Péter

PALOTAI BORIS

PÉTER

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Nádler Rita

978-963-376-178-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Palotai Boris jogutódja

1

Au! au! auuu!

– No, mi az? Mit kiabálsz? – kérdezte Péter, és leugrott vadonatúj biciklijéről.

– Majd eltapostál – jajgatott tovább a pettyes ruhás kislány, és sántikálva forgott Péter körül. Összeráncolta a homlokát, és szigorúan kérdezte:

– Nem tudsz csengetni?

– Csengetni tudok – felelte Péter. – Csak biciklizni nem!

A pettyes ruhás gyorsan megbokszolta Pétert, ami nála a szeretet jele volt.

– Na, megbocsátok. Lilinek hívnak különben. Csúnya név, nem?

– Elég csúnya. Péter az szebb, mert engem úgy hívnak.

Mindketten nevettek. Megfogták a bicikli kormányát, amely hol jobbra, hol balra dőlt, ők pedig cikk-cakkban szaladtak mellette.

– Miért kaptad a biciklit? – érdeklődött Lili, és a másik kezét is igyekezett rácsúsztatni, hadd higgyék az emberek, hogy övé a gép.

– Spóroltam rá. Már kétéves korom óta gyűjtök… vagy lehet, hogy még régebben, de arra nem tudok pontosan visszaemlékezni. Édesapától kapok minden héten ötven fillért, mert cigarettát töltök neki. Anyától tíz fillért szoktam kapni, ha megtalálom a kiskulcsokat, mert úgy eldugja mindig, olyan jó helyekre, hogy aztán ő sem találja meg. A háziúrtól…

– Nektek van háziuratok? – kérdezte kíváncsian Lili. – Nekünk nincsen, mi vagyunk a háziurak.

– Mi tartunk magunknak egy háziurat, egy olyan nagy házban kell háziúr. – Ha a vízvezeték befagy, vagy a gáz elromlik, olcsó szerelőért szaladok… Ha rövidzárlat van, felhívatnak, és én egykettőre megcsinálom a villanyt. Ezért kapok a háziúréktól hol ötven fillért, hol egy pengőt, ha jó kedve van, egy pengő és tíz fillért.

– És gyakran van rövidzárlat?

– Sajnos nem. Pedig mindig számítgattam magamban: még tíz rövidzárlat, húsz kulcskeresés, és megvan a bicikli hátsó része is. Mert a felét apa fizette nekem, ez már így volt megígérve. Csak négy rövidzárlat volt pechemre. Igaz, nem szabad panaszkodnom, mert huszonnyolcszor kellett kulcsokat keresnem.

Lili bólintott.

– Én is fogok spórolni egy biciklire, csak az a baj, hogy apuka készen veszi a cigarettát. És a villanyt sem tudom megigazítani.

– Majd én megtanítalak. Úgyis valami kártérítést akartam adni, amiért legázoltam a lábadat. Nem is kérdeztem még: nagyon megrokkantál?

– Ajaj, de még hogy. A kisujjam egészen lehorzsolódott.

– De azért tudod használni? – kérdezte aggódva Péter.

– Zongorázni bizony nem tudok vele.

Péter megijedt.

– Jól beugrottál! – kacagott Lili. – Miért tudnék a lábammal zongorázni, mikor a kezemmel sem tudok?

Péter elszégyellte magát, hogy egy ilyen kislány be tudta csapni.

– Ha tudod használni a végtagjaidat, nem jár neked kártérítés – mondta komolyan. – Akkor csak sérülésről lehet szó. De lásd, hogy kivel van dolgod. Egy ilyen mesterség többet ér minden pénznél, mert ugye, ha most pénzt kapnál tőlem, kávékrémet vennél érte, vagy nápolyi szeletet, és fuccs lenne az egésznek. Ha szerelni tudsz, kereshetsz vele, amíg élsz.

– De nem fog megrázni a villany?

– Á, hogy gondolod. Legfeljebb egyszer, kétszer, amíg megtanulod a kezelését.

– Hát akkor gyere fel hozzánk délután. Fő utca hetven szám. Geréb Lili, el ne felejtsd. Várj csak! Addig el kell rontanom a villanyt?

– Nem, várj meg engem!

Kezet fogtak. Lili sarkon fordult, és rohant a divatáru kereskedés elé, ahol a kisasszony elmerülve nézegette a kirakatot. Észre sem vette Lili kirándulását.

– Szereztem egy pajtást! – újságolta Lili.

– Pajtást? Hogyan?

– A biciklije alá dugtam a lábamat, hogy kiabálhassak, és ő erre megálljon. Na aztán egykettőre kész a megismerkedés. Különben is az utcáról már régen ismerem. Látom mindig, ahogy az iskolába megy a többi gyerekkel.

– De Lilike! – szörnyülködött a kisasszony. – Magának nem szabad csak úgy akárkivel megismerkedni.

– Olyan unalmas egyedül – sóhajtott Lili. – Ha iskolába járhatnék, és várhatnám a tíz perc szünetet! De én annyit pihenek, amennyit akarok: amikor azt mondom a tanító néninek, fáradt vagyok, abbahagyjuk az órát. Kijelentem magának, kisasszony, ha én egyszer anyuka leszek, nem adom a gyermekeimet magántanulónak. És az is nagyon bosszant, hogy nincs testvérem! Nekünk mindenből annyi van, hogy no, csak éppen gyerekből egy darab. Igazán nem értem. Hat szobánk van, annyi képünk, hogy nem is bírom megszámolni, mert mindig belezavarodom. Még kutyából is kettő van, csak éppen gyerekből egyetlenegy.

A kisasszony gondolkodott, aztán azt kérdezte: – Na, és rendes gyerek a te új pajtásod?

– Hogyne – felelte boldogan Lili. – Minden fontos dolgot rábíz a háziúr, ő szalad el szerelőért…

A kisasszony félrehúzta a száját.

– Kinek a gyereke, nem tudod? Az édesapja micsoda?

– Nem tudom… nem is kérdeztem. Minek kérdeztem volna, hisz nem vele akarok játszani – szólt Lili, és futott fel a lépcsőkön, mert már otthon voltak.

A legfelső lépcsőfokon megállt, és míg a kisasszony lihegve utána mászott, a fal melletti korláton ügyesen lecsúszott.

– Jesszasz Marié!!! Du lieber Gott! – sikított a kisasszony, és rohant újból lefelé a lépcsőn. De addigra Lili fent termett, és kacagva nézte az ide-oda forgolódó kisasszonyt, aki nem tudta, hol csípje el ezt a lányt, akibe hét ördög bújt (mint ahogy Lili apja jegyezte meg mindig).

Végre nagyokat fújva becsengetett, és mikor a szobalány ajtót nyitott, jó napot helyett azt mondta izgalmában: Jesszasz Marié!

2

Péter ezalatt hazabiciklizett. Nem történt útközben semmi különösebb baja, csak egy szódavizes szekérnek ment neki. Az egyik üveg olyat explodált, hogy újra leesett volna a bicikliről, ha nem ült volna éppen a földön. Mikor felkászálódott, leporolta magát, aztán egynéhány lepottyanás után otthon is volt már. Az ajtóban várta az apja.

– No, mi az, fiatalember? Hogy ment a biciklizés? – kiáltott rá jókedvűen.

– Köszönöm, jól. Néhányszor a földre dobott ez a makrancos gép, de hát az nem számít.

– Még jó néhányszor földre dob, amíg meg nem tanulod a forté­lyát. Aztán majd te kerülsz fölébe, és úgy kormányozod, ahogy akarod. A tanulással is így van, nem figyelted meg?

– Dehogynem! – felelte Péter. – Hogy kínzott az a nyelvtan, majd kificamította az eszemet, amíg magoltam. Most pedig nem is veszem észre, hogy abban, amit leírok, nyelvtan is van.

Apa barackot nyomott Péter fejére, és asztalhoz ültek valamennyien. Péter volt a legidősebb. Mellette magas szék állt, a széken óriási állkendő mozgott. Ha jobban megnézték az óriási állkendőt, egy maszatos kis arcot fedeztek fel alatta. A maszatos arcocska, amikor csak lehetett, magára terítette az állkendőt, és azt akarta, hogy az állkendő is kapjon papit. Ez az úrficska Laci volt, a Péter öccse, Péter szerint a legokosabb gyerek a világon. Például azt is tudta már, hogy a cukor jóízű, és hiába akarta őt Péter megtréfálni, hiába tolt gyorsan sót elébe, bizony savanyú arcot vág Laci, és mérgében akkorákat fúj, mint egy lokomotív. Őt nem lehet becsapni! Lacika mellett Böske birkózik a levessel, Péter húga. Böske ősszel már iskolába kerül, Péternek igazán komoly gondja van miatta, mert ezt a lányt nem érdekli semmi, de semmi, csak a kicsavart kezű, betört orrú, sánta baba. Gyönyörű nevet is adott neki, Miliórának hívják, azonkívül Brunhildának, hogyha nagy lesz választhasson, melyik nevet akarja viselni. Hiába magyarázza neki Péter, a baba nem nő meg, ilyen pisze és kajla marad mindig; Böske nem hiszi el, és minden rongydarabkát elkunyerál anyukától, hogy iskolai ruhákat varrhasson Milióra-Brunhildának. Most is lopva babájára néz, szeretne neki egy pár kanálka levest adni, hogy megerősödjön, és jobb színt kapjon. De nem mer felállni az asztaltól, csak halkan megszólal:

– Sápadt az a gyerek.

Mindenki gyorsan Lacikára néz. Bözsike feddőleg mondja:

– Nem Lacit gondolom, Milióra-Brunhildácskát.

– Ebéd után játszhatsz vele, most egyél – szól rá anya.

Az ebéddel gyorsan elkészültek. A palacsinta egy szempillantás alatt eltűnt, mintha egy bűvész