A fekete ember históriája

HEGEDÜS GÉZA

A FEKETE EMBER HISTÓRIÁJA

TÖRTÉNELMI REGÉNY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Könyvkiadó Budapest, 1968

Korrektor: Mendly András

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-254-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

ELSŐ RÉSZ

DEBRECENBEN

Erdélyből jött vásárosok hozták el a hírt Debrecenbe, hogy még egy esztendő és megérkezik az Úr küldötte, ama régen megígért Messiás, aki megváltja az embereket a szenvedésektől, és megalapítja a boldogság ezeresztendős birodalmát. Egyesek azt is tudni vélték, hogy megérkezésének biztos időpontját maga Dávid Ferenc, a Gyulafehérvárott országló János Zsigmond fejedelem nagy bölcsességű papja számította ki régi, titkos feljegyzések megfejtésével. Ő prédikálta ki, hogy már csak egy évig kell várakozni, és az Úr 1570-ik esztendejében bekövetkezik a világnak megtisztulása mindenfajta fertelmességtől.

Nem lehetett tudni, ki mondotta ki először a hírt Debrecenben, de annyi bizonyos, hogy egy tavaszi napon, amikor a langyos eső nyomán virító zöldbe szökött minden udvaron a gyom, és a fák rügyei egyszerre kipattantak, az egész városban kitört az izgalom. Alighanem az alvégen kezdődött, ahol a legszegényebbek laktak, és ahol a leggörbébbek voltak a sikátorok. Egyszeriben férfiak és asszonyok nyüzsögtek az apró házak között, ki suttogva, ki rekedten, ki ordítva adta tovább a hírt: „Nemsokára eljön az Úr küldötte."

Az alvég felől terjedt a suttogás és a kiáltozás. Mind beljebb és beljebb fekvő házakból tódultak ki a lakosok. Aztán az egész áradat elkezdett hullámzani a piactér felé. Ámde mire az elsők odaértek volna, már az árusok úgy beszéltek, mint akik előbb tudták Dávid Ferenc próféciáját. Varga Simon, a kötekedő, borostás ötvösmester például azt hangoztatta kis műhelye ajtaja előtt, hogy ő maga hallotta a saját fülével a gyulafehérvári templomban, amint Dávid Ferenc meghirdette a nagy napot. Annyi bizonyos, hogy Varga Simon is minap érkezett haza Erdélyből, így hát volt némi hihető a szavaiban, noha részeges férfiú lévén, általában nemigen adtak a beszédére. Most azonban sokadalom állotta körül, s kérlelték is, hogy beszéljen hát. Férfiak, asszonyok, hajadonfejű leányok nyomakodtak feléje, hogy minél többet hallhassanak szavaiból. De Varga Simon kérlel–tette magát. Máskor, ha senki sem figyelt rá, csak úgy dőlt belőle a szó. Most azonban egyszerre fontosnak érezhette a híreit, tehát fösvényen tartogatta a mondókáját.

– Beszélj már, Simon! – kiáltotta izgatott hangon, kigyulladt szemmel Szőcs László, a sovány képű, hosszú orrú bundakészítő. Csontos keze ökölbe szorult a türelmetlenségtől. Hegyes könyökével utat vágott magának, hogy egészen közel kerüljön a még mindig várakozva körülnéző Varga Simonhoz. – Beszélj már! Mit hallottál? Mit csinál majd a Messiás?

– Hát mit csinálhatna? – válaszolt Varga Simon helyett egy mezítlábas paraszt, alighanem azok közül, akik nemrég menekültek a török kézre került Balaszentmiklós vidékéről Debrecenbe. – Hát mit csinálhatna? Bizonnyal elpusztítja a törököket.

Egy harmadik hang letorkolta:

– Miért volna a török a Messiás legnagyobb gondja?

Erre a közbeszólásra többen is felhorkantak:

– Mi más gondja lehetne?

– Hát a pokolra kárhoztatja valamennyi tőzsért, legelőbb is a bírót – vélte egy rongyos asszony. Mire mellette egy fiatal leányzó, két hosszú fekete hajfonattal, elcsodálkozva nézett a rongyos asszony szemébe:

– Mit akar néném a tőzsérektől? Jó keresztények azok is.

Ekkor talán már meg is szólalt volna Varga Simon, hanem a leányzó szavaira felzúgott az egész gyűrűző tömeg, és Szőcs László villogó tekintettel meredt a leányzóra, hosszú, hegyes orrát egészen elébe dugta, úgy nézett annak ijedt fekete szemébe.

– Jó keresztények? Azért tiltották meg a kézműveseknek, hogy maguk áruljanak vásárok idején a piacon? A sátánnal komázik mindegyik. A mi munkánkon is ők akarnak hízni. Olcsón veszik tőlünk a jószágot, és drága pénzért adják el a vásárlóknak. Patkó Mihály uram volna ama jó keresztény? Patkó Mihály uram, aki még a törökökkel is paktál az aranyért? Avagy Füres Gábor uram, aki nem átall uzsorát követelni a kölcsönéért? Avagy Kardos József uram…

A megrettent leány hátrálni kezdett. Arcából kifutott a vér. Amikor Szőcs László Kardos József nevét mondotta, halkan felsikoltott, és segítségváróan nézett a meglepett Varga Simon felé, aki már szívesen beszélt volna, de nem hagyták szóhoz jutni. Most azonban itt volt az ideje, hogy megszólaljon. Megfogta Szőcs László csuklóját.

– Ugyan hagyd el már, Lackó. Hát nem látod, hogy Anna leányasszony ez, Kardos József uram leánya? Csak nem káromlod őelőtte az apjaurát?

Szőcs Lászlót azonban nem lehetett lecsillapítani:

– És ha magának Belzebubnak a leánya volna, akkor talán dicsérném előtte a Gonoszt? Bizony a sátán cimborája valamennyi tőzsér! Duskás Ferenc bíró urammal egyetemben. Ha jólesik, menjen haza a leányasszony, és mesélje el az édesatyjának, hogy én üzenem ezt, Szőcs László, a bundakészítő, akinek megtiltották, hogy vásárkor maga adja el a drága prémeket…

Anna riadtan hátrált, az emberek utat engedtek neki. Mire kiért a gyűrűből, az előbbi dermedt félelem sírásban szakadt ki belőle. Megfordult, és futni kezdett a piactér felé, de amikor léptei lassúbbá váltak, hátulról is látni lehetett, hogy egész testét rázza a zokogás.

– Szemérmetlen teremtés – mondta egy hang. – Csak így ideáll bámészkodni, fülelni.

– Miért? – kelt védelmére egy asszony. – Öt talán nem érdekelheti, hogy mikor jön a Megváltó?

– De most már beszélj, Varga Simon – sürgették többen.

Varga Simon érdekes híreire azonban nem kerülhetett sor, mert megérkezett az alvég felől a tömeg, és egyszerűen elsodorta az ötvösműhely előtt tolakodókat a mesterrel együtt a piactér felé. Ott a téren pedig minden tekintet a szélesen elterpeszkedő templom melletti ház felé fordult. Tömör, emeletes épület volt az, kis erkély is ugrott ki az emelet közepéből. Abból a házból vártak választ az Erdélyből érkezett izgató hírre. Abban a házban lakott Debrecen hírneves püspöke, a Kálvin hite szerinti egyház legfőbb hazai prédikátora, Melius Juhász Péter.

A dolgozószoba roppant egyszerű volt. Vastag lábú, gyalult faasztalon nyitott könyv hevert, előtte félig írt papírlap, ólomkalamáris és néhány kihegyezett lúdtoll. Az asztal mögött széles, de kemény ülésű, sima karosszék. Szemközt fél falat beborító könyvállvány óriási fóliánsokkal. A falak hófehérre meszelve. Ebből a szobából küldözgették a parancsokat az egész Tiszántúlnak, néha még távolabbi tájakra is. A parancsok küldője pedig összehúzott szemöldökkel állott az ablak mögött, és nézett le a térre.

Melius Juhász Péter nagy termetű férfiú volt. Öltözéke olyan egyszerű, mint a szobája. Széles válla fölött oroszlánbozontosságú fej emelkedett. Haja válláig ért, szakálla körülvette arcát, lekonyuló bajsza belefolyt a szakállba. Szemöldöke borzas volt. Minden vonása olyan kemény és egyenes, mintha fába vésték volna. Ebből a zordon arcból tisztán emelkedett magasra a széles, gondolkodó homlok, s alóla haragjában is igéző okosságot terjesztve csillogott a nagy barna szempár.

Mozdulatlanul állt, és nézett lefelé, hátra sem pillantott, pedig jól tudta, hogy Duskás Ferenc uram, a bíró, ott áll kétlépésnyire mögötte, és válaszra vár.

Végre a bíró elunta a mozdulatlanságot, és megszólalt:

– Lépjen már ki kegyelmed a tömeg színe elé, és mondjon valamit. Innét várják a hír megerősítését vagy megcáfolását.

Melius Juhász Péter hátrafordult, és szembenézett a bíróval.

Duskás Ferenc csaknem egész fejjel alacsonyabb nála. Zömök, sima arcú, hosszú bajuszú ember volt. Apró szemekkel pislogott a püspökre. Egyik kezében fokos fejű botot tartott, másikkal kucsmáját gyűrögette. Még tavasszal is kucsmában járt, mert félt, hogy a szabad levegőn megfázik gyér hajjal borított koponyája. Ezüstgombos, nagyon finom posztóból készült fekete ruhát viselt. Igen gazdag ember hírében állott. Főként bort és lábasjószágot szállított Lengyelországba, innét a vagyona. De a kalmárkodással szerzett aranymarhát uzsorával is öregbítette. Tudta ezt a püspök, és megvetette érte. De tudta azt is, hiába prédikál ő az uzsora ellen, a kalmárok áhítattal hallgatják, magukba is szállnak, de azért csak folytatják utálatosságaikat. S vallják közben Kálvin tanítását, aki szerint az üdvösséget úgyis csak kegyelem útján éri el az ember, tehát bűnös ember is részesülhet a mennyei kegyelemben. Aki eleve túlvilági boldogságra jegyeztetett fel, az akármit csinál, üdvözül; aki pedig kárhozatra ítéltetett, akkor is elkárhozik, ha soha kamatra nem adta pénzét. Így hát éppen azok az igék nyugtatták meg a debreceni polgárokat, amelyeket híres püspökük a templom szószékéről hirdetett nekik.

Melius Juhász Péter nézte a bírót, majd végre megszólalt. Hangja dörmögő volt; amikor suttogott, akkor is érzett rajta, hogy harsogni is tud, sőt bömbölésre is képes.

– Már megenest Dávid Ferenc istentelenkedik, ő izente az orcátlan hírt, mintha a Megváltó újra eljönne a földre. Ez a pogánynál rosszabb eretnek akarja eltéríteni a jámborokat az igaz hittől.

Duskás pislogott, és vállat vont.

– Csupán az együgyű szegények hiszik el hazug szavait. Ha kegyelmed kilép, és elmondja, hogy csalárd a hír, megnyugosznak, és ki-ki hazamegy.

A püspök hangja harsogni kezdett, a bíró összerezzent:

– Nemcsak az együgyű szegény nép tévelyeg! A tanácsban is ott ül a Gonosz. És maga az erdélyi fejedelem szítja a pokolbéli lángot. Forduljak talán a fejedelem ellen? Hiszen akkor a pápista császár malmára hajtom a vizet. Űzzem el Debrecenből a fegyverfogni tudó bűnös tömeget? Hiszen akkor a hitetlen török gyönyörűségére cselekszem. Mahmud basa Szolnokon arra les, mikor ronthat Debrecenre. Csak azért nem merészkedik, mert tudva tudja, milyen sok itt a kemény ököl. Teuffenbach kapitány Szatmárban arra vár, hogy összekülönbözzünk az istenverte János Zsigmonddal, s azonnal ellenünk vonul pápista német zsoldosaival. Nem tudod-e, hogy Kassa várában ott ül Schwendi Lázár, a pápista császár generálisa, aki azt javallotta Bécsben, hogy töröljék el a föld színéről Debrecent, és építsenek a helyére német fortifikációt? Az Ecsedi-láp közepében pedig, mint a zsákmányára váró pók, úgy leskelődik Báthory Miklós országbíró uram, hogy kihasználja szorultságunkat, és magának kaparintsa meg a polgárok adóját. Nem érted, Duskás Ferenc? Csak akkor vagyunk, ha sokan vagyunk, és megvédjük magunkat. És most itt kísért a sátán, ott gubbaszt lenn a piactéren, és várja, hogy szemet hunyok gyalázatosságai fölött. És én nem léphetek ki, hogy odamennydörögjem: „Hazug a ti reménységetek!" – mert az elkeseredett emberek egymásnak esnének, egymás ellen fordulnának. Aki követ engem, az ölné az én ellenségeimet, az én ellenségeim ölnék az én híveimet. És mivé lenne akkoron Debrecen? Pápisták, törökök és minden istentelenek martalékává.

Visszafordult az ablak felé, és látta, hogy lovas emberek igyekeznek át a tömegen, nem egy kéz integet is feléjük. Mikor a lovasok az emeletes ház elé értek, egyikük leugrott a nyeregből, és megdöngette a püspök kapuját.

Melius magához intette Duskást, és lemutatott. A bíró felismerte azokat:

– Erdélyi küldötteknek látszanak. Kockás címer vagyon a pajzsukon.

A püspök bólintott, ő is tudta, hogy ezek csak Gyulafehérvárról jöhetnek.

Odakint már nyikorgott az emeletre vezető lépcső. Melius meg sem mozdult. Várt. Mikor az ajtót kívülről kinyitották, nyilvánvaló volt, hogy fejedelmi üzenet jön; Erdélyből csak a fejedelem futárának van joga bejelentés nélkül belépni a Tiszántúl püspökéhez. Debrecen ugyan nem tartozott az erdélyi fejedelem hatalma alá, de a város ugyanúgy elismerte a fejedelem fennhatóságát, mint a császárét vagy a török szultánét. Ha kellett, háromfelé adózott, hogy így védje magát, így védje a gazdag polgárok függetlenségét. Ezért azután olykor keserű parancsokat kellett lenyelnie hol Gyulafehérvárról, hol Bécsből, hol Sztambulból.

Az erdélyi futár János Zsigmond fejedelem saját kezűleg aláírt levelét hozta. Igen udvarias hangon volt az írva. Melius gyorsan átfutotta. Az állt benne, hogy a fejedelem személyes látogatást tesz Debrecenben, vele jön kedves papja, Dávid Ferenc is. János Zsigmond úrnak az a leghőbb vágya, hogy a hírneves város népének színe előtt s az ő saját jelenlétében mérje össze a nagy tekintélyű