Krúdy Gyula

SZABÓ EDE

KRÚDY GYULA

ALKOTÁSAI ÉS VALLOMÁSAI TÜKRÉBEN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó

Budapest, 1970

Korrektor: Körmendi Zsuzsa

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-536-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

KÚRIA A NYÍRSÉGBEN, URAK, BETYÁROK

„A KÉTLÁBÚ TÜCSÖK"

Századunk magyar prózájának nagyjai közül talán épp Krúdy kötődik – tudatosan és öntudatlanul – a legerősebben a múlthoz, a hagyományhoz, szülőföldje alakjaihoz, családja, társadalmi osztálya legendáihoz, gyermek- és ifjúkora kimeríthetetlenül gazdag emlé­keihez, általában az emlékezéshez, mint sajátos írói szemléletmódhoz. Sokrétű életműve, szinte páratlan bőségű, bár egyenetlen termése, igaz, nem egyszerűsíthető a vidéki köznemesség „hattyúdalává, pusztán egy osztály hanyatlásának lírai krónikájává. Világa: álom és valóság, múlt és jelen, költészet és látomás különös, varázsos vegyülete. Emlékeket, hangulatokat idézve, szenvedélyek démonaival viaskodva, Krúdy a korszakváltás fordulóján tévútra jutott, kisiklott életeket, meddő és tragikomikus emberi sorsokat ábrázolja, s közben szuverén költői világot teremt, amely nyelvileg, formailag, időkezelésben, lélekrajzban sok mai prózatörekvést megelőz. Csillogóan lírai, humorosan groteszk, ironikus és keserűen szatirikus, rajongó és szkeptikus, modorosan ódivatú és merészen modern; szerepet ölt, a kapitalista világban itt maradt „utolsó gavallér szerepét, biedermeier-idillt játszik, s titkon dantei pokolkörökben jár, pénzzel, itallal, szerelemmel, halállal birkó­zik, mint Ady. Képzelete arabeszkjeibe, bűvösen zsongító stílusába bújtatva hitelesen festi a való életet is: a nyíri csend pusztuló dzsentrivilágát vagy a századvég-századelő korrupt, mulató-züllő éjszakai Pestjét. Hősei – többnyire az élet szerencsétlen hajó­töröttjei – mélyen átérzik a kor minden nyomorúságát, s idejétmúlt pózaikban, félmúltba süllyedő, réveteg jelenükben valami soha nem volt életforma boldogsá­gát keresik. Az elkésett lovag romantikus szerepe, a gyakori stilizáltság és illúzióteremtés a dezillúziót, a hazai fin de siécle-t takarja. Post equitem sedet atra cura, a lovag mögött ott ül a nyeregben a sötét Gond. Vitalitása, könnyelműsége, bohémsága, látszólag problémátlan termékenysége ellenére, Krúdy íróként is gyötrődő ember, már-már zavarba ejtően bonyolult jelenség, s életében és művében annyi a vélt és valódi ellentmondás, hogy igazi megértéséhez és méltánylá­sához fokozott gonddal kell megnéznünk: honnét és hogyan is indul, mit hoz magával, milyen tényezők alakítják úgyszólván egész pályafutására ható érvénnyel művészetét már a kezdet kezdetén, abban a nyírségi kúriában, ahol született, 1878. október 21-én.

A Krúdyak állítólag olasz, sőt délolasz, campo-bassói származásúak; egyik ősük Mátyás korában, Beatrice kíséretében, szakácsként kerül Magyarországra, s a nevét még Crudie-nak írja; egy másik ősük Mátyás fekete seregében vitézkedik, s iparosember létére, ő szerez nemességet a családnak; később az egyik Crudyt Mária Terézia emeli gárdakapitányi rangra. Mindez azonban még bizonyításra szoruló családi szájhagyomány. Okmányokkal, adat-szerűen igazolható viszont, hogy a Nógrád megyei Szécsénykovácsiban élő közbirtokos Krúdy-család a tizenhetedik században kapja meg címeres nemeslevelét, Krúdy Péter, az író öccse szerint 1671-ben. Nagy Iván könyvében (Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal, Pest, 1860.) nemcsak a családfa található meg, hanem a címer leírása is: „A paizs kék udvarában fészkén ülő pelikán fiait melle vérével táplálja, fölötte a paizs két szögletében két aranycsillag ragyog. A paizs fölötti sisak koronáján könyöklő férfikar, kivont kardot tart." Ebből a nógrádi ágból származik el az író nagyapja, legidősebb Krúdy Gyula, aki a szabadságharc idején a komáromi várban szolgál főhadnagyi rangban, s 1849 nyarán, a kirohanások alkalmával, többször is kitünteti magát, úgyhogy századossá léptetik elő. A vár feladása után Debrecenben él, majd Szabolcs akkori székhelyén, Nagykállóban megyei főügyész, végül Nyíregyházán nyit ügyvédi irodát. 1867-ben a Honvédegylet elnöke lesz. Később egy ideig a pesti Honvéd Menház parancsnoka, s kilencvenhárom éves korában hal meg. Öccse, Krúdy Kálmán, a vakmerő lovas, Klapka adjutánsa, szintén Komáromban harcol, de ő Világos után sem teszi le a fegyvert: gerillaharcokat folytat az osztrák csendőrség és a Bach-korszak áruló urai ellen – amíg le nem lövik –, csapata élén afféle úri betyárként portyázik a Nyírségben, valóságos népi hősként emlegetik, híres kalandjairól Mikszáth könyvet ír. Katona Béla szavaival: „Egy ilyen nagyapa és egy ilyen nagybácsi bűvkörében nevelkedett ifjúkorában Krúdy Gyula. Csodálható-e, hogy olyan mélyen lelkébe vésődött ’48 emléke?… Az író sok mindennel szembefordult, sok mindent el is tékozolt később a családi örökségből, ezt a ’48-hoz való kötődését azonban ő is magával vitte egész életére a

Szülői- nagyszülői házból." A szabadságharc általában körülbelül két emberöltőn át szakadatlanul foglalkoztatta az elméket. Még éltek közöttünk a „nagy idők tanúi", amint egy szellemes hírlapíró elnevezte a gyászrovat honvédeit. Apánk, nagyapánk, atyánkfiai szemében nagypénteki komorsággal jelentkeztek a múlt idők szomorú árnyékai. Öreg honvédtisztek kihúzták a szalmakazalba rejtett kardjukat, és az ágyuk fölé akasztották. Az ófehérneműs szekrények fiókjaiban még ott volt a megmaradt tépés – emlékezik még 1916-ban is Krúdy. Nagyapjáról sokszor és sokat ír, s ha féktelen természetén, öregkorában is gyakori szerelmi fellobbanásain olykor elnézően ironizál is, mindig csodálattal, megilletődve, szeretettel (s ami a nők körében élvezett sikereit illeti, a maga nem kisebb sikerei ellenére, irigykedve) idézi fel szikár, szálfaegyenes, keménykötésű, hajlíthatatlan alakját.

Nagyanyám, kinél nevelkedtem, hogy Béla fiának helyét betöltsem, igazában csak egyetlen embert tartott magához méltónak: az pedig tőle különváltan élő férje, a Szabolcs megyei 48\49-iki Honvédegylet elnöke volt. Nagyatyám volt a férfiideál, amit nem is győzött hangsúlyozni ,,a gróf távollétében. Abban az időben, amikor nagyanyám menyasszony volt: a józanabb és „előkelő hazafiak Kossuth Lajos ellenfelének Széchenyi István grófot jelölték. Valószínűleg innen eredt „idősebb Krú­dy haláláig emlegetett családi álneve. ,,A gróf-nak nevezte őt minden teremtett lélek az atyafiságban, és ő ennek megfelelően viselkedett…Ugyanezért különös gráciának, sőt leereszkedésnek vélte, amikor bennünket a régi házban, főleg nagyanyám elkülönített lakosztályá­ban felkeresett, ritkán és besötétedés után, talán titokban, mert hallomásunk szerint rendkívül féltékeny volt a cselédsorból felemelkedett szőke, fehér bőrű gazdasszony, aki vörös forradalmi sapkában kontyán, könyö­költ ki azoknak a házaknak az ablakaiból, ahol ,,a gróf élete folyamán Nyíregyházán lakott. „Stuart Máriának mondta a családi gyöngédség nagyatyámnak ezt a szeszélyét. De a szeszély évtizedekig tartott (és azzal végződött, hogy nagyatyám kilencven esztendős korában, a halálos ágyán polgári esküvőt kötött vele, s ugyanezért nem akarta a helybeli plébános eltemetni.)

A nagyapám negyven szivart szívott el napjában, meg is halt csaknem százesztendős korában. De kocsmába nem járt, inkább a cselédszobák körül settenkedett. S nem minden siker nélkül. A katonás, nyalka, kemény tekintetű öregúr, aki még nógrádi kiejtéssel beszélt magyarul: nem kis eredményeket mondhatott magáénak a fiatal nőszemélyek körül…

Különböző öreges sajátságai is voltak. Dohogva káromkodott, ha erre a legkisebb alkalma nyílt. Abban az időben azt mondták a káromkodó emberekre, hogy katonás magatartásúak. Nos, nagyatyám valóban honvédkapitány volt 48-ban, és a komáromi sáncokon, a menyecskéket táncoltatta, amikor a német ágyúzott. Mintha egyebet sem tett volna a szabadságharcban: mindig csak táncolt darázsderekú, riszáló, hevült kebelű honleányokkal a bástyán –  nem sokat beszélt különben a hadjáratról. Találkoztam öregasszonyokkal, akik így látták még mindig őt, a hetvenesztendős, dohányszítta, arcú, szürke bajuszú, de választékos ruházatú öreget. Trombita alakú kézelői, fehér mellényei, karcsú kabátjai, gombos cipői, struflis nadrágjai kellő hatással voltak a nőkre. Nagyanyám, aki körülbelül negyvenesztendős korában vált el tőle (féltékenység szülte felháborodásában), élete végéig bolond, szerelmes rajongója maradt a férfiúnak, akit a családi körben „a gróf" néven mindenféle rossznak elmondtak.

A daliás öregúr mindvégig vad ellenzéki; harcias cikkeket ír a Magyarország című lapba, főleg a nyomorgó honvédek érdekében; szeret mulatni, kártyázni, vadászni, utálja a hivatali munkát. Krúdynak nem kell hát messzire mennie példáért: már gyermekkorában megejti az író-hősszerelmes-gavallér hármas szerepének varázsa, a korlátokat, társadalmi nyűgö­ket félrevető, szilaj és szabad egyéniség, s a korral megbékélni nem tudó, nyakas ellenzékiség vonzása. A műveiben életre keltett betyárvilág is a szabadság mámorával telíti:      Magyarországon úgy felragyogott a betyárélet, mintha újra visszatért volna elmúlt fénykora. Beállott betyárnak a bujdosó honvéd, az unatkozó úriember, a koplaló zsellér. Névnapokon, lakodalmakon álruhás betyárokkal koccintgattak a vármegye urai, és senki sem csodálkozott, hogy kakaskukorékoláskor dobogó zsandárlovak nyargaltak be a nyitott udvarokba…

Legendás világ ez, s a kisfiú számára nyilván külön mulatság, hogy nagyapjának, a megyei főügyésznek, akinek üldöznie kellene a betyárokat, az öccse maga is betyár! S ha évek múlva, az emlékek ködéből feltűnik a kállói megyeháza zöld zsalugáteres ablakában „a gróf töröksapkás feje és csibukja, vele együtt merül fel a múltból a „Kandúr, azaz Krúdy Kálmán alakja is: Kandúrnak negyven „legénye volt a vállalkozásaihoz. Negyven felvidéki úrifiú, köztük Nozarovicky, Péchy, Malonyai, Komoróczy, Gracza, de Geramb, Bárczai, Szentimrey, Lányai családokból való beregi, máramarosi, abaúji, ugocsai fiúk, akiknek már a hátuk mögött volt a rozsnyói vállalkozás, amikor éppen a disznótorozó rozsnyói püspököt és vendégeit verték meg abból az alkalomból, hogy a „Kossuth és „Klapka nevű disznóinak a torára hívta meg az ismerőseit. A vendégsereg nagyot nézett, amikor hívatlanul beállított a „nemzeti betyárvezérként emlegetett Kandúr is, és a lakoma közepén kijelentette, hogy legényei az udvaron állnak, ő pedig egy cilinderkalapban összegyűjtögette azokat az aranyórákat, aranygyűrűket, óraláncokat, egyéb csecsebecséket, amelyeket a házigazda és vendégei a cifraszűrös jövevény első szavára előadtak. Igaz, hogy Jézus Máriát kiáltott az, aki az ablakon, ajtón próbált volna menekülni, mert a negyven „legény" valóban ott táncoltatta lovát a püspökház udvarán. Amikor megtelt a cilinder az értékes zsákmánnyal, Kandúr kijelentette, hogy az emigráció nevében köszöni a hazafias ajándékot, majd ő gondoskodik arról, hogy a törökországi bujdosó magyarok az ékszerekhez hozzá­jussanak, és maguknak az ékszerek árából segítséget szerezzenek a nagy idegenben.

Elképzelhető, milyen érzéseket kelthettek a gyermek Krúdyban az ilyesféle történetek, s érthető, hogy hatásuk maradandó; Krúdy 1906-ban, Az álmok hősé-hen is ír Krúdy Kálmánról, 1922-ben regényt is közöl róla (Egy nemzeti rablóvezér, Kr. Kálmán hőstettei); sok művében szerepelnek bujdosók, betyárok, egyik könyvében Rózsa Sándort is megörökíti (1923); Urak, betyárok, cigányok című, 1932-es emlékezésében pedig szinte az egész családi legendakincset összegyűjti.

Írói kibontakozásában serdülőkora óta segíti, bá­torítja apai nagyanyja, Radics Mária is, aki tizenhat évesen kerül ,,a gróf-fal Komáromba, ott esküszik meg vele a honvédzászló alatt, s az ő oldalán éli végig az ostromot. (Radics Mária tekintélyes vagyont örökölt apjától, ennek egy részére bátyja, a fösvény és bogaras Radics János tette rá kezét, a megmaradt részt ,,a gróf verte el, s Radics Mária öregkorában a fiától ráhagyott járadékból élt, értékes képeit eladta, s így vett egy kis házat magának.) Apja, Radics József volt a leghíresebb fuvaros a Dunántúlon. Vitte az állami postakocsit, vitte a delizsáncot, vitte a császári futárokat, de még portékaszállításra is vállalkozott. A dalmát származású Radics tulajdonképp postabérlő volt, rengeteg lova, ménese szerte az országban, sok háza, földje. A várpalotai születésű nagyanya – aki túléli urát, kilencvenhat évet ér meg, s fia halála után a nyíregyházi kúriából 1900 táján visszaköltözik szülőföldjére, mert nem tud összeférni menyével – nagyon sok Krúdy-műben él tovább, többnyire a saját nevén, így a Palotai álmok-ban és az Ál-Petőfi-ben.

Gyermekkoromnak egy részét nagyanyámnál töltöttem, aki a legnyugodtabb asszony volt, kit valaha ismertem. Elvált férjétől, akit halálosan szeretett, meghalt egy fia, akiért csaknem mindenét feláldozta, hogy bolondos, korán végződő, katonatiszti életében kellően támogassa; egyedül volt, s mozdulatlan arccal kötögetett az ablaknál, késő vénaégéig vállfűzőt viselt, alig állott szóba az emberekkel. Párizsból hozatta a ruháit, s majdnem mindig egyedül volt. Általában senkit sem szeretett (az elvált férjén kívül, de azt rajongva, mint egy cseléd vagy egy szent), közömbös volt neki élet és halál, az emlékezőtehetsége megállott a 48-iki forradalom eseményeinél, azóta – mióta ,,a gróf" a sáncokon táncolt –  nem történt érdemleges esemény a világon. E szótlan, büszke, boldogtalan öregasszony mellett töltöttem gyermekéveim egy részét. Két szobája volt. Az egyik szalon, amelynél különbet azóta sem láttam. Királyok házába illő bútorzat volt a meglehetősen alacsony szobában. Arany-piros fotelek, indiai kendők, kázsmírok, selymek a székeken. A falakon híres hollandi festők olajfestményei. Rembrandt és mások függtek a vidéki ház falán. Majd tájkép, amelyen olyan messzire leheteti látni, mint az élet. Fára festett képek, amelyeknek értékét senki sem tudta, mert nagyanyám hallgatott. A díványon heverésztem, s órá­kig néztem egy erdei találkozást: cigányok és olasz csendőrök között. Tűz piroslott, cigánylány szoknyája világított, öreg cigány szeme fénylett, csendőr csizmája s ruházata imponált, vándorkocsi ponyvája alól kidugta fejét egy boglyas gyermek, és ujját szopogatva nézte az erdei vallatást…A sarokban embernyi kínai vázák az elmaradhatatlan fácántollal és száraz virággal. A legfőbb helyen egy halott gyermek fotográfiája, Jeney és társától, a fotográfia alatt reszketeg vonásokkal egy évszám. Ez volt Ilonka, nagyanyám utolsó gyermeke, aki korán meghalt… Ez a szalon csupán vaskályhával volt fűthető, ugyanezért nagyanyám télen szívesebben üldögélt a szomszédos kis szobában, ahol meleg, búbos, falusias kemence volt, telve sok-sok lánggal, piros színnel, kékséggel, zölddel, amelyet sokáig lehetett látni az eloltott lámpa felett, a hosszú éjszakában. A szoba mennyezetére vetődtek a lángok árnyékai, és ott nagy álarcosbált rendeztek este és sötét hajnalban. Fekhelyemről lehunyó, álmodozó szemmel néztem a végtelen táncot, míg valahol, valamerre, talán a falban, valaki mindig egy cigányos, bús románcot fütyült.

Az N. N.-nek, ennek a remekmívű kisregénynek ez a részlete, ha kissé áttételes, költői megformálásban is, hű képet ad arról a másik gyerekkori hatásról, amely a szabadságharcos és betyárvilágból oly korán az álmok világába csábítja a fiút. Radics Máriának ezt a finom pasztellportréját különben – Krúdy egyéb műveiből – még számos vonással egészíthetnénk ki, például azzal, hogy benne is sok ellentétes hajlam keveredik: józan és felvilágosult, sokat olvas, újságokat, folyóiratokat járat, szeret