Papírt és kardot írtam: Beszélgetések kortárs írókkal

ONAGY ZOLTÁN

PAPÍRT ÉS KARDOT

ÍRTAM

– Beszélgetések kortárs írókkal –

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-118-2

© Onagy Zoltán

© Fapadoskonyv.hu Kft.

„Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység nélkül hallgatom. Megtanultam egy sereg tudományt, mesterséget és művészetet, értek hozzájuk, de nem csinálom, s így érdektelenül tudom azokat élvezni. Csak még az írásról kell majd leszoknom, s akkor abban is féltékenység nélkül tudok gyönyörködni."

Misztótfalusi Kis Miklós:

Philosophia normalis

ADAMKÓ FANNI

Adamkó Fanni író, szerkesztő, drámapedagógus, rendező. A JPTE (azóta PTE) – Bölcsészettudományi kar – művelődésszervező szakát végezte. Dolgozott a Pesti Estnél rovatvezető-szerkesztőként, és számos nyomtatott és internetes magazinban. Kritikákat, interjúkat és ajánlókat ír film, színház, könyv és szórakozás témakörökben, és szerkeszt bármilyen témakörű újságot vagy portált. A Független Színpad III. Drámapedagógia-tanára, szervezője volt, a 7Főszín Társulat stúdióvezető-drámapedagógusa és szervezője, 2004-től a Móri Színház Alkotótábor éves nyári kurzusának szervezője és tanára. 2011-ben jelent meg Exszeregy című regénye a Noran Kiadónál.

Mi lesz az írónővel?

– Tavaly karácsonykor olvastam egy tőled érkező köremilt, hogy költöztél, és hogy kikerültél a kórházból. A költözés, mélcímek cseréje esetedben nem újdonság, de mi ez a betegség? Lehet beszélni róla?

– Jó lenne beszélni róla, mert elég bicskanyitogató eset. 2006-ban történt a tragikomikus kálváriám, amelyben egy vakbélgyulladással majdnem sikerült átsétálnom a túlvilágra. Onnantól kezdve, hogy az ügyeletes orvos közölte, nem tetszem neki, majd hazament, odáig, hogy háromnapos kórházi megfigyelés után haza akartak küldeni, végre csináltak egy ultrahangos vizsgálatot, ahonnan azonnal életmentő műtétre vittek, de még mindig nem vakbélgyanúval. Néhány nap lebegés élet-halál között, hat nap az intenzív osztályon, mikor figyeltem a testembe vezető számos csövet, és sok minden mást, amikről sosem akartam tudni, sok mindenre megtanított. Talán adomány volt ez a sorstól, hogy jobban értékeljem az életet. Még a betegágyon, fejben elkezdtem írni ezt a történetet, de aztán letettem róla. Arról viszont nem tettem le, hogy a malackoncoló vágásnak a hegét, amit szereztem, tetováltassam valami viccesre. Elvégre örökre emlékeztetni fog, hogy bármikor meghalhatunk.

– Azt is hallom, olyan munkát találtál, ami elszívja az erőt, nem dolgozol, nem írsz. Remélem, nem újságot, napilapot vállaltál, mert a napi robot mellett nem lehet regényt írni. Tehát: mit dolgozol?

– Kénytelen voltam munkába állni, egy ifjúsági havi lapot szerkesztek, illetve annak a portálját, és még egy nagyon szép és vaskos szezonális periodikát, ami remek, de nagyjából elveszi minden szusszanásnyi időm. A napi túlterhelés, a stressz és az ingázás a város két legtávolabbi pontja közt kiveszi az összes ihletem. Szinte minden nap nekem ugrik agyam kisördöge, és felteszi a kérdést: mi lesz így az írónővel? Ilyenkor csak bután nézek rá. Mondanom sem kell, ő meg röhög.

– „Vettünk egy lakást, a hitel is szorongat" – mondod valahol. Ezek szerint férjhez mentél. Majd jönnek a gyerekek, a két regényig tartó liezon véget ér a pelenkahegyek, rékli- és férfiingvasalás közepette. Ha így értem, jól értem?

– Nem, nem teljesen. Férjhez sem mentem még, bár már három lemondott időpont is volt a házasságra, és baba sincs még. Régi álmom, hogy a napfényes teraszomon ülök, a notebookomba rovom regényem sorait, miközben a gyerek és az apja a kutyával játszik a kertben. Ehhez az álomképhez igyekszem közelíteni. Számos összetevője megvan már, mint például a tündéri kis lakás nagy terasszal, a pasi, a kutya meg a notebook. Majdcsak eljutok a célig. Nem szeretném, hogy kétregényes liezon legyen az írás, lévén, hogy tudat alatt egész életemben erre készültem. Az élet most kissé távolabbra sodor, azért ott van példaként Margaret Duras, aki haláláig írt. Talán még lesz időm eleget írni, ha most kissé nehezebb is megoldani.

– Második regényed, a Cukor nevű lányok című új regény még mindig kiadásra vár. Miért? Nem fogyott el az első (Exszeregy címmel a Noran Kiadó jelentette meg), a kiadó nem lát benne fantáziát? Mit tudsz?

– Azt tudom, hogy a szép ígéretek nem teljesültek – sajtót nem kapott az Exszeregy, és hiába akad számos rajongója, a kiadott példányok fele a raktárban porosodik. Amiről hallanak az emberek, azt szeretik venni, tudok is számos példát rá, hogy kevésbé értékes holmik is elfogynak, mert jó reklámjuk volt. Alig lehet kapni az első könyvet, hallom az ismerősöktől, hogy csak interneten rendelve jutnak hozzá. A Cukor nevű lányokról pedig semmit nem tudok, és ez az, ami kiábrándít a szakmából: Twist Olivérként bánnak a szerzőkkel. Egy kiadó, ahol már társszerzőként megjelentem, bekérte a kéziratot, először elvesztette, egy év múlva újra bekérte, és lassan megint eltelt egy év, és egyetlen szót sem szóltak hozzám. Más kiadók szintén nem kommunikálnak, még olyanok sem, ahol pedig személyes ismerősöm van. Több ügynökkel is próbálkoztam, de ennek még nincs hagyománya hazánkban. Legnagyobb megdöbbenésemre volt, aki még odáig sem jutott el, hogy a kapcsolattal rendelkező kiadó legalább elolvassa a kéziratot. Még a kapun sem segített be. És persze milyen kiadó az, amely lehetőséget ad, hogy elszalasszon egy kasszasikert (nem pont az én könyvemre gondolok, bármelyikre) azzal, hogy bele sem olvas? Közben pedig ismerősök közt terjed a regény, és valaki szeretné megfilmesíteni, de ez még nagyon friss dolog, nem sokat mondhatok róla. A tapasztalatok alapján el is tudom képzelni, hogy előbb kerül filmre, mint nyomtatásra a történet.

– Azt gondolom, és a tapasztalat is az, hogy az írást író nem fejezi be („Isten fejez be, én abbahagyom", olvastam éppen most egy Kukorelly-mondatot), aki mégis, azt nemigen nevezik írónak. Fejes Endre más szerkezet, a kor sem e mostani, amikor rávágta a tetőt az írógépére, őt ne hozd ellenpéldaként. Valójában miért is nem írsz?

– Írok, csak pillanatnyilag fejben. Jelenleg is van elkezdett regényem, és több tervem is. Várom, hogy kikerüljek a mókuskerékből, realizáljam az álmom, és végre úgy dolgozzam, ahogy szeretnék. Hiszem, hogy van még rá időm.

AMBRUS LAJOS

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a Kortárs prózaszerkesztője, a nyolcvanas években költözött Berzsenyi Dániel szülőfalujába, Egyházashetyére. 1988-ban jelent meg első regénye, az Eldorádó, azután a Szókalauz című esszékötet, a Szombathelyi képek, a Lugas, 2005-ben Az én szőlőhegyem, 2008-ban a Lugas – more patrio. Társszerzőként jegyzi A magyar bor útja és az Édes szőlő, tüzes bor című albumokat. A Vas megyei Életünk című folyóirat szerkesztője, főszerkesztő-helyettese volt. Huszonegy év után a Könyvhétre újra megjelent az Eldorádó (Kortárs Kiadó).

Az idő helyes kezelése

– Lajos, lassan szorosabbra fonódik a neved Egyházashetyével, mint Berzsenyié. Berzsenyi rövidesen visszavonul Dukára.

– Még hogy Dukába?! Berzsenyi marad Hetyén. Még akkor is, ha Dani uraság itt töltött évei, 23 éves koráig lakott a faluban, egy óriási, izzó szellem alakulásának csupán külső díszleteit adták. Értem alatta nemcsak szorosan Hetyét, hanem a környezetét is: Kissomlyó, a hegy, a Nagysomló, a Ság. (Nota bene, még Duka is, amely a Kissomlyó másik oldalán fekszik.) Kemenesalja: bazalthegyek és szelíd ligetek. Élénk-zöldek és a levegő ízei. Lávaomlás és kozmikus mozgások – ahogy mondani szoktam: ez Berzsenyi versvilága. Egy valóban eget-földet átölelő, csudálatos univerzális költészettel akad dolgunk, amely innét indult, mindig ide vágyott és reménykedem benne, az itt élőkben is hagyott némi nyomot. Ám rögtön jegyezzem meg, az ő teljesítménye, amelyet a ‘Berzsenyi költészete’ című érettségi tételként ismerünk (ha van még ilyen), sokkal jelentősebb és aktuálisabb annál, mintsem gondolnánk. Nincs ugyan benne a mainstream-ben, de hát oly sokan nincsenek ott. Nem baj, eljön majd az ideje – Berzsenyi költői opuszát is, mint valami trójai leletet, a Nyugat első nemzedéke ásta ki, porolta le. Szabó Dezső és Füst Milán. Egyébként egy olyan házban élek és dolgozom, amely alig tíz méterre esik a szülőháztól, s amely már akkor is megvolt, mikor ő született. Ezt az egészet néha jól esik tudni, de a véletlen fizikai közelség nem jelent semmit. Mégis, olykor egészen harmonikusan elvagyok ezzel a tudattal. S bár ritkán folytatok vidám, sztoikus, netán zsörtölődő párbeszédet a „szomszéddal, mégsem örülnék, ha Berzsenyi, csak úgy ukmukfukk, itt hagyna és el- vagy átköltözne, méghozzá épp Dukába. Életműve ezzel együtt örök stúdiumom marad, mert mint minden valamirevaló „öreg kortárstól, tőle is csak tanulni lehet. Hetye az én falum is.

– És az isteni borral. Ha bor, akkor nyilván szőlőültetvény. Gyerekkorom első élményei közé tartozik, ahogy nagyapámmal baktatunk „a" szőlőbe, ahogy apróra töri a kékkövet, a rézgálicot a permetezéshez, oldja, szűri a meszet, és ha éppen kiszáradt a kút, fémvödrökkel hordjuk öcsémmel a Lókosról a szükséges vizet. És persze a rengeteg munka a szőlőben, az is emlékezetes. Borásznak lenni teljes ember, teljes munkaidő. Hogyan képzelje el az olvasó, fogod a kapát, a permetezőkannát, a metszőollót, beállsz a sorba a munkához, szüretelsz, préselsz, fejted a borod?

– Ó, a szőlő és a bor! Már csupán a nevük hallatán is mindenféle mosolygós transzcendenciák ugranak az eszembe. És nemcsak az enyémbe, hallom tőled is, hogy isteni eredetűnek, vagy legalábbis isteni ihletésű nedűnek nevezed az egyiket. Így is van, mert minden nyomorúság, fizikai megpróbáltatás, olykor reménytelennek látszó vele való foglalatosság, egyenesen szenvedés dacára az ember legmagasabb fokú létezéséhez adnak ők kulcsot. Azt hiszem, hogy szakralitása és csodás kultúrája abban áll, hogy ez már szinte egy másik bolygó. Olyan, amelyik egyáltalán nem akar szétesni. Az ő szférájuk kívül esik mindenféle, a Földön elképzelhető küzdelmen. Mert a szőlőbor-ember siker-triójához a legmagasabb rendű összjáték szükséges – az együttműködésben halvány nyomát sem találni az egymás legyőzése iránti szenvedélynek. Pláne nem megsemmisítésének! Magának a szőlőnövénynek is legalább olyan bonyolult, ezerarcú titkai vannak, mint az embernek. A borhoz meg az ismert szakrális, bölcseleti jelentései mellé még az idő kezelésének ideája is hozzáragasztható. Én magam lassan jutottam e felismerésnek még a megértéséig is – a gyerekkor idevágó emlékei csalókák. Szép emlékeinket mélabús gesztusokkal nagyítjuk fel: szőlő, szüret, nagypapa, dédmama, bukolika, régvolt. A valóság rútabb: többek közt mindazok a munkák is, amelyeket te is felsorolsz. Ráadásul több kényelmetlen hívásuk is akad – például nem akkor, nem úgy és nem azt kell tenned, amikor és ahogyan te akarod. Nem úgy van az, hogy éppen kedvem szottyanna rá! Most. A szőlő a hegyen reggel kéri a metszést vagy a permetlevet, a hordóban érő bor meg délután a fejtést. Nem máskor – most. Ha késel, vesztesz. Így aztán gyakorolhatod és értelmezheted, örök pótvizsgára lökött nebuló, az idő helyes kezelését, amely nem mellesleg az élet egyik legfontosabb attribútuma. Mert ebből az összjátékból, a tökéletesen soha el nem sajátítható összhangból még a létezés értelme felől is tudásokat lehet szerezni. Nem véletlen, hogy a mélyebb írók és költők stilizációjukon áteresztve, éppen a szőlőművest tartják az igazi bölcsesség földi letéteményesének. Barátaimmal telepítettünk is hét hektár szőlőt a Ságon és a Kissomlyón. Kicsit szenvedélyből, kicsit tájépítésből, kicsit a tradíció megértésének vágyából, kicsit meg az egyensúly teremtésének igényéből. Csakhogy ez így már más kategória lett. Ennyi földdel együttesen (nekem nagyjából egy hektárnyi birtokom van) csak kollektíven lehet bírni, vagyis bérmunkával, gépekkel stb. Ez már tradicionálisan nehezen fenntartható. Üzlet. És kissé túl messze hajít, elidegenít, úgyhogy terveim szerint visszatérünk a kisebb és archaikusabb formákhoz, amelyben a saját élőmunkának jut döntőbb szerep. Egyébként is, a Kissomlyó szent hegyén tetszés szerint, ha akarom, bármikor ellenőrizhetem Hamvas azon állítását, miszerint a teremtésben a legszebb munka a vincelléré. Mit mondjak? Igazat beszélt. Végül, ha bírjuk, ez marad: metszőolló, zöldmunka, préselés, fejtés, traktorvezetés. (Ez utóbbi csak terv, a testvéremmel közös álmunk egy használt traktor.)

– Hogyan egyezteted pesti munkádat a vidéki létezéssel? Ráadásul az életveszélyes és időrabló dunántúli utakon?

– Röviden: sehogy. Hosszabban: nehezen. Mindenkinek kialakult valamilyen életformája, én ezt szoktam meg. Csak sajnálatosan időrabló életmód – vonatok, közutak, Budapest, ajaj. Ha tehetem, inkább a vonatot választom, mert jó esetben dolgozni is lehet. De nem panaszkodom, mert még azt gondolná valaki, nem kötelező ezt és így csinálni. A vonatot még azért is szeretem, mert ha valahára elindultunk, mondjuk a szokásos Bp. Déli–Boba vonalon, jó esetben csodás obszervációkat is rögzíthetek. Például pár napja egy igen határozott értelmezést is átéltem; azt, hogy ez a szétesés határán táncoló glóbusz miféle nagyszerű regenerációkra képes. Ugyanis ha odafigyelsz, láthatod, hogy a Bakony több pontján, Hajmáskérnél például, de másutt is, szóval, ahol jó húsz éve még orosz katonák terepjárói és testvéri tankjai szántották: a gyepet és katonai kiképzőtelepeken pusztították a természetet, láthatod, hogy pár éve újra megjelent és egész domboldalakat benőve, mint valami elíziumi mezőkön, ring-leng, kecsesen hajladozva a sztyeppei növényföldrajz egyik legszebb növénye, az árvalányhaj. Mit törődik ő az ötven évig ideiglenesen itt tartózkodott felszabadítókkal vagy a pusztulással! Előbújt, újratelepült, visszafoglalta helyét: május közepén-végén csodás látvány. De még ezerféle apróbb utazási élményt mondhatnék, noha nem mindegyik ilyen idilli. Pest és vidék egyébként is nehezen összeegyeztethető tartalmak, s én ez utóbbiból, annak is a kis-falusi formájából már nemigen vágyódom el.

– Könyvhétre újra piacra kerül és olvasható az eredetileg a legendás JAK-könyvek narancssárga sorozatában 88-ban megjelent Eldorádó című regényed, negyvennyolcas-ötvenhatos parabolád. Éppen ideje, a példányomnak évekkel ezelőtt lába kelt. Nyilván elolvastad. Hogy van a regény a bőrében? Túlélte benned a rendszerváltást? Az alapjaiban megváltozott, paraboláit egyre kevésbé működtető világban is van helye? Ma már minden direktben megy, lehetőleg viperával megtámogatva. A kérdés lényege az volna, hogyan olvastad a húsz évnél régebben íródott regényt.

– Ha az ember szellemi épségben kívánja leélni az életét, akkor nem olvasgatja saját írásait. Különösen nem még a monarchiában készült dolgozatait. Most, hogy ennyi idő után nem minden fanyalgás nélkül erre is rákényszerültem, hál’ Isten csak rövid merülés erejéig, némileg megnyugodtam. Jó, ha gyanúval él az ember: áll-e ott valami? Patetikusan mondva, van-e ott mondatokból létrehozott világ? S ha igen, minő mértékben lakható? Funkcionál-e, lakályos-e és a többi. Nos, erre azt mondhatom, hogy igen. Igen – annyiban, hogy tán nem roggyantak meg a nyolcvanas években radikális mozdulatokkal fölrakott falak. De hogy az úgynevezett rendszerváltás mit művelt a mű-egésszel, az egész művel, azt nem tudom. Persze titokban reménykedem, hogy nem volt rá semmiféle hatással és nem tette zárójelbe. De nem gondolkodom felőle, mert lezárt műnek tartom.

– Jut eszembe, talán készül az Eldorádó folytatása? Íróembernek akkor jut eszébe régi könyvét kiadatni, ha a folytatás, a második rész aktuálissá teszi. Tévednék?

– Igen. Mármint hogy tévednél. Nincs kész folytatás – ha van (lesz!), az egy másik regény lesz. Más nyelvet tartok fontosnak, más stilizációkat használok (éppen a stilizálás nélküli nyelvet), és most egészen más, absztraktabb összefüggések érdekelnek. Az Eldorádót már korábban is folytathatatlannak gondoltam; szerintem nehezen is rokonítható mű, és ez rendjén volna. Mint ahogy szerencsére nem is nekem jutott eszembe az Eldorádó újabb kiadása, és maga ez a tény, szívesen mondom, jóleső érzéssel tölt el. Meg talán azt is jelenti, hogy mások számára nem annyira romlott portéka, a szövegen nem ütöttek nyomot némi hullafoltok. Poétikai aktualitása vagy mélysége meg, ha van ilyen, megáll mások előtt is. Ennyi – illetve még egy szó a kiadás környékéről. Ez azért fontos, mert amúgy egyáltalán nem volnék önreflexiós személyiség vagy nyomulós fickó – nem szervezek, nem adminisztrálok, nem járok utána, nem iratkozok be körökbe, nem kilincselek, tehát egyáltalán nem kérem műveim újrakiadását sem. Ebből a szempontból teljesen korszerűtlen alak vagyok. De jól van ez így. Ki tudja, mi a fontos, miféle volna a valóságban az a hibátlan rend, amelyre úgy vágyunk? Hadd citáljak talán egy idepasszoló mondatot, egy vendégszöveget, archaikus textus arról, hogy akárhogy is van, legjobb nékünk a saját belső utunkat járni. Az Eldorádó egyik poétája, bizonyos Csepregi nevezetű haderlump szélhámos skandálja ott, a könyvben, környezete, kora irodalmi munkácskáin háborogva saját, kiáltványszerű felismerését: „Réges-rég megsüketültünk az antimimeticus, antilogicus, antimetaphysicus, önmagát arriére-garde kutyabőrrel felnemesítő, nyelvtisztogató-csigázó-critisaló-kilúgozó-fosztogató-roncsoló, visualis-phonikus-conceptualis-multimedialis-defecalis mozgalmár szövegírás legnagyobb része iránt, sőt halálosan ráuntunk. S amit húsz év előtt oly szívesen zúdítottunk a kegyes olvasó nyakába a védelmező kutyabőrök leleplezéséről, az irodalmi kánonokról, divatokról, a „mainstreamről: bizony örök kategória és jámbor szándék. Mindig az autonóm és szuverén művész öntörvényű pályájának megtalálásáról és szabadságáról van szó.

– Évek óta olvasom a Lugasod. Különös világ, jól vagyok benne annak ellenére, hogy elbizonytalanít, mert sokáig azt hittem magamról, természet közeli, természetszerető, a természet filozófiáját születése okán értő ember vagyok, aki erdőszélen nőtt fel, patak- és tóparton töltötte gyerekkorát. Mégis mérföldnyi a távolság, ahogyan én a Börzsönyömre, a nógrádi tájra nézek. Illetve nem nézek, mert már a Dunánál lakom. Mint a szeretett nőre, úgy nézel, úgy beszélsz a tájról, lehámozva, mögé hajolva, mindenféle kémiai összetevőkkel együtt fogalmazva az aktuális objektumot. Néha kedvem volna felkerekedni, élőben látni. Soha, sehol nem tapasztaltam még ilyen gyengéd szeretettel bánni egy vidékkel, egy tájegységgel. Hogyan alakult ki a modor, látod a folyamatot?

– Először is szívesen látlak a „lugasban, otthon is, a hegyen is. Mindkét helyen akad bor, elárulom, a ház alatti pincében hűsölnek a jobbak és sajnos az el nem adottak – furmint, hárslevelű, juhfark, sárfehér. De most nem feléjük, hanem „a táj, mint olyan felé kanyarodunk. Nincs az egészben semmi különös, még ebben a kemenesaljiban sem: azt mondom mindenkinek, igyekezzék az ürge, hatoljon a dolgok legmélyére és szerezzen magának valami „tájat. Mindegy, hogy a Fudzsijama az, vagy egy tál húsleves – csak táj legyen. Vagyis tudjon róla mindent, geológiát, etnográfiát, biológiát, archeológiát, botanikát, pomológiát, oenológiát, meteorológiát, balneológiát, holisztikát, ahogy helyesen mondod, kémiát, a levegő összetételét, színét, ízét, szagát, persze históriáját, nyomorult jelenét, szóval az egész megveszekedett patvarisztikát, vagy mit. Vagy semmit se tudjon, csak jó szeme legyen és mély szíve. Én messziről futottam ide, egyenest a Dél-Alföldről – szülő-és iskolavárosomból, Gyuláról és Szegedről. És az ott más táj, más géniusz, amelyet ha máshonnét nem, hát Hamvas karakterológiájából ismerjük. Én ezt a Kemenesalját választottam, de ez, hogy úgy mondjam, biográfiai választás volt. Még véletlenül sem Berzsenyi „keresése. Őt magát csak úgy és annyira ismertem, mint olyan bölcsész, aki a szegedi egyetemen a boldog emlékű Csetri Lajostól tanulta a legnagyobb magyar görög költő rettentő ódáit és sztoikus rezignációit. Valamicskét, itt-ott, de nem végiggondoltan és nem a lényeget illetően. (Mindez az én hibám, s nem mintha időközben Berzsenyi-kutatóvá képeztem volna át magam, de nem azért mondom, néhány érvényes mondatot már válthatnék a néhai tudós férfiúval.) A folyamat ettől kezdett komollyá válni – egyszerűen kitűnő sormintát találtam. Egy súlyos és nagyon is komolyan veendő, szédült versvilágot. Átszűrődve rajta az – ami; környezet, öreg ház, magyar klasszicizmus, fű, fa, genyőte, odébb a Somló, idébb a Ság, a liget, a mező, a rét, a lugas, a szőlőszem, a cseresznye. Tőle egészen idáig kanyarodik az út. Egy barátommal, Somlósi Lajos egykori avantgárd művésszel és geo-biológussal a Somló–Ság–Kissomlyó vidékét egyszerűen Bermuda-háromszögnek nevezzük. Merthogy mi magunk is önként, szabad választás útján szippantódtunk be és vesztünk bele, méghozzá boldogan a habokba; ő például Párizsból. De tágítva a kört, van itt valami súlyos vonzás, a három csudálatos bazalthegy, a legnyugatibb magyar tanúhegyek oly hasonló, mégis nüanszokban különböző gravitációjában. Hogy mik azok az égi tudások, azok egy mondatban megközelíthetetlenek. Legpontosabb mérőeszköznek minden esetre a bazalton termett borát tartom – ha jó és szép, eldanol az mindent. Meg kell kóstolni. A táj, mint szeretett nő, mondod. Néha eszembe jut, hogy én tán nem is a tájba, hanem a fikciójába vagyok szerelmes. Ez persze nem egészen áll így, hisz nem vagyok én se vizionárius, se betegesen képzelgő alak, aki egy mosónőbe is Marilyn Monroe-t tud belelátni – de van benne valami.

ANDRASSEW IVÁN

Andrassew Iván 1952-ben született Budapesten. Volt már hentes, méhész, tudományos segédmunkatárs, hírlapkézbesítő, mozgóárus, könyvtári segédmunkás, újságíró. Könyvei: Prolilét-ra (szociográfia, Pál Jánossal, 1988); Végrend (novellák, 1989); Csapdalakó (novellák, 1989); Prolitológia (szociográfia, Pál Jánossal, 1990); Perekirályság (novellák, 1995, németül 2008). Beszélések (2002, Noran) Jelenleg a Népszava rovatvezetője.

Díjai: JAK Hekerle-díj, Móricz-ösztöndíj, Eötvös-ösztöndíj, MHB ösztöndíj, Nívódíj, 1984., Gerelyes Endre-novellapályázat díj, 1984, 1987., Gerelyes Endre-novellapályázat különdíj, 1985., Füst Milán-jutalom, 1989., a Móra Kiadó Nívódíja, 1989., a Holnap Kiadó Nívódíja, 1990., Opus díj, 1995., LinkBudapest novellapályázat díja, 1997., Táncsics-díj, 2007., Demény Pál-emlékérem, 2007., Szabad Sajtó díj, 2009.

Ez ilyen mesterség

– Lassan tíz éve már, hogy párhuzamos személyes és napi politikai blogot írtunk. A Teraszon kezdted, aztán a saját portálodon, én a terasz.hu-n kommentáltam, ezt neveztük akkor „napi morgás"-nak. Különös, hogy az akkori politikai-gazdasági helyzet nem sokban különbözött a maitól. Akkor mászott ki az ország az aktuális válsághelyzetből, nyalogatta a Bokros-csomag sebeit, és villámgyorsan elfelejtette, milyen könnyű válságba vinni az országot. Visszaolvasva úgy tűnik, a szövegek akár ma is születhetnének, minden benne van, minden ismétlődik. Csakhogy közben telnek az évek. Nekünk egyre kevesebb van hátra, sok jóban már nemigen bízhatunk. Te miben bízol?

– Én soha nem bíztam semmiben. A tapasztalataim arra jók, hogy a támadó energiákat úgy kerüljem el, hogy azok más irányba, lehetőleg önmaguk ellen hassanak. Nincs jövőképem, mert egy olyan világban, amelyikben csak az biztos, hogy semmi nem biztos, teljesen fölösleges vizionálni. Egyébként nem tíz éve kezdtünk blogolni, hanem hét éve. Ezt onnan tudom, hogy a kicsi fiam hetedik születésnapját ma ünnepeltük, és két hetes volt, amikor rákaptunk erre.

– Mindig eszembe jut a csodálatos, szerethető, élhető, otthonos ház Tahitótfalu Béke utcájában, amikor átmegyek a szigeten. Hogyan bírod nélküle?

– Jól bírom, mert ahol most élek, azt is szeretem.

– Mindig a nőn múlik.

– Amikor egyedül voltam, akkor is szerettem Tahitótfalut. Itt még nem próbáltam ki, de nem is akarom.

– Gratulálok a Táncsics-díjadhoz.

– Köszönöm, bár azt már két éve adták. Most Szabad Sajtó díjat kaptam. A Táncsics azért volt jó, mert azt az összes újságíró szövetség közös fölterjesztése alapján adják. Az irodalomban a József Attila-díjnak felel meg.

– Érzek a díjadban némi nonszensz ízt. Mindig úgy gondolok rád, mint az egyik legegyénibb hangú (értsd: gordonka) kortárs prózaíróra, akitől soha nem idegen a valóság és az irracionális ezotéria ötvözése, akit érthetetlenül kevesen fényeznek, erre Szabad sajtó díjat kapsz, mint valami forradalmár. Képtelen vagyok helyére tenni, kétszer elolvastam a hírt, mire megértettem.

– Pedig ez nagyon egyszerű: az emberek egy csoportja úgy gondolja, szeretni való, amit csinálok, és ezt egy díjjal jutalmazza. Én úgy gondolom, hogy ez nagyon jó dolog, bár mindig meglepődöm. Köszönöm, amit az írói mivoltomról mondasz, de eléggé egyedül vagy. Van olyan, hogy valaki sikertelen. Meg lehet szokni.

– Iván, kezdem azt hinni, azért kaptad a Táncsicsot, mert látszólag ép elmével elviseled azt az elképzelhetetlen mennyiségű és minőségű mocskot, amit pl. a neten látok. Lehet, így támogatnak lelkileg a felterjesztőid?

– A Táncsicsban nem ez volt, mert azt kifejezetten szakmai teljesítményre adják, de a Szabad Sajtóban talán igen. Az utóbbi két évben még kaptam Szalay Pál-emlékdíjat, Demény Pál-emlékérmet és Fejtő Ferenc-díjat. Ezekben talán benne van az is, amit érzel. Valóban nincs nap, hogy ne fenyegetnének, őrjöngő gyűlöletet váltok ki, tüntettek is már ellenem is, mellettem is. De azt hiszem, nem nagyon érdemes újságot írni, ha nem szeretnek, nem gyűlölnek. Ez ilyen mesterség. Néha teljesen abszurd a dolog. Az egyik órában átvettem a Szabad Sajtó díjat, a másikban Vona Gábor, a Jobbik elnöke, pártja kampányos nyitó gyűlésén a nevemmel huhogtatta a népét. Ennek talán jobban örültem, mint a díjnak. Pláne, hogy Tamás Gáspár Miklóssal és Bolgár Györggyel emlegetett együtt. A fiam ott volt, az újságíró kollégák gratuláltak neki. Még egy érdekes dolog ért a Szabad Sajtó díjjal kapcsolatban. Az az Alexa Károly kifogásolta a Magyar Hírlapban, akitől az első irodalmi elismerést kaptam. Talán emlékszel, mert ott voltál a Gerelyes Endre pályázat díjkiosztásán. Te nyertél, én voltam a második.

– Különös dolgokat