyógyul. Végül apus rám szólt: adj neki, hadd lakjon jól mielőtt meghal!

A múlt század elején a bő gyerekáldás gyakori gyerekhalállal járt. Az én nagyanyám meg nagyapám, ha otthon volt még, megkönnyebbülhetett volna, hogy egy éhes szájjal kevesebb. De nagyanyámnak az a beletörődő, önnyugtató mondat sem ötlött az eszébe, hogy „Az isten adta, az isten elvette." Nem bízta rá a gyereket. A ki tudja hányadik Vadász Imruskának biztos volt valahol sírja, de nem jártunk hozzá, – senki sírjához, halottak napján sem –, de nagyanyám e nélkül is ott tartotta őt köztünk.

– Fáj a púpom! Fáj a púpom…

Az idősb Imrus, a nagyapám sosem említette a gyereket.

Nagymama biztos tanulta a varrást, merthogy olyan mesterfokon űzte – feketén, iparengedély nélkül. Mivel én ötven évemet olyan világban éltem le, ahol nem kellett jövedelmi adót fizetni, azt hittem, bizonyítvány hiánya miatt nem váltott engedélyt, és csak a testvérei mellett ragadt rá a varrás tudománya. Mindkettő igaz. Miután férje a fronton volt és az üzlet is összeomlott, nagymama bújta a hirdetéseket, munkát keresett. Az apácáknál kitanulta a fehérneművarrást és szabást, meg a precizitást. Vajon az életfogytiglan tartó lábhajtós varrógépet mikor és miből vette? És az otthoni varrogatást már az apácák előtt elkezdte-e vagy csak utána? Tudománya javát összelopta (önképzés). A felső ruhákat – köztük nagyapa nadrágját – szétbontotta, papír szabásmintákat készített, aztán fél áron egyre komolyabb munkákat vállalt. A szabás művésze lett. Olyan kevés anyagból senki nem hozott ki egy blúzt vagy egy szoknyát, mint ő (hol volt még a számítógépes szabászat)! Urizáló kuncsaftjai körében, főképp a két háború, meg a válság idején – szóval a nem pocsékolós világban – minden centi számított. Emlékszem, órákon át rakosgatta a papír mintákat, hogy kijöjjön az az átkozott darab a kéz alatt vett anyagból. Mintás textíliánál ez bűvészmutatvány. Ha sikerült, hát még ha tíz-húsz centit megspórolt, mintha Nobel-díjat kapott volna. Sokszor elnyerte, ezért a szekrény alja, az összes fiók, a lakás minden zuga ilyen semmire sem jó maradékokkal volt tömve. De igaztalan vagyok, hiszen 1954-ben is, amikor az érettségimre nem volt nyakkendőre pénzünk, nagymama feltúrta a „roncikáit" és egy sötétbarna selyem maradékból varrt nekem nyakkendőt.

Volt ebben a varrócskázásban számomra egy pár igen tetszetős dolog. Először is a kerekítés. Azt utáltam, ha nagyanyám rám adta az elkészült szoknyát és rajtam kerekítette, jelölte be a földre támasztott fejes vonalzó mellett szabókrétával az anyagon lassú körbetoporgásom közben a felhajtás magasságát. Méretesebb szoknyák esetén nekem kellett kerekíteni és ő totyogott körbe előttem. De az igazi az volt, ha nagymamának nézni kellett és a kuncsaft térde körül a kiskamasz matathatott a szabókrétával. A csalódás csak akkor ért, ha „véletlenül" benyitottam próbaközben, mert bizony nagyanyám kuncsaftjainak többsége olyan kövér volt, hogy kirüffent a szoros melltartóból, bugyiból minden irányban, de láttam én akkor még mídert is, de abban sem volt semmi köszönet. Akkor sem, ha szólt az asszonyság:

– Gyere csak be Potyikám nyugodtan, és folytasd a tanulást, nem történik itt semmi titkolnivaló!

Ez kétszeresen is bántó volt, egyrészt, mert taknyos kölyöknek nézett, másrészt meg utáltam ezt a rám ragasztott becenevet.

Egészen másféle izgalmai miatt többnyire előnyös volt az elkészült ruhák házhoz szállítása. Danczingerékhez, a szikvizesekhez nem egyszer vittem el a hétvégére ígért ruhát – uram bocsá’ –, péntek este. Már égtek a gyertyák, de egy teljes forint borravalót azért kapott a küldönc. („Este víz, reggel píz! – ahogy Debrecenben, a „szíp lú városában mondták.) Nagy pénz volt akkor egy forint!

Zsidó ember volt nagymama „beszállítója" is. Klein bácsi ütött-kopott biciklijére hátul fel volt kötözve egy kis bőrönd tele varrógéptűkkel, cérnákkal – hiánycikkekkel. Nagyanyám szerette ezt az embert, aki kölcsönbe is adott árut. Többször emlegette, hogy rajta mindig a zsidók segítettek.

– Kizsákmányoltak – mondta –, de mindig segítettek. Danczinger csak azt kérdezte: „Mennyit, Juliska?" – és adta, amennyit kértem, mondjuk, hogy édesanyádnak vegyek egy ruhára való anyagot. A pénzt aztán vagy ledolgoztam, vagy részletekben törlesztettem.

Szóval az én „zsidó nagyanyám nem volt antiszemita, a nagyapámról már nem merném ezt állítani. Nagymama valamikor az első háború alatt kezdett házakhoz járt varrni, amihez nem kellett iparengedély – na, nem is fizették túl. Esténként lefektette anyámat és átment a háziasszonyhoz „lemosogatni a lakbért, meg kicsit beszélgetni, hiszen mindkettőjük férje a fronton. Egyik este az én szófogadó négy-ötéves anyám az istennek se akart lefeküdni, könyörgött, hadd menjen ő is.

– Megint elalszol, mint a múltkor! – mondta nagymama, de anyám csak kötötte az ebet a karóhoz. Végül elvitte magával, és amikor hazatértek, majdnem megfulladtak a széngázban, mivel a kályhacső időközben kiesett. Nagyanyám magához szorította a lányát, és csak ölelgette, ölelgette szótlanul. Ez volt anyám első gyerekkori emléke. Az öntöttvas virágos, állatkás kályha meg is jelölte őt. Az anyja varrt egyszem gyerekének külön vasárnapi és hétköznapi kispapucsot. Ő egyiket a kezére húzva négykézláb cikázott a szobából a konyhába, és egyszer csak beverte a fejét a kályha sarkába. Fölhasadt a szemöldöke, aminek a nyoma egész életére megmaradt. Orvoshoz kellett volna menni, összeöltetni, de ki gondolt akkor ilyesmire? Szeszbe áztatott liliomszirom volt a gyógyír minden sebre. Majd’ negyven év multán nekem ez sem jutott. Én nem a kályhának rontottam, hanem rabló-pandúr játék közben leugrottam egy fáról Özörényben, bele a „gelicsán, azaz gledícsia-temetősövénybe. A „szentjánoskenyérfa háromágú tövise hat-nyolccentis sebet hasított a combomon. A forradást máig őrzöm, de arra már nem emlékszem, hogy jó anyám mit csinált velem, pedig lett volna mit ölteni ezen is. De a gömöri falunak talán nem is volt orvosa.

A Krisztus-tövis épp úgy megjelölt engemet, ahogy anyámat a kályha.

Az ő gyermekkora sokkalta nyomorúságosabb volt, mint az enyém. Az első világháború ugyan „emberségesebb, de nincstelenebb is volt, mint a második és nekem mégiscsak egy viszonylag jól kereső tanítónő volt az anyám, nem egy iparengedély nélküli zugvarrónő – bocsánat, nagymama. Nekünk csak kárunk származott a zsidóüldözésből, hiszen kifosztották, „megszűntették nagymama kuncsaftjait. Tőlünk, „magyaroktól csak a német meg az orosz katonák zabráltak (az utóbbiak pusztítottak is), a nagyszüleimtől pedig nehéz lett volna a „roncikákon kívül bármit is elvinni.

Mindkét háborúban a szegénygyerekek, sőt a negyvenes évek hadigazdálkodása idején a leventék egyik kötelező foglalatossága volt a selyemhernyó-tenyésztés. (A 12–14 éves leventeapródokat és legfeljebb még a 15–17 éves ifjúleventéket foghatták be erre.) A kék füzet szerint anyáméknak „a város osztotta a selyemhernyópetéket – mi vajon kitől kaptuk? –, de a kikelő hernyók etetése, főképp begubózás előtt keserves bajmolódással járt és Debrecen eperfáit letaroltuk, a tenyésztés végén ágastól, mivel azon gubóztak ezek a férgek. Én legalább, mint afféle „jó gyerek, tudtam fára mászni, cipekedni. Anyám viszont ezekben a műveletekben csak az udvarukban lakó suszter hat csemetéjével együtt boldogult. Káromkodni, lopni azért nem tanult meg tőlük, pedig amint leírja, társai mesterek voltak mindkettőben.

Most is lelkifurdalással emlékezem az eperfák megkopasztására. Ma is szeretem a gyümölcsüket, a Lukács uszoda vizéből is kieszek titokban egy-két szemet. Egyébként a fákat százötven éve selyemhernyó-eledelnek telepítették. Engem az egyre rútabb és falánkabb hernyókkal kereshető pénzen túl az is izgatott, mi lesz ezekből a húsos pondrókból. Zsilettel fel is vágtam egy gubót, de a báb, hát… Tudtam, hogy forrázás és szárítás után „visszagombolyítják" a selyemszálat (egy gubóról akár egy kilométernyit is), de azt csak most olvastam, hogy Laoszban a leforrázott selyemgubó főtt bábja igazi csemege… A magyaroknak ezt eddig még senki sem merte beadni, pedig mi mindent megetettek már velünk!

A mi csemegénk a debreceni Nagyerdő választéka volt: a vackor, a vadalma, a kökény és a galagonya (miután megcsípte a dér). Volt Debrecenben „kókuszdió is a csónakázótó környékén, meg a krematóriumhoz vezető út mentén (magyar kókuszdió, a magyar narancs „rokona). Most tudtam csak meg, hogy az igazi neve amerikai vagy fekete dió. Mi irdatlanul kemény, rücskös héja miatt hívtuk, ahogy hívtuk. Átok volt ezt a fát arra a homokos tájékra telepíteni, hát hol talált ott az ember gyereke olyan méretű követ, amivel feltörhette a „kókuszt? A tégladarab gyönge volt hozzá, a bele meg, csóró kölyköknek való: jóval kisebb az igazi diónál, de az íze fűszeres volt, bebeszéltük – ehol a politika! –, hogy finomabb az igazinál. Olvasom most a világhálón: „Mivel a kopáncs erősen ül a dió héján, legcélszerűbben betonkeverőben koptatható le. Kár, hogy nem volt még Internet, és betonkeverőnk sem. Simonyi úti iskolánk megszüntetése után páran átkerültünk a közeli Poroszlai úti általánosba, ahová valahogy a város minden tájékáról jártak diákok. Dióérés idején az osztály felének lemoshatatlanul fekete volt a keze. A kopáncsot eladhattuk volna bőrfestéknek! – de a mi ifjúságunk tetováló szalonok nélkül múlott.

Mi nem azért csemegéztünk a Nagyerdőben, mint anyámék, hogy az ebédre vagy a vacsorára ne legyen gond. Vele ellentétben én huzamosan nemigen szenvedtem a hidegtől sem. Ők a háborús esztendőkben 5-10 kilónként vették a fát a boltban, és ha valaki 20 kilót kért, kétszer is megnézték. A pincék fásüzletei az ötvenes évek elején megszűntek. Pár évtized múlva közülük néhány, kályha nélküli melegedést kínálva, kocsmává vedlett. Anyámék az erdőre is jártak fáért, mi csak szalonna– vagy flekkensütéskor „szorultunk" erre (szégyen, később oda is faszenet vittünk, mint az urak).

Fagysérülésem nekem is akadt, de korántsem olyan súlyos, mint anyámnak. A háborús években a hat-hétéves kislány foltos félcipőben állt sort a jegyre osztott kenyérért, cukorért, zsírért. Megfagyott a sarka, a lábujja és a melegben viszketett, kipirult, feldagadt. Veronika nagymama (dédmama) – a lengyel – pirított kenyérhajat rakott rá. Később kenyérhéj sem volt, mert a főleg kukoricadarából sütött valami magától szétesett. Anyám ekkor utált meg minden kukoricás eledelt. Én egy háborúval később.

Édesanyám ötven évvel később is emlegette, hogy amikor a háború ínséges éveiben kis kötegekben vették a fát, nagyanyám kioktatta: „Kislányom, mikor főzni készülsz, mindig meg kell nézni, melyik edénynek nagyobb a feneke, szélesebb lábasban hamarabb fő az étel, mint egy keskeny fazékban, és kevesebb tüzelő fogy."

Ferenc József császár és magyar király (mások szerint II. Vilmos német császár) azt ígérte az első háború kezdetén: „Mire a levelek lehullanak, vége lesz a háborúnak" – hazatérnek a katonák. De azok négy év múltán sem voltak itthon, százezrek meg soha többé. Akik fogságba kerültek, hírt adtak magukról. Nagyapám (tunyán?) hallgatott. Itthon azt sem tudták, él-e, hal-e.

Fogalmam sincs, hogy a matematikán kívül milyen készsége volt. Kereskedő vér biztos nem buzgott benne. Tizennégy évet töltött orosz fogságban. Lomhasága rovására írom, hogy többször „lekéste a hadifogoly vonatot. Lehet, csak saját mentségére mondta ezt, meg az ügyes orosz asszonyéra, aki ennyi éven át marasztalta. Alig beszélt erről a tizennégy évről. A fogolytáborról nekem csak azt említette, annyira éhesek voltak, hogy egy kopeket adtak egy fél lófaszért. Nem lúfaszért, tájszólásban, hanem szépen, akkurátusan. Azt nem mertem megkérdezni, hogy hosszában vagy keresztben volt-e elvágva, és sütötték-e vagy főzték? Felnőttként meg azon töprengek, hogy miközben állítólag százezer internacionalista magyar hadifogoly tódult a Vörös Gárdába, az én leendő nagyapám ezen rágódott. Átélte az immár kis kezdőbetűkkel írt nagy októberi szocialista forradalmat, de egy szót se szólt erről a hajcihőről. Hát miféle hadifogoly, aki őrségváltás közben nem akad össze Leninnel? Hazatérve persze nem lett tagja az illegális kommunista pártnak, az már megégette a testvérei száját. Könnyen lehet, hogy egy ideig megfigyelték, hiszen lehetetlen, hogy tizennégy év alatt azok az álnok bolsik nem képezték ki valamire. De annyira nem fogott rajta semmi „vörös, hogy 1945 után a legális párnak is legfeljebb tessék-lássék, testvéreihez nem méltó tagja volt.

A hadfik történeteinek általában se vége, se hossza. Bakaságáról nagyapám csupán annyit mesélt, hogy a háborúba a Népligetből indultak. Odakeveredett egy – hadtápos? – kurva, akihez egy bokor tövében járultak. Mire nagyapa sorra került, csupa csatak volt a nő kendője, amivel ki-kitörölgették. Mintha csak egy ilyen sorozatlövés esett volna katonaéletében.

Anyám is hibákkal teli embernek nevezi, akit „ritkán szövögetett történeteiből próbált megérteni. Kék füzet: „A Tomszk és Barnaul közötti falu fogolytáborában jelentkezett a Vörös Hadseregbe, és harcolt Kolcsakék ellen. A háború után is ebbe a faluba került vissza. Többször próbált hazajönni, de mire bevergődött Barnaulba, elment a magyarokat szállító transzport. A végén belenyugodott a sorsába, és kitanulta a tímármesterséget. A környékbeli falvakban felvásárolta a bőröket és kikészítette. Ebből a munkából úgy megtollasodott, hogy vett magának egy kis faházat, mokány, szőrös lovakat és szekeret, sőt segédeket is tartott. Idősebb korában bevallotta, hogy volt egy élettársa is. Ahogy elmondta, azon a vidéken az volt a divat, hogy inkább a nők dolgoztak. És az élettársa mellett ott voltak a segédek. Apámra csak a szervezés maradt, fizikai munkát nem végzett.

Nagyapám meg a szervezés! Maradjunk annyibban az „inkább a nők dolgoztak volt az ő világa. Mivel itthon többször kiderült, hogy hiányzik belőle a kalmárkészség morzsája is, az a szibériai asszony lehetett igen ügyes, ő vihette a boltot. Szerzett egy „nyugati férjet, akire talán csupán ezért is büszke lehetett, meg hát az ő embere nem volt se durva, se veszekedős, se italos. Mi kell még a boldogsághoz?

A szibériai évekkel kapcsolatban az öreg sosem emlegette a honvágyat, tudtommal anyám és nagyanyám sem kérdezte e felől. Tizennégy év után mit is tudhatott volna erről mondani? Arról végképp hallgatott, hogy Szibériában nemcsak asszonya volt, hanem fia is született (az első nem Imre). Valami gyerekféléről azért említést tehetett, de a kíméletes, és tapintatos nagymama, rá sem kérdezett, csak mikor már lógott füle-farka a bánattól, akkor szemrehányón megjegyezte:

– Otthagyta a lányát Szibériában! – értsd: minek jött haza?

Hogy az a lány fiú, arra csak a hatvanas években derült fény, amikor a szovjet képzőművészeti szövetség vagy szakszervezet valamiféle nacsalnyikja Magyarországon „delegáciázva felkereste Debrecenben az apját… A két „régi ismerős találkozásáról a megyei lap fényképes tudósítást is közölt. A történetet a család, minden bizonnyal nagymama érzékenysége miatt sem taglalta. Itt járt egy nagyapánál jóval fiatalabb orosz ember – képzőművész! –, aki „valahonnan" ismerte az öreget és kész. De hát mi a fene köze lehetett egy szibériai magyar tímárnak az orosz képzőművészethez? Találtam egy fényképet kettőjükről a családi albumban is. A hasonlóság szembetűnő. És bár elmúltam harminc éves, nem éreztem annyira bizalmasnak a viszonyunkat, hogy rákérdezhettem volna. Eszembe sem jutott, hogy e fazontalan emberről valaha írni fogok. Szégyen, hogy érdektelen voltam én is vele szemben.

Anyám sem említette féltestvérét a kék füzetben. Vajmi keveset tudott ő is apja másik életéről: „Nevettünk, amikor elmesélte, hogyan irtották a csótányokat. A faház gerendái között annyi volt, hogy kilátszott a bajszuk. Mikor beköszöntött a 40-50 fokos hideg, kinyitották az ajtót, és már söpörhették is a csótányokat. A tejet kilóra árulták, ha a vizet kiöntötték, már a levegőben megfagyott. Olyan hóviharok voltak, hogy a szemközti szomszédból jövet eltévedtek. Szánkón ülve mindig figyelték a szembejövőt, és ha fehérlett az orra vagy az arca, mutogatták, hogy dörzsölje, mert fagyás környékezi. A farkasokat a lovak messziről megérezték, és ösztönösen vágtáztak a legközelebbi